fekete

délután a fekete lány elájult.

azt az üres babakocsit tologatta,

mint mindig tanulás után,

amikor hirtelen rosszul lett.

mentő jött érte, szirénázva.

volt, aki először látott ilyet,

és volt, aki rögtön

halálos betegségeket diagnosztizált,

pedig mindenki tudja,

hogy a nagyobb fiúk mit szoktak vele csinálni

a hátsó udvarban.

de azt még jobban tudjuk,

hogy erről nem szabad beszélni.

egyszer elém állt, és

„rongybaba!” – kezdte,

de volt a hangjában valami bizonytalanság,

mint a lépésben,

amitől megbillen egy csatornafedél;

és remegett –

kerítés rácsain végighúzott kéz

a rátámadó kutyaugatás után.

aztán azt mondta, „mindegy”,

és ott hagyott,

és örültem, hogy nem kell megtudnom semmit.

itt a lepedőkből

már így is alig tudják kimosni az ébredéseket,

a függönyökből a téli napfényt,

és több félelem már nem fér az ágyak alá.

egy folyó menti tanyán született,

olyan területen, ahol áradás idején

átvághatják a gátat.

egy olyan házban, amit arra jelöltek ki,

hogy elpusztuljon,

ha ezzel mások otthonát még megmenthetik.

egy helyen, ami egyszóval feláldozhatóbb.

és már mi is megtanultunk így élni:

ha valamiről le kell mondanunk, akkor az ő lesz.