A régi irodalomra vonatkozó kritériumok szerint, amelyek alapján a középkori, humanista vagy reneszánsz szerzőket valamelyik nemzeti irodalom reprezentánsaként definiálják, Mikszáth Kálmán tartozhatna akár a szlovák irodalomhoz is – boldog Mór pécsi püspökkel, Bél Mátyással és Beniczky Péterrel együtt. Hiszen a mai Szlovákia területén született, művei tanúsága alapján értett és beszélt szlovákul, írásaiban gyakran foglalkozott szülőföldje lakóival és vidékeivel, csak éppen nem latinul, hanem magyarul tette ezt, és nem a középkorban, hanem a 19. század második felében élt.

Mikszáth persze magyar író, annak vallotta magát, és ezt többször ki is fejezte. Közismert palóc identitása is, a szlováksághoz fűződő viszonya nem egyértelmű, és a nemzeti érzékenység mantrája miatt kevésbé is van felderítve. Pedig talán soha senki – a szlovák alkotók közül sem – nem foglalkozott a szlováksággal olyan sokat, olyan szeretettel és olyan sokszínűen, mint ő, és nem alkotott róla mélyebb és rokonszenvesebb képet. A tót atyafiak hozták meg számára az írói áttörést, e kötetnek köszönhette sorsa egyenesbe fordulását, magánélete rendeződését, a szakmai és a közönségsikert. Valóban atyjafiainak érezte a tótokat, a szó eredeti értelmében, amely a vérségi, testvéri közösséget fejezi ki, de magában foglalja az első magyar bibliafordítások archaikus szakralitását is, és van benne egy kis cinkos összekacsintás is földijeivel. A jelen tanulmány Mikszáthnak a szlovákokhoz fűződő viszonyát, a szlovákokról kialakított irodalmi képét vizsgálja, különös tekintettel a Mikszáth-befogadás aktuális kérdéseire és a nemzetképek irodalmi relációira.

A 19. század vége, a kor, amelynek Mikszáth a gyermeke volt, a Monarchia dualizmusa, e kor kisebbségpolitikája és a Natio Hungarica politikai eszménye sok olyan probléma, téveszme forrása, amely ma is megnehezíti a magyar és a szlovák nemzet együttélését, együttműködését. Mikszáth mai recepcióját magyar és szlovák oldalon egyaránt befolyásolják ezek a súlyponteltolódások és történelmi sztereotípiák. Külön figyelmet érdemelnek a Mikszáthoz kötődő mítoszok: mint a „buta tót” toposzának megteremtője, aki kedvelte, de a realitás szelíd megszépítésével lekezelte a szlovákságot. E kérdéskör tárgyalásakor nézetem szerint különbséget kell tenni Mikszáth Kálmán közszereplőként képviselt, politikai hovatartozását kifejező álláspontja és írói megnyilvánulásai között.

Felületes olvasóként valóban könnyen az a benyomásunk támadhat – akár magyarként, akár szlovákként olvassuk műveit –, hogy Mikszáth, bár szereti, de magyarsága magasából lenézi szlovák atyafiait. Ez a nézőpont valóban összhangban van Mikszáth politikai szerepvállalásával és irányelveivel, a Szabadelvű Párt állandó képviselőjeként természetesen támogatta pártja magyarosító törekvéseit. Semmiféle megértést nem tanúsított a szlovákok nemzeti mozgalma iránt. A szlovákokat a daudet-i Dél szellemében mindvégig a magyar nemzet részeként, tájegységi csoportjaként érzékelte,2 és bármennyire kedvelte is őket, semmiféle módon nem tolerálta nemzeti formálódásukat, saját politikumra, önálló országra irányuló törekvésüket. Meggyőződése volt, hogy a szlovákok hűek Magyarországhoz, és minden decentralizáló törekvés az orosz rubel munkája. Ebben az elítélő hozzáállásban 1848 orosz traumája is benne van. Mikszáth teljes mértékben elutasította a szlovákok nemzeti-politikai törekvéseit, de szerette a szlovákokat mint embereket, mint a magyar politikai nemzet etnikai, regionális csoportját.

Álláspontjában a Natio Hungarica eszméje feszül a modern nacionalizmus eszméjének, amelyet Mikszáth a szlovákokkal kapcsolatban nem tudott elfogadni. Természetesen nem volt ezzel egyedül. A 19. század nagy magyar tévedése, a nemzetiségi mozgalmak el nem ismerése azonban talán egészen más tőről fakad, mint a kortársak intoleranciája. Sokkal inkább nemzet-értelmezési, identitás-megfogalmazási, ha úgy tetszik, terminológiai problémára vezethető vissza. A királyi Magyarországra nagyfokú nyelvi átjárhatóság volt jellemző, amely egyebek között István király intelmein is alapult, aki az idegeneket az evangéliumi szellem okán3 is védelmébe veszi, ugyanakkor az „… egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és romlandó”4 eszme alapja a sztyeppei törzsszövetség szabad nyelvi egységében is kereshető. Európában a letelepedett életmód
tradíciója, nagyobb fokú kötöttsége miatt a nyelv sokkal fontosabb, meghatározóbb tényező a nemzetformálás folyamatában. Elég csak Ján Kollár egységes szláv nemzet-koncepcióját említeni, amely csaknem kizárólag a nyelvi közösség eszméjén alapult, vagy a német, olasz államok nyelvi alapú egységesülését felhozni példaként. A történelmi Magyarországon ez a két koncepció került összeütközésbe egymással. És ez a folyamat képeződött le Mikszáth írásaiban is. Éppen ezért Mikszáth publicisztikai művei, amelyekben aktuálpolitikai eseményekre reflektál, más kritériumok alapján interpretálhatók, mint az elsődlegesen irodalmi ambíciójú szövegei, bár Mikszáth jellemzően zsurnalisztikus stílusa megnehezíti, sőt esetenként lehetetlenné teszi cikkeinek, karcolatainak és tárcáinak ilyen típusú felosztását.

Mikszáth szlovák fogadtatását a fent említettek mellett az elutasító irodalomtörténeti hagyomány és a „tót” etnonimum negatív konnotációi is nehezítik. Mikszáth a „tót” népnevet még minden rossz hátsó zönge nélkül használta,5 és ezt az akadályt a szlovák fordítások természetszerűleg ki is küszöbölik a „tót”-ot „szlovák”-ként fordítva; de a Mikszáthtal foglalkozó szlovák irodalmi munkákban gyakran látensen jelen van valamiféle eredendő rosszallás az íróval szemben, s ez Mikszáth szlovák kortársainak elutasító hozzáállásán is alapul.

A kortárs szlovák irodalmi elit nagyon elítélően nyilatkozott Mikszáth szlovákságképéről. Jellemző példája ennek A tót atyafiak megjelenésére reagáló 1881-es anonim recenzió a meghatározó politikai és irodalmi folyóirat, a Slovenské poh¾ady oldalain. A szerző felrója Mikszáthnak a szlovák szereplők gyenge, nem egyértelmű szlovák identitását, amelynek kifejezésére nem tartja elegendőnek a tipikusan szlovák személyneveket és attribútumokat.6 Kritizálja Mikszáthot, amiért a szlovák költészetet nem tartja elég érzelmesnek.7 Mikszáth a szerelmi költészet ilyen, első olvasatra negatív kicsengésű említésével gyakorlatilag a szlovák önkép egyik legmeghatározóbb, legérzékenyebb pontjára tapintott rá. A ¼udovít Štúr által hegeli és herderi alapokon kialakított szlovák önmeghatározás legfontosabb ideológiai mozzanata pontosan a dolgos, békeszerető, érzelmes szláv, szlovák nemzet lelke volt, és annak kifejeződése, a szlovák költészet. Mikszáth azonban nem dehonesztálni akarta ezzel a szlovákokat. A Lapaj, a híres dudás bevezetőjében megtalálható hosszú szlovákság-jellemzés az elbeszélés szerkezeti felépítésének fontos eleme, nem öncélú nemzetbecsmérlés. A nemzetkép, amelynek elsődleges tulajdonságai valóban az érzések hiánya, a hidegség, a negatívan egzotikus furcsaság, csak előkészíti az elbeszélésben lejátszódó eseményeket, megteremti a mű belső feszültségét. Ennek első rétege Lapaj tehetsége, amely ellentétben áll a szlovák költészet leírásával. De a zeneszeretet is csak arra szolgál, hogy megtudjuk, mennyire fontos Lapajnak a dudája, amely a cím szerint is legfőbb attribútuma. Ám az elbeszélés katartikus, idilli tetőpontján, amely a műfaj sajátossága szerint arra szolgál, hogy kulcshelyzetben mutatkozzon meg a szereplő valódi jelleme, Lapaj végtelen gyengédségről, áldozatkészségről és naivitásról is bizonyságot tesz, amikor elcseréli dudáját, hogy gondoskodhasson a talált gyermekről. Így az első olvasatra negatív szlovák jellemrajz egészen más dimenziót kap a jellegzetesen szlovák szereplő cselekvése révén. Ez az olvasói elvárásokkal folytatott játék Mikszáth szövegeinek egyik fontos és értékes irodalmi jellegzetessége. Csakhogy a recenzió szerzője Mikszáth minden szlovákságra utaló megjegyzését szinte hisztérikusan elutasítja,8 mint a magyar nemzet fölényeskedésének megnyilvánulását, és nem hajlandó részt venni abban a játékban, amelyre Mikszáth hívja olvasóit – bár maga is utal arra, hogy az elbeszélés második felében Mikszáth érzelemmel teli képet fest a szlovákokról.9 Ezt azonban úgy értelmezi, hogy Mikszáth önmagát szégyenítette meg azzal, hogy a bevezetőben lekicsinyelte a szlovákokat, mivel a szlovák nemzetiségű szereplők a műben nem úgy viselkednek, ahogyan a szerző elvárta volna, mintegy ellentmondanak alkotójuknak azzal, ahogyan az elbeszélés végén megnyilvánulnak. Mikszáthtól mintegy megvonja a tudatos művészet lehetőségét, és az igazság győzelmeként értékeli a mű szlovák szempontból pozitív kicsengését.10 Az anonim szerző vehemensen kikel Mikszáth „magyar szelleme” ellen. Az adott politikai, társadalmi helyzetben ez az elutasítás érthető, hiszen a lap elsősorban a szlovákok nemzeti törekvéseit szolgálta, amelyekkel Mikszáth soha nem értett egyet.11

Szlovákia területét, Tótországot, a Felföldet Mikszáth fedezte fel a magyar irodalom számára. A szlovákok fontos alakjai, nemegyszer rokonszenves főszereplői műveinek, akik a magyar szövegben szlovákul szólalnak meg. Mikszáth komplex irodalmi képet fest a szlovákokról; definiálja, kik a szlovákok, mi jellemzi őket. Mindezt nem öncélúan, valamilyen szociológiai vagy nacionalista megfontolásból teszi, hanem szövegeinek fontos irodalmi komponenseként.

Mikszáth szlovák recepciójának tárgyalásakor a Lapaj, a híres dudás szlovákságképének interpretációja is mutatja, milyen fontos a Mikszáth műveiben megrajzolt nemzetkép irodalmi elemzése. Segíthet megtalálni néhány mítosz eredetét, eltávolítani negatív beidegződéseket, és Mikszáth szlováksághoz fűződő viszonyát is egészen más színben tünteti fel. Ezért fontos Mikszáth szlovákságképének nemzetközi kutatásokra épülő komplex imagológiai analízise.

A szlovákságot mint nemzetiségi csoportot meghatározó jellemzők vizsgálhatók Csepeli Györgynek a mai magyar identitás kifejezésére megfogalmazott kategóriái szerint (a nemzetnév, a vallás, a nemzeti szimbólumok és a tematizációk12). A szlovákság képe több komponensből álló kategóriarendszer alapján elemezhető, amely magában foglalja az irodalmilag releváns identitás-elemeket. Ez a kategóriarendszer Rákos Péter terminológiájával (imago loci, regionis, urbis, historiae, missionis, avorum, morum, linguae13) is párhuzamba állítható. A vizsgált kategóriák a nemzetkép metaforizációjának elemzésével is kibővíthetők.

A szövegek kiválasztásakor elsősorban Karol Wlachovský nemrég megjelent három szlovák nyelvű Mikszáth-válogatására14 és azok interpretálására helyeztem a hangsúlyt. A válogatások a szlovák olvasóközönséghez szólnak, tehát azokat a szövegeket tartalmazzák elsősorban, amelyeket a szlovákság számára relevánsnak ítélt a hozzáértő szerkesztő. Ezzel mintegy meghatározta, melyik Mikszáth-szövegek fontosak a szlovákok számára, melyek lehetnek a mai recepció számára is érdekesek. A Tvrdé kotrby megjelenésekor Halász Iván konstatálta is, hogy „a Mikszáth-prózák új szlovák kiadásának előkészítésekor a szövegek kiválasztásának elsődleges célja az volt, hogy megtudjuk, milyen a szlovákok képe Mikszáth munkásságában.”15 Ilyen szempontból a válogatás ténye maga is identifikációs jelentőséggel bír, mintegy meghatározva, konkrétan milyen kép az, amit Mikszáthtól a szlovákok elvárnak, elfogadnak, vagy éppen ellenkezőleg, elutasítanak.

Elsősorban a kapott kép irodalmi motivációját tartottam szem előtt: milyen módon fejezi ki Mikszáth szereplőinek nemzeti vagy etnikai hovatartozását, milyen nyelvi eszközökkel teszi azt, milyen kompozíciós feladata van az adott résznek a szövegben, a szereplő nemzeti identitása összefüggésben van-e további tulajdonságaival. A nemzetképek irodalmi sztereotípia-vizsgálatának vagy imagológia-kutatásának Leerssen és Beller által alkalmazott módszerét alkalmaztam: eszerint az a kérdés, hogy mennyire valóságos, valósághű a kapott irodalmi kép, nem releváns, a hangsúly az adott szövegrész irodalmi funkcióján, szerepén van. Nem azt kell megfogalmaznunk, milyen egy nemzet a valóságban, hanem azt, hogy az adott szerző hogyan és miért ábrázolta olyannak.16

(1. A nép, nemzet neve) Mikszáth a szlovákok megjelölésére kizárólag a tót etnonimumot, illetve annak kicsinyítő képzős változatát, a tótocskát alkalmazza. A kicsinyítő képzős változat főleg olyan helyeken fordul elő, ahol a szlovákok mint közelebbről meg nem határozott csoport szerepelnek, gyakorlatilag az „emberek” kifejezés helyett: „Mind elszéledtek a tótocskák”.17 Más helyeken a kifejezés a népcsoport kiszolgáltatottságát hangsúlyozza: „Ha sok krumpli van, az annyit jelent: »Szeretlek, tótocskák, szaporodjatok!« Ha nincs krumplitermés, akkor az istenke haragszik: »Minek vagytok ti a világon, tótocskák?«.”18 Mikszáth így a szlovákokról élő sztereotip nemzetképpel is összhangban marad, mivel a szlovákokat gyakran passzív, tehetetlen népként jeleníti meg, ábrázolásmódjának érzelmi töltete viszont pozitív kicsengésű, és inkább a szlovák önképben is jelen levő békeszeretet, galamblelkűség tulajdonságát emeli ki.

A szlovákok lakta tájakat Mikszáth Felvidéknek, Felföldnek nevezi, megteremtve annak máig élő mítoszát. Az egyes szereplők nemzetiségét azonban nem minden esetben lehet egyértelműen meghatározni. Gyakori az etnikai identitásnélküliség, a kettős nyelvi identitás, nem mindig világos, hogy a párbeszédek vagy belső monológok milyen nyelven játszódnak le. A politikai nemzettudat azonban többnyire dominánsan magyar. A szlovák etnikai identitás általában tipikus nevekben (Matykó, Bohuska), szlovák replikákban vagy a tört magyarságú beszédben nyilvánul meg.

(2. Vallás) Szemben a románok, szerbek stb. esetében domináns nemzetformáló szerepet játszó egyházakkal, a szlovákoknál nem alakult ki nemzeti vallás, a szlovákság nemzeti és vallási identitása között nincsen átfedés. Az identitás-megnyilvánulás e témakörébe a szlovákok hitéletének sztereotip képét sorolhatjuk. Mikszáthnál is élő és gyakori a szlovákoknak mint vallásos, alázatos, a sors, az Isten kegyelméből uralkodó király akaratának végletekig engedelmeskedő népnek a képe: „S azonfelül is jó, szelíd nép a tót, ha jön a halál, nem kötekedik az vele, nem disputál, nem erősködik, hogy »nem megyek, maradni akarok, iszom azt, iszom ezt, még amazt is megpróbálom«, nem szalajt orvoshoz, patikába, hanem megadja magát »pod szmrty!« (gyere halál!) és behunyja szemeit az örökkévaló álomra.”19 Ennek a sztereotípiának sem Mikszáth a szerzője. A szlovákság irodalmi és politikai képviselői szintúgy preferálták ennek a képnek életben tartását, mert a Monarchia keretein belül az Isten kegyelméből uralkodó császártól vártak – hiába – támogatást nemzeti mozgalmuk számára.

(3. Nemzeti szimbólumok) A szlovák nemzethez Mikszáth magyar nemzeti szimbólumokat köt. Több szövegrészben is előfordul a magyar nemzeti színekbe öltözött szlovák leányalak, afféle népi Patrona Hungariae, piros szalagokkal, fehér ingvállban és zöld szoknyában: „Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik le a fehér lepedőre, s halvány arcára fájdalom van festve; fekete szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.”20 Mikszáth a magyar nemzeti szimbólumokat kiterjeszti a szlovákokra is, s ez is az egységes politikai nemzet-eszme megjelenítését szolgálja. Figyelemre méltó azonban, hogy a magyar trikolórt a szlovák nép tradíciójának tulajdonítja.

(4. Földrajzi jellemzők) Pontosan a szlovák önmeghatározás intencióinak megfelelően, amelyet az irodalmárok Hollýtól és Kollártól kezdődően műveikben kanonizáltak, Mikszáthnál is megjelenik a lenyűgöző szlovákiai táj, zord hegyek, romantikus várromok, festői völgyek képe. A szlovákok kis falvakban, apró városokban élnek, jellemző a pásztortanya, az akol romantizáló mondaköre is. A szlovák városokat – nagyon finom humorral – a nép beszédfordulataival jellemzi, amely a város tényleges jelentősége és annak stilizálása közötti aránytalanságból ered. Így lesz Beszterce egyenlő Londonnal, Selmecbánya pedig különlegesebb, mint Párizs. Az egyes helyiségek leírása inkább hangulati elem, amely a történet atmoszféráját teremti meg, realitása nem a valósághűségben, hanem az élőbeszéd imitálásában és a részletek hangsúlyozásában rejlik.

(5. Tulajdonságok) A szlovákokat Mikszáth többnyire szép, magas növésű férfiakként – „mint a gyetvai szálfák”21 – és kékszemű, lenhajú lányokként – „valóságos fiók-zerge”22 – ábrázolja. A testi tulajdonságok általában harmóniában vannak a lelkiekkel, a vörös hajú nő boszorkány, a furcsa alak furcsa – de nem eredendően rossz – természetet takar.

A pszichikai jellemzők szintén összhangot mutatnak a szlovák önképpel, főleg, amikor Mikszáth a szlovákokat népként írja le. Általában dominál a csendes, melankolikus, énekeket kedvelő, hegyekben élő nép képe. Szoros közösségben élnek a természettel, amely igazságosan hat életükre. Békeszeretők, nincs bennük forradalmi hajlam: „Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.”23 Ez a kép megegyezik a herderi-hegeli tradíciókra épülő békés, rurális szláv társadalom képével. A sztereotip sajátosságok az egyes szereplők szintjén sokkal kevésbé jellemzőek.

(6. Társadalmi problémák) Ami a társadalmi kérdéseket illeti, Mikszáth gyakran ábrázolja a kivándorlás problémakörét, a Noszty fiúban éppen eköré szövi a regény központi cselekményét. Foglalkozik a magyarosítás problémájával is; bár politikai szerepvállalása folytán elfogadta, íróként tisztában volt azzal, hogy ez az irány nem vezet sehova.

Mikszáth magyarosításról vallott nézeteinek illusztrációjára több helyen előfordul A kemény koponyák című elbeszélés egy részlete: „ismertem az apádat, Szlimicsek Mihály, épen ilyen nagy szamár volt ő is, de tótul volt ilyen nagy szamár.”24 Ezt a mondatot Szlimicsekről annak bizonyítására is fel szokták felhozni, hogy Mikszáth a szlovákság képét a butasággal kötötte össze,25 így egy makacs nemzeti sztereotípia megteremtője és népszerűsége révén elterjesztője is lett – nemcsak a magyar irodalomban, hanem a magyar köztudatban egyáltalán. A „buta tót” sztereotip képe azonban már korábbi művekben is megtalálható – szlovák részről például az etnográfus Ján Èaploviè műveiben26 vagy Ján Chalupka Bendegúzában,27 ahol magyarul hangzik el egy szlovák szájából. Mikszáth tehát nem megalkotta a „buta tót” sztereotípiáját, de ismerte azt, és irodalmi sikerei révén talán hozzájárult ahhoz, hogy megszilárduljon a köztudatban.

Az idézett helyen a sztereotip „buta tót” képe mélyebb elemzés után pontosan az ellenkező értelemben jelenik meg. Szlimicsek ugyan valóban szamár, és talán az apja is valóban az volt, a különbség kettejük között pedig mindössze annyi, hogy az apa szlovákul, a fiú pedig magyarul beszél. Ha azonban a nemzeti identitást meghatározó jellemzőként a használt nyelvet alkalmazzuk – a fiú Szlimicsek már nem buta tót, hanem buta magyar. Ezzel Mikszáth – kicsit elfedve ugyan, de – nagyon élesen bírálja pártja magyarosító törekvéseit. Mert ha a magyar nyelv nem eszköze a nép művelésének, ha Szlimicsek éppen olyan buta magyarul is, mint szlovákul, akkor a magyarosítás eszméjének – amely a magyar kultúrfölényre, államalapító és fenntartó tehetségre és a Monarchián belüli kolonializmusra épült – nincs létjogosultsága. Mert vannak, akik egyszerűen buták, legyenek bár magyarok vagy szlovákok.

Mikszáth műveiben gyakran találkozhatunk effajta kettős kódolással. Ami első olvasatra a szlovákok lekicsinylésének, a magyarok tömjénezésének tűnik, az az adott szöveg kontextusában fontos szerepet kap, és ellenkező értelmet nyer. Jól példázza ezt a Jarinkóról szóló monda szerepe a Beszterce ostromában, amely a szlovákokat egyszerű, alázatos tótocskákként mutatja be28 – összhangban a Ján Kollár által is preferált galamblelkű nemzet képével –, akik nem lázadnak a sors, Jarinkó ellen, türelmesen és odaadóan fogadják, amit az élet hoz. Ez a kép látszólag sztereotip és megalázó is, de a kompozíció felépítésében fontos szerepet játszik. Mikszáth így éles kontrasztban láttatja a parazita, züllött Behenczyeket, akiknek jellemzését Jarinkó mítosza ellenpontozza. A dzsentri uracskák ábrázolása az egyszerű szlovákok képe tükrében fokozza az ellentét feszültségét, és az ellentét pozitív pólusa egyértelműen a szlovákok oldalán van.

(7. Történelmi kérdések) Mikszáth gyakran ír a szlovák történelemről is. Ez is annak bizonyítéka, hogy Mikszáth bizonyos mértékben meg tudta őrizni függetlenségét az uralkodó nemzeti sovinizmustól, amelynek egyik fő területe a nemzeti történelem kizárólagossága. Tud a szláv hagyományokról, említi a szláv hercegeket, akik Nyitrát építették,29 Szvatoplukot és a fehér ló mondáját. Ebben azonban nincs lekezelés vagy lenézés – Szvatopluk történetét a Beszterce ostromában a karrierista Klivényi használja ki magyarkodásának demonstrálására: „aztán éjjelenként bejárta a pánszláv házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt: Cserveni kantár, bjeli kvon! Predav szom ország, Bozse moj! (Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!) Ez a merész célzás Szvatopluk király őfelségének szomorú kalandjára mindenha erősen bosszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott.”30 A szlovákok kicsúfolása a regényben Klivényi jellemének megrajzolására szolgál, és az ő alakja talán a legellenszenvesebb az egész regényben.

A Különös házasságban Mikszáth említi a békés befogadás és házasodás elméletét is az itt lakó szlávok – Mikszáthnál szlovákok – és a honfoglaló magyarok között: „a régi magyarok nem hozván magukkal elegendő asszonyfélét, onnan vettek, ahol volt, a lenhajú tót lányokból, innen van az, hogy nyelvükben a házieszközök elnevezései kizárólag tót szavakra vallanak. És most már az is valószínű, hogy a gyermekeik, ahelyett hogy az apa nyelvét tanulták volna el, aki mindig a nyeregben ült, és elcsászkált ördögbe, pokolba Lehelékkel, Botondékkal, inkább az anyjuk nyelvén povedáltak”.31 Az idézet érdekessége az, hogy Mikszáth a regényben többször is valóban szlovák alakban használja a háztartási eszközök (például varecska – főzőkanál) nevét, mintha rejtve akarná bizonyítani az elmélet helyességét.

(8. Nyelv) A szlovák kifejezések a történet hangulatát erősítik – például a Jánosik legendakörhöz kapcsolódó több helyen is használt „od buka do buka” szókapcsolat fokozza a téma egzotikumát. Mikszáth szerkesztői megpróbálták eltüntetni ezeket a megnyilvánulásokat, nehogy zavaróan hassanak a szlovákul nem tudó olvasókra. A későbbi kiadásokból ki is kerültek, akárcsak a mai szlovák fordításból a latin kifejezések. A nyelvek mikszáthi variálása, keverése, a bábeli zűrzavar a világ összetettségét és különbözőségét sugallja, és arra is példát mutat, hogy meg lehet találni benne az együttműködést, a kompromisszumot.

Van egy olyan szövegcsoport Mikszáth művein belül, amelyben a szlovákok metaforikus, költői képe jelenik meg, gyakran gnómikus kijelentés alakjában. Talán ezek fejezik ki a legtalálóbban Mikszáth szlovákokhoz fűződő viszonyát, bennük nyilvánul meg az író és szereplői közötti legszorosabb kapcsolat.

Több Mikszáthtal foglalkozó szerző is észlelte ezeket a részleteket, köztük Karol Wlachovský, és nagyrészt idézi őket abban a tanulmányában, amelyben Mikszáthnak a szlovákokhoz kötődő mítoszait taglalja.32 Mivel a kötet kiadásának célja olyan Mikszáth-szövegek összeválogatása és megjelentetése volt, amelyek bemutatják Mikszáth szlovákságképét, ezért nagyon lényeges, hogy a szerkesztő milyen szövegeket emel ki ennek a képnek a demonstrálására.

Mikszáth metaforikus szlovákságképe elsősorban a specifikusan szlovák népi foglalkozásokhoz kötődik, amelyeket mint a szlovák népet meghatározó, identifikáló tényezőket már Ján Èaploviè is fontos identitás-elemként hangsúlyoz német nyelvű, 1818-ban megjelent Slowaken in Ungarn című írásában, amelyben humoros formában definiálja, kik a szlovákok, és milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Elsődleges identifikációs tényezőnek a szlovák népi foglalkozásokat tekinti. Ennek a képnek a modern szlovák nemzet formálódásában is nagy szerepe volt, hiszen a szlovák nép a magyar nemesi nemzet koncepcióval szemben és persze herderi alapokon fogalmazta meg önmagát plebejus, kétkezi munkából élő népként. Mikszáth tehát egy létező szlovák nemzetszemléletet dolgoz fel, és emel néhol költői, néhol mitikus magasságokba. Wlachovský szerint: „A drótozás művészetében azonban Mikszáth nem csupán egy tipikusan szlovák mesterséget látott, amely bizonyos körülmények között lehetővé tette számukra a túlélést, hanem mitikus küldetést is...”33 A sztereotip szlovák mesterségek megváltói funkciót kapnak, metaforikus, messiási aspektusban is megjelennek.

A seprűs tót34 című elbeszélés metaforikus szlovákságképének kiinduló pozíciója az elbeszélés első mondataiban jelenik meg. A rossz gazdasági helyzetből fakadó kivándorlás objektív valóságát Mikszáth a népiesség elbeszélésével alakítja át – a közmondás műfajának használata révén mintegy folklór-jelleget és pozitív kicsengést kap. A szlovákok tevékenységét finom humorral a művészet szintjére emeli, ami csak az első lépés a szlovákság univerzalizálása felé:

„Mikor a lesti tótok mind haza gyűlnek, akkor lesz a közmondás szerint a világ vége. Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökké tartó, mert a lesti tótok sohase lesznek otthon mindnyájan. Művész hazája széles a világ!”35

A szerző gyermekkorának világát, a lesti szlovákok alakját mitikus, sorsszerű lényekké stilizálja, mintha a lesti szlovákoknak hatalmuk volna az egész világ sorsát befolyásolni. Munkájuk és ezzel együtt létezésük is az emberiség egzisztenciális szükséglete, a földi élet folytonosságának záloga. Tőlük függ a világ vége, az apokalipszis eljövetele. Jellemzően azonban a szlovákok csak akaratlan hordozói ennek a hatalomnak, a világ végtelensége csak mellékterméke életmódjuknak. Már ebben a szövegrészben megjelenik az időtlenség, örökkévalóság attribútuma, viszont itt még kontrasztív módon kapcsolódik a szlovákokhoz.

Az elbeszélés következő részletében a szlovákok mint az idő ellenfelei már a végtelen, az örök oldalán jelennek meg:

Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni az idézet mikszáthi iróniáját sem, amely itt is megnyilvánul: egy dolgot állít – a szlovákok bátrak –, és épp az ellenkezőjét sugallja: a szlovákok gyávák. Viszont már az is figyelemre méltó, hogy Mikszáth a bátorság tulajdonságát a szlovákokkal egy mondatban említi, mert az a Monarchia körülményei között formálódó nemzetek viszonyában egyértelműen a nemesi nemzetkoncepción alapuló magyar identitás lényeges, kizárólagos eleme volt, és a meghatározó identitás-elemekkel nem nagyon volt szabad tréfálkozni.37 A metaforizált sorsszerepekben azonban Mikszáth a maga szeretetteljes iróniájával, de felruházza a szlovákokat a bátorsággal is. A szlovákok ebben a szövegrészben így már hősi pozícióban jelennek meg, akik akarnak és tudnak dacolni az idővel. A metafora tehát a tudatosság, az akarat dimenziójával bővül. A költői kép feszültsége két meghatározóan kontrasztív pólus között bontakozik ki: a népi kézművesek plebejusi megjelenítői valójában mitológiai héroszok, akik harcba szállnak az idővel.

A motívum az elbeszélés utolsó mondataiban teljesedik ki:

Az első mondat hasonlata – a világ dolgai mint az összetört tál cserepei – a kör alak közös tulajdonságán alapul. A tál kerek formája a Föld gömb, illetve kör alakját is evokálja, valamint visszautal az ősi elképzelésre, amely szerint a Föld valójában kerek lapos tál. A hasonlat két referensét az osztatlanság, a sértetlenség motívuma is összeköti, amely topikusan kapcsolódik a kör alakjához. A vizuális, geometrikus hasonlat a „szétszalad” ige hatására megszemélyesítő motívumokat is felvesz: a céltudatos mozgás élőlényekre jellemző képességét a világ dolgai és a tál cserepei kapják meg.

A második mondatban a metafora tovább alakul, hangsúlyossá válik az előző állapot visszaállításának motívuma. A szlovákok feladata: megdrótozni a világot is, miként a tálakat, hogy visszaállítsák annak eredeti állapotát. A „tótok, drótozzátok meg” verbális metafora az egésszé tevés, megjavítás, harmónia visszaállítása jegyében egyrészt folklór-elemeket aktivizál – a drótozást tradicionálisan népi foglalkozásként értelmezték. Fontos azonban a szókép civilizációs aspektusa is: a kézművesség, az emberi tevékenység világra gyakorolt hatásának tudata, egyfajta demiurgoszi, teremtő jelleg. A kép mélystruktúrájában azonban e két vonatkozás között nincs ellentét: a kézművesség és a teremtés az archaikus, mitikus elképzelésekben szorosan összefügg. Az egész képet szeretetteli humor hatja át, amely olvasatomban mentes a lekezeléstől és a lenézéstől, mégha ironikus is. Mikszáth mintha a saját, régi időkre vonatkozó nosztalgiáját szeretné feldolgozni így, és talán a jövőtől való félelmét is enyhíteni azzal, hogy nevet rajta.

A téma variációja A sipsiricában38 szubjektív vonatkozásban bukkan fel. A szlovák kézművesség sorsformáló hatása döntő módon képes befolyásolni az egyén életét is:

A szlovákok itt is szoros kapcsolatban vannak a sorssal, a gondviseléssel. Az idézetben azonban a szlovákság generalizált hatása az egyén életére redukálódik. Az explicit metafora egymás mellé rendeli a törött tányérokat javító szlovák drótost és a nő homlokát, amelybe a megsértett szerelmes újra beleszeret. Az összetört tányérok és a megtört szívek összekapcsolódásán túl a metafora tagjai másodlagosan is hatnak egymásra: a tányér kereksége és a női homlok íve vizuális hasonlóságot mutat, amit erősít a fehérség és a törékenység közös vonása is. Az addig észre nem vett testrész, a homlok, amely minden nap látható, ilyen értelemben közönséges tagja a női testnek, kritikus élethelyzetben mágikus hatalmat kap. A mindennaposság momentuma a szlovák drótosokhoz is kötődik; használati tárgyakat javítanak, amelyek fontossága csak akkor tudatosul, ha eltörnek. A női homlok hatása az egyénre és a drótos munkája egyformán a részletek jelentőségét hangsúlyozza, ugyanazon a szinekdochén alapul, és a végzet szolgálatában áll: a tányér újra egész, a szerelem újra ép.

A Lapaj, a híres dudás című elbeszélésben a metaforizált drótos alakja jelenik meg:

Ismét jelen van a finom irónia, amely az egész kép kiindulópontja is, de olvasatomban Mikszáth nem azon tréfálkozik, hogy milyen nevetségesek a szlovákok, hanem a kontrasztból fakadó humor nyit teret a játékra a szavakkal. Már a „meglepvén a nemzeti hivatás láza” kifejezés arra mutat rá, hogy e mesterség esetében nemcsak szokványos munkáról van szó, hanem valami többről, fontosabbról, elemibbről, ami sorsszerű és leküzdhetetlen. Az emberi sors mint harc konvencionális képét Mikszáth az ellenállás módjának megnevezésével: a drótozás metaforizálásával aktualizálja. Ebben az idézetben a szlovákok a saját – bár sorsszerű – döntésük alapján küzdenek a gyengék oldalán a mulandóság ellen, amely messianisztikus küldetésükre is utal.

A metafora másik részében a kézműves tevékenység világra gyakorolt hatásának újabb konnotációi bontakoznak ki. A cserépedények említése archaikus jelentéstartalommal is bír, elég csak a különböző népek teremtésmítoszaira gondolni, amelyekben ismétlődő motívum, hogy az embert a Teremtő agyagból, földből formázta meg.41 Ilyen értelemben a cserépedények és az ember kapcsolata metonimikus is: a közös alkotóanyag köti őket össze. Ugyanakkor az újplatonista emanáció kapcsolati elve is érvényesül, az alacsonyabb rendű létezés magasabbtól, tökéletesebbtől áradása: Isten agyagból teremtette az embert, az ember agyagból készíti a cserépedényeket. A halhatatlanság és a lelketlenség oximoronpárja a nemzeti kézművesség szakralizálásához vezet. Mikszáth első olvasatra sztereotip szlovák drótosának képe ezáltal archetipikussá válik. A kép lényeges eleme a játék, a banális és a szakrális párhuzama. Mivel Mikszáthot értékközpontú íróként olvasom, úgy vélem, nem a degradálás, hanem a felemelés a játék célja.

A fent tárgyaltak, úgy vélem, jól illusztrálják Mikszáth szlovákság-ábrázolásának mélységét. A szlovákok, a régi szép idők megszemélyesítői fokozatosan egyre több funkciót kapnak, egyre magasabbra kerülnek, és szimbolikus jelentőségük is van, ami nagyon távol esik a negatív sztereotípiától, helyenként pedig még a szlovák irodalom önképénél is kedvezőbb. A kép széles skálán oszcillál: a drótozás mint a régi rend megújítása, mint a mulandóság elleni lázadás, mint teremtési aktus, a halhatatlanság forrása. Afféle élő metaforaként, szimbólumként42 is értelmezhető ez a motívum, amely Mikszáth egész munkásságának visszatérő eleme. Valójában egy borgesi metafora-alapképlet43 revitalizációja a drótostót sorsfordító munkássága, Istenhez kötöttsége: a munka, a kézművesség emberi életet formáló ereje több lexikalizált képben is megjelenik, nem csak a magyar nyelvben. Elég talán megemlíteni a legismertebbeket: mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, a sors keze belenyúl az életbe, a Párkák fonják az élet fonalát stb. A képletnek természetesen archaikus gyökere van, amely a teremtés folyamatát kézművesmunkaként
fejezi ki, és a metafora analógián alapuló gondolati folyamatának alapműködésére utal vissza, amely elsősorban az ismeretlen dolgok ismert képpel való megjelenítésében nyilvánul meg.

Jellemző a 19. századi Magyarországra (s talán nem csak erre az időszakra), hogy a közgondolkodásban nagyon erősen jelen vannak a más nemzetekről kialakított negatív sztereotípiák. A nem magyar nemzetiségek gyakran sablonszerűen rosszak, míg a magyarok csupa pozitív, kivételes és persze értékhordozó tulajdonsággal rendelkeznek, amelynek más nemzetiségek ugyancsak híján vannak. Mikszáthtól távol állt, hogy a magyarságot mások rovására dicsérje. A magyarok rendkívüliségét hangsúlyozó szövegrészek motivációja is gyakran az ellenkező célt szolgálja, nevetségessé teszi a magyarkodást, a magya-romániát (például Klivényi esete, vagy Rédeky tüzes, de gonosz magyarkodása a Fekete fogatban).

Mikszáth szlovákságképe meghatározóan kétpólusú: politikai műveiben, melyekben a szlovák nemzet önállósodásának folyamatára is reflektál, negatívan sztereotip kép alakul ki, amely Mikszáth azon meggyőződésével függ össze, hogy a szlovákság a magyar politikai nemzet része. A művészi munkákban azonban megértő, pozitív képet nyújt, amely sztereotip vonatkozásban a szlovák önképpel mutat rokonságot. A szlovákok még azokkal a rossz tulajdonságokkal sem gyakran rendelkeznek Mikszáthnál, amelyeket a saját íróik is szüntelenül a szemükre hánynak: az iszákosság, a lustaság vagy a piszok. Ha akadnak is negatív tulajdonságaik, azokat a szöveg kompozíciója az irónia működtetésével negálja, és inkább a történet belső feszültségének megteremtésére szolgálnak. Néhány szöveghelyen pedig a nemzetkép metaforizációjával messiási küldetést kapnak a szlovákok.

-----

11 A mai szlovák recepció elemzése még várat magára, mivel az új A tót atyafiak-fordítás csak 2010-ben jelent meg: Slovenskí rodáci. Szerkesztette és fordította Wlachovský, Karol, Bratislava: Marenèin PT