Lakatos István első könyves szerző is, meg nem is. Alapvetően nem az, hiszen bár a Dobozváros az első regénye, Lakatost grafikusként és képregényrajzolóként már jó ideje számon tartják. Sokaknak talán az Előszezon versblog alkotócsoportjának tagjaként, a Műútban (is) publikáló képregénykészítőként vagy Ljudmilla Ulickaja mesekönyvének illusztrátoraként lehet ismerős. A legtöbben azonban saját, Lencsilány címet viselő képregényalbuma kapcsán jegyezhették meg a nevét, melynek megjelenése óta Lakatos az addig kissé szubkulturális helyzetű képregényes körből kilépve már egészen komoly rajongótáborral büszkélkedhet. A frusztrált hazai gondolkodásmódra jellemzően rajzainak formavilága, stílusa miatt hamar ráaggatták a „magyar Tim Burton” elnevezést, sőt meseregénye, a Dobozváros kapcsán már a „magyar Neil Gaiman” nevet is megkapta. Utóbbi műve kissé kalandos úton keletkezett: amint azt a szerző több interjújában is elmondta, eredetileg a Magyar Gyermekkönyvkiadók Egyesületének pályázatára jelentkezett mint illusztrátor, ám, mivel nem talált maga mellé szerzőt, a beadandó szöveget kénytelen volt egyedül megírni. A mű elnyerte a Litera különdíját: ám különös módon nem a képeket díjazták, hanem a szöveget, melyre hamarosan kiadó is akadt,1 és megjelenése után nem sokkal a Dobozvárost az „Év Gyemekkönyvének” választották. Tehát maga a keletkezési történet is meseszerű, és talán ez is lehet az oka, hogy a róla írt kritikák, méltatások különös módon nem elsősorban mint gyerekkönyvet elemzik, sokkal inkább – félig-meddig talán a szerzőhöz, kialakuló nyilvános image-éhez kapcsolódva – afféle „harmincasok regényeként” vagy „geekregényként”. Talán a leginkább árulkodó az egyik napilapban megjelent rövid kritika retorikája, melynek szerzője egyenesen valamifajta nemzedéki tudat kifejeződéseként ünnepli a művet. Ahogy az újságíró fogalmaz: „Lakatos István könyvét sokan akár meg is írhattuk volna. Mégis ő tette. És kik vagyunk mi? (…) Hát mi ilyen harmincas, önhibáján kívül (még) egyedülálló férfiak [sic] vagyunk. Nagyra nőtt gyerekek, akiket a szüleik élhetetlennek, a nőik gyerekesnek tartanak, és mégis úgy érezzük, hogy ők a furák. Otthon vagy vacak albérletben lakunk, és sejtelmünk sincs erről a szelfmendzsing-ilyenolyan-húdenagyon világról. Szeretjük a verseket, még ha tudjuk is, hogy ez merőben anakronisztikus. Képesek vagyunk elsírni magunkat Tim Burton Nagy Hal című filmjének végén, mert kicsit úgy érezzük, hogy úgy néz ránk a világ, mint ott az apára a fia.”2

Mint látható, e kissé kultikusra sikeredett kritika valamiféle nemzedéki összetartozás („a lúzer harmincasok”) mentén közelít a műhöz és írójához, olyan regényként, amelyet „mindannyian meg szerettünk volna írni”, és lám, Lakatos megtette. Más irányból, a Tim Burton- és Gaiman-analógiák alapján is vizsgálhatjuk a szöveget és befogadásmódját, hiszen a mese és a fantasy-irodalom jó tíz éve ismét reneszánszát éli. Nagyjából talán a Harry Potter-sorozat megjelenésétől és hihetetlen sikerétől kezdve e műfajok ismét „piacképesek” lettek – köszönhetően nem utolsósorban a „régi nagy kultikus történetek” filmfeldolgozásainak (Gyűrűk ura, Narnia-filmek vagy a hamarosan bemutatásra kerülő, nagy rajongói várakozás övezte The Hobbit). No és persze a Star Wars-sorozat újraindításának is, mely bár a hajdani rajongók (vagyis jórészt a mostani harmincasok) egyöntetű utálatát vívta ki, mégis újraélesztette és újabb nemzedékekbe oltotta bele a legendát és az ahhoz való kultikus viszonyt.

Nem véletlenül emlegetem ezeket a példákat, hiszen a Dobozvároson egyértelműen érezhető e művek hatása. Pontosabban Lakatos regénye egyfelől az „átjáró” típusú történetekhez tartozik, melyeknél a főhős a hétköznapi világból a fantáziabirodalomba kerül, s útja egyfajta beavatási szertartásként funkcionál – akárcsak Gaiman több műve, a Narnia vagy a Harry Potter.3 Másfelől pedig a Dobozváros ugyanazt a történetsémát, a Joseph Campbell 1949-es könyvében alaposan elemzett „a hős utazása” (hero’s journey) struktúrát használja fel, melyet oly sok mítosz, szépirodalmi mű és hollywoodi film is újrahasznosított (például George Lucasra bevallottan hatott Campbell könyve). E monomítosz dióhéjban a hősnek a természetes, hétköznapi világból való elhívatását, a természetfeletti, varázslatos (vagy fantasztikus) szférában lezajló kalandjait, megmérettetését, végül a mindennapi életbe való diadalmas visszatértét foglalja magába:4 hívják bár hősünket Frodónak, Luke Skywalkernek, Harry Potternek, lényegében ugyanazt az utat járják be. Ahogy Zalán, Lakatos regényének főhőse is, egy hétköznapi kisfiú, akit egy nap magával visz egy Székláb nevű furcsa öregember, mivel, állítása szerint, Zalán apját és anyját egy ideje elrabolták, és másolatokra cserélték ki a titokzatos Dobozváros lakói. Így Zalán elindul, hogy eljusson Dobozvárosba, ahol a szüleit számos másik emberrel együtt rabszolgaként dolgoztatják. Rengeteg kaland és viszontagság után természetesen sikeresen kiszabadítja a rabokat, majd Székláb segítségével legyőzi a várost és annak gonosz alkotóját, Egyest. Zalán útja során számos csodás lénnyel találkozik, s lassan kibontakozik a meseregényt átszövő kvázi-teremtés- és bukásmítosz a bölcs és kissé habókos teremtővel (Székláb) és a titokzatos, árulóvá lett tanítvánnyal (Egyes). Egyes, a fő gonosz azért lázad fel, mert elégedetlen a Székláb teremtette, tökéletlen világgal, és létrehozza saját, mindenben tökéletes, ám szürke, unalmas és alapvetően diktatórikus világát, a Dobozvárost. A szöveg azzal, hogy a teremtés- és apokalipszis-történetet írja újra, kissé (szerencsére nagyon finoman) egyfajta hétköznapi világ és felnőtté válás allegóriaként is funkcionál: Zalán hajdani gyermekkorának izgalmas világa eltűnik, szülei nem mesélnek neki többé, nem járnak már vidékre a nagymamához, helyette a (már kicserélt robot)szülők az unalmas életébe akarják belekényszeríteni. A mesék, színes képregények hajdani édene helyett álszüleitől érdektelen számítógépes játékokat kap, így elhívattatása és utazása során nem csupán a világot, de saját magát is meg kell váltania.

Mondhatjuk azonban máshogy is, például úgy, hogy a regény olyan szerző alkotása és olyan közönségnek készült, akik éppen ezeken a könyveken, filmeken nőttek fel, és egyszerűen élvezik, ha ismerős jelenetekkel, motívumokkal találkoznak – nagyjából ezért működhet a szöveg „nemzedéki regényként” is. Ám a könyv trükkösen alkalmazza az említett archetípusokat, motívumokat, ugyanis mind elbeszélője, mind pedig főszereplője igencsak tudatában van azoknak a filmes, képregényes, mesei kliséknek, amelyek a szöveget működtetik. Ezt olykor egészen pontosan ki is mondja valamelyikük, s e jelenetek eleinte furcsán megtörik a mesevilág egységét, különös, komikus hatást keltve. Zalán igazi képregény- és filmrajongó, és a mesevilágbeli kalandokat úgy éli meg, hogy közben gyakran rémlik fel benne az „eredeti minta”, az a történetséma vagy konkrét film, amelyhez az adott jelenet hasonlít. Például a regény közepe felé úgy menekül meg Dobozváros egyik tornyából, ahol éppen Egyes gumirobotjai üldözik, hogy eszébe jut az Indiana Jones és a végzet temploma híres része, amikor Indy és barátai egy felfújt gumicsónakon ülve ugranak ki a zuhanó repülőből. Zalán ugyanezt teszi, csak gumicsónak helyett az egyik robotot használja fel (168-169 – persze az is tanulságos, hogy Zalánnak éppen Indiana Jones rémlik fel, hiszen a film nem éppen a mai gyerekek kánonjának része, sokkal inkább a „harmincasok” kedvencei közé tartozik). Időnként pedig egészen konkrétan reflexív kiszólások találhatók a szövegben, utalva a műfaji sémákra és befogadói elvárásokra. Ezek felidézhetik az olvasóban mondjuk Fieldinget és Diderot-t vagy Douglas Adamset, esetleg Tarantinót – attól függően, ki min nevelkedett. Például az egyik fejezetben a történet látszólag kissé „bajba kerül”, zsákutcába jut, mivel Zalán Dobozvárosba bejutva képtelen megtalálni a birodalom uralkodójához, Egyeshez vezető utat. Ám az elbeszélő kivágja magát: „[E]gy könyvben olvasva vagy egy filmben látva bizony óriási butaságnak tűnik fel, amikor hirtelen történik valami, és egy nagy probléma egy csapásra megoldódik. Talán semmi épkézláb ötlet nem jut éppen az író eszébe, ezért inkább előáll egy váratlan megoldással, nagyjából úgy, ahogy a bűvész rántja elő a fehér nyulat a cilinderből. A közönség pedig már nagyon unja, hogy mindig csak a nyúl, legfeljebb más színű a bundája vagy kicsit kövérebb a megszokottnál. Na, az ilyen hirtelen jött megoldások is hasonló érzéseket keltenek, talán néhányan valóban meglepődnek, de a legtöbben csalódottak lesznek, és elküldik az írót a fenébe, és sutba dobják a könyvet, vagy másik csatornára kapcsolnak” (140). A legfurcsább e kiszólásban, hogy tulajdonképpen semmi olyan nem következik ezután a regényben, ami különösebben a leírt érzést keltené: megoldódik ugyan a probléma, Zalán végül is rálel a megfelelő útra, ám a megoldás a mesevilágon belül egyáltalán nem tűnik következetlennek – legalábbis nem jobban, mint a történet korábbi elemei. Vagyis az elbeszélő és a főszereplő felhasználja a kliséket, miközben ő maga is tisztában van azzal, hogy a története erősen emlékeztet „gyermekkorunk kedvenc meséire”. E megoldás általában jól működik a regényben, kezdetben kifejezetten szellemesen hat, ám egy idő után talán már kicsit „sok” lesz: amikor már többedszer hívják fel rá a figyelmünket, hogy éppen honnan származik az adott történetelem, ez a megoldás és poénforrás is egyre inkább klisészerűvé válik.

A szöveg másik trükkje, hogy nemcsak rámutat a közismert motívumokra, megoldásokra, hanem olykor kifejezetten szembemegy velük. Ez a legjobban talán a történet legfőbb szálában, Zalán elhívattatásában figyelhető meg. A regény elején Székláb azzal az indokkal viszi ugyanis magával a kisfiút, hogy tulajdonképpen véletlenül, neve miatt akadt rá (mivel az embereket ábécésorrendben rabolják el és cserélik ki), ugyanígy választhatott volna egy Zénót, Zoltánt, Viktóriát vagy Zsófiát is (21). Később kiderül ugyan, hogy bizonyos szempontból mégis kiválasztott, ám nem egészen úgy, ahogy Zalán várná, vagy mi olvasók számítanánk rá: Dobozváros elpusztításához egy elveszett anyacsavarra van szükség, amely Zalán apjának birtokában volt – így a főszereplő kisfiú küldetése lényegében csak az édesapja kiszabadítását célozza. Másfelől Zalán kalandjai alapvetően nem érnek célt, nem sikerül megszöktetni szüleit (maga Egyes önként adja vissza őket), dobozvárosi ténykedéséből is inkább csak kár származik (miatta pusztul el egy sárkány, és a város összes patkányát kiirtják). Tulajdonképpen a harcot nem is Zalán, hanem Székláb vívja meg, a kisfiú funkciója sokkal inkább a segítőé (néha pedig az akadályozóé), mint a főhősé lesz. Így különös kettősség jellemzi a regényt: egyszerre teljesíti be a hagyományos a „hős utazása”, illetve a keresésrománc történetsémáit, és játssza ki azokat – Zalán átkel egy másik világba, kalandjai valamiféle beavatásként funkcionálnak, ám a kalandsorban mégsem ő lesz a központi figura, a világ megváltásában szerepe mellékessé válik.

Ám e történetmondói tudatosság sajnos nem mindig párosul igazán frappáns történetvezetéssel: a regényt leginkább amiatt lehetne kritizálni, hogy maga a történet sokszor ötletszerű, nem annyira annak belső logikája működteti a fordulatokat, időnként kifejezetten céltalanul, csapongva halad. A könyv utolsó harmadára már kissé zavaró is, hogy kétszáz oldal után semmivel sem jutott közelebb a történet a végkifejlethez: számos, önmagában általában jól működő és szellemes epizód után még mindig ugyanolyan távolinak tűnik a végcél, az emberiség megmentése és a Dobozváros elpusztítása. A szülők szabadulása, a nagy haditerv kiötlése és a végső harc eseményei mind a könyv utolsó harmadában zajlanak le, s a korábbi részek eseményei inkább tekinthetők a világot bemutató, viszonylag független kalandok egymásutánjának, mint a végkifejlet felé logikusan és szükségszerűen vezető funkciósornak. Árad a mesélőkedv a regényből, ám Lakatos tehetsége sokkal inkább az apró részletek, ötletek, poénok felvázolásában, mint az egész művön átívelő elbeszélés-logika kidolgozásában nyilvánul meg. Ha gonosz akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy időnként mintha maga a szerző sem tudná, merre vigye tovább a történetet, hogyan menekítse meg szereplőit és győzze le az ellenséget. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy olykor bizonyos, önmagában nagyon jól megírt jeleneteknek éppen a tétje sikkad el, mivel nincsenek igazán felvezetve, így az olvasó azt érezheti: túl gyorsan történnek a dolgok, nincs meg a történet logikájában az az előzmény, amelyből az adott jelenet következne. Általában valamelyik szereplő (leggyakrabban Székláb) beszámolójából megtudhatjuk ugyan, mire miért van szükség, ám ez valahogy mégsem elegendő, ezek az önmagukban megálló epizódok valószínűleg még nagyobb hatással bírnának egy jobban, rutinosabban felépített történetben. Ilyen például a sárkány halálát bemutató rész (173-180) vagy Székláb álmának apokaliptikus fejezete (271-276): mindkét szakasz izgalmas, megdöbbentő, ám egyrészt valahogy túl gyorsan következnek be, majd térnek a szereplők napirendre fölöttük, másrészt pedig érezzük, hogy a jelenetek igazi hatása erőteljesebb fel- és levezetést igényelt volna.

Hangsúlyoznám, nem azt gondolom, hogy a történet ettől rossz lenne, hanem inkább azt, hogy sokkal több lehetőség van benne, mint ami végül megvalósul. Mintha Lakatos ugyanúgy próbálna meg vaskos regényt írni, ahogy a néhány oldalas képregényeknél megszokta: csakhogy ami működik az egyik formánál és médiumnál, nem feltétlenül, illetve nem úgy funkcionál a másiknál. A Dobozváros legfőbb erősségét nem a történet adja, hanem az a rengeteg ötlet, mellékes figura, apróság és poén, amellyel a szerző szinte elárasztja a könyvet. Székláb (a teremtő, az isten, a bölcs öreg) rigolyái, hagymásbabja, a csillaggyurma szülők különös világa, a mellékszereplő állatok és csodalények (köztük egy állandóan sértődött kecske, egy mosómedve, aki időnként megjelenik, és mindent kimos, a vízimanók vagy a különös, mókás nevű törpecsapat stb.) olyan szellemesen megírt mellékfigurák és események, amelyek igen élvezetessé és emlékezetessé teszik a könyvet. Olvashatunk egy rövid képregényt is, a Bajuszos Robot történetét, amely afféle mese a mesében: Zalán apjának gyermekkori fantáziavilága elevenedik meg, és a rövid képregényben az egyik hajdani játéka körül kialakított meseuniverzumot láthatjuk. Bár az epizód a fő narratíva szempontjából annyiban fontos, hogy e történet segítségével találják meg az ominózus anyacsavart, ez is csak egy a regényben lévő számtalan történet közül. Funkciója inkább az illusztrációé: ahogy a könyv igen szép képanyaga (mely természetesen szintén Lakatos munkája) illusztrál, a regény hangulatát erősíti, úgy az ilyen részleteknek, figuráknak is inkább illusztratív, hangulati szerepük van. Már a Lencsilánynál is azt éreztem, hogy Lakatos igazi erőssége nem a történetmesélés: az ottani négy történet közül talán az utolsó kivételével inkább nagyon gazdagon illusztrált, nagyon egyszerű meséket láthatunk, nem a szó klasszikus értelmében vett képregényeket. Ott ez nagyon jól működött: a Lencsilány erőssége a hangulat, a bizarr, erősen groteszk képek „vitték el” az egyszerű, szomorkás történeteket. A Dobozváros esetében talán jobban felépített történetre lenne szükség, ám azzal, hogy az említett illusztratív epizódok, figurák (és nem utolsósorban a képek) ilyen jól sikerültek, a történetépítés hiányosságai inkább csak a végére, a kissé elsietett befejezésre válnak zavaróvá (és akkor sem nagyon). Éppen ezek az apróságok maradnak meg az olvasóban, nem annyira a kissé sablonos, kissé összecsapott sztori, és nem is a folytonos kikacsintó, önreflexív attitűd. Így a Dobozváros „tipikus első könyv”: egyáltalán nem hibátlan, de minden kisebb hiányosságával együtt Lakatosnak mégis sikerült olyan meseregényt írnia, melyet a harmincasok éppoly szívesen olvasnak, mint a gyerekek, vagy (talán) mindenki.

-----

4 Campbell, Joseph: Az ezerarcú hős. Ford.: Varjasi Farkas Csaba. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2010. 41.