Utazás térben és időben: Schein Gábor könyveinek vissza-visszatérő motívuma ez. Távoli helyek, korok, kultúrák, bibliai és mitikus, valós és fiktív történelmi alakok megidézése, s mindeközben a tanítás, az önnevelés, a saját és a közös múlttal való szembenézés ma már korántsem evidens költői, írói igénye jellemzi Schein költészetét s prózaművészetét egyaránt. A hagyományhoz való kötődés és a saját invenció feszültségében az öröklött irodalmi beszédmódok újra megszólaltathatóvá tételének a mai költészetben nem egyedülálló, de mindenképpen figyelemre méltó példái Schein Gábor szépirodalmi alkotásai. Ezt az összetett művészi feladatot, véleményem szerint, legsikerültebben a 2008-ban megjelent Bolondok tornya valósította meg. Ez a kötet egy utazás történetét beszéli el, egy utazásét az időlabirintusban az 1750-es évektől 2006-ig. Mind az utazás, vagy annak egyik sajátos változata, a (goethei-madáchi) időutazás motívuma, mind a verses elbeszélés 2000-es évek elején újraéledő műfaja olyan irodalmi hagyományt hoz mozgásba, mellyel az írónak és az olvasónak egyaránt számolnia kell, s melynek működése és működtetése nagyban befolyásolja az irodalmi mű befogadásának sikerét is. A Bolondok tornyában a drámai dialógusokból kibomló cselekmény, az időbeli előrehaladás, valamint a helyszínek, a hasonló szituációk ismétlődéséből kirajzolódó ciklikusság végső soron egy térbeli forma, a bécsi Narrenturm, a Bolondok tornyának alaprajzát adó kör geometriai alakzatát rajzolja ki. S bár a történet időben a jelen, térben pedig Budapest felé tart, nemcsak a fentebbi ciklikusság miatt nem állíthatjuk, hogy a verses regény a hazatalálásról szól, hanem azért sem, mert Schein költői világában a fent könnyen átfordulhat a lentbe, a jobb a balba, a bent a kintbe, éppen ahogy a camera obscura fordított fénytörése mutatja.

Schein Gábor 2011-ben megjelent Éjszaka, utazás című kötete hasonló térpoétikát valósít meg, mint a három évvel korábbi Bolondok tornya. Persze figyelemre méltó a különbség is, mivel az Éjszaka, utazás hagyományos értelemben vett lírai darabokat tartalmaz, nincs olyan narratív kerete a kötetnek, mint a Bolondok tornyának. A kötet azonban ezúttal is a hármas tagolású ciklusrenden túlmutató, mintegy azt keresztirányban átszelő kompozícióra épül. Annak ellenére ugyanis, hogy a könyv fülszövege a második, Túl a kordonokon című ciklus kapcsán Schein költészetében új, politikai és társadalmi tematika megjelenését ígéri, s ez a cikluscím-adó versben tagadhatatlanul fel is fedezhető, a kötetet olvasva nem érzem, hogy a három ciklus versei akár tartalmilag, akár poétikailag lényeges vagy kompozicionális szempontból meghatározó különbségeket mutatnának. Sőt, már első olvasásra is feltűnő az a formai és tematikus ív, mely a ciklusok (kvázi) vertikális tagolása mellett, valamifajta ciklusokon átívelő horizontális rétegzettséget is mutat. Bár félreérthető, s talán bizonyos fokig pontatlan is itt a térbeli metaforika használata, a kötet nagykompozíciója mégis leginkább térbeli, s ezzel együtt vizuális rend kirajzolódását sugallja. Egészen pontosan egy városét, melynek különböző korokból származó és eltérő stílusú építményei adják a vizuális és térélményt, s melyhez hétköznapi esetben egyik embernek az otthon biztonsága, a másiknak pedig a felfedezésre váró idegen képzete kapcsolódik. Az áthagyományozott beszédmó-dok, a középkori zsidó történetek, az iszlám példázatok, az evangéliumi történetet megidéző versek (például az Egy feltámadotthoz), a klasszikus modernség költészetét (mindenekelőtt Kosztolányit, Babitsot, Füst Milánt) újraíró darabok mintegy a saját világukból a jelen számára valamit mindig megőrző, de eredeti kontextusukat már elvesztett tárgyi elemekként, építményekként alkotják Schein Gábor versvárosát: „Mert nem felejt és nem emlékszik / a város, de házai formát adnak az időnek, és minden lakóját fölfalja.” (Kifordított szemmel) Mindez persze a versek poétikai értékén túlmutató, de éppen a költészet szubjektív vonatkozásai és megszólító ereje révén még erőteljesebben megfogalmazható kulturális identitás problematikája felé is megnyitja a kötet értelmezési lehetőségeit.

Ha úgy tetszik: a hét hétsoros strófából álló költemények a versépítmények alapjai, a Halévi-versek az emeleti szintek, a többi költemény formai, hangnemi és tematikus sokszínűsége pedig az épületek homlokzatának változatos kidolgozottságát adja. Annak érdekében, hogy bemutassuk, nem túl erőltetett a párhuzam vers és város között, magára Schein Gáborra hivatkozhatunk, aki a Ménesi Gáborral készült beszélgetésben a következőt mondta: „Aki idegen egy városban, annak ott semmi sem magától értetődő, az mindenfélét megkérdez, amit a helybelieknek eszükbe sem jut megkérdezni. Az idegen rábízza magát a városra, az utcákra, megnéz mindent, sétálgat, mi mást tehetne, hiszen nem ismer semmit. Míg aki otthon van, az többnyire csak használja a várost, a legrövidebb úton megpróbál eljutni a céljához. A vers helyzete egészen biztosan az előbbi, és a versbeli személyesség is ilyesféle idegenség felé tart. Ez nem lehet másképpen, hiszen a vers is a nemtudás területén íródik.”1 A kötet megértése szempontjából ez a rövid interjúrészlet több tanulsággal is szolgál. Kezdjük a végén! Az idézet utolsó sora a ’Hogyan születik a vers?’ kérdésére adja meg a maga válaszát, csakúgy, mint a kötet nyitó darabja, az Ott vess ki!. A vers a műben megszólaló szubjektum keletkezése előtti utolsó pillanatot ragadja meg, mely nem pusztán a „nemtudás területe”, hanem egyfajta nyelv és világ előtti állapot is (tehát némileg paradox módon: a nyelv által szól a nyelv előttiről), melyből – a világ keletkezését megidéző analógiaként – mintegy ősrobbanásszerűen jön létre a költemény saját párhuzamos univerzuma.

Aligha véletlenül került ez a vers a kötet elejére, hiszen akár ars poeticaként is olvashatnánk. Csakhogy ez esetben feloldandó feszültség keletkezik a nyitó darabnak a költészethez valamifajta tudattalan, ösztönös őserőt társító mondanivalója s a kötet többi, nagyon is tudatosan megalkotott és több esetben kifejezetten tanító vagy önnevelő szándékkal megszólaló verse között. Mindez akár az Éjszaka, utazás befogadásának akadálya is lehet, engem – bevallom – első olvasásra kifejezetten zavart a kötet jellemzően oktató hangja. S bár más megszólalási módokban, mint a könyv többi költeményei, de a Halévi-versekben és az iszlám történetekben rejlő példázatosság is ezt az olvasói tapasztalatot erősítheti. Azonban érdemes odafigyelni azokra a mozzanatokra, melyek a kinyilatkoztató hangnem s a költői megszólalás mögötti, a tudás birtokosaként feltűnő identitásalakzat „komolyságát” újra és újra kérdésessé teszik. A versbeszélő ugyanis csak látszólag mutatkozik a magasabb tudás birtokosának. A kötet versei sokkal inkább az emberi élet egy határt jelentő szakaszát emelik ki, a negyvenéves kort, az életút felét, melyben minden korábban ismerős idegenné válik, amikor megbomlik az érzelmi és tárgyi világ korábbi egyensúlya. Innen nézve a kötet egészét mélyen áthatja az irónia. A mindvégig jellemző tanító, kinyilatkozató hangnem ellenére ugyanis a versek nem a biztosan megtalált önazonosság, a visszanyert egység felé mutatnak, hanem a háború és a menekülés motívumaiban kibontakozva sokkal inkább ennek lehetetlenségéről, de legalábbis nehézségeiről adnak hírt: „Sötét út vezet magadhoz. Néha már bátran követed a nyomokat, amiket egy / váratlanul visszatérő kísértet hagyott. A kísértetnek még nincs neve. És amit / énnek nevezel, az sem hely, az sem terület. De a lépés az lépés, és a kitörni / vágyó erőt már ismeri a test. Most udvarlással, türelemmel barátoddá kell tenned / az időt.” (Tízedik nap) Miközben tehát a kötet mintha az irónia révén is egyre inkább a bizonytalanság tapasztalatának a tudatosodása felé haladna, addig éppen a létbizonytalanságot kifejező éjszaka motívumának misztikus értelmezési lehetősége jelezheti a versek világán túlmutató remény lehetőségét.

A város a kötetben tehát nemcsak tematikusan, hanem – mint fentebb láthattuk – kompozicionálisan is meghatározó motívum. A fentebbi interjúrészlet másik tanulsága az lehet, hogy a városban-lét (mintegy az olvasás irodalmi analógiájaként) az egyén saját szubjektivitásának tapasztalati tereként szolgálhat, a versekben ez a térpoétikai koncepció mindig különböző létélmények, élettapasztalatok kifejezését jelenti. Másként szólal meg a versbeszélő, amikor saját városáról van szó, s másként, amikor egy idegen várost jár be. Másként, amikor az elveszett otthonosságról, a megbomlott harmóniáról beszél, s másként, amikor az önmaga elől vagy az önmagához való menekülés vágyát fejezi ki. A fentebbi nyilatkozat szerint az idegen város, pontosabban az idegenség tapasztalata köthető a vers születéséhez és működéséhez. Csakhogy az Éjszaka, utazás versei a nyilatkozathoz képest egy újabb egzisztenciális élmény megszólaltatására is kísérletet tesznek: az idegenné vált saját elbeszélésére. A város tehát a kötet verseiben megjelenik az otthon-lét helyeként, azonban az otthonosság tapasztalata helyett a kötet versei sokkal inkább a megbomlott földi harmóniáról adnak hírt: „A színes üvegtáblák mögött / a széles ágy, mint a képzelet hajója / úszott, s aludt benne, kinek álmaiban soha sem / voltam otthon.” (Hajnali testek) Viszont a város a kötetben több is, mint a versbeszélő szubjektivitásának tapasztalati tere, maga is önálló szubjektivitással és testtel rendelkezik (Felkészülés a városra), más versekben viszont a test változik át „élő tájjá” (Exilium). Ezáltal válik a város tárgyi/testi és lelki/szellemi egymást láttató, értelmező metaforikájának központi motívumává. Az említetteken kívül, de ehhez szorosan kapcsolódva egyéb ellentétek is strukturálják a versek világát: a korábban már tárgyalt otthon és idegen, közeli és távoli, férfi és nő, én és idegenné vált önmagam. S ami öszszeköti vagy szétválasztja az ellentéteket: a vágy, a szenvedély, a háború, a menekülés.

Ebbe az összefüggésrendszerbe illeszkednek Schein politikai költeményei is, mindenekelőtt is a Túl a kordonokon című vers, mely más hangnemben szólal meg, mint általában az utóbbi hónapokban – talán korántsem váratlanul – újraéledt politikai költészet, de lényegében hasonló társadalmi, politikai tapasztalatról ad hírt.2 A városban, amely korábban otthonként szolgált, amit a lakója csak „használt”, ahol a legrövidebb úton igyekezett eljutni egyik helyről a másikra, egyszer csak rácsok és kordonok húznak új belső határokat. A privát szférán túl is megbomlik a világ otthonossága, a létezés önmagától értetődősége. Nemcsak arról van azonban szó, hogy a Túl a kordonokon a kötet egészének kontextusában, az idegenség problematikáját a köz- és a magánélet összefüggésében egyszerre kifejezve, összetettebben szólal meg, mint általában a mai politikai líra, hanem egyben más hangnemet is üt meg. Noha a kötet más verseiben megfigyelhető a vágy, a szenvedély tematizálása, az említett vers, s általában a kötet versei, igen visszafogottan, szenvedélymenetesen szólalnak meg, s végül a Túl a kordonokonban is az önmegszólítás és az önnevelés gesztusával a korábban a környező világra tárt tekintet visszafordul önmagára. Nincsenek tehát érzelmi kitörések, nincs vád, nincs számonkérés, a Túl a kordonokon leginkább csak regisztrál egy helyzetet, leír egy állapotot, a közelmúlt egy pontosan meghatározható eseményét, a 2006. őszi zavargásokat. Viszont így sem kerüli meg az egyértelmű állásfoglalást, az ítélet kimondását, mely az ebben a szövegben is működő irónia révén egyben önítéletté is válik: „Az élet itt sosem volt más, / mint a túl lassú gyilkolás művészete. A kordonok mentén most végre / köztéri akasztások és a skizofrén szerelem más efféle álmaival / játszhatott az éber elme, és megittasulva azt hitte, politikát csinál.”

A versek éjszakai sötétjében két fontos költőelőd képe rajzolódik ki: Füst Miláné és Kosztolányi Dezsőé. Füst Miláné abban az értelemben, hogy a fentebb idézett interjújában Schein Gábor hivatkozik rá: „Füst Milánt régóta olvasgattam, izgatott, de nem értettem. Emellett foglalkoztatott Füst szövegekből elvonatkoztatható habitusa és történeti helyzete is. Azt hiszem, Füst radikálisan végiggondolta az idegenség említett kérdéskörét, ami életalakítójává is vált.”3 Kosztolányié pedig szövegszerűen is több versben megidézve, különösen erőteljesen a Számadás kötet Ha negyvenéves elmúltál… kezdetű verse. Nemcsak a Kosztolányi-költemény alapszituációja, az éjszakai felébredés, álmatlanság motívuma ismerhető fel több Schein-versben is, hanem az emberi létezés kettőségének a többféleképpen reflektált tapasztalata is. Például fent és lent a Hajnali részegséget is megidéző ellentéteként: „És én fönt, négyemeletnyi magasban, / mint ki végre hosszú kábulatból ébred, / magam voltam és nem voltam többé magamban. / Örültem a tárgyak közelének. Mert teste / volt nem csak a papírnak, tollnak, derengő / fénynek, a lenti zajoknak is, a falaknak, az égnek, / és teste volt a még formátlan, veszejtő / indulatnak.” (Hajnali testek) Ezt a kettősséget fogalmazza meg más összefüggésben a könyv talán legfontosabb, kötetcím által is kiemelt, poétikai szempontból mindenképpen kulcsszerepet játszó verse, az Éjszakai utazás: „Kétféle tintával írsz. Az egyik azonnal megszárad, végigsimíthatod, / olvasható. A másik láthatatlan, ahogy a lámpafények, az illatok / ismétlődésében elrejtőzik a város, ahová meggondolatlanul visszatérsz, / és ahogy láthatatlan a nő is, aki melletted ébred, melletted alszik el.” Látható és láthatatlan ellentéte lényegében ég és föld, szellemi és testi/tárgyi valóság kettősségének szinonimájaként is érthető. Viszont mindez a versben az írásra vonatkoztatva fogalmazódik meg, s egyszerre több értelmezői következtetés levonására is alkalmat ad. A versben az írás megkettőzése a világ megkettőzöttsége, ennek lesz metaforája ebben és más költeményekben is a tükör. Az írás maga más szempontból viszont az elidegenedésnek a legszellemibb kifejeződése is, abban az értelemben, ahogy Gadamer írja: „Az írás, és aminek része van benne, az irodalom, a szellem legidegenebben külsővé vált érthetősége. Semmi sem annyira tisztán a szellem lenyomata, de nincs is semmi annyira ráutalva a megértő szellemre, mint az írás. Megfejtése és megértése során csoda történik: valami idegen és élettelen teljesen jelenlegivé és ismertté változik át.”4

Az idegenné lett saját az olvasás aktusa révén formálódik át a megértett idegenné, vagy újra megértett, ismét sajáttá vált önmagammá. Schein Gábor Éjszaka, utazás című kötete talán nem adja meg magát könnyen a megértés csodájának. Olvasójának újra és újra be kell járnia versvárosának utcáit, újra és újra el kell tévednie, hogy végül megtalálhassa a helyes utat. S hogy mihez? Kihez? A kötethez. Önmagához.

-----

4 Gadamer, Hans-Georg, Igazság és módszer: Egy filozófiai hermeneutika vázlata, ford. Bonyhai Gábor, Bp., Osiris, 20032, 195.