A város utcáin keringett a por, megszűrte az ég kékjét, és lassú szürkévé kavarta. Még az autóból nézelődött, aztán lefékezett egy látványpékség előtt. A boltnak békebeli vasredőnye volt, félig leeresztve, mellette beteg tüdejű kocsma

zihálta a cigaretta füstjét, a cégtábla azt hirdette, hogy Társalkodó a neve. Kenyérillatot és dohányszagot kevergetett a hőség, és jól csinálta. A főút mentén gömbakácok, barnult szegélyű tuják és égett gesztenyefák katonái sorakoztak, némelyikről hangszóró ezüstje villogott alá a lassú, s inkább csak emlékező, mintsem gondolkodó széllökések huzatában, de házfalakra és kapubejárók fölé is jutott a dobozokból. Nincs olyan kelet-európai város, ahol ne lennének még manapság is bódék. Itt is voltak. Bódék, standok, padok, amikre cigányok és kínaiak terítik a portékáikat.

A Főutca túloldalán két nő sétált lassú, veszélyes mozdulatokkal, a Főtér felé tartottak, egyformák voltak, tökéletesen egyszerre léptek, karjukat egymásba fonták, s ahogy feléje pillantottak, még akkor is egyszerre fordult az arcuk, egyszerre hunyták le a szemüket, hogy könnyű, összehangzó sóhajtás után ugyanabban a pillanatban emelkedjen a szemhéjuk. Finom és ijesztő, fekete lobogású lények voltak a nyakig gombolt ruhájukban. Mint akik nem ismerhetnek kegyelmi engedelmet, mint akik egymás árnyékai. Semmi kétség, ők már üres poharakból ittak, üres tányérokból étkeztek, lágyabb testrészeiket is láttatni engedő ruhákban ringtak az üres, semmibe kanyarodó utcákon, és üres életükkel tartottak egy üres halál felé. A drága, drága Kollowitz nővérek!

Kiszállt az autóból, lezárta, vett parkolójegyet. Ünnep, ünnep lesz. Van! Kortalan öregember bámult rá az újságosbódé árnyékából, valaha jószabású, finom anyagú öltönye komoran lógott az aszott testén, kerítéslécre terített madárbőr. De az öreg élénk csillogással tekintett rá.

– Jó napot, doktor úr! – mondta neki.

– Ma is kaptam szállítmányt! – recsegte az öreg, nevetett.

– Szép. Igazán szép – mondta ő.

– Tehetek mást, mint hogy fogadom őket? – kérdezte az öregember.

– Fogalmam sincsen – tanácstalankodott a Kozmetikus. – Hiszen olyan régóta megy ez.

– Régóta, régóta. Ebben az ügyben nem működnek az órák, a naptárak, uram – morgolódott az öreg.

– Aki nem felejt, az se biztos, hogy emlékezik – mondta tűnődve a Kozmetikus.

– 87213457 – válaszolt az öregember, oldalra hajtotta a fejét, hunyorgott, mászkáló és a szárnyaikkal magukat kaparó legyeket hagyott a homlokán. Szép volt, nem volt. Májfoltok júdásgarasai barnálltak a kézfején. Az ujjai vékonyan és finoman karmoltak a teste mellett, mint aki egész életében acélgolyókat gurigatott.

A Kozmetikus intett neki, majd az együtt ringó nővérek után sétált. Vezette a finom, fekete lobogás. Ahogy számított rá, a föllobogózott főtéren ünnepséget tartottak, amit a járási bíróság, a temetkezési vállalat és a polgármesteri hivatal újrafestett, fölújított épületei fogtak közre. Ünnepség lesz, nem is akármilyen. Erről már volt tudomása, szerzett információkat, olvasott néhány korábbi leírást és elemzést, meditációt és konfabulációt. Jól időzített, így aztán nem is darálta le holmi elvesztegetett idő. Elérte az ünnepség kezdetét, s még arra is volt ideje, hogy végiggondoljon néhány apróságot, ha már az ünnep része lesz ő is. Tűnődött. És arra gondolt, hogy míg az élet valóságát a hétköznapok szürke köpönyegei képviselik, aközben az életet mégis az ünnepek jellemzik inkább. Merthogy az ünnepbe sűrűsödik bele minden, amire vágyunk, amit hiszünk, amit ideáink tárgyává teszünk, és ami magától értetődően lehetetlen, egyszersmind persze haszontalan is. Minden, amire emlékezünk, ünnep lesz végül. Sötét, fojtogató ünnep, de ünnep. S ha a hétköznapok változékonyságát észbe kellett venni – mert folyvást arra kellett számítani, hogy holnap nem az lesz a házad, a birtokod, ami eddig volt, mert elhurcolnak, kiűznek belőle, mert máséba terelnek be, hogy nem az az ember fogja a kezed, aki eddig, mert őt is elviszik, elűzik, mert másnak adnak, vagy hogy nem ott kopácsolsz pirkadattól fogva, ahol eddig, mert elveszik, a közre írják rá, úgymond államosítják ezt és azt a műhelyt, gyáracskát, boltot – ezzel szemben az ünnepek olyanok voltak, akár a saját mozdulataikba beledermedt, vissza-visszatérő kísértetek. A kokárdás pongyolák, a vásári maszkok, a történelmi lepedők változhattak, a lényeg semmiképpen. Ó nem, a világnak ezen a tájékán az ünnepek természete évszázadok óta fikarcnyit sem változott, éppen olyan maradt, mint a repedt arcú föld, amin tartották, megrendezték és az idő múltával a semmi tepsijébe sepregették őket. Kacagány vagy susztersapka, bocskai vagy kalauzuniformis, egyre ment. Ugyanaz a tónus és hanghordozás, ugyanaz a pókhálós félelem, a képzelőerőnek ugyanaz a már-már beteges hiánya, az igazodás mániákus kényszere, ami ötven éve, száz éve, ötszáz éve. Sehol egy kikezdhető részlet, ami végső soron ne igazolná az alapok mindenhatóságát, és a belőlük táplálkozó évszázados félelem – de mondhatni gyávaságot is – mindenható jogát. Ki az, aki nyugodt szívvel állíthatja, hogy itt, ezen a földön, a világnak ezen a szegletén nem kell félni. Mert bizony félni kell. Félni jó, félni szükség, a félelem a tapasztalat előrelátása, remegő anyai kéz tuszkol még zsebkendőt a forradalomba szaladó lurkó kabátzsebébe. Jöhetett bárki, jöhetett bárki aktuális megváltó, mindenki a megfélemlítéssel, a rémület és a szorongás kiterjesztésével kezdte. Végső soron a szabadság akut, jóllehet teljesen érthető hiányáról volt szó. Úgy hát ha az úgynevezett szocializmus átalakulásával – mert sem bukásról, sem valamiféle pompás és nagyszabású végről, sem összeomlásról, sem pedig fölszámoltatásról nem lehetett szó – a hétköznapok a szabadság jegyében bandukoltak is egymás után, sorban, rendben és rendíthetetlenül, addig az ünnepek kitartottak a régi beidegződések fönntartása és gyakorlása mellett, s mert velük kapcsolatban folyvást, de legalábbis többnyire a hagyomány szóval érveltek az aktuális gondolkodók és a hordószónokok, mert sem erejük, sem tehetségük nem volt másfajta értelmezéshez, vagyis a hagyományt csak a mozdulatlanságában voltak képesek szemlélni és elfogadni, mert el sem tudták képzelni, hogy a hagyomány mozog, a hagyomány mozdítható, úgy tehát a szellemnek és a politikai cselekvésnek ezek a figurái mindahányan a mozdulatlanságot szolgálták, nem pedig a fejlődést, a fölfedezéseket, a föltalálásokat, vagyis szükségképpen a túlélés puritánságát propagálták, olyannyira, hogy már a saját szemüknek sem hittek. Nem látták, hogy a mozdulatlan életük körül bizony mozog egy nem is oly titokzatos, hatalmas erő. Hiszen a Sárga Jézus is fel s alá tolatott az utcáikon, a házaik előtt, véres Naplementéken ő vetett hosszan elnyúló árnyékot a kertjeikre és az udvaraikra. A Sárga Jézus szólt hozzájuk, mintha az ég suttogott volna hozzájuk. Imára, beszélgetésre, vitára hívta őket.

Az ünnepségen lehettek néhány tucatnyian, talán százan is. Zászlók is lengtek, mindenfélék, csíkosak, keresztesek, néha vékonyderekú dudaszó harsant. A vajfehér ingeken átütött az izzadság bűne, a hátakon fekete foltok virítottak, és az emberfejek dinnyéi között szalmakalapok billegtek. S ha azért néhány éjfekete, korpával behintett zakó dacolt is az égető nappal, mindegy volt, a hőség mindenkit számba vett és igazoltatott, természetesen őt is. Görcsökből faragott, aszalódott öregek gubbasztottak a fák árnyékában, s mintha száz éve nem mozdultak volna. S ahogy a kozmetikus nézelődött, megérkezett a szobor is, a Sárga Jézus, a város első mobilszobra, a mozgatója pedig a város könyvtárosa, Szegény Johann. A facsarodott felsőtestű férfi a homlokával tolta Sárga Jézust. Most azonban egy másik szoborról volt szó. Sárga Jézus is miatta érkezett az ünnepségre, és már megpihent az emelvény mellett. Szegény Johann zihálva kapkodta a levegőt. Megcsavarodva tartotta a fölsőtestét, a karjai természetellenes szögben váltak el a törzsétől. Mintha valami rendellenesség történt volna a testével. De most már ő is, ahogy mindenki, néhány zakós, fekete szemüveges férfiún kívül, akik az embereket fürkészték, az emelvény felé nyújtogatta a nyakát. Kiáltás harsant, éles, tudálékos. Köpcös, sapkás férfi kapaszkodott föl a falépcsőn, akkurátusan eltaposta a cigarettáját, körbehordozta tekintetét, és beszélni kezdett. Tiszta, lassan mélyülő hangja volt. A mikrofon begerjedt, mire többen összehúzták magukat. A jókora fejfedő, amit a szónokló viselt a hőség ellenére, valamiféle átmenet lehetett az usánka és a turbán között. Mindenesetre prémes és bélelt fejfedő volt, akárha a tulajdonosát nem érdekelné a gyilkos hőség. Valóban így volt, nem is érdekelte.

– Hölgyeim és Uraim, én még nem tudom, ki ő! – szólt tűnődve a mikrofonba a sapkás, a még letakart szoborra mutatott. Az első sorban ott állt a szobrász, kövér, piros arcú ember, a hasa előtt összekulcsolt kezekkel, messziről érkezhetett, szerény volt, megilletődött, és részeg. Folyamatosan bólogatott. A tömeg, vagy inkább csoportosulás, csöndesen figyelt, néhányan bőszen legyezgették magukat.

– Még nem tudom ki ő, és ti se tudjátok, de azért én ma felavatom ezt az alkotást. Hej, haj, mert így kell tennem! Tudom, néhányan a szívük mélyén nem értenek velem egyet, sőt egészen mást gondolnak, de nekem nem a kétkedőkre, hanem a jövő magzatvizébe kell tekintenem. Nekem ez a dolgom, a feladatom, a küldetésem.

Újabb bólogatás, valaki a magasba emelte a karját.

– Igen, neked ez a küldetésed, Kicsi Cár!

Ő tehát a hírhedt Kicsi Cár. Sapkát, usánkát vagy turbánt hord a legnagyobb hőségben is, mint aki melegen akarja tartani a gondolatait. Középmagas, átlagos fizimiskájú alak, vastag vonású, kefés szemöldökkel, duzzadt ajkakkal. Az ilyen szeret szalonnázni. Zsebkendőt húzott elő, belefújta az orrát, megtörölte vele a homlokát.

– Most még fogalmunk sincsen, ki ez a dicső férfiú! – lendült Kicsi Cár karja a szobor felé. – De minden erőfeszítésünk, hogy megtudjuk. Nemcsak nekünk, embereknek, zseniknek, föltalálóknak, katonáknak, egyházfiknak és államférfiaknak, hanem a szobroknak is meg kell előzniük a korukat. Tehát a művészetnek. Ez most egy korszakosan új felfogás, és én, Kicsi Cár képviselem! Ha tehát a művészet nem előzi meg a korát, akkor a kora előzi meg őt, és miféle művészet az, ami csak kullog az események után, jövendölésre képtelen, útmutatásra képtelen, bátorításra képtelen?! Aki nem előzi meg a korát, bassza meg, az lemarad! Az ember elemi igénye, hogy ne maradjon le! De akkor ez a művészetnek is legyen elemi igénye! Ha én, az egyszerű államférfi tudom az eljövendőt, de legalábbis nagy valószínűséggel tudom, miféle események várhatók holnap, holnapután, a közeljövőben, akkor éppen a művészet tárná szét tanácstalanul a kezét, hogy jaj, barátaim, ki tudja, mit hoz a jövő?! Ha én, az egyszerű államférfi segítek a népemnek, akkor a művészet miért ne segítene nekem bölcsességgel, előrelátással? És nem is kérek sokat, csak kis együttérzést. Polgárok, belegondoltatok ti ebbe?!

– Én belegondoltam – bólintott a szobrász, letérdelt, meghajtotta a fejét. Aztán megbillent, utána kellett kapni, hogy a kövezetre ne essen. Szép, új kövezet volt, semmi kétség, bár egy-két kocka már kifordult a tér medréből.

– Itt vagy-e, Magdaléna Szemünkfénye? – kiáltotta a mikrofonba Kicsi Cár. – Legyél itt! Legyél itt!

Körbeforgott néhány fej, majd sóhajok fakadtak, mert fiatal nő tartotta föl a karját. Magdaléna szorosan a nővérek mellett állt. Olyan volt az arca, mint akit sokan bámulnak epekedve, csúf gondolatokkal és nemtelen vágyakkal, mégsem tudják megrontani.

– Itt vagyok, Kicsi Cár, hogyne lennék! – csilingelte Magdaléna Szemünkfénye, és elpirult. – Jól tudod, hogy engem érdekelnek a fesztiváljaid.

A sapkás bólintott, aztán végighordozta a tekintetét az embereken.

– Most pedig kérdezhettek!

– Szóval ő még senki, Kicsi Cár? – mutatott valaki a szoborra.

– Így igaz, ő még senki! – helyeselt Kicsi Cár. – Na de hogyhogy senki?!

– Akiről mintázták, még nem volt. De lesz.

– El is nevezhetjük akár? – kiabált valaki.

– De hogyan nevezzük el?

– Legyen Kicsi Cár a neve! – kiáltotta másvalaki.

Kicsi Cár szőrős, bozontos alkarjával újra végigtörölt a homlokán, majd magasba emelte a kezét. Megvillantak az aranygyűrűi. Úgy tűnt, mintha számot vetett volna az ajánlattal, a Kozmetikus azonban tudta, erről szó sincs. Kicsi Cár nem mérlegelt, nem gondolkodott, legalábbis nyilvánosan nem, az ilyesmi hozzáállást a gyöngeség és a bizonytalanság jelének tekintette, így hát úgy tetszett, valóban előre tudja az események menetét, mert eltervezett minden mondatot és mozdulatot, hatást és következményt. És nem hagyta magát befolyásolni.

– Nevezzük a szobrot Reménynek – mosolygott Kicsi Cár. – És nehogy valaki azt merészelje mondani, hogy hasonlíthat rám. Tudjátok meg, aki nincs, az nem is hasonlíthat!

Moraj futott át a tömegen, mint akik a csodálkozást gyakorolják, de azért még lenne mit javítani. Aki rosszul csodálkozik, biztosan nem kapiskálja a lényeget. Galambraj csillogtatott alá ezüstöt, a madarak olyan alacsonyan húztak el a tér fölött, hogy hallatszott a szárnyak halálos surrogása, a Sárga Jézus mintha szomorúan mosolygott volna.

– Jó, jó – csilingelt ki a tömegből Magdaléna Szemünkfénye –, de azért Te hasonlíthatsz, Kicsi Cár úr! – a lány mintha incselkedett volna a tribün urával. Más azonban nem akarta észrevenni a tréfálkozást.

– Ami nincs, valóban nem hasonlíthat arra, ami van! – kiáltott egy alak. – Viszont ami van, mint például Te, Kicsi Cár úr, mert ügyességed és bölcsességed oly egyedülálló, képes arra is hasonlítani, ami nincs. Persze, csak ha kedved tartja. Vagy ha nekünk van szükségünk ilyesmire!

A Kozmetikus látta, hogy a Kollowitz nővérek egyszerre bólogatnak, egyszerre ingatják a fejüket, egyszerre lesz elégedett az arcuk, majd egyszerre húz arcukra színházi maszkot a viszolygás.

Így történt, hogy aznap, amikor megérkezett a városba, fölavatták a Reményt. A szobor valóban nem hasonlított senkire, amennyiben azt gondoljuk, hogy a hasonlóság az emlékeztetés egyik nem elhanyagolható fajtája. Ő volt a Remény, ettől fogva a tér közepén magasodott, igaz, a biztonság kedvéért Kicsi Cár az ő nyakába is föllógattatott egy hangszórót.

A Kozmetikus ellépett a sokaságtól, és miközben fürkésző tekintetek követték, továbbsétált. A térbe futó keskeny utcát vette célba, aminek a vége olyan volt, mintha egy álmos torok ásított volna a szabad területre. Hamar talált egy talponállót, néhány üveges tekintetű törzsvendéggel, egy kócos és részeg nővel, aki a sarokban motozott a rongyai között. Mellette kínai fiú görbült, söröskupakokat tologatott az asztalon. A nő felemelte puffadt, nyershússzínű arcát, és kifejezéstelenül bámult rá. Előttük feles poharak, sörösüvegek, mint valami sakkjáték szereplői. Errefelé nem lehetett bort inni, jóllehet a szőlő tőkéi évszázadok óta kanyarogtak a parcellákon, kadarka, rizling és persze a szerbek honosította kövidinka, telepítettek szőlőt a határ árnyékosabb lejtőin is, meg a házak melletti veteményesekbe, és préseltek is belőle különféle cefréket. Bizonyos időszakokban tonnaszám fogyott a cukor. A nő föltápászkodott, odabillegett hozzá.

– Ez az egész egy nagy szar volt, uram. Remény?! Na hiszen – hajolt közelebb. Ha fizet egy kört, én elárulok egy valódi reményt – recsegte. – Nem olyat, mint ez a szar – mutatott ki az ajtón, amerre az ünnepséget tartották.

– Ha jól tudom, ezeket a szobrokat rendre fölavatják. Régóta így megy ez. És aztán elszöknek. Elszökik mindegyik remény, mondhatni. Aztán újat kell emeltetni. Igaz? – a Kozmetikus mosolygott.

– Csak rendeljen nekem, amit gondol. Én nem fogom befolyásolni. Korlátozhatom én a maga szabadságát? – a nő is vigyorgott, szúette, rossz fogai ferdén meredeztek az ínyéből.

Rendelt tehát két vodkát és két korsó sört, a pénzzel kopogott a pulton, így szokták. A csapos szótlanul szolgálta ki, és közben nem pillantott rá.

– Ez elég korrekt volt – bólintott a nő, a poharakat nézte.

– És az üzlet másik fele?

A nő lehajtotta az egyik vodkát, kicsit megrázkódott, aztán lehajtotta a másikat is. Megvonta a vállát. A kínai fiúra mutatott.

– Szerintem ő ne igyon töményet. Nem is azért, mert megárt, mert persze megárt. Még a végén megvilágosodik. Neki már a sör is túlzás.

– Tartozik nekem – mondta a nőnek. Az megfogta a karját, és közelebb tolta magát.

– A minap kölcsönöztem a fiút Zarathustra Kapitány jóváhagyásával. Ha visszaadom, majd besorozza egy következő transzportba. Igaz?

A fiú bólintott, tologatta a kupakokat.

– Szükségem volt valakire, aki vigaszt nyújt melankolikus perceimben – magyarázta a nő, fölvihogott. – Szóval ő tegnap óta a szerelmem, mert így döntöttem. Jaj, nem is tudom, mihez kezdek, ha vissza kell adni. Mert persze vissza kell adni. Fölvirrad az a nap is, bármennyire is szeretnénk, hogy álljon meg az idő a kertek alatt. Érti, uram? Szóval kíváncsi a reményemre vagy sem? – a nő a tiráda végén már suttogott, csupa könny volt a véreres szeme.

– És miért árulja el éppen nekem?

– Mert hogy kicsoda maga, és hogy mi a faszt keres minálunk, azt még a legutolsó, agyonvert törpe is tudja! Mindenki tudja, jóuram – közben a fiú elé helyezte a söröskorsót. – Még ő is.

A kínai fiú szerényen elmosolyodott, bólintott, majd a szájához emelte a korsót, és egyhajtásra hajtotta le a sört. És aztán úgy pillantott a Szűz Máriának nevezett hajléktalanra, mint az édesanyjára.

Az irodaházban volt a szállása, a város déli részén, errefelé emelkedett régen a malom sárga tömbje, ami már nem üzemelt, erre volt a nagykapujú gazdaház, amit lebontottak, itt állt a zsinagóga, ami halk sóhajtás után, miután évekig szokta, hogy szú eszi a padjai húsát és már soha nem lesznek karok, testek, ülepek, amik megtöltik őket, összedőlt. Beszállt a szomorú zsidópor a gömbakácok alá, és sokáig ott lebegett, táncolt, senki el nem köhintette magát. De a gyárépület még élt, sőt, azt lehet mondani, virágzott. A régmúlt esztendőkben, jó másfél száz évig mezőgazdasági gépeket kezdtek gyártani itt. Kaszákkal, kapákkal indult a gyártás, még az úgynevezett Kiegyezés előtt, boronákkal és kisebb vetőgépekkel folytatták, aztán néhány nagyobb, frissen festett munkagép is kigurult a gyárkapun. Másfél száz évig dohogott az üzem, majd a változás után – amit rendszerváltozásnak hívnak – pillanatok alatt ment csődbe. Nem, ez így nem egészen pontos. A csőd már hamarabb, jóval korábban bekövetkezett. A csődöt, az általános krach különböző formáit és fajtáit, a csőd kellemesebb és kellemetlenebb állapotait a szocializmus tartotta fönn – az azt megelőző rendszer nem kevésbé –, az ember a csőd lélegeztetőgépjén mászta a boldogság derékmagas hegyeit, a csőd emlőin lógott, a csőd bódító házilevét szopta, a csőd éltette és hantolta el, és a többség szerette és igényelte is az efféle, életre szóló helyzeteket. Miért ne szerette volna, ha annyi mindent köszönhetett neki?! A csőd nemcsak elvesz, de karitatív is. De amikor a csőd látványosan és fellebbezhetetlenül a színpadra állt, az elnéptelenedő, egy éjszaka még az utolsó éjjeliőrét és a két kutyát is elvesztő gyár téglafalaiból hamar métermagas fű nőtt, az ereszekben darazsak ütöttek tanyát, az udvaron táncba kezdett a gazvirág, a rozsda pedig régi indulókat zenélt, Internacionálét, Székely Himnuszt, első világháborús, katonai táncdalokat. Ezt mind tudta a Kozmetikus.

Cigarettára gyújtott, mélyre szívta. Hallgatta az éjszaka zúgását, nézte a csillagok pislákolását.

S hogy a csőd, a kötelező, az elkerülhetetlen, és legfőképpen nyilvános csőd a hirtelen beköszöntő szabadság része, oly sokan nem foghatták föl. Nem érthették, hogy éppúgy meg kell merülni az elveszettség mocskában, ahogy az újszülött merül meg a világ akváriumában, fulladozva és rettegve, amikor a test még a lélegzetvételt is tanulja. Ki gondolhatott arra, hogy az emberek többségének el kell veszíteni minden addig szavatolt gyalogutat, mozdulatot, űrmértéket, árat, amit addig a folyamatok szavatoltak, mert új, eleddig nem ismert erők kezdik alakítani az életüket. Csakhogy a csőd egy újabb csődbe sétált, s ez még eleinte aligha látszott. Mindenesetre úgy kellett tekinteni a világra, hogy ettől fogva igazából már csak magára számíthatott az ember, s bárhogyan is bújt, rejtőzött, bárhogyan is takargatta énjének igazi természetét, azt már nem tudta elleplezni – ahogy egyébként korábban volt módja rá –, csak mert a szabadságban minden és mindenki pontosabban látszik. S ha a diktatúrában nem lehet szabad emberként élni, a szabadságban ugyanakkor éppúgy lehetett bárki rab, önmaga vagy mások alávetettje, mintha éppenséggel olyan viszonyok között élne, amelyek elsősorban az elnyomás formáit részesítik előnyben, de legalábbis előszeretettel preferálják. Kevesek kiváltsága lehetett az új élet kínálta nagykaland, miközben persze ők sem nyerhették el a biztonságot, a múlt struktúrái és rendszerei, egy rémületesen nagy – nosztalgiára, döbbenetre és rémületre éppúgy alkalmas – dologi világ, malmok és gyárak, vállalatok és repedt arcú földek, amikhez fillérekért jutottak hozzá, csak mert időben és jó helyen találta őket a változás, és amiket megpróbáltak új élettel megtölteni, egyik pillanatról a másikra omolhattak rájuk. A kezdeti eufória szele is romok és romhalmazok fölött keringett, törmelékek között lehelgetett.

A Kozmetikus ideiglenes otthonának ablakából majd rálát a törpegyárra, az ő udvarát viharvert drótkerítés választja el az üzem területétől, de tulajdonképpen az iroda, és a hozzá tartozó konyha és a hálószoba is a gyár része, és úgy tudta, a törpegyár állja az iroda szerény költségeit.

A törpegyár!

Esteledett, mire megérkezett, látott a homályt sötét késekként szabdaló denevéreket, a fák lombjai között feketére alvadt a fény. Beparkolt az udvarra, a csomagtartóból kivette az utazótáskáit, recsegett a kavics, ahogy az irodája felé tartott. Félúton járt, amikor zseblámpa fénye villant rá.

– Igazolja magát! – éles gyerekhang csattant rá. Persze, várható volt, hogy így lesz. Ahová jött, ott az igazoltatás ősi processzus, az ember azonosságáért nem saját maga felelt, hanem a fölötte álló erők kuszasága, amit éppúgy képviselhetett a rend őre, egy rosszkedvű kalauz vagy egy bolt szívbeteg biztonsági őre.

– Azt mondtam, igazolja magát!

Fölmutatta tehát a papirosát, és aztán elcsodálkozott, hogy még mindig vele volt a remegés.

– A telepen este tíz után tilos hangoskodni – szólt a kis árny, miután belepillantott a papírba, majd visszanyújtotta. Most már nem is annyira parancsolólag, mint kérve beszélt. Nem tudta kivenni a vonásait, ahhoz már túl sok kátrányt terített szét az est. De azért azt látta, hogy a másik egy kisfiú, aki lám csak, éjjeliőr.

– Napközben sem ajánlatos a zenebona, az ilyen-olyan mulatság!

– Értem – mondta. – Nem lesz hangos zene, sem kiabálás.

– Itt komoly munka folyik a haza érdekében – darálta a kicsi árny olyan hangon, mint aki nagyon szeret énekelni, de bántja, hogy nem teheti, mert inkább a tiltást kell tolmácsolnia.

– Milyen volt az ünnepség? – hajolt most előre egészen kíváncsian.

– Szép. Reményteli – tűnődött a Kozmetikus. – De mondd csak, hogy szólíthatlak?

– Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Nem gondolkodtam, hogy maga hogy szólítson – a kicsi árny visszahúzódott.

– Mások hogy szólítanak?

– Most éppen sehogy.

– Elárulod, miért nem?

– Büntetés alatt vagyok, uram.

– Az a büntetés, hogy nem lehet néven szólítani?

A fiú bólintott, hümmögött, vakargatta a fejét.

– Kicsi Cár elvette a nevemet. És amíg meg nem bűnhődöm, nem adja vissza.

– Mit tettél?

– Nem tudom. Kicsi Cár nem árulta el. De azt mondta, nagyon csúnya dolog volt. Hogy ezt nem várta volna tőlem, éppen ezt, és hogy egészen megdöbbentette a dolog. És hogy legyek neki hálás, hogy csak a nevemet veszi el határozatlan időre.

A gyerek úgy beszélt, mint aki nem is fogja fel, mennyire fájdalmas ez neki. Mintha valaki más életéről beszélt volna.

– Azt hiszem, te nem tudsz olvasni – jegyezte meg a Kozmetikus. A kis árny hallgatott kicsit, egyik lábáról a másikra állt. Reccsent a kavics.

– Igaza van, uram, nem tudok olvasni.

– Szeretnél megtanulni?

– Az attól függ.

– Nem kérek pénzt.

– Attól függ, hogy mit kell majd olvasnom. Mert ha olvasok, én nem szeretném kellemetlen mesékre fecsérelni az időt. Ha már olvas az ember, érezze jól magát. Nem akarok olyan dolgokat olvasni, amik elveszik a kedvem az élettől, vagy amiktől megijedek. Vagy valami újabb bűnt követek el az olvasás miatt, és aztán, nem hogy a nevemet, de az életemet is elveszik.

– Nos, így persze nehezebb lesz.

A kicsi árny az állát dörzsölte.

– Jól van, majd még meggondolom, hogy mennyibe fog az magának kerülni, hogy megtaníthat olvasni.

A Kozmetikus elmosolyodott, és közben a tekintetével követte a zseblámpa fényét, ami a végtelen jelét körözte bele a sötétségbe, mióta beszélgettek.

– Tudsz valamit a gyilkosságokról?

– Persze, hogy tudok.

– Jól van, majd egyszer beszélünk róla.

Érezte, hogy a gyerek elmosolyodik.

– Kötve hiszem, uram. Bánjon jól magával az éj. A hangszórójával pedig legyen óvatos!

A Kozmetikus ingatta a fejét, hogy nem egészen érti. A gyerek a szálláshely felé mutatott.

– A maga személyes hangszórója. Szóval mintha magára programozták volna. Ott lóg az irodája bejáratánál. Az első adandó alkalommal elárulja magát.

– Furcsa, nem látok belőled semmit, pedig jó lenne – mondta a Kozmetikus.

– Ma már nem is érdemes engem megnéznie. Rendezkedjen csak be. Ahogy hallottam, uram, már holnap dolgoznia kell.

– Én már ma is dolgoztam. És azt hiszem, elég sokat dolgoztam – bólintott.

– Akkor meg még inkább ajánlom, uram.

Mintha gyerekcsontokat törtek volna, recsegett a kavics, és a kicsi árnyat elnyelte a sötétség. A Kozmetikus ott toporgott az ajtajánál, a zárba illesztette a kulcsot. Könnyen fordult, de az ajtó nyikorogva nyílt. Áporodott levegőt lehelt arcába a benti sötét. Még nem lépett be. Kitapogatta a kinti lámpa kapcsolóját, a gyér fény szétterült, mint valami szakadt, piszkos lepedő. Fölnézett. Máris bogarak rajzoltak glóriákat a koszos körte köré, sercegve égették magukat. Az első pillantásra látta, hogy az ő hangszórója valahogy más, mint a többi.

– Érezze jól magát, uram – köszöntötte a hangszóró.

– Azt hiszem, nem ezért jöttem – mosolyodott el.

– Hogy hívják? – kérdezte a hangszóró.

A kozmetikus megmondta.

– Azt tanácsolom, hogy azzal a gyerekkel, azzal a zseblámpás kis őrrel vigyázzon.

– Mert cigány?

– Voltaképpen azért, még ha ezt így nem is mondanám ki. A kifinomultabbak se így mondják mifelénk. De azért… – tűnődött a hangszóró. – Mindenesetre jobb, ha tudja, a testvérei akkor járnak lopni, amikor ő látja el a telepőri feladatokat. De ez nem is érdekes.

– Hanem a bűne érdekes.

– Igen, a bűne – mélázott a hangszóró. Semmi kétség, ő a filozofikusabb természetű szerkezetek közül való volt. És nem is egészen doboz alakú.

– Kicsi Cár azért büntette meg a fiút, mert megszületett – mondta végül. – Ennek a lurkónak egyáltalán nem kellett volna megszületnie. Semmi szükség nem volt rá. Ezzel persze nincs egyedül. Úgy ám, sok hasonló szerzet lófrál a környéken. És akinek nem kell megszületnie, és mégis megteszi, s hogy dacból, megátalkodottságból vagy szimpla jellemtelenségből, az mindegy is, vállalnia kell a következményeket. Most pedig jó éjszakát! Azt hiszem, mára elég volt ennyi jó szó – és a hangszóró halk reccsenéssel kioltotta magát.

A Kozmetikus még elszívott egy cigarettát, aztán lepakolta a holmijait a lakásban. Sorban fölkapcsolta a villanyokat. Szürkeség, egyszerűség fogadta, a falakon agyoncsapott legyek és szúnyogok nyomai. Mint egy vidéki apartmanban, ahol a lambéria szenvtelen nyugalma és az alkalmi üzekedések szenvedélye keveredik. A sárga falon retusált színes képek Kicsi Cárról, Magdaléna Szemünkfényéről, Zarathustra Kapitányról és persze megannyi híres törpéről. Szétnézett a főzőfülkében, megtalálta a bornyitót. Palackot bontott, nem idevalót, a bort ő hozta magával, és míg öntögetett a poharába, bámulta a matracát, hol ezentúl hosszú éjeket tölt majd. Mennyi minden kavargott csak ma is körülötte. De talán a legfontosabb dolog mégis elmaradt. Magdaléna Szemünkfényére gondolt, aztán a remegésre, ami útközben költözött a testébe, és vele maradt. Folt piroslott az ölén, nyilván a keze remegése locsolta oda a port. Elmosolyodott, s hogy szépen érjen véget a nap, magára verte a hamut.

-----