Tizenötödik védőbeszéd

 

Nem viszem többre, meglásd. Nem akarom

többre vinni, úgyse. Ezek mondatok. Nincs

befejezve egy se. Itt most az apám következne.

Mert hogy ki által van ki, és ki kit lát meg,

perspektíva dolga. Én például felülnézetben

vagyok az, aki. Szembe és oldalt valami

hiányzik. Mondhatni nincs vetületem. De most

az apámról van szó. Ő vetül, ahova csak

akar. Ki és be. Rá. Elvetül magával,

ez a szerepe. Illetve magával vetül, mert

nincs hite. Ürességét bevetíti, mint csillagba

a sötét anyag a fényt, hogy legyen mire

néznie. De nem néz. Azért kell innia,

hogy ne lásson. Mindenütt vakít a

szemüvege. De egy ilyen vakság is sokat ér,

mert valódi, időt kellett hozzá pergetni

a szálról. Nekem meg körbevarrja

sorsomat az ég, ha hagyom.

2011. 07. 08. 

 

Huszonkilencedik védőbeszéd

 

Nem égettem el magam. Csak

nem figyeltem, hogy mi ég el bennem.

Aminek el kellett égnie. Nem sikerült

még megfigyelnem. Karácsony volt,

és égett a fa. Égtek a gyertyák

a tortán. Égett, hogy nem vagyok

apa. Égett, hogy egy nő se néz rám.

Nem sikerült még megfigyelnem. Füstje is

csak egy fényszalag. Olyankor, mintha nem

is égnék. Nem hallom, hogy mit mondanak.

Füst lett minden szem, ami számít.

Vízszintes csíkok a szemek. Köröskörül

a falakon elnyúltan fekszenek.

Köröskörül a falakon elnyúltan fekszik

a tűz, ha van. Nem hallom, hogy mit mondok.

El nem égetem magam. Csak

nem figyelek, hogy mi ég el bennem.

Aminek el kell égnie. Nem sikerül

megfigyelnem. Karácsony lesz,

és ég a fa. Égnek a gyertyák

a tortán. Ég, hogy nem leszek apa.

2011. 11. 03.

 

 

Ötvenegyedik védőbeszéd

 

A tizenötödiket nem mutattam meg

neked soha. Egyetlen versem, amit

dallamot tapogató mutató ujjad nem

kísért végig. Örülök neki. Másfél éves

sötét hajózásod úgyis elég tőkesúlyt

tett életünkre: közös sötétedből

írtam, aki tudatalattidat úgy osztottad

meg velem, hogy verseimhez a fekete szövést

ne kelljen saját sorsomból sodorni. Kíméletet

nem érdemeltem, de kaptam.

Most egyedül

maradtam, sötéttelen, kifényesített jövőm

túlexponáltan vakít, szédülések között,

kigyógyulóban, a hiány émelyével

tapogatom ki új helyem. Szellemtárs

nélkül. De a hamutartó-serpenyő, amiben

annyi féléber szellemtüzet nyomtál el

félrészegen, ölemben pihen, naponta

mindig csak egy szivarkát szívok, minden

gondolat nélkül, tele emlékkel. Még

nem tettek be a földbe, de tudd,

hogy sötétedről soha nem ítélkezem.

2012.06.23.

 

Ötvenkettedik védőbeszéd

 

Halálod előtt egy nappal a Nevető

oltárt olvastam, „mint a zsírsár,

mondták, és tényleg,

ahogy a gyászhuszárok ásóval felásták,

mint egy test belsejében a rossz anyagcserétől

az elkásásodó lipid-rétegek, rezgett

a föld zsírja, súlyos és üres volt,” és a

végén: „aztán beomlott a

zsírsár. Egyszerre pukkant ki a gyásznép,

mintha hányna, rázta őket a zsigeri

lárma, hosszú, kitartott, könnyező röhögés

borította be őket, mint a láva (...)”

Nem volt visszhangja a szavaknak,

inkább, mint a Lyme-kór ájulásanyagát

kitöltő térémely – ezt a szót is

Balázs Makdirjából lopom – előhangzott

benne minden, mint a kakukk szavában, hogy

„hány évig élsz”, amit kirándulásokkor annyit

kérdezgettél, és én összeszűkült gyomorral,

nevetve figyeltem. Vagy néhány hete, mikor

helyetted hangodat vittem Münchenbe

társnak, azok a kappanhangú „kik ezek?...”,

amit betegágyadnál, hogy legyen még

szavad, előre felvettem. Az ember a féltudatalattiját

hogyan búcsúztassa el? Nem kellett beszéljünk

ahhoz, hogy beszéljünk. Most meg nem lehet. Társ

nem fért mellém oda a mindennapos magasfeszültségben –

most a szellem ajtaját tágra nyitnom

nem lesz nehezebb, mint neked, fölfelé, szemed.

De a kakukk hetvenkettőig sosem jutott. Vagy

több, vagy kevesebb. A kakukk hazudott.