Történet és történelem látszólag azonos, de legalábbis nagyon hasonló fogalmak. Mégis jelentős értelmezésbeli különbségek adódhatnak a kettő között, ha közelebbről, mégpedig Sándor Iván bizonyos művei felől próbáljuk megközelíteni őket.

Közhely az életművet ismerők számára, hogy minden Sándor Iván-mű történelmi mű, vagy fogalmazzak úgy, történelmi regény, ahogy maga is írta egy helyütt, a jelenben játszódó írásai is történelmi jellegűek. A történelem iránti érdeklődése már az első autentikus regénye, A futár óta nyilvánvaló, s lényegében innét számítható az a különállása is a történelem leírása és felhasználása terén, amelyet éppen ez a regénye mutatott be először a pályán. Ez a különállás az időben igen érdekesen alakult: A futár 1976-os megjelenése idején a megütött hangnem, amely teljesen mentes volt minden romantikától, felstilizáltságtól, egészen újszerűen hatott, ráadásul a ‘48-as szabadságharcnak olyan aspektusait írta körül, melyek szintén szokatlannak számítottak, hiszen szakított a nagy események ábrázolásával, nagy személyiségek szerepeltetésével, s a középpontba olyan főhőst helyezett, aki a megszokott „hősszerepnek” egyáltalán nem felelt meg.

Mindezt különös megvilágításba helyezte, hogy a főszereplő és családja a sajátos és amúgy is kiélezett történelmi szituációban a zsidó identitásával is küszködik, pontosabban ezen identitás korabeli következményeivel. A nagy történelmi kataklizma a főszereplő Eösi János, a futár személyén keresztül jelenítődik meg, s mivel ez az elbeszélői helyzet elsősorban a mindennapok, a kis események, a részek felvillantására alapozódik, így a történelem mint sodródás jelenik meg a narrációban. A futár alakja valóságosan is és szimbolikusan is az események sodrában való „utazást”, közvetítést, köztes létet testesíti meg, valamilyen formában mindig arra utalva, hogy ő maga sehova nem tartozik, csak a családját szeretné megtalálni. S így bár közvetítői funkciójából következően érintkezésbe lép ugyan nagy történelmi eseményekkel és figurákkal is, valójában nem érzékeli azt, ami történelmileg körülötte igazából történik. Eösi János szavaival: „Én csak annyit látok, amennyi körülöttem történik.”

Húsz évvel később, a Tengerikavicsban az elbeszélő (akit kivételesen hellyel-közzel azonosíthatunk magával Sándor Ivánnal) mintegy a futárnak (a személynek) a kulcsát is megadja, amikor egy egészen más történelmi korból/korról állapítja meg, hogy: „Önmagát azonban mint valami huszadik század közepi Fabriziót látta az ötvenes évek elejének harcmezőin bolyongani, akinek fogalma sincs róla, hogy hol jár.” Ez a szituáció, melyet Stendhal mintájára ír le, ismétlődik majd részben a Századvégi történetben, azzal a különbséggel, hogy a történetkezelés és a főszereplő figurája sokkal személyesebb hangnemben, kevésbé objektív leírásokban valósul meg, s persze mivel parabolisztikus értelmezése is lehetséges a regénynek, közvetlenebbek az áthallások a mű keletkezésének, az 1980-as éveknek az idejébe. De Sándor Iván ezen regényében sem hangsúlyozza, mint ahogy egyetlen úgynevezett történelmi regényében sem, hogy a mindenkori jelen és múlt ilyen közvetlen aktualizáltságban forrasztható össze. Ahogy A futárban a sodródás, kallódás és az értelmetlen pusztulás sugallja a reménytelenséget, a Századvégi történetben éppen nem a fiktív vagy valóságos történelmi események teszik ugyanezt, hanem a tágasan értett tájábrázolás: a mindent elborító, állandóan zuhogó eső, a mindent lehúzó sár: Sándor Iván kedvenc kifejezésével élve, az omlás képei, melyek persze a szöveg sugallata szerint univerzálisak. E tekintetben azonosítható a XVIII. század vége a XX. századéval; a történelem változatlanságának, illetve állandó ismétlődésének eszméje konkrétan is megjelenik a regény szövegében: „a férfiak nyergelnek, esztendők óta ugyanazokkal a mozdulatokkal, csak ruházatuk, zászlóik változnak…”

Egy jóval későbbi esszéjében (A történelem /regény/beszédes némasága; 2000) a műfajból következően is szikárabban fogalmaz, amikor azt írja, hogy: „a történelem évszázadokon át használt fogalma érvényét veszti azáltal, hogy alakíthatóságának esélye, majd értelmezésének illúziója is szétfoszlik.” Ez utóbbi idézet nyilvánvalóan egy huszadik század végi világállapotot ír körül: a Sándor Iván-szövegek, elsősorban a regények, ezt az állapotot sokkal bonyolultabbnak tüntetik fel, arról nem is beszélve, hogy az állapothoz való viszony még morális magatartásbeli kérdéseket is felvet mind az esszék történelemértelmezésében, mind a regények történetmondásában. Folytatva az előbbi idézetet: „Ez következményekkel jár a regény formaváltozataira, regény és történelem, regény és történet viszonyára. Az egyik változás az, hogy a történelem nem múltként jelenik meg, de nem is jelenként, hanem egymástól elválaszthatatlanul.” Már e két regényben is tetten érhető ez a fajta törekvés, bizonyos mértékig még talán nem teljesen kifejtett módon, némi ellentmondással is terhelve, melyet leginkább a történetkezelésükben, illetve az elbeszélő történethez való viszonyában lehetséges érzékelni. Sem A futár, sem a Századvégi történet nem tartozik a „nagy elbeszélés”-re törő szövegek közé. Az egész Sándor Iván-életműre jellemzően, már e viszonylag korai művek sem rendelkeznek összefüggő, egybetartozó és szerteágazó történettel, ha úgy tetszik, „mesével”; a történetképzés mozaikszerűen valósul meg, bár kétségtelenül egységes hangnemben és műfajiságban. Azaz, például nem lesznek láthatóvá téve azok a nem fikciós munkálatok (anyaggyűjtés, adatközlés, dokumentumok használatának feltárása), amelyeket későbbi munkáiban Sándor Iván már explicitté tesz, s ezáltal szövegeiben, regényeiben keveri majd a regényes-fikciós elemeket és az esszéisztikus, értekező, dokumentáló elemeket. Ennek az eljárásnak és szemléletnek kiemelkedő példája az életműben a Tengerikavics, de hasonlóan attraktív a Követés is, bár némileg másképpen, mert az esszéisztikus és a fikciós elem sokkal közvetlenebbül van összesimítva benne.

A futár struktúrája tehát a mozaikos szerkesztésre alapozódik, de ebben még nyomokban fellelhető a linearitás is, miképpen a Századvégi történetben is. Utóbbiban a mozaikosságot erősíti a nyelvi megjelenítésben a barokkos körmondatok burjánzása, illetve hogy az elbeszélés menetét többször megszakítja egy nézőpontváltásból eredő, legtöbbször zárójelbe tett narráció. Tehát a Századvégi történet a „nagy elbeszélés” szempontjából jóval bonyolultabb képlet, mint A futár, melyben több momentum, szövegrész utal a reflektálatlan elbeszélés valamikori idejére; mind általában, mind a történet felől. Erre utal, amikor Eösi Ferenc, a főhős apja azt mondja Temesvár polgármesterének, hogy „Az én falumban a szenvedésekkel teli héber történetekben a nép tükröt látott a maga életére…”, s bizonyos fokig erre rímelnek a fiú szavai, amelyeket sorstársaihoz intéz, hogy: „ne féljetek, ne bánkódjatok, azt elmondhatjátok, hogy mi történt veletek, és az ember ott kezdődik, hogy története van.” Lényegében Sándor Iván regényei mindig erről „szólnak”: a személyes történet megszerzéséről a történelem nagyobb, nem-személyes terében, mert, ahogy a Tengerikavicsban olvasható: „A történelmi időn átível valami közös.” A regények példájára hivatkozva: A futár fiatalemberének közvetlen rokona majd száz évvel később az a 14 éves zsidó kamasz, aki a háború zsidóüldözései elől menekülve csapódik ide-oda, talán nem mindig értve, hogy mi is történik valójában körülötte. A Követés világa azonban mind a személyes történet, mind a történelem megértése folyamatában reflektív, mert egyszerre van jelen benne az, ami akkor történt a kamasz fiúval, s a genocídiumot túlélt felnőtt férfi tanúságtétele és a történtek értelmezése. A „magántörténet” és a „köztörténet” összejátszatása, összekapcsolása és egyben tematizálása a Tengerikavicsban jelenik meg először nagyon erőteljesen, ezt tárja fel majd még részletesebben a Követés. A két regényszöveg nagyon szorosan összefügg, a Követés bizonyos fokig a Tengerikavics újraírása más eszközökkel. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szövegegyezések és szövegkülönbségek összevetése a két mű között sok fikciós és nem-fikciós kérdésre rávilágítana, például, hogy azt a 12-13 éves kislányt, akit a Követés kamasz fiúja véd minden áron, hogy is hívták; a Tengerikavicsban Sonjának, a Követésben Verának.) Ahogy a korábbi idézetben látható volt, hogy múlt és jelen elválaszthatatlan, úgy lesz ezekben a szövegekben a „magán” és a „köz” is együvé tartozó: „a magántörténetbe ágyazódik az is, amit köztörténetnek nevezhetett”, olvashatjuk a Tengerikavicsban. Innét háromfelé ágazhat el Sándor Iván említett regényeinek értelmezése.

A futártól a Követésig tartó szálon az látható, hogy a személyesség, a történésekben való ott-lét egyre nagyobb hangsúlyt kap, egyre erőteljesebb lesz a narrátor (függetlenül attól, hogy azonosítjuk-e magával a szerzővel) beleértettsége az eseményekbe, a tulajdonképpeni történetbe. Ennek az átalakulásnak, átváltozásnak (ami egyébként egyáltalán nem radikális, sőt, inkább nevezném az életmű belső logikájából adódó organikusságnak) az iránya morálisan a tanúságtevés felé mutat, ami a regények poétikájából (és az esszék bizonyos metafizikai megállapításaiból) nem feltétlenül következik. De kétségtelen, hogy az életmű e belső változásai egy intranzigensen végiggondolt eszmerendszeren alapulnak, melynek végpontjai: a futár sodródása és a Követés (előzményeként igen hangsúlyosan a Tengerikavics) elkötelezett moralitása. Ami poétikailag az előbbiben nemcsak a töredékesség, a mozaikosság történelmi szkepszisében nyilvánul meg, hanem a már a címben/alcímben jelzett magatartás/viszony jellegében is; hogy tudniillik amit a regény magába foglal, az egy nyomozás krónikája. A „nyomozás” és a „krónika” mindenképpen ellentmond annak, hogy a történelem nem értelmezhető – az utóbbi megállapításnak persze vannak posztmodern magyarázatai, de ezek Sándor Iván életművétől, alkotói szemléletétől idegenek, még akkor is, ha, mint látjuk, szembenéz ezekkel a lehetőségekkel is, és azt a következtetést vonja le főleg esszéiben, hogy a posztmodern utániság határozza meg a regény (és az alkotói magatartás) poétikai és morális lényegét. Másként fogalmazva, ezt úgy írhatnám körül, hogy a klasszikus modernitás újrafogalmazása történik meg Sándor Iván újabb regényeiben és esszéiben. Tulajdonképpen sajátos oximoron állapot jön létre a szövegekben: a regények kezdetektől fogva nem történet (mese) alapúak, s egyre inkább reflektívek, többféle elbeszélői nézőpontot érvényesítőek, tehát mintha a szkepszist, a megismerhetetlenséget, a káoszt jelképeznék (és ez persze valamelyest így is van), miközben a Tengerikavics vagy a Követés számtalan pesszimista, reménytelenséget sugárzó szövegpasszusa mérhetetlen ellentétben van az elbeszélői magatartás ethoszával. A klasszikus modernitásból ismerős léthelyzet ez: az egész eltöröttségének a látványa, a haladásba, a fejlődésbe vetett hit megrendülése, amivel szembehelyezkedik az elbeszélés/az elbeszélő belső moralitása; melynek a posztmodern előtti, tehát klasszikus modern attribútumai vannak, amennyiben az elbeszélő mint tanúságtévő tűnik föl, az elbeszélés (amely az igaz történetek jellemzésére használatos krónika megjelölést kapja) pedig nyomozásként artikulálódik. A tanúságtétel, a nyomozás, a krónika az elbeszélést az igaz történet felé tolja el, legalábbis abban az értelemben, hogy az elbeszélő azt állíthatja, „ott voltam”, mint azt Bosch képének kapcsán az elbeszélő mondja a Követés elején. A történet (mondjuk egy kisebb közösség vagy éppen egyetlen személy története), a történelem (mondjuk egy nemzeté, egy országé) az előzőek értelmében tehát fölfejthető, de legalábbis megkereshető. A keresés nehézségeit az elbeszélő poétikailag érzékelteti; hogy ugyanis a magántörténeten át eljutni a köztörténetig, majd vissza – egyáltalán nem evidens út: az összefüggő, lineárisan vezetett történet, mese visszaszorulása, majd csaknem teljes eltűnése a regényekben ezt támasztja alá. (Ellentétben például az elmúlt kb. húsz év történelmi regényeivel, Darvasi Lászlótól Márton Lászlóig, amelyekben a „keresés nehézségei” poétikai problémái soha nem kapcsolódtak össze morális kérdésfelvetésekkel.) Mégis, az időben és az életműben előrehaladva egyre inkább kap megerősítést az az elbeszélői magatartás, amelyet a tanú szerepével írhatnánk körül. A kilencvenes évektől számítva egyre többször, egyre erőteljesebben jelenik meg a „tanú” mint narratív szerep és mint a valóságot (a regénybeli valóságot) igazoló „dokumentum”; „eleget tehetek a tanúságtétel kényszerének”, olvashatjuk a Daniellával a vonaton (a Követés naplója) egyik esszéjében. A tanúságtétel, a „tanú vagyok” morális képzete hívja elő azt, hogy „a tanú viszont az, aki őriz, nem emlékezik, nem vádol, nem véd, nem felejt…” Ez a szerep pedig nem értelmezhető másként, mint a krónikás szerepe. A krónikások, régi korok irodalomtörténete szerint, a valóságot, a megtörtént eseményt igyekeztek valószerűen leírni, és az utókornak tovább örökíteni. Sándor Iván regényeiben a mozaikos, töredezett struktúra hátterében ezt a krónikaírói ethoszt is megtalálhatjuk. A Tiszaeszlárról szóló könyv, amely egyébként azonos évben jelenik meg A futárral, a dokumentumokban elbeszélt múltat jeleníti meg az akkori jelenre vetítve. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg az elbeszélő, hogy miként lehet fölfogni a „közössé formált emlékhorizontot”. A regények (esszék) ezt a horizontot igyekeznek valamilyen módon befogni, abban a hármasságban, mely a személyes történetet jelenti, a köztörténetet szimbolizálja és poétikailag érvényesen mutatja be e kétféle törekvést.

„Tudhatjuk-e egyáltalán, hogy mi történt?”, mondja magában a Századvégi történet főhős-narrátora. A későbbi Sándor Iván-regények ugyan nem kevésbé radikálisak a kérdésfelvetésekben, a válaszok, ha persze vannak válaszok egyáltalán, nem oly szélsőségesek. Mint korábban említettem, A futárt és a Századvégi történetet követő művek bár mindig nyitva hagynak kapukat, mégis egyértelműen a klasszikus modernség Adytól eredeztethető álláspontjára jutnak: az elmondás, a megmutatás etikai kényszerére. A Sándor Iván-féle narrátor nem állít fel viszonyítási pontokat, ahonnét nézve egy történelmi esemény így vagy úgy értelmezhető, de önmagában az elmondással, a rámutatással már morálisan-egzisztenciálisan is formálja a történetet.

Az említett regények poétikája, elsősorban az elbeszélő személye, sok rokonságot mutat a művek elbeszélt történetével: A futárban harmadik személyű elbeszélés a Tengerikavicsban vagy a Követésben az első személlyel váltakozik. Mintha lehetséges lenne egy tárgyilagos, objektív elbeszélés és egy személyes, talán elfogult narráció is. A váltakozó nézőpont (elbeszélői szemszög) azonban nem von maga után egy teljességgel átalakító történetmondást.

Ha az általában vett epikai történetalakítás volna a viszonyítási pontunk, akkor azt állapíthatnánk meg, hogy Sándor Iván regényei (már amelyekre én magam kitértem) a klasszikus modern elbeszélő „eljárásaira” épülnek. Olyan építmények, melyeknek, ha posztmodern alapállásból figyeljük őket, látható, hogy vannak, metaforikusan fogalmazva, üres pontjaik. Ezeket az üres pontokat viszont olykor cselekményes, élő szereplők által körbekerített történet mutatja be, amely ha nem fogja is körül az egész történetet, a részletekre mindenképpen rávilágít. Nem nagy történetek, és nem is történelmi dátumok által befolyásolt „mesék”. Ennek ellenére sajátos világukat az jellemzi, hogy olyanok, mintha mégis nagy történetek lennének, noha ezeknek a regényeknek a poétikája a mozaikszerű szerkesztettség; azaz, a részletekre, az apró részekre való osztódás. Az elbeszélő ebből igyekszik építkezni. Az alaphelyzet, hogy „a felidézhetetlenben botorkálok”, olvasható a Követésben, ami a későbbiekben úgy folytatódik: „próbáljam összerakosgatni a szavakat, helyreállítani a helyreállíthatatlant”. Ezen erőfeszítés mögött etikailag pedig az áll, hogy a Követés történetéről, ami sok-sok kis történetből áll össze, „az egykor tizennégy éves fiúnak vannak csak ismeretei”. És akkor megint csak visszajutottunk a Sándor Iván-szövegek alaptermészetéhez, hogy ugyanis mindegyik mögött a történetmondás és a tanúságtétel kényszere bújik meg. Ami másként úgy is fogalmazható: a történet továbbadásának példás morális vállalása. A történetképzés poétikája, a személyes történet megszerzésének akarata és a történelem mindenek ellenére való értelmezéskényszere ebben a klasszikus modern etikai felhívásban? parancsban? egyesül a legszebb Sándor Iván-regényekben és esszékben.

-----