az ötvenes tizenkilenc éves volt,

betörte az ablakokat, és sírt

Idén tavasszal a Semmelweis utcai kis ausztrál könyvesboltban találtam egy könyvet – Charles Dickens és a bukott nők háza.1 Szokás szerint ott, helyben lecövekeltem, és nekiláttam felderíteni a történetet.

1847 novemberének végén újabb menhely nyílt Londonban, ezúttal fiatal prostituáltak számára, az Urania Cottage – A Home for Fallen Women in Shepherd’s Bush, Lime Grove. A belvárostól nagyjából nyolc kilométernyire, nyugati irányban, a Hammersmith and Fulham kerületben van ez a környék, mely a Viktória-korban még messzinek számított. Kicsit kieső helyen áll a ház, de szép a táj – írta egy levélben Dickens. A bérleti díjat, a berendezést és az összes többi költséget mecénása, Miss Coutts fizette.2

Már az előbeszédében kedves ismerősre lelek, Henry Morley professzor írására Dickens Household Words3 című folyóiratából. E régi cikk hamar világhírre jutott, ausztrál vonatkozásai miatt már megjelenése után pár hónappal a The Sydney Morning Herald4 is közölte.

„1852. január 13-a határozottan nedves nap volt, te csak árnyék vagy, olvasóm, semmiféle időjárás nem zavar; én mozdulatlan, átázott cókmókként állok a Blackwall vasútállomás ívei alatt, fönn az ég hatalmas paláját bámulva, alant meg a pár emberi rongycsomót, kiket végzetük ilyen-olyan okból a kikötői móló tócsái közé zavart. A folyó bágyadt, beteges árnyalatú volt, mint ki épp egy szennyvízcsatorna felfalásából érkezett. Egy ilyen vacak reggelen az egész környék kifejezetten nyomasztó érzést keltett a kikötővel együtt.

Úgy terveztük, fél órával azelőtt a Blackwallra érünk, hogy kifutna a kis gőzös, melyen az emigráns-hajóhoz megyünk. »Az Euphrates« délután készült útra kelni, ha a széljárás megfelelő. Használjuk ki e lopott fél órát, távol az időjárás viszontagságaitól, s a közeli váróterem kandallója mellett elmesélem, mi okból akartunk »Az Euphrates«-re látogatni.

Kísérőivel e percben hagyja el London rengetegét 60 szegény lány, kik bár keményen dolgoztak, súroltak, varrtak, próbáltak tisztességesen élni, ám mindhiába. Mégse gondolja senki szerencsétlennek őket. Nemsokára ideérnek, akkor csatlakozunk hozzájuk. Már csak fél óráig érzik lábuk alatt az angol földet. Életük majd’ minden napján nyirkos bánat ülte meg szívüket, épp mint ez, mely most érzékeinket tompítja el. Fél órán belül örökre felemelik lábukat a talajról, mely számukra oly szűkösen mérte gyümölcseit, és a kedves »Euphrates« vitorlái jobb jövő felé repítik őket. A szegény varrónők és állástalan szolgálólányok huszadik és legnagyobb csoportja ez, melynek utazását a Nagy Tiszteletű Sidney Herbert úr5 alapítványa, a Female Emigration Fund szervezi. Eddig hatszázharminchét emigránst támogattak, vagyis e csoporttal együtt már vagy hétszáz szegény lány menekült el így, reményei földje felé. (…)”

– Fél órán belül felemelik lábukat e földről… – Morley professzor cikkében az írónőt ez a fájdalmas érzés foghatta meg, hisz ő is hasonló történetet mesél el, három, névről is ismert lány, Julia Mosley, Martha Goldsmith és Jane Westaway sorsát követi, s hogy Dickensnek miféle kapcsolata volt velük.

Nos, ő alapította számukra az Otthont. E kifejezés fejlődés eredménye volt – életünk döntései néha épp olyanok, mintha rendesen meg akarnánk írni valamit –, Dickens először Asylumot, később Institutiont írt, s csak ezek után jutott el a tökéletes névig, Home. Ő kereste és találta a megfelelő házat is a kisebb bűnökért elítélt s már szabaduló rosszlányok számára. Kislányok voltak. Nemcsak a személyzet kiválasztását felügyelte személyesen, de a szóba jöhető bentlakókkal is elbeszélgetett – magukkal hozták az egész pokoli alvilágot hozományul.

Büntetésük letöltése után kerülhettek ide a lányok, tehát megtapasztalták a kényszerű hallgatást. A hallgatórendszert és a magányrendszert Szemere Bertalan útinaplójából6 régről ismerem – a huszonöt éves utazó minden országban azt vizsgálta, amiben élen jártak, az angoloknál a büntetőrendszerüket:

„Mi a megtérésnek fő feltétele? A gondolkodás, magunkba szállás, mire szükség
e l ő s z ö r; hogy magunkat magányban s otthonilag érezzük, mint a quakerek érzik csendes és lakházhoz hasonló egyházaikban, mert beszéd a legjobb sem pótolhatja ki a lélek’ e munkásságát (…) M á s o d s z o r szükség a hallgatás, mi természetes úta az elmélkedésnek; lehív, levezet, leszállít a lélekbe és a szívbe, hol gyökere van jónak és gonosznak. De e tekintetből az ének’ elhagyását nem javallhatom, mert éneklés közben a lélek megfoghatatlan ihletéssel válik alkalmassá emelkedni s tisztulni. Hogy a javítórendszer eszméjének egy quaker’ fejében kellett támadni, már sejtém mielőtt olvastam volna, s onnét sejtém, mert ez istentisztelet ép azon elven alapul, melyen a javitórendszer, t. i. a h a l l g a t á s o n s m a g á n y o n.” (…)7

Beszélni tilos, csak énekelni lehet – elvagyunk némán és dúdolgatunk.

Henry Mayhew8 szerint a XIX. század közepén vagy tízezer fiatal nő élt a metropolis utcáin. Barátja, Dickens éjszakánként a sikátorokat és túlzsúfolt menhelyeket járta, az utcalányokat győzködte Ausztrália, az új élet előnyeiről, ám ők megátalkodottan a transzportáláshoz hasonlították az emigrációt. Ekkor toborzó-levelet írt a börtönökben fogva tartott nőkhöz, reményekkel kecsegtető – nyomtatott – sorait börtönigazgató barátai olvasták fel London-szerte, munkahelyükön.9 E szövegben már a Home kifejezést használta Dickens – nem kevesebbet ígért, mint egy második esélyt, egy Otthont, ahol saját kis kertjük lehet, s olyan ismereteket tanulhatnak, melyek majd jól jönnek önálló otthonukban, egy tisztességes férfi oldalán. Hisz miután minden szükséges, hasznos dolgot sebtiben megtanultak, tökéletes szolgálólányok, házvezetőnők, sőt! akár dolgos kis feleségek lehetnek a kenguruk és kacsacsőrű emlősök földjén.10

Akkoriban a szigetországban sok intézetet alapítottak női elítéltek számára, többnyire az anglikán egyház, ezek dologházak voltak, profiljukat tekintve főként nagybani mosodák. A nők egész nap keményen dolgoztak csöndben, napjában háromszor istentiszteleten kellett részt venniük, némán – működött a hallgatási rendszer. Dickens ilyesmi, apácazárdával kombinált rabüzemet nem akart.

Ausztrália azonban még a büntetésüket letöltött nők számára sem volt az ígéret földje. Igaz, hogy a britek gondolkodásában az 1840-es évek végén az emigráció mint a menekülés egyetlen formája élt, valóban milliók vándoroltak ki például Amerikába, csakhogy nyomorult, Angliában mélyen lenézett írek, a honi éhínség elől. Ráadásul 1847-ben – mint a szerzőnő írja – az ír emigránsok közel ötödrésze meghalt még a tengeri út során, mielőtt elérte volna Amerika partjait. Ehhez jött, hogy akkoriban, mindenki tudta, a legnagyobb bűnösök rémisztő ítélete volt a száműzetés börtönhajókon Ausztráliába, tehát a lányoknak egy ír sorsára vagy egy gyilkos büntetésére kellett volna örömteli reménykedéssel várniuk. Dickensnek erről kellett meggyőznie őket.

Ő ekkor, harmincas évei elején már Anglia egyik leghíresebb embere volt, sokkönyves, világhírű szerző, újságalapító, amatőr színész – például Punch szerepében is fellépegetett Mayhew-val együtt, szóval ő volt a bábuk hercege. Egy kész dandy és hatgyermekes apa – később, a tizedik gyermektől már kissé visszariadt.

Élete egyik leghosszabb levelét írta a nála két évvel fiatalabb Miss Couttsnak az Urania Cottage ügyében – tizennégy oldalnyi „levélmamutot”, benne az emigrációval kombinált házasság gyönyöreinek ecsetelésével. 1830-ban találkoztak a hölggyel – „pénteken lehetett – jegyzi meg később Dickens –, hiszen pénteki napon történt minden, ami fontossá vált életemben” –, s valóban gyümölcsözőnek bizonyult e kapcsolat, a hölgy nemcsak Dickens jótékony terveit támogatta, hanem például fia, Charles megfelelően arisztokratikus, etoni iskoláztatását is. Míg Miss Coutts Dickens folytatásos regényeinek lelkes olvasója volt már első, füzetes formájukban, a képviselő papa egyenesen a Twist Olivérből idézett parlamenti beszédeiben. 1837-ben aztán az irodalomrajongó hölgy egy pillanat alatt Anglia leggazdagabb örökösnője lett, akitől alkalomadtán pénzt kölcsönzött az épp trónra lépő ifjú királynő, Viktória is.

Az Otthonba végül az első turnusban tizenhárom lányt fogadtak be a tervezett harminc helyett – vagyis Dickens alternatív családja majdnem akkora volt, mint a sajátja. A nemrég, 1820-ban épült házat ’47 elején még senkiföldje vette körül. Dickens ezer fontot kapott az örökösnőtől, hogy megfelelően berendezze a babaházat – megfelelőnek tűnik itt e kifejezés, ha Viktória királynő csodás babaházaira gondolunk. Az író, számláján a pénzzel, el is indult végigjárni a nagy boltokat, áruházakat – ő válogatta az összes bútort, ágyakat, ruhásszekrényeket, konyhafelszerelést, könyvespolcokat, természetesen a rajtuk sorakozó könyveket is, például kedvenc mesegyűjteményét, a Child’s Fairy Libraryt – tényleg egy babaház berendezése volt ez, tizenhárom bűnös lánybabának –, küldött nekik kenguruképet is.

Félelmetes kis történet tartozik ide. A mecénás elborzadt az Otthon nemrégiben kinevezett kormányzójának határozott véleményétől, miszerint a lányok romlásának egyik fő oka a bolond ruhamánia! … az a sok színpompás ruha! … és hogy ennek jegyében igen építő jellegű lesz, ha a bentlakók majd mindannyian jó kis szénfeketében járnak. Mikor a hölgy egy levélben Dickensnek is elpanaszolta a dolgot, az író így válaszolt: – Színeket ezeknek a szegényeknek! Ó, istenem, színeket e gépies, öntöttvas korban!

Szedte magát, és különös gondossággal saját maga választotta ki a bentlakók ruháihoz szánt anyagot is, világnézete szerint. Odafigyelt, hogy ha a „lányok”, ahogy nevezte őket, majd az utcára mennek, ne legyenek egyenruhaszerűen egyformán öltözve, ennek jegyében négy különféle, vidám színekben pompázó szövetet választott, hogy ha a lányok valahol nyilvánosan megjelennek, mindig legalább négyféle ruhát viseljenek – a járókelőnek így nehezebben jutott eszébe, hogy meg kell őket vetnie. Az otthonbeliek többé már nem voltak olyanok, mint a dologházi lányok s a Coldbath Fields-i11 és Tothill Fields-i rabnők, az úgynevezett Magdalénák, kiket egyből megbélyegeztek a durva, sötét anyagokból készült egyforma ruhák. Az író úszott a boldogságban, mikor Shoolbred’snél,12 a Tottenham Court Roadon elkapott egy jó kis végkiárusítást.

Ahogy beköltöztek az első bentlakók, kijárt hozzájuk az elejétől fogva. Igyekezett őket alaposan megismerni. – Már elég jól megértem mindannyiuk gondolkodását – írta Miss Couttsnak egy levelében –, hasznos tanácsokat tudok adni a főnéninek velük kapcsolatban. A lányokat, az igazgatót, a főnénit és alnénit is ő maga választotta ki személyes interjúk során. Mint gondos teremtő, nemcsak a házra és berendezésére ügyelt, kézben tartotta a lelkeket is, a saját maga teremtette teljes kis univerzumot. Nyolcvanhét Urania Cottage-beli lány neve maradt fenn. Dickens levelezésében.13 Mert csupán innen tudunk róluk.

Ő majd’ minden este kijárt a babaházba, a mecénás és társalkodónője, Hannah Meredith szombatonként kocsiztak ki a Piccadillyről, aztán még ritkábban, Dickens ekkor úgy vélte, hasznos lenne legalább folyamatosan küldözött levelekkel fenntartani nélkülözhetetlen támogatója személyes érdeklődését, ezért írta a regényes és részletes levelek százait.

Az Urania Cottage tán a leglényegesebb dologban épp ellene ment a korabeli angol gondolkodásnak. A prostitúció félelmetes arányú elterjedésének korában ugyanis az angolok nem hittek a sors megfordíthatóságában, a javulás lehetőségében – aki egyszer elbukott, az bukott marad és nincs mese.14 Számomra szép és logikus, mikor épp egy író próbálja megmutatni, hogy van mese.

Persze, mint a legjobb mesékben, e történetben is akadnak sötét árnyalatok, például Dickensnek az Otthon egyik régi főnénijével folytatott levelezésében pár passzus úgy is értelmezhető, hogy az író egy jótevőnél mélyebb érzelmeket táplált tini védencei iránt. Ezt a szakértők egy része is felvetette már régebben, megjegyezve, hogy az Otthon neve Aphrodité Urániára is utalhat, a szerelem istennőjére, bár maga az uránia szó görögül egyszerűen égit, mennybélit jelent – ennek jegyében az asztronómia múzsája ő.

A lányok többsége már megjárta a Pokol bugyrait tizenéves korára, mire az Otthonba került. Az egyik ilyen chamber of horrors egy vidéki intézmény volt, Mr. Benjamin Drouet menhelye – Pauper Asylum for Children –, az innen kikerülő gyerekeknek fogalmuk sem volt, hogy mikor születtek. E hely ellen Dickens 1849-ben egész cikksorozatot írt az Examiner címoldalain Paradise of Tooting címen – mivel a műintézmény egy Tooting nevű faluban fejtette ki gyerekveréssel kombinált áldásos tevékenységét. Jellemző, hogy a helyi elöljáróság még azután sem akart lépni az ügyben, hogy már több mint nyolcvan kis holttestet találtak, csak akkor mozdult valami, amikor a botrány már a szomszédos Nyugat-Middlesexbe ért, ott szerencsére Dickens barátja, London első orvosi végzettségű halottkéme, a politikus Thomas Wakley15 volt a coroner, a világ egyik legrégibb és máig legjobb orvosi lapjának, a Lancetnek16 alapítója. A jóságos Drouet mestert ezután hamar az Old Baileybe csukták (ahonnan eljárási hiba miatt szépen ki is szabadult).

Miként a ház berendezését, úgy a nap óráit is Dickens felügyelte, ő tervezte meg a napirendet – ébresztő reggel hatkor, attól fogva este tízig a lányok minden perce egy táblázatban meghatározott rendet követett. Ettől függetlenül, meg az alaposan bekerített udvar ellenére, az Otthon nem volt börtön, bár hangulatát elég jól jellemzi Jenny Hartley egy idézete ez ügyben: „– És mit gondolna kegyed egy marha nagy kutyáról a kertben – kérdezte mecénását Dickens egy levelében –, lakhatna egy hordóban.” Maguk a lányok is elláthatnák a portaszolgálatot – persze csak úgy, ha valaki vigyáz rájuk, például a kertész. Akit majd gondosan kiválasztunk. Mint a lányokat, főnénit, alnénit, igazgatót, szekrényt és ruhát. „Active management.” Az emigráció legmegfelelőbb időpontjáról is ő határozott, hogy mikor készültek fel az utazáshoz Ausztráliába – általában egy évi bentlakás után. Ahogy a szerzőnő fogalmaz – ha nem is volt velük, csak zsebórájára nézett, és pontosan tudta, abban a félórában mit csinálnak. Mindennek ragyognia kellett, épp, mint Dickens saját otthonában, ahol az író, mint nagyobbik lánya, Mamie mesélte, minden reggel körbejárt ellenőrizni, hogy az összes székek helyükön állnak-e, s a földön nem hevernek-e kósza morzsák.

Az író naponta fürdött, a lányok számára a fürdés napjaként a szombatot írták elő – aznap templomba mentek, és a Hölgyek is kijöttek. Mikor 1857-ben az utcába bevezették a gázt, a bekötésről Dickens azonnal intézkedett. Míg más bentlakásos intézményekben a lányokat többnyire bezárták, az otthonbeliek sokszor kijárhattak – persze gondos felügyelet alatt –, és a városi boltokban ezt-azt vásárolhattak is.

Gyerekes anyák nem jöhettek szóba mint „Uránia alapanyag”, s a lányoknak az Otthonban sem születhetett gyermekük. A huszonhét éves Almina Holgate-et például nemcsak kora, de kilenc hónapos babája miatt sem vették fel az intézménybe, bármennyire dicsérte őt Dickens – akit nemcsak a nő megjelenése, de neve is elbűvölt –, a mecénás határozottan elzárkózott ettől – az Urania Cottage-ot nem többgenerációs intézménynek szánta. Egy év alatt átnevelik őket, s miután csodálatos metamorfózison estek át – megtisztultak, kigömbölyödtek és prostituáltakból Mary Poppinsokká lényegültek –, a tengerpartról utánuk integető mosolygós rendőrfőnök rájuk se ismer.

A lányok viszonylagos szabadságban éltek a külvilág börtöneihez képest, nem vizsgálták őket oly szorosan, és csupán hárman-négyen aludtak egy helyiségben. Dickens utasításainak megfelelően mindannyian megfigyelték egymást – ha valamelyikük pár percet késett, a többieknek egyből jelenteniük kellett –, mindnek saját ágya volt, de nem maguk ágyaztak – egyébként elrejthettek volna valamit –, nem volt magánélet, magántulajdon – ezek bűnre csábítanak –, ők varrták és javították ruháikat, de a főnéni elzárva tartotta szép, színes kimenő öltözetüket. Itt nem úgy ment, mint régi börtöneikben, nem volt kötelező a némaság. Egy dologról azonban hallgatniuk kellett, tilos volt beszélniük a múltról, az Otthon előtti időkről. De erről majd később mesélek.

Dickens elveinek egy része Captain Alexander Maconochie műveiből származott. (Érdekes, cikkében később Macconnochie-nak írta a nevet.) Sir John Franklin17 titkára gyakorlatban is kipróbálta saját büntető-jutalmazó rendszerét Új-Dél-Wales közelében, a Norfolk Island börtönszigetén, melynek kormányzója volt.18 Oly sikerrel tette ezt, hogy a démonok büntetésük lejárta után a világvégén akartak maradni, és még akkor is emlegették őt, mikor szerdán és szombaton már rég nem játszhatott a rabzenekar.

A kapitány Bűn és büntetés című könyvét19 alaposan tanulmányozta Dickens, találkozott is a szerzővel – tőle vette át az Urania Cottage jutalmazó rendszerét. Ez abból állt, hogy a főnéni minden nap fekete jópontokat és piros rosszpontokat adott a lányoknak, az egészet egy nagy könyvbe vezette, s a lányoknak is volt egy-egy kis könyvük, ahová felírhatták egyenlegüket. Sírtak, mikor egyetlen piros pont eltörölt negyven nehezen összegyűjtött feketét. A főnéni kilenc rubrikába írta naponta pontjaikat: Truthfulness, Industry, Temper, Propriety of Conduct and Conversation, Temperance, Order, Punctuality, Economy, és Cleanliness. Ha valamelyik lány megbetegedett, gyógyulásáig a jellemző napi pontadagját kapta, ám, ha figyelmetlenségből például összeégette magát, gyógyulásáig nem kapott pontokat. A könyvecske volt az egyetlen tulajdonuk. Semmi másuk nem volt, csupán a pontjaik. Ám ezeket, mikor végül egy év múltán az ausztráliai utazásra került a sor, pénzre válthatták be, mint kisdobos a takarékbélyeget – ezer jópont hat shilling tíz pennyt ért.

Nem tudok aludni, ideülök a mese elé, a néma éjben más a hangulatom. Nevek. Most egyszerre máshogy gondolok rájuk. Felveszik az ismerős lányok arcait. Hol marad életünk az Urania Cottage-ról írott levelekből? Nyolcvanhét név, egy fiatal téglagyári munkás, aki egy csillagtalan estén vágytól hajtva átmászott az Uránia falán, némi gyerekes csökönyösségek emléke, pár könny, egy-egy összeomlás, egy mini babaházforrada-lom…20 Hirtelen azt kívánom perverzül, vadul, hogy ó, bárcsak a lányok is írtak volna egymásról, ne csak figyelték és szóban jelentették volna egymást, hanem legalább írott feljelentéseket hagytak volna hátra kis füzeteikben, egymás emlékét, egymás lelkét a pontjaik mellett.

Aztán már elkalandozom, azon töprengek, Dickens átszabta-e a lányok számára a Norfolk szigeti zsiványok pontjait? Mert ha nem, az elég tragikomikus – megpróbálom elképzelni, mit is jelenthetett az igazmondás, szorgalom, kedély, illendőség viselkedésben és társalgásban, mértékletesség, rendesség-rendetlenség, pontosság, takarékosság és tisztaság vén kalózok, tetovált démonok közt, a fegyencgyarmaton.

Ahhoz képest, hogy a rendszer lényege egymás szoros megfigyelése, szükség esetén azonnali feljelentése volt, abszurd, hogy az Otthon mennyire támogatta a barátságok kialakulását, úgy gondolták, ez majd az emigráció idején is hasznos lehet, az ember idegenben egyedül oly elveszett – ellenben, ha mellettem áll saját, megszokott feljelentőm, nagy baj nem lehet.

1870 tavaszán – hálából a nézegetni küldött amerikai polgárháborús fotókért – Viktória királynő meghívta Charles Dickenst egy személyes beszélgetésre a Buckingham palotába. Az udvari etikett szerint a látogatók természetesen nem ülhettek le ilyenkor – kivéve, ha koruk vagy egészségi állapotuk szükségesé tette ezt. Dickens büszke volt bevallani, hogy beteg a lába, tehát állva beszélgetett a királynővel, aki erre finoman és meglehetősen rendhagyó módon, azzal fejezte ki alattvalója iránt érzett tiszteletét, hogy ő sem ült le. Másfél óráig állva beszélgetett kedves regényírójával, közben egy szófa végéhez támaszkodott. A palotából Dickens a Cork Streetre sietett, hisz a Blue Postsba beszéltek meg találkozót George Dolbyval. E kocsma London közepe, a Piccadillyről a Burlington Arcade-en átkelve lehetett eljutni a hátszínek és velős csontok paradicsomába. Dickens végre kényelmesen leült, és büszkén elmesélte élete nagy eseményét haverjának – felolvasásai menedzserének –, miközben elmajszolgatta élete tán utolsó velős csontját e márciusi estén. Az év júniusában, ötvennyolc éves korában ugyanis meghalt, és sírba vitte magával a titkokat. A titok a lányok élete volt.

Dickens hosszasan beszélgetett mindegyikkel, először még a börtönben, aztán egyből az Otthonba költözésük után, végül még legalább egyszer, nagy utazásuk előtt. Büszke volt arra, hogy ő milyen jó hallgatóság – saját módszere volt, hogy szedje ki az elbeszélőkből az alvilági életrajzok legkisebb részleteit is: „– Végig a beszélgetések során egy rándulással sem mutatom előttük, hogy az épp mesélt dolog ínyemre van-e, hiába nézik az arcomat.”

A kezdetektől naplót vezetett mindegyikükről, a levelezéseiben többször is emlegetett Case Bookot.21 Látogatásai alkalmával órákra, néha egy egész napra Urania Cottage-beli asztalához ült, elővette e nagy albumot, melybe, mint Raziel, feljegyezte a kislányok neveit, aztán nevük után odaírta életüket és a velük történt, általa fontosnak ítélt eseményeket. Régi életükről ettől fogva tilos volt egymásnak beszélniük.22 Mindent, amit a múltról elmondtak, magába zárt a könyv. Minden élet, minden egyes szó az író regényeinek alapanyaga lett. A sorszámokkal ellátott kis életek a titkos nagy könyvben lapultak, amely nyomtalanul eltűnt Dickens halála után.

Pár dolog bizonyos csupán, olyasmi töredékek, hogy az ötvenes tizenkilenc éves volt, betörte az ablakokat, és sírt, mikor az Otthonban kopaszra borotválták a fejét.

„A huszonhetes számú eset úgy tizenkilenc lehetett, fogalma sem volt, hány éves és milyen napon született, gyerekkorában meghaltak szülei, ő három másikkal egy művirágkészítőnél dolgozott, azok szép sorban leléptek, ő szökött meg utoljára, a műhelyből összekapkodott – mint később mondta – »pár ócska ruhát«, s elment egy vén házalóval, aki fésűkkel, egyebekkel járta az utcát. Ezt elengedték, ő hat hónapot kapott, szabadulása után jött az Otthonba, kezdetben feltűnően tudatlan volt, de aztán jól tanult. Különös képessége volt a másolás, bármilyen szöveget csodásan lemásolt anélkül, hogy annak jelentéséről a legkisebb fogalma lett volna – olyasmi lehetett ez számára, mint a selyemvirágok. Egy évig maradt, a hajón a hölgyeknek művirágokat készített, nagyon szerették, megérkezése után munkát kapott, boldogan él, értékelik, addig a világon egyetlen barátja se volt, nem ismert érzelmeket, senkihez sem fűzte kötelék a föld kerekén. (…)

A tizenhármas eset tizennyolc éves lány volt, ki már félig éhen veszett, apja meghalt, alighogy ő megszületett, rengeteget küszködött, hogy varrással eltartsa beteg anyját és önmagát. Anyja végül meghalt a dologházban, lassan a munka is elfogyott, ő kilenc hónapon át szenvedte a nyomor minden rémségeit. Egy éjjel, minden fedél nélkül, elment egy régi szomszédasszonyukhoz, kérte, hadd húzza meg magát a lépcsőházban. Kidobták, mire ellopott egy sálat, és eladta egy pennyért. Két hét múlva még mindig nyomorgott és nem volt hol aludnia, visszament hát a nőhöz, és kérlelte őt, ám megint kidobták, ekkor ellopott egy Bibliát, és eladta két pennyért. A tettet hamar felfedezték, őt meg elkapták a közeli dologház udvarának sarkában, ahová aludni összekuporodott. Három hónapot kapott. Ezután jött az Otthonba, kiváló jellemű volt, kicsit több mint egy évig maradt, aztán emigrált, ott is hasonlóan jól viselte magát, mára megházasodott. (…)

Az ötvennégyes eset egy csinos, huszonkét éves lány volt, kit azért ítéltek börtönbüntetésre, mert megpróbálta megölni magát. Még nem volt kétéves, mikor édesanyja meghalt, apja újranősült, ő anyjáról és mostohaanyjáról is szeretettel beszélt. Egy öregasszony úti szolgálója lett, mikor az Oroszországba utazott, apja házába visszatért. Hajnalig kimaradt egy portással, akit külföldről ismert, aztán szégyellt hazamenni, és így rossz útra tért. Egyre lejjebb süllyedve végül egy vasúti jegykezelővel állt össze, ki hamar megunta. Egy éjszakán, mikor a jegykezelő éppen dolgozott, őt egy kocsiba rakta – azzal az ürügygyel, hogy zavarja a munkát –, mondván, az majd biztonságban hazaviszi, ekkor a lány felhúzta a kocsiablakot, és megivott két shilling értékű tömény mandulaolajat, amit a patikusnál vett egy órával előbb. A kocsis kiszúrta a mozdulatot, azonnal mindent megértett, s volt annyi lélekjelenléte, hogy egyenesen az ispotályba hajtott, hol aztán a lány egy hónapon át feküdt. [Akkoriban börtönbe zárták, aki öngyilkossággal próbálkozott.] A börtönben olyan mély depresszióba zuhant, hogy komoly kérdés volt, biztonságos-e az Otthonba jönnie, ahol majdnem lehetetlen lett volna megakadályozni egy következő öngyilkossági kísérletét. Az egyik legjobb bentlakó lett belőle, hét hónapig maradt. Apja is eljött meglátogatni, aki pedig azóta nem látta, hogy megszökött.”23

(Napház, 2012. június-július)

-----