Pécs a közelmúltban két fontos eseményt ünnepelhetett: 2009-ben a püspökség alapításának millenniuma és e jeles évfordulóhoz kapcsolódó események, 2010-ben pedig az Európa Kulturális Fővárosa nagyszabású programsorozata emelték a hazai és a nemzetközi érdeklődés horizontjára. Ez utóbbi sarkallta arra a szerzőt (és a kiadót),1 hogy a korábban a Pécsi Szemle várostörténeti folyóirat hasábjain megjelent tanulmányait egyetlen kötetben rendezze sajtó alá. Mindez annál is inkább üdvözlendő, mivel korábban nem készült a témakörben összefoglaló jellegű munka.2 Mindez annak fényében talán nem is annyira meglepő, hogy mindmáig nem áll rendelkezésre a város történetének tudományos igényű feldolgozása sem.3

Nagy Imre, a Pécsi Tudományegyetem Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének professor emeritusa munkásságának homlokterét a magyar felvilágosodás és romantika irodalma alkotja, melyet számos alapvető tanulmánya és monográfiája szemléltet.4 Az utóbbi években fordult figyelme szülővárosa irodalmi múltja felé,5 s hozzálátott az évezredes emlékanyag szisztematikus feldolgozásához és publikálásához.6 A Magyar Athén címet viselő kötet a város 1009 és 1780 közötti évszázadainak irodalomtörténetén kalauzolja végig az olvasót. A kiadvány, amint alcíme – Pécs irodalmi műveltsége – is erre utal, többet kínál irodalomtörténeti összefoglalásnál, ugyanis az egyes korszakok művelődéstörténetébe is bepillantást enged.

Fontosnak tartom előrebocsátani, hogy a város régmúlt históriájában kevésbé járatos olvasók számára magyarázatra szorul a kötet címe. Egy, a 17. században latin nyelven alkotó (feltehetőleg Domonkos-rendi szerzetes) szerző Siralmas ének című versére utal Nagy Imre, amely Pécs törökkori pusztulása felett kesergett. „Itt volt Athénje a magyaroknak/ sok művészetek itt virágoztak”7 – olvashatjuk az ominózus költeményben, amelyre először jelen munka 62. oldalán történik utalás. A tanulmányok – találó – alcíme, az Öttorony viszonylag könnyen megfejthető, hiszen a város latin (Quinque Ecclesiae) és német (Fünfkirchen) neve közismertnek tekinthető a művelt nagyközönség körében is.8 Mindazonáltal az 1933-ban Weöres Sándor, Takáts Gyula és Tatay Sándor alapította irodalmi folyóirat is az Öttorony címet viselte,9 melyet a szerző a tanulmány-füzér végén (174.) említ. Ugyancsak itt derül fény arra, hogy az elmondottakon túl Nagy Imre interpretációjában az ötös szám további jelentéstartalommal bővült, ugyanis a város kultúrateremtő és -hordozó intézményeit (püspökség, egyetem, könyvtár, irodalmi fórumok, színház) szimbolizálja. Úgy vélem, hogy nagy hasznára vált volna e műnek egy szerzői előszó, ahol a mondottak mellett lehetősége nyílt volna megfogalmazni, hogy mit is ért ő valójában pécsi irodalmon, Pécs irodalmi műveltségén.10 Tulajdonképpen minderre választ is kapunk, sajnálatos módon csupán a kötet zárótanulmányának utolsó oldalán.

Ezen a ponton röviden érintenem kell Nagy Imre munkájának műfaját is, amely merőben szokatlan; a kiadó meghatározása szerint „Különlenyomat a Pécsi Szemle 2007–2009. évfolyamainak számaiból”. A különlenyomat, különnyomat vagy separatum kifejezések közismertek a tudományos életben. Általában azokat a folyóiratokban, tanulmánykötetekben, konferencia-kiadványokban egy szerző vagy társszerzők által publikált önálló részeket (tanulmány, cikk, könyvfejezet) értjük rajta, melyeket (az eredeti szedésnek megfelelően) kisebb példányszámban (többnyire 20–50) önállóan is kiadnak.11 Hangsúlyozottan egy tanulmányról, cikkről stb. van szó, nem pedig egy szerző adott folyóiratban megjelent tanulmányainak gyűjteményéről, még akkor sem, ha azonos témakört ölelnek fel, mint a jelen munkánál. Az általános gyakorlatnak megfelelően talán célszerűbb lett volna ez esetben is12 a tanulmánykötet formát választani, amely önálló könyvként (ISBN számmal) sokkal több érdeklődőhöz eljuthatna, mint az a jelen, formai szempontból felemásra sikeredett kiadvány esetében valószínűsíthető.13 Megjegyzendő, hogy a hátsó borítón olvasható annotációban a kiadvány könyvként szerepel.

Nagy Imre összesen tizenkét tanulmányban mutatja be a város irodalmi műveltségének hajdani évszázadait. A kezdetek Szent Mór koráig nyúlnak vissza, ugyanis Pécs második püspöke (1036–1070/1075 körül) az első olyan irodalmi mű szerzője, aki magyar származású. Az egykori pannonhalmi Benedek-rendi szerzetes saját élményei, illetőleg egykori szerzetestársai elbeszélései alapján állított emléket a két zobori (Nyitra megye) remetének, Szent Szórád-Andrásnak és Benedeknek. A hagiográfia műfaji sajátosságait magán viselő legenda természetszerűleg latin nyelven készült 1064 és 1070 között. A szerző és a mű bemutatásán túl Mór pécsi kultuszára is kitér az első tanulmány, hiszen a Szentszék a 19. század derekán a Pécsi Egyházmegye területén engedélyezte nyilvános tiszteletét, majd néhány évtizeddel később a püspökség társvédőszentje lett (7–18.).

Az ország első egyetemével, az 1367-ben Pécsett alapított, sajnálatosan kérészéletű studium generaléval és a Pécsi egyetemi beszédekkel ismerkedhetünk meg a következő tartalmi egységben (19–26.). A korábbi szakirodalom alapján érinti a szerző az egyetem lokalizálásával kapcsolatos véleményeket, említi az intézmény ismert tanárait és diákjait egyaránt. Az Európa-hírű költő főpapnak, Janus Pannoniusnak méltán szentelt két írást Nagy Imre. Elsőként kéziratos műveinek sorsáról és a Janus-kultuszról (27–38.), majd pedig a poéta valamilyen módon Pécshez kapcsolódó verseiről (39–50.) olvashatunk.

A Janust követő, egészen a város török általi elfoglalásáig (1543) ívelő, művelődéstörténeti szempontból szintén kimagasló periódus ábrázolása Szatmári György humanista körével veszi kezdetét (51–64.). E pezsgő szellemi élet részese volt a későbbi püspök Brodarics István is, aki szerencsésen túlélte a mohácsi katasztrófát, melyet művében, a Verissima historiában meg is örökített (65–76.).

A következő fejezet Oláh Miklós személyén keresztül kapcsolódik közvetlenül Pécshez. Ő Szatmári püspök titkáraként, a pécsi székeskáptalan kanonokjaként ifjúkorában többször időzött a Mecsek lábánál, amint Hungaria című művének szuggesztív, s igen részletes beszámolója is alátámasztja. A két kiváló humanista, Verancsics Antal és Dudith András esetében a pécsi püspöki cím szolgáltatja az „összeköttetést”, azonban hozzá kell tennünk, hogy egyikük sem járt püspöki székhelyén (77–90.).

Pécshez és Baranyához szorosabb kapocs fűzte a Kisasszonyfalvi Istvánffyakat, Pált és a nála ismertebb fiát, Miklóst. Pál Pécsett tanult a káptalani iskolában, s a városban alkotta az egyik legkorábbi magyar nyelvű széphistóriát (Voltér és Grizéldisz). Miklós pedig, akit a török megszállást követően Oláh Miklós pártfogolt, latin nyelven írta meg krónikáját a Mátyás király halálát (1490) követő időszakról (91–104.).

A hódoltság művelődéstörténeti szempontból meglehetősen sokszínű időszaka a Mecsek-alji város históriájának. Különösen a vallásfelekezetek terén következett be az előzőekhez képest radikális változás, hiszen a korábbi katolikus lakosság kisebbségbe került. A hitviták korszakának egyik jelentős epizódjára is – amint ez jól ismert – Pécsett került sor, s ezen eseményhez kapcsolódik a magyar irodalom egyik fontos alkotása, a Pécsi disputa is (105–118.).

Az utolsó három tanulmányban a 18. század irodalmi régmúltját tekinti át a szerző. A jezsuitákkal kapcsolatban olvashatunk több neves alkotó pécsi vonatkozásairól, a jezsuita oktatásról és az iskoladrámákról. Az igazi csemegét az alig ismert, latinul és magyarul egyaránt verselő és író Tóth Farkas (†1825) jelenti, akinek életműve mindmáig feltáratlan (119–138.).14 A városhoz, illetőleg az itt működő személyekhez kötődő pálos szerzetesek (pl. Alexovics Vazul vagy a sokkal ismertebb Virág Benedek) munkásságának felvázolását (139–158.) követően Klimo György püspök irodalmi és tudományos szempontból egyaránt termékeny korszakának (gondoljunk csak az országban elsőként nyilvánossá tett püspöki könyvtárra) impulzív bemutatásával zárul a gyűjteményes kötetben közreadott dolgozatok sora (159–174.).

Amint fentebb említettem, a kötet a maga nemében mindenképpen hiánypótlónak tekinthető, következésképpen alkotóját megilletik az elismerő szavak. Mégis – a recenzens hálátlan szerepéből fakadóan – néhány, a tartalmat illető kritikai megjegyzést vetek papírra.

A tanulmányok olvasása közben nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy egy egymásra épülő fejezetekből álló koherens munkát tartok kezemben, jóllehet azt „különlenyomatként” határozta meg a kiadó. Ezen elképzelésemet gyámolította a hátsó borítón elhelyezett annotáció is, miszerint a „könyv tizenkét fejezetben mondja el a pécsi irodalmi műveltség történetét 1009-től, a Pécsi Püspökség megalapításától 1780-ig, a szabad királyi városi cím elnyeréséig”. Ezzel szemben a sejtetett kronológia elve néhány helyen kissé háttérbe szorult, ami az egyes tanulmányok, ebből következőleg a teljes munka szerkezetén is érezhető. Pécs irodalmi műveltségének tárgyalását mindenképpen Bonipertusszal, a város első püspökével szükséges kezdeni, hiszen ő szervezte meg a székesegyházi iskolát. Chartres-i püspökkollégájától, Fulberttől kérte Priscianus latin grammatikai munkáját, melyre az oktatásban volt szükség. Ugyancsak feltételezhető, hogy a tankönyvek, liturgikus munkák igénye folytán a 11. század első évtizedeiben egy másolóműhely (scriptorium) is működött itt.15 Jelen kötet első fejezete azonban Szent Mórral, a város második püspökével és az általa írt legendával foglalkozik behatóan, Bonipertre mindössze rövid utalást tesz (8.), s csak az utolsó fejezetben, a Klimo-korszak tárgyalásánál (!) említi per tangentem a könyvküldést (159.). Ez utóbbi tanulmány bevezetésében tartja szükségesnek a szerző „a könyvek pécsi historikum”-ának taglalását. Itt mutatja be röviden Janus Pannonius könyvtárát, Handó György 15. századi bibliotékáját, valamint az első nyomtatásban megjelent pécsi liturgikus könyvet, a pécsi misszálét (159–161.), majd pedig Klimo György életrajzával folytatja. Nem nehéz belátni, hogy a középkorra vonatkozó könyv- és könyvtártörténeti részek sokkal inkább a korábbi fejezetekhez illeszkednek, szerencsésebb lett volna tehát ezeket a megfelelő helyeken tárgyalni.

Számomra kevéssé érthető, hogy a 18. századi pálos írókról értekezve a szerző vajon miért látta szükségesnek egy rövid szerzetesség-történeti áttekintés közreadását? Azt még elfogadhatónak tartanám, ha a magyar alapítású szerzetesrend Pécshez szorosan kapcsolódó kezdeteit egy-két mondatban foglalta volna össze; ezzel szemben megismerkedhetünk a Bencés-, a Ferences-, a Domonkos-rend eredetével, majd Remete Szent Pál élettörténetével, ereklyéinek sorsával (139–146.), mielőtt a konkrét téma kifejtésére kerülne sor (146–158.).

A középkori pécsi egyetemmel foglalkozó fejezet néhány helyen pontosításra, illetőleg kiegészítésre szorul. Pécsett nem állíthattak fel teljes, azaz valamennyi karral rendelkező studium generalét. A szerző helyesen jegyzi meg, hogy a teológiai kar megszervezésére nem kerülhetett sor, azonban tévúton jár, amikor ennek okát „a diszciplínával kapcsolatos tudományos feltételek” hiányában látja (20.). A pápai tiltás hátterét az úgynevezett – itt nem részletezendő – „krakkói precedens” képezte. Ennek lényege abban ragadható meg, hogy mivel a Szentatya korábban nem engedélyezte Krakkóban (1364) az ominózus kar felállítását, így az ezt követően alapított közép-európai egyetemeken (Bécs 1365, Pécs 1367) sem létesíthettek hasonló fakultást. Pécsett a bölcseleti (facultas artium) és a kánonjogi (facultas decretorum) karok működtek bizonyosan, a medikusképzés nem igazolható. Jóllehet Nagy Imre – helyesen – kiemelte Koppenbachi Vilmos püspök (†1374) egyetemalapításban játszott szerepét, azonban részben megválaszolatlan marad a joggal felmerülő kérdés: miért Pécs lett az egyetem székhelye? Kétségkívül a püspök személye volt e téren (is) meghatározó. Pécsi püspökként a korszak legnagyobb jövedelemmel rendelkező magyar prelátusa volt, így a tanárok javadalmazása nem okozott számára különösebb gondot. Ahogy a szerző is említette, Vilmos ekkor királyi titkos kancellár és kápolnaispán volt, ezáltal ő irányította az uralkodó diplomáciai testületét. A diplomáciai missziókban résztvevő személyek egyházjogi ismeretekkel felvértezve folytathattak eredményes tárgyalásokat. A diszciplínában való jártasságot egyetemi tanulmányok során sajátíthatták el, melyekre korábban kizárólag külföldön volt lehetőségük. Ezek alapján érthetővé válik, hogy Pécsett miért a kánonjogi kar megszervezése volt a legfontosabb. A szerző röviden utal ugyan a káptalani iskolára az univerzitás előzményeként, azonban nem helyez rá kellő hangsúlyt. Holott itt nem puszta „iskolai hagyományról” van szó (21.), hanem egy magas színvonalon működő oktatási intézményről.

A korábbi szakmunkák eredményeire támaszkodva csupán óvatos megállapításra vállalkozott az egyetem megszűnésével kapcsolatban. Ma már bizonyosnak látszik, hogy az erősen Vilmos püspök személyéhez kapcsolódó intézmény a prelátus halálát követően hamarosan megszűnt. Az óbudai egyetem 1395-ös alapításakor már nem működött. Ugyancsak problematikus a 15. században egyfajta, az egyetemből „visszamaradt” főiskolát feltételezni a városban. Az újabb kutatások alapján bizonyítottá vált, hogy a forrásokban feltűnő schola maior és schola minor kifejezések a székesegyházi iskola felső, valamint alsó tagozatát jelölik. Mindebből az is nyilvánvaló, hogy az 1430-as években dolgozó kódexmásoló Veresmarthy Ipoly nem hozható összefüggésbe a középkori pécsi egyetemmel: ő a káptalani iskola felső évfolyamain tanult, az alsó tagozaton pedig latin nyelvtant tanított.16

A könyv néhány fejezetében a Jagelló-kor vonatkozásában a korábbi historiográfia toposszá merevedő, ma már egyre kevésbé tartható megállapításai köszönnek vissza. Ezek közé tartozik (a korszak általános negatív ábrázolásán túl) a Mohács előtti belpolitikai helyzetet a „nemzeti” vagy „Szapolyai” és a „Habsburg” vagy „udvari” párt küzdelmére leegyszerűsítő romantikus elképzelés (52., 62., 77.). Itt jegyzem meg, hogy kissé anakronisztikusnak hat a Zápolya név használata az általánosan elfogadott Szapolyai alak helyett.17

Pontatlan a megfogalmazás, miszerint Szatmári György pécsi püspök indította volna el Kapisztrán János kanonizációját, melyet korábban „Mátyás kezdeményezett” (52.). A pécsi egyházmegye területén lévő Újlak városában nyugvó ferences prédikátor szentté avatását a város földesura, Újlaki Miklós erdélyi vajda indította el az obszerváns ferencesekkel karöltve. Később (1473) a király édesanyja, Szilágyi Erzsébet nyújtott be a Szentszékhez hasonló céllal kérvényt, majd Újlaki Lőrinc herceg kísérelte meg a procedúra elindítását. Mindezek eredménytelen kísérletek maradtak. 1519-ben X. Leó pápa (ismét) elrendelte Kapisztrán életszentségének vizsgálatát, melyre egy bizottságot jelöltek ki. Ennek egyik tagja volt a pécsi püspök. Mindazonáltal csak 1690-ben iktatta Róma hivatalosan a szentek közé.18

Csulai Móré Fülöpöt (Szatmári utóda a pécsi püspökség élén) ugyan a pécsi humanista kör tagjaként említi a szerző, azonban műveltségét s főként kultúraközvetítő szerepét nem emeli ki kellőképpen (61.). Váradi Péter kalocsai érsek támogatásával Bolognában tanult az ismert humanista mesternél, idősebb Filippo Beroaldónál. A kor szokásainak megfelelően mindkét klasszikus nyelvet, a latint és a görögöt is elsajátította, széleskörű humanista kapcsolatrendszert alakított ki. Tagja volt a budai humanista körnek is, baráti kapcsolatok fűzték a cseh Bohuslav Lobkovichoz. A pécsi humanista kör tagja, Jacobus Piso verset intézett hozzá. Mégis a velencei–magyar kapcsolatok terén játszotta a legfontosabb szerepet. Meghitt barátság fűzte a híres nyomdászhoz, Aldo Manuzióhoz (egyik gyermekének keresztapja volt Fülöp), aki a lagúnák városában működő humanista társaság központi alakja volt. A magyar király állandó velencei követeként sokat időzött az Adria-parti városban, ahol vélhetőleg Rotterdami Erasmusszal is találkozott. Szerepe a Janus-szöveghagyomány kapcsán is említésre érdemes, ugyanis 1512-ben ő vitte a Brodarics által összegyűjtött Janus-kéziratokat Manuzióhoz. Ugyancsak neki köszönhető, hogy Megyericsei János daciai epigráfiagyűjteménye fennmaradt. Számos antik szerző művét neki dedikálták kortársai, barátai, következésképpen könyvtára is a jelentősebbek közé tartozhatott.19

A szerző önálló fejezetben mutatta be a hódoltság korának irodalomtörténeti vonatkozásait, majd pedig a jezsuiták 18. századi tevékenységét, azonban sajnálatos módon elkerülte figyelmét a pécsi jezsuita misszió 17. századi működése. Pedig az újabb, elsősorban Molnár Antal által végzett kutatások ennek jelentőségét egyértelművé tették. Különösen a jezsuiták által fenntartott iskola érdemelt volna legalább említést, hiszen az intézmény – számos nehézség közepette ugyan, de – működött, s átlagosan évi 30–40 diák látogatta. Ily módon fontos szerepet játszott a katolikus oktatásügyben és művelődéstörténetben.20

Az elősorolt kritikai észrevételeimet még annyival egészítem ki, hogy az egyes megjegyzéseimnél felsorolt, kurrens szakirodalmon túl is rendelkezésre áll számos olyan munka,21 melyek felhasználása egy majdani átdolgozott monografikus feldolgozás javára szolgálna.

-----

1 A Pécsi Szemle Várostörténeti Alapítvány gondozásában jelent meg, jóllehet csak a felelős kiadó nevét (Dr. Romváry Ferenc) találjuk az impresszumban.

2 Tüskés Tibor foglalta össze dióhéjban a témakört, A pécsi irodalom kistükre című könyvecske lapjain (Pécs, 1970). Minthogy egy mindössze 62 oldalas összeállításról van szó, távolról sem tekinthető teljességre törekvő munkának. Mindezt jól szemlélteti, hogy az alább ismertetendő kötetben tárgyalt közel nyolc évszázados periódusra Tüskés Tibor kiadványában csupán 14 oldal jutott (5–18.).

3 Egyetlen összefoglaló munkaként Harald Roth–Konrad Gündisch német nyelvű, ismeretterjesztő kötetét említhetem: Fünfkirchen/Pécs. Geschichte einer europäischen Kulturhaupstadt. Wien/Köln/Weimar, 2010. A város egyes korszakaira vonatkozóan készültek monográfiák. Fülep Ferenc: Sopianae. A római kori Pécs. Pécs, 1975.; Varga Szabolcs: Irem kertje. Pécs története a hódoltság korában (1526–1686). Pécs, 2009.; Fedeles Tamás: Eztán Pécs tűnik szemünkbe”. A város középkori históriája (1009–1526). Pécs 2011. (Pannónia Könyvek, Pécsi Tudománytár).

4 Pl. Nemzet és egyéniség: drámairodalmunk az 1810-es években. Bp., 1993.; Utazás egy regény körül. Bessenyei Tariménese. Pécs, 1998.; Ágistól Bánkig. A dramaturgia nyelve és a nyelv dramaturgiája. Pécs, 2001.; Iskola és színház. Csokonai vígjátékai és a magyar iskolai komédia. Bp., 2007.

5 Mindemellett a kortárs irodalom legismertebb pécsi képviselőjével, Bertók Lászlóval folytatott beszélgetéseit és a költő verseiről készített műelemzéseit is papírra vetette. Vö. Nagy Imre: Bertók László. Beszélgetés és tanulmány. Pécs, 1995.

6 Legutóbbi, ezzel kapcsolatos tanulmánya a közelmúltban jelent meg: Nagy Imre: Babits Mihály és Pécs (Öttorony XXII). Pécsi Szemle 15 (2012) Nyár, 4–21.

7 Tüskés Tibor: A pécsi irodalom i. m. 13. (Zsikó Gyula fordítása).

8 Pécs neveire legújabban ld. Schwing József: Pécs város nevei. Neuhofen, 2009.

9 Végül nem indult el a periodikum. Tüskés Tibor: A pécsi irodalom i. m. 50.

10 Erre ld. a szerző nemrégiben megjelent kitűnő tanulmányát: Nagy Imre: „Mert Pécs a maga múltjával valóban urbs volt”. Pécsi irodalom – irodalmi Pécs. Jelenkor 2011/7–8. 804–819.

11 Vö. Magyar Nagylexikon 14. kötet, Bp., 2000. 676.; Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Bp., 1997. 25, 468.

12 A kiadó sajnálatos módon nem első ízben alkalmazta ezt a „hibrid” megoldást. Ennek legeklatánsabb példája az Emléklapok a pécsi bányászat történetéből. (Pécs, 2003.) című kiadvány, melynek lapjain 20 (!) szerző bányászattal kapcsolatos írásai (a tanulmánytól kezdve a recenzión át egészen a nekrológig bezárólag) kaptak helyet. Pesti János hiánypótló munkája (Pécs földrajzi neveinek eredete. Pécs, 2004.) esetében pedig még az említetteknél is furcsább a helyzet, ugyanis ez esetben nem a folyóirat hasábjain korábban közölt írások újraközléséről van szó, hanem egy teljesen új kiadványról. Kár, hogy hiányzik az ISBN szám, ami a könyvek elmaradhatatlan részét alkotja.

13 A legnagyobb problémának azt tartom, hogy – tudomásom szerint – egyáltalán nem került be a könyvkereskedelembe.

14 Időközben egy rövid írás jelent meg az egyik verséről. Jankovits László: Tengernyi könyv, könyvfolyó. Tóth Farkas ódájáról. Jelenkor 2011/5. 554–556.

15 Nemerkényi Előd: Latin nyelvtan a székesegyházi iskolákban. Fulbert, Bonipert és egy elveszett Priscianus-kézirat. Aetas 17 (2002) 77–88.; Nemerkényi Előd: Latin Classics in Medieval Hungary Eleventh Century. Debrecen–Bp., 2004.; Sarbak Gábor: Könyvkultúra. In: A Pécsi Egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009–1543). Szerk. Fedeles Tamás, Sarbak Gábor, Sümegi József. Pécs, 2009. 573–574.

16 A pécsi egyetemre vonatkozó újabb szakirodalom közül néhány: Petrovics István: A középkori pécsi egyetem és alapítója. Aetas 20 (2005):4. 29–39.; Font Márta: A középkori pécsi egyetem. Jelenkor, 44 (2002). 5. sz. 465–479.; Fedeles Tamás: Studium Generale Quinqueecclesiense. In: A Pécsi Egyházmegye története I. 557–572.; Fedeles Tamás–Lengvári István–Pohánka Éva–Polyák Petra: A pécsi felsőoktatás évszázadai. Pécs 2011. 14–32.

17 Engel Pál–Kristó Gyula–Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Bp. 1998. 386.; Tringli István: Az Újkor hajnala. Magyarország története 1440–1541. Bp. 2003. 107.

18 Andrić, Stanko: Kapisztrán Szent János csodái. Bp., 2009. 111–122.

19 Életére ld. Fedeles Tamás: Egy Jagelló-kori humanista pályaképe. Csulai Móré Fülöp (1476/1477–1526). Levéltári Közlemények, 78. (2007):2. 35–84.

20 Ehhez ld. Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647). Bp. 2002. (Humanizmus és reformáció 26.) passim. Uő: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. Bp. 2003. (Metem Könyvek 44.) 71–93.

21 Pl. Sólymos Szilveszter: Szent Zoerard-András (Szórád) és Benedek remeték élete és kultusza Magyarországon. Bp. 1996.; Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Bp. 2002.; Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan és kanonokjai a 18. század első felében. In: A Pécsi Egyházmegye a 17–18. században. Szerk. Fedeles Tamás–Varga Szabolcs. Pécs, 2005. (Seria Historiae Dioecesis Quinqueecclesiensis I.) 204–245.; Gőzsy Zoltán: Brodarics István történeti munkája. Pécsi Szemle 13 (2010) tavasz, 30–35.