4.

 

A muraszombati kórház pincéjében, ahol a halottasház is volt, pénteken késő éjszakáig égett a lámpa.

Vrbnjak doktor, aki mindent csinált, operált epét és vakbelet, gyógyította a himlőt és az utóbbi pár napban főként a lőtt meg az égési sérüléseket, és szinte futószalagon varrta össze a késsel, pisztollyal és aknákkal okozott sebeket. A pincében egyre több lett a halott, mert odafent hiányzott minden, kötszer, gyógyszer, tiszta sebészeszköz, főként pedig az orvosok, akik legalább ideig-óráig enyhíteni tudták volna a sok emberi nyomorúságot.

Ezért örült Vrbnjak doktor minden önkéntes segítségnek, nővérnek, ápolónőnek, bárkinek, aki elhordta a halottakat, gondoskodott a halottasházban a rendről, ahol már összecserélték, rosszul azonosították a holttesteket. Itt ugyanis a sárgaságban, vérmérgezésben vagy tüdőgyulladásban elhunyt murántúliak mellett ott hevertek a halottak egész Európából. Oroszok, németek, magyarok, osztrákok, szerbek, lengyelek és angolok is, vagyis akiket itt ért a front ezen vagy azon az oldalon és könyörtelenül idetaszított a világnak ebbe az elfeledett, eldugott zugába. Itt, a Mura és a Rába között, a két folyó közé zárt tájékon, a síkság közepén e boldogtalan lelkeket úgyszólván csak pár órával a háború vége előtt érte utol a halál. És most ott feküdtek a túlzsúfolt muraszombati kórházban, egymás mellett, békében, csendben, mint mikor minden elcsendesül a testvérviszályban.

 

Lina ugyebár mindjárt a Főtéren lezajlott értelmetlen lövöldözés után idejött a kórházba, amikor úgyszólván a lovak miatt csapott össze a két elfáradt, lerészegedett hadsereg. A lövöldözés és a meglőtt lovak nyerítése közepette Lina még az Ascher-házban tartózkodott, Púpos Mihával, aki az első elcsattanó lövésre elfutott, és messze a várostól elrejtőzött, hogy majd csak este térjen vissza.

Mikor a fegyverek elhallgattak, Lina is ott rohant az utcán. Az első, amit megpillantott, az úton heverő lelőtt lovak voltak, ott fújtattak, hörögtek habzó szájjal, a megmaradt lovak szétfutottak, Benko hentesei estig hajkurászták őket a szűk utcákban.

A Dobray Szállóban teljes volt a zűrzavar, senki sem tudta, mi történt, a katonaság azt gondolta, hogy az oroszok már a városban vannak, és az éjszaka már bekerítették őket.

Sárdy József, a kihelyezett katonai rögtönítélő bíróság titkára egy szál zokniban és női pongyolában figyelte a leszámolást a Dobray Szálló balkonjáról, miközben Cukor még mindig ott feküdt a biliárdasztalon, mint egy halott.

Azon az éjszakán Sárdy egyetlen biliárdgolyót sem talált el, azok ott maradtak a mozdulatlan és számára ismeretlen női test körül. Most sietve felöltözött, fájós lábára nagy nehezen felhúzta a csizmáját, és leszaladt az emeletről.

Ekkor Lina már az ő Kolosváryjánál volt, aki sebesülten hevert az ablak előtt, és a falba vésett képeket bámulta, nem is értve a történteket.

– Indulás, mars, kifelé, büdös disznók, mire vártok, nem látjátok, hogy az oroszok mindjárt felkoncolnak bennünket!? Kifelé! – ordította Sárdy József, a kihelyezett katonai rögtönítélő bíróság titkára.

Lina ebben a pillanatban megragadta Kolosváry katonaköpenyét, és letakarta a katonát.

– Meghalt! – ordította, és zokogva borult a tetemre.

 

A katonaság fejetlenül és parancs nélkül futott végig a Főutcán a muraszombati börtön felé. Sárdy Józsefnek, a kihelyezett katonai rögtönítélő bíróság titkárának már a visszavonulás közben jutott eszébe valami, bizonyítván, hogy nem véletlenül viselte ezt a címet.

– Velünk jönnek a madárkák, ha már repülünk, repüljünk együtt!

Egy óra sem telt bele és már a muracsermelyi határban voltak, ahol a tizennyolc túszt egyszerűen agyonlőtték. Az öntudatos szlovén diák Gašparièot, aki ezt fennhangon megjövendölte a kávéházi asztalnál, két hónappal később találták meg a szántóföldek között, ahová súlyos sebesülten még el tudott kúszni, s ahonnan utoljára még visszapillanthatott a vesztőhelyre.

 

Így, a köpennyel letakarva mentette meg Lina a katonáját. A súlyosan sebesült Kolosváryt Lacival vitték el a kórházba. Lina azonnal felajánlotta a segítségét Vrbnjak doktornak, csak hogy a férfi mellett maradhasson, akit most már neki rendelt a sors, gondolta.

– Ki maga? – Vrbnjak doktor csak ennyit kérdezett tőle.

Este már ott segédkezett a halottasházban.

 

 

5.

A telefon sokáig csörgött, mire az irodája sötétjében ücsörgő Josip Benko felemelte a kagylót. A rézkulcsot háromszor megforgatta a háta mögött, de a varázslat ezúttal nem hatott.

Megint nem kívánt egyebet, mindössze nyugalmat és magányt, amit nem talált többé az utóbbi napokban, már az erős goricskói pálinka sem hatott.

Most, hogy már csak messziről, a Mura felől lehetett hallani a távoli lövéseket és becsapódásokat, mindinkább tudta, hogy a holnap már éltetett béke és szabadság csak látszólagos lesz, szép gondolat, palackba zárt szellem, talán azt is tudta már, hogy a korszellem, amiről nem olyan régen még a biliárd mellett bölcselkedtek, nem lesz kegyes hozzá, ezt abból is érezte, ahogyan beszéltek vele, ránéztek és most már nyíltan parancsolgattak neki, zsarolták az újabb meg újabb kívánságokkal, éreztették vele, hogy idegen a házban, a városban, amit a maga eszközeivel ő is segített felépíteni.

A foteljában ült, és a lámpák visszfényét bámulta a mennyezeten. A ház előtt újra meg újra elrobogott a Muraszombat utcáin köröző oldalkocsis motorkerékpár. Jól tudta, ki engedhet meg magának ilyen furikázást a sötét utcákon meg ivászatot az oldalkocsiban. Púpos Miha, vágott bele újra meg újra a felismerés, mikor a dolgozószobába bevillant a lámpa fénye.

– Ez a gyűlés az utolsó, amit megteszek ezért a városért – mozdult meg benne végre valami, mint aki akaratlanul már eldöntötte, hogy megkockáztatja, kiáll magáért, kerül, amibe kerül, ahogy mindig is ki tudott állni Josip Benko, az igazgató, a nagyiparos, a volt polgármester, szövetségi parlamenti képviselő és mindenekelőtt a tiszteletre méltó férj és apa, a tekintélyes muraszombati polgár.

Mégis volt még valami ebben a döntésben, amit magának sem vallott be, amire többé nem tudott gondolni, hiszen fájt, izzott benne, égette, ahogyan csak a lelkiismeret égethet, most már csak Benko volt, a hentesek és az előmunkások számára is, még pár nap és nem lesz ő semmiféle igazgató, sem nagyiparos, sem polgármester, sem országgyűlési képviselő, és Muraszombat sem lesz többé olyan, amilyennek ő ismerte. Semmi egyebe nem maradt odaadó feleségénél és fiánál, akivel már rég meg akart békélni.

Most először sajdult meg igazán értük a szíve, amikor látta, mennyi minden úszott el, mindazt, ami fontos volt, otthagyta a vonaton, amely soha többé nem tér vissza.

– Uram, a Dobrayból hívom – hallotta, amikor végre felemelte a kagylót, hogy véget érjen az utálatos csengetés. Rögtön megismerte az utolsónak megmaradt szállodás Laci tiszteletteljes hangját. – A postást holtan találták –, közölte majd kínos hallgatás következett. – Behoztak vele valami prémes kabátot, Cukor már börtönben van. Egyedül ön segíthet. Mégpedig azonnal, különben késő lesz.

Hirtelen csend lett megint.

 

Benko hatalmas, pazar hajója, amellyel a világot is meghódíthatta volna, süllyedni kezdett. A kapitány magára maradt terveivel, reményeivel és hitével is. Mindent, amit kemény évek munkájával és lemondásával megteremtett magának – és következésképpen sokat adott elmaradott, elfeledett szülőföldjének is, amely ezt nem volt képes vagy nem akarta megérteni –, úgy elfújt a szél, mint az útra hullott falevelet.

Most volt még idő, mielőtt ez a láthatatlan Pannon-tenger, ez a föld, amihez már csak a vakok ragaszkodtak konokul, el nem nyeli Benko hajóját, vagyis most még volt lehetőség a futásra, a vízözönből való megmenekülésre.

Persze nyíltan megmondták neki, legjobb, ha szedi a sátorfáját és átmegy a határon, odaát az ő kapcsolataival, összeköttetéseivel és a tehetségével mindent újrakezdhet. Addig a péntek estig úgyszólván minden ajtó nyitva állt előtte.

Ha nemrég még töprengett, terveket kovácsolt és kereste a lehetőségeket a távozásra, hogy megmentse magát, az üzletet és persze a családját, az egyetlent, ami megmaradt, akkor most arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy itt marad. És ezt tudta mindenki, a felesége és a fia is. Egyedül itt van őrá szükség, tisztában volt vele, hogy tud segíteni, még sok dolgom van, hogy ez a világ itt talpra álljon, mondta magában.

Persze az ígéret is ott volt, miszerint Linát biztonságba helyezi. A lány anyja, és ezt egyedül Benko tudta, már börtönben ült, vagyis elkezdődött. Most már senki sem volt biztonságban.

Noha talán nem tudott mindent abban a pillanatban, azt ugyanis, hogy milyen kapcsolat volt a tetem és Lina között, puszta véletlen vagy tévedés, hogy megtalálták a kabátot és a cipőt, amiről csak Benko és Laci tudta, hogy azon az éjszakán Lina viselte. A postás többet nem jelentkezett az este után, nem is kereste senki, mert meg voltak győződve arról, hogy már biztosan beállt valamelyik partizánegységbe, minderről nem beszélt Linával, tudva, hogy az most a kórházban van az embere mellett.

Hogy akkor történt-e még valami, biztosan sohasem fogjuk megtudni.

 

Benko újra felemelte a súlyos telefonkagylót, és tárcsázott. Késő volt már, tizenegy óra körül, nem sokat kellett várnia.

– Szépen kérlek, sürgősen gyere a vágóhídra, dögöt kell kivinni a városból.

Benko többé nem tudott intézkedni a szokott módon, nem tudott autózni, a kocsi kulcsait a felszabadulás után azonnal elvették tőle, és az ideiglenes katonai hatóság számtalan bizottsági tagja, komisszárja és aktivistája rendelkezésére bocsátották. Munkavezetőt is rendeltek melléje, miután Ruszlanov az oroszok bejövetele után eltűnt a városból, Karas elvtársat, aki azelőtt Benko kereskedelmi utazója volt. Most ennél voltak a kulcsok, és ő fuvarozta az általa jól ismert terepen a tiszteket és a hatóság embereit.

Benko először is őt hívta. Annak ellenére, hogy kettejük között most minden a feje tetejére állt, megőrizték a kölcsönös tiszteletet és bizalmat, ami csöppet sem volt megszokott.

Benko tudta, hogy Karas becsületes ember, akiben megbízhat. Vele sohasem volt konfliktusa, csak irigykedő felesége panaszkodott folyton, mert nem tudott mindenben versenyezni a muraszombati dámákkal a tekintély és a pénz dolgában, amiből sohasem volt elég.

Majd felhívta Vrbnjak doktort, akivel együtt sakkoztak, és akinek szívességet tett, többször adott neki húst a vágóhídjáról.

Megkérte, készítse fel Linát és a sebesült katonát, hosszú útra kell menniük. Várják a hátsó kapunál, a hullaház kijáratánál, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a dolog bizalmas természetű, és kérte, ne szóljon senkinek. A doktor persze megértette.

Éjfél előtt nem sokkal oldalán nagy felirattal – Josip Benko Hús- és Húsáru Nagykereskedés – a teherautó készen állt a kapualjban. Lámpája nem égett, de a motor járt.

Benko persze megint végiggondolta, valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy a családjával beüljön az autóba és örökre elhagyja városát.

Hagyta őket nyugodtan aludni, beült Karas mellé, az vezetett.

– A kórházba, gyorsan.

Vártak egy pillanatot a sötétben, és meggyőződtek róla, hogy üres a Lendvai út, Benko a városban köröző oldalkocsis motorra gondolt elsősorban, de Karas-nak nem akart szólni.

Végighajtottak a Lendvai úton, és befordultak a Főutcába, még mindig égett a villany a Dobray Szálló emeletén. Ahogy elhajtottak a hotel mellett, Benko meglátta a motort, ott állt a bejárat előtt, és ez valamennyire megnyugtatta.

A város sötét volt, csendes és látszatra nyugodt, mindenki alszik, gondolta Benko.

Aztán kifordultak a Vasút utcába, és elrobogtak a kórház felé. Hallgattak.

Csak a pincében égett a lámpa.

– A halottasházhoz, hátra – mondta kurtán.

 

A teherautó lekapcsolt lámpával és járó motorral állt oda a muraszombati kórház pinceajtajához. Minden készen állt. Lina fehér köpenyben, hosszú szárú csizmában állt ott, keményen fogta a hordágyat, azon aludt, talán álmodott az embere. Benko megfogta a hordágy másik végét. Hallgattak.

A sebesültet és kísérőjét bezárták a teherkabinba, a felszabadítók másnapi gyűlésére előkészített nagy darab lóhúsok közé.

– Ez az – csak ennyit mondott Benko, átadva az előkészített csomagot Vrbnjak doktornak, aki nem kérdezett semmit.

Karas egész idő alatt a volánnál ült, és azonnal indított, ahogy Benko gazda beszállt – még mindig így szólította régi főnökét.

 

A teherautó végigzötyögött a makadámúton, vissza a Dobray Szálló felé. Már kifordultak a Főutcára, amikor a sötétben teljes gőzzel elhajtott mellettük az oldalkocsis motor. Benko visszafojtotta a lélegzetét, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát, tudta, hogy Karast fölöslegesen olyasmibe keverte, aminek a sikeréről maga sem volt meggyőződve.

– És most hová – kérdezte Karas, érezve, hogy nagyon sietős az útjuk.

– Ausztriába!

Már ott robogtak a Dobray Szálló mellett, odafent még mindig égtek a lámpák, de a motor már nem volt ott.

Lina kinézett a teherautó hátsó ablakán. Cukorra gondolt, aki pár órája már le volt csukva gyilkosság vádjával, de ezt Lina nem tudta, talán soha nem is fogja megtudni, ahogy azt sem, hogy a nő az anyja volt, és most úgy is viselkedett. Vagyis megvédte őt, kockáztatta és feltette az életét a lányáért, habár sose vette a bátorságot, hogy ezt neki is megmondja. Hiába kerültek közel egymáshoz, bíztak meg egymásban, sohasem tudta megmondani neki, hogy én, Cukor, akinek nem is ez volt az igazi neve, a nőcske, aki csupán a férfiakhoz ért, én vagyok az anyád.

Továbbá: – Egyedül erre a mesterségre tanítottalak.

De Lina most boldog volt, amikor azt remélte, elhagyja ezt a várost, hogyne örült volna, mindig erről álmodott, hogy majd együtt a katonájával, aki most reá függesztette bánatos szemét, egyszer szabad lesz, és nem kell szégyellnie magát, ha lefekszenek együtt e tágas és mély pannon égbolt alatt.

Egyszer talán, ha valamikor visszajövünk ide, akkor a Dobray Szállóban, ahol új életet kezdtem, énekelni fogok.

 

 

6.

Éjjel egy óra után pár perccel rakéták világították be az eget, és sorra hulltak le pár kilométerrel a Mura túlpartján.

A túlparton halált osztó lövedékek sivítása belevésődött a síkságon élő emberek lelkébe, ezen a parton elsősorban félelmet és szorongást keltett, és akkor sem csillapodott, amikor az autó megállt az éppen csak születőben lévő Jugoszláviát a régi Ausztriától elválasztó patak menti rejtekúton.

A határ még nem volt megerősítve, sem véglegesítve, a következő hónapok során még tömegesen fognak itt átszökni félelmükben a túloldalra, azt remélve, hogy ez a láthatatlan határ, amit még senki sem húzott meg, választja el az életet a haláltól.

Benko tudta, hogy nagyon kell sietniük.

Ha követték, amiben szinte biztos volt, már csak pár perc előnyük van.

Kiszállt a fülkéből, a sofőr a volán mellett maradt, a motor járt a sötétben. Segített talpra állítani a sebesültet. Az Linára és a mankójára támaszkodott.

– A patak túlpartja már Ausztria. Menekültek vagytok, keressetek fuvart Halbenrainig, ott elrejtőzhettek Huber hentesnél, várjátok ki, hogy elmúljon az öldöklés. Isten legyen veletek. És most gyerünk.

A patak vize halkan csobbant, és elmosott minden nyomot a sötétben eltűnő két lélek után.

Benko csak egy pillanatig maradt, hogy rágyújtson az első cigarettára azon az éjszakán. Mélyet sóhajtott, valahol a fák koronájában zúgni kezdett a szél, hallotta a felriadt madarakat, mintha azt hajtogatták volna, „ki vagy, ki vagy”, mire kifújta a puha és langyos füstfelhőt, már el is némultak.

 

Gállos Orsolya fordítása

 

-----

Dušan Šarotar (1968) szlovén író, költő, publicista, dokumentumfilmek, forgatókönyvek szerzője. Kiadó és lapszerkesztő Ljubljanában, kritikát, esszét is publikál, irodalmi találkozókat szervez.

Biliárd a Dobray szállóban című regényével szülővárosa, Muraszombat nehéz időszakát, a második világháború utolsó évét, utolsó napjait idézi fel. A városból kivonulnak a német és a magyar csapatok, a szovjet erők torkolattüzei már az égbolton villódznak. Tito partizánjai is megjelennek a környéken. Ekkor tér vissza Auschwitzból a szerző nagyapja, akinek sorsában felidéződik a négyszáz muraszombati zsidó tragédiája. Šarotar nemcsak történelmi dokumentumregényt ír az egykor virágzó polgárváros szlovén, magyar és zsidó lakóiról, hanem visszaadja a mindenkitől elfeledett határszéli Muraszombat különleges légkörét is. Ennek megtestesítője a bár és étterem, szálloda és kaszinó valamint bordély gyanánt működő, ma is álló Dobray Szálló a város főterén. (A ford.)