„Szeretünk csodálkozni, hogy a történelem – múló ajándékain túl – végül is milyen mostoha velünk. Pedig amíg a történelemre hárítunk mindent, sose fogunk találkozni igazi történelmünk lehetőségeivel. Valószínű, hogy művészetünk tágasabb távlataival sem.” (Mészöly Miklós – 1971)

Április 5-én, huszonegy óra után, a nézőtéri padsorokból, mégis mintha nagyon távolról érkező zúgás indult el az Örkény Színház Ö. I. Egyperceseiből összeállított estjén. Egy hónappal később, miközben ezt leírom, nem tudom eldönteni, hogy hallottam-e a zúgást, vagy inkább éreztem.

Proust ír a fény kúszásáról az érzékekig: „…folytonosan, s megállíthatatlanul bontakozva, szemem láttára fokozódott, mint a nyitányt gyakran lezáró végső hang. Olyan halkan kezdte, hogy az ember csak közvetlen azelőtt észlelte crescendóját, mielőtt meghallotta volna, oly hévvel futott végig az egész skálán, hogy egy pillantás alatt fülsüketítő és diadalmas hangáradattá vált…”

A bontakozó zúgás olyan hévvel erősödött a színházi padsorokban, hogy aztán egy pillantás alatt vált hangáradattá a közönség tapsviharában, amikor az est végén Mácsai Pál a Nézzünk bizakodva a jövőbe! (a körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva… kezdetű) Egyperces utolsó sorát olvasta: „Addig azt a pár évet ki kell bírni.”

Érezhető volt a zúgásban a művészet Mészöly által említett tágabb távlata, előre száztíz-száztizenöt évre, s vissza Arany Jánosig, amint Edward király lidérces álmában felordít: „Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal…”

Radnóti Zsuzsa alázatos, szakszerű gondozása nélkül az Örkény-életmű nem volna ennyire élő. A feledés ládájából előhúzott s megjelentetett fiatalkori regényhez, az Áprilishoz írt kitűnő utószava is bizonyítja ezt.

Valamiről Zsuzsa sem tudott.

1963 egyik délutánján szokásom szerint lementem dolgozni a színházi újság szerkesztőségéből a Hungária Nagykávéházba (ősrégi és mai New York). A Mély-víznek nevezett traktus lépcsőin jött fel éppen Örkény István. Adnék nektek valami kis írást, mondta.

A félévtizedes szilenciuma utáni időkben jártunk. Gyűjtöttem a legjobb írók írásait a lap számára.

Ha esetleg meghúznátok…

Nem húzzuk meg…

Jó, de nem te vagy a főszerkesztő. Ha esetleg egy-két mondat nem megy át, szólj, kitalálok helyette valami mást, ami azért ugyanaz… De azon, hogy a cím Egyperces, ne változtassatok. Ez olyan márkanév lesz nekem, mint a Standard Oil, folytatni fogom.

Az első vagy a második Egyperces változatlanul jelent meg a Film, Színház, Muzsikában. Így indult a sorozat. Radnóti Zsuzsa azt mondta, felkutatja a lapszámot a Széchényi Könyvtárban.

Képvillanások az emlékezetben.

A film is dolgozik a motívumaikkal. Legemlékezetesebben Bergman és Antonioni.

Raktározandók nálunk például a Valahol Európában, újabban Tarr Béla filmjeinek képei. Motívumaikban születik a látomás.

A történelemnek is vannak ilyen motívumai, évszázadokat sűríthetnek.

Nézzük Jancsó Miklós Szegénylegényekjét. Sík terep, lovasok hajtják az embereket egy sáncba. Egyetlen kapu. Egymást rugdosva, taposva gyűrődnek át rajta. A kapu becsapódik mögöttük. Tócsák, sár, birkanyáj a viharban. A felnyíló ajtón belép egy feketeköpenyes. Katonák kísérik, kalapjukon kakastoll. Egy fiatalembert magához int a köpenyes, elindulnak. A kapu bezárul mögöttük. Újabb ajtóhoz érnek, ez is becsapódik, amikor átlépnek. A fiatalember már egyedül van. Más ajtók, de egyik sem nyílik. Végre az egyiken belép. Hosszú deszkafolyosó, ablak, ajtó sehol. A történelem kelepcéjébe került ember helyzete. Majd vall a társaira.

Magyar história fekete-fehér képek motívumában. Vissza százhúsz, előre százhúsz évre.

Paul Klee Angelus Novusáról írja Walter Benjamin, hogy olyan a tekintete, mintha rámeredne valamire, de rögtön hátrálni is akarna a látványtól. A szem tágra nyílik, a száj nyitva, a szárnyak kifeszülnek. „Ilyen lehet, írja Benjamin, a Történelem angyala. Tekintetét a múlt felé fordítja. Ahol mi az események láncolatát látjuk, ő egyetlen katasztrófát lát.”

Két évtizeddel később (1940) festi meg Klee A halál angyala című másik képét. A tekintet ezen nyitott sírgödör fölött lebeg. A késői Klee-képeken is felbukkannak angyalok, ezek kísérteties árnyalakok, arctalan arccal, test nélküli testtel – tart már a második világháború.

„…mozdulatlan / s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál…” (írja Radnóti a Razglednicákban. [1.]) „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – / talán most senki sincs.” (mondja a Sem emlék, sem varázslatban.)

Theodor W. Adorno később továbbment, ő már Gépangyalnak nevezte az Angelus Novust.

Valahol az idő tájt kezdődik a történelemről alkotható művészi látás újabb változása. A huszadik században sokáig az volt a (regény)kérdés, hogy lehet-e nem felismerni a történelem angyalának pillantását annak, akinek maradt szeme a látásra.

Az újabb (regény)kérdés: találhatunk-e kibúvót az Angelus Mechanikusnak, a történelem gépangyalának tekintetével való szembenézés elől?

Borbély Szilárd egyike azoknak, akik nem térnek ki a szembenézés elől.

Keresztesi Józseffel beszélget a Műcsarnokban. Szó kerül Pilinszkyről: milyen érdekes, és ez még soha nem merült fel bennem hiányként, mondja, hogy a harmincas évek végén Pilinszky végignézi a zsidótörvényeket, végignézi a zsidók elhurcolását, s mindez nem ér el hozzá. Később se lehet olvasni arról, hogy mindez hogyan érinti… Ezt nem értem.

A „nem értem” néha fontosabb, mint az „értem”. Az „értem” rögzít, lezárhat, elégtétellel (tudással?) tölthet el. Akár be is fagyaszthatja a még lávaként izzót egy időintervallumba. A „nem értem” hagy forrongani, mozdulni, nyugtalanító voltában kihívó, új ösvényekre csábíthat.

Két ösvény:

Ismert, hogy Pilinszky ifjú korában idős asszonyok társaságában nevelkedett, elzárva a világtól. Nagynénjénél élt, aki apácafőnöknő volt. Az első zsidótörvények idején tizenhat éves. A későbbiekről (Beszélgetések Pilinszky Jánossal) ezeket mondja: „Mint katona kerültem ki negyvennégy őszén Németországba. [Ekkor huszonkét éves – S. I.] …egy hónapon át ment (a vagon) és végül megérkezett Harbachba. Ez már a német összeomlás szélén volt. Én szerencsére beteg lettem… beraktak egy istállóba, végre békés állatok közé. A századomat (aztán) visszavezényelték a falu közelében lévő repülőtérre, ahol több mint kétszáz bombatölcsér volt, azokat kellett stoppolniuk a belga tábori foglyokkal együtt. Ott láttam először koncentrációs táborbelit…”

Máshol arról beszél, hogy valami rendkívül fontos történt vele. Egyszerre alkalma volt megérezni, hogy „jóvátehetetlen botrányt hagytunk magunk mögött, s ha a legszebb jövő is állna előttünk, a legszebb jövő is morális sivataggá válna, ha nem éreznénk felelősséget azért, ami megtörtént. A szégyenért, a szörnyű szégyenért.”

Másik ösvény:

Az elektronikus korszakban akár percek alatt megismerjük a világ egyik részén azt, ami a másik részén történik. Elképzelhetetlen, hogy milyen volt a múlt század harmincas-negyvenes éveiben az információmozgás. Főképpen a háborús években, amikor központosított volt a tiltás, a hazugság, az események eltagadása.

A wannseei (1942. február) konferenciáról, ahol Hitler parancsára elhatároztatott a zsidók elpusztítása, sokáig az európai kormányok sem tudtak. A két szökött fogoly által készített Auschwitzi jegyzőkönyv 1944 májusában jutott el Budapestre a kormányzóhoz és az egyházi főméltóságokhoz, még a vidéki zsidóság deportálása előtt. Svájcban élő volt gimnáziumi osztálytársam mondta el nyolc esztendeje, hogy kalandos úton Svájcba került édesapja juttatta el a jegyzőkönyvet a nyugati kormányokhoz, a sajtóhoz 1944. nyár végén.

Személyes adalék az információhiányról a lakosság körében: 1944. november 15-én a nyilas csendőr- és honvédkísérettel az Óbudai Téglagyár gyűjtőhelyére hajszolt menetünkben apám így nyugtatott bennünket: majd valamelyik német gyárban is dolgozni fogunk.

A titkolás, a hazugság a keleti front eseményeit is zárolta. A Don-kanyari tragédiáról hónapok múltán kezdtek a hírek szivárogni. A hadijelentések, az újsághíradások továbbra is titkolták a pusztulás méreteit.

Időnek kellett lefutni Pilinszky számára is, hogy verssé érjen benne a (korszak)látvány. „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk… mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék a vérünkbe szívódott… és nem tudni, mennyi az emlék és mennyi vagyok én – akkor talán az emlék méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava, és útnak indul.” (Rilke)

Elindult Borbély Szilárd munkáiban is.

„Kafka, Proust, Rilke azon emblematikus gondolatai, amelyek nélkül a modernitásról vallott nézeteink nem léteznének, ebben a regényben szinte rejtjelezve olvadnak ki a háború okozta fagyos időtlenségből. A különböző helyszínek különböző származású és társadalmi rangot betöltő figurái egy érthetetlen és értelmezhetetlen mechanizmus alkotó- és működtető részei…” – írja Bombitz Attila Az éjszaka mélyén 1914-ről.

Proustot esszével (másfél évtizede), regénnyel (a Követés emlékezettanával) megkíséreltem tapintani. Rilkétől mottót is választottam a Tengerikavicshoz (az imént idézett Várni kell…-t), Kafka folyamatosan nyugtalanít. A huszadik század „kafkai” volt: a „dolgok” labirintusos átláthatatlanságaiban. Ám a huszonegyedik századra ez is: változik.

Eva Raupp Schliemann Kafka-illusztrációja, A törvény kapujában című metszete azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Várakozó észreveszi a sötétségben, hogy „kiolthatatlan fény árad a Törvény kapujából”. Henger alakú, rétegezett tetejű építménymonstrum baloldalán nyílik a kapu. A sugárzás intenzitását a kapu előtt görnyedten várakozó kisméretű figura hosszan elnyúló hatalmas árnyéka teszi érzékelhetővé. Az árnyékláb túlnyúlik a bejáraton, mintha a bejutás határpontján érte volna el, miközben a mintegy megadásra emelt két árnyékkéz innen marad.

Csak az árnyék „él”, bejutásra várva. A mindenre rátelepedő átláthatatlanságban.

A könyvtárnyi Kafka-irodalomban a legjelentősebb gondolkodók különböző megközelítései a Törvény keresésének értelmezésében a más-más útbejárásokon is összetalálkoznak.

Változatok: milyen gyötrelmes emberi helyzet, ha olyan Törvények uralkodnak, amelyeket az ember nem ismerhet meg; ha már a meg nem ismerhető Törvények képviselője elé idéztetik, legalább tudnia kellene, miért és mivel vádolják, ám ez a vágya is hiábavaló; joggal kérdezi: hol a Bíró, akit sohasem láttam?; a Törvény olyan tartalom nélküli forma, amelynek a tárgya tehát megismerhetetlen; a világ felfoghatatlansága megegyezik a rátelepedő sötétségnél is áthatolhatatlanabb homállyal.

Milyen elmozdulás érzékelhető A per születése után száz évvel, az értelmezések után félévszázaddal?

Az átláthatatlansággal ellentétes, habár ugyanúgy fojtogató az átláthatóság.

Joseph K. még azért pusztul el, mert a Törvényt kereste. A mai Kereső már felismerheti, hogy a Törvény azért tartalom nélküli forma, mert elenyészett: nincs.

„Minden világos, még sincs reggel.” (Balassa Péter) Az átláthatóság eme világossága sötétebb, mint a hajdani átláthatatlanság homálya. A régi mesterek felismeréseit azért vigye magával a ma regényírója. Leginkább Walter Benjaminét: a Törvény és az Igazság hiányában is beszélni és írni kell a hiányuk nyomán létrejött emberi helyzetről.

Az ilyen szellemi felismerés regényanyag is lehet, ha megtalálható a kifejezésére az epikai-nyelvi forma a maga egyszeriségében.

Gazzal borított rozsdás sínpár az ablakom alatt a Mexikói úton.

Évtizedek óta nem jár már a 67-es villamos, ám ha letekintek, mégis mintha zötyögve bekanyarodna a Thököly útról az Erzsébet királyné út felé.

Lepillantva minden nap láthatom magam, amint vállamon hátizsákkal itt haladok el 1944. november 15-én az Óbudai Téglagyár deportáló gyűjtőhelyére terelt menetben.

Az úttesten túl a vasúti töltés másik oldala a Francia útra lejt. A hajdani menetre, a kísérő nyilas suhancokra, rendőrökre, csendőrökre vetett pillantásomat tovább emelve láthatom magam 1945 egyik január végi napján egy másik menetben, géppisztolyos, nálam alig idősebb szovjet katonákkal „kicsi robotra” kísérve, s hallom hatvanhét év után is a mellettem haladó negyven év körüli, frontot járt férfi hangját, vigyázzunk öcskös, irány Gödöllő, aztán Szibéria.

Az irány egyelőre csak a vasúti töltésen árválkodó szerelvény, ahonnan nehéz fagerendákat kell rakodnunk a zúgva beálló ZiSZ teherautókra.

Harmadik hónapja szökésben vagyok, bujkálok, nem okoz nehézséget, hogy kivárjam, amíg a géppisztolyos kísérők a vagonok takarásába kerülnek, legurulok a lejtőn, rohanok a Hungária körút irányába.

Naponta láthatom az ablakomból egykori magamat, egykori világomat, egykori történelmemet. Könnyű így a regényanyag tárolása.

Naponta megyek végig a Mexikói úton. Nyolc évtizede járok a saját nyomaimban, amelyek nemcsak az én nyomaim, a históriáé is, azok a pilinszkys „ülések és kopások”.

A mozgáskorlátozott gyermekek épületének falán, a dr. Kanizsaira emlékeztető emléktábla közelében – őt 1944. november végén gyilkolta meg a gyerekvédenceire rátörő nyilas osztag – néhány hete minden délután egy hajléktalan, magában motyogó asszony ül. Köszönünk egymásnak, mintha a múltat üdvözölném, visszaintek az Erzsébet királyné út sarkán a Trófea étteremnél parkoló BMW-k és Mercedesek vezetőinek is, akárcsak hajdan, amikor a helyiség neve még Trieszti nő volt, s az eltávozáson lévő bakák, a szabadnapos cselédlányok között lépkedve intettem.

A millenniumi földalatti remiz csarnoka, az egykori középiskolás focipálya helyén, ahol nemcsak a labdát rúgtam, hanem mielőtt a Mexikói útra kanyarodó ama menetünket elindították, a nyilasok között sorakoztam.

„Hanem, gondoltam, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ, horzsoló alkonyi fényben. Álltam egyszer ebben a kapuban…” (mondhatom Ottlikkal)

„Csak” formát, nyelvet kell találni, hogy az „anyagból” regény épülhessen.

Csak…

A regényt építeni kell, ez is Ottlik meghatározása.

Feltűnik, hogy az Iskola a határon gazdag recepciója nem hangsúlyozza kellőképpen, milyen históriai anyagból építette meg a regényt. A tégla, a malter, a cement az első világháború utáni nemzedék mentalitásvilága. A katonás drill útba indít a jövő felé. Az első világháború tízmillió európai halottja után a második világháború ötvenmillió halottjáig.

1922. szeptember 18-án a leszerelt frontharcos Adolf Hitler kihívást intéz Németországhoz: „Nem, mi nem bocsátunk meg, mi követeljük a bosszút!” Nem sokkal később sorakoztatnak a kőszegi katonaiskola udvarán.

John Keegan, a nagy angol hadtörténész az első világháborúnak a soron következő nemzedékekre terhelt hatásáról szóló mondatait azzal zárja, hogy ha a tartósodó gyűlölködést meg tudnánk érteni, „az emberi élet rejtélyének megismeréséhez jutnánk közelebb”.

Az Iskola… talán az egyetlen magyar regény, amelyik a háború utáni korosztályoknak a második világháborúba is torkolló mozzanatairól írva beteljesíti a regény egyik alkotóelemét: milyen az emberi érzésvilág, miképpen bujkál, növekszik ez az érzés nemzedékekben, és hová juttathat egy olyan történelmi korszakban, amikor Hitler már kancellárként üvölt.

A múlt-jelen ilyen (regény)összekapcsolódásában az is megelevenedhet, hogy mit jelentenek napjainkban a Horthy-emléktábla avatások.

A múltból a semmibe vezető rozsdás-gazos sínpár…

„…ami eltűnt, az lesz immár a valóság.” (Goethe: Faust)

Nemzedéki lét-anatómia.

Várkonyi Zoltán születésének centenáriumán a menye is beszélt róla a Klubrádióban. Elmondta, hogy 1944 végén, 1945 első napjaiban a Vígszínház pincéjében bujkált többedmagával. De hogy meddig, és mikor került ki onnan, arról senkinek nincs tudomása, mondta Várkonyi Éva.

Telefont váltunk. 1944 decemberének első napjaitól, hetek óta tartó szökéseim, bujkálásaim után a Pannónia utca 36-ban, a Carl Lutz által svájci védettségűnek nyilvánított házban húztuk meg magunkat szüleimmel. A ház kétszáz méterre van a Vígszínháztól.

1945. január 15-én az Újpest felől előretörő szovjet egységek elérték a Pannónia utca északi részét is. Házról-házra harcban eljutottak a Csanády utca, Ferdinánd híd vonaláig. Erről Ungváry Krisztián számol be a Budapest ostroma című munkájában. A többi a szemem előtt játszódott le. Kalandos természetű kölyök voltam, bujkálásban és szökésben is tapasztalatokkal, a szüleim nem tudtak visszatartani attól, hogy a folyamatos pergőtűzben is ne figyeljem az ötödik emeleti ablakból, aztán a résnyire nyitott bejárati kapuból az utcai harcokat.

Január 15-én reggel a visszaszorított német-nyilas-honvéd egységek a Körútnál a Vígszínház mellett sorakoztak fel. A rohamozó szovjet gyalogságot két löveg tüzével fogadták. A Vígszínház tetején is dolgozott egy német géppuska. A sebesült szovjet katonákat a Pannónia utcában „lábon” támogatták hátra. Délre a másik irányból érkező előőrsök eljutottak a Nyugati pályaudvarig, a védekezők a teljes körülzárás elől visszahúzódtak a Körúton túlra, a Falk Miksa utca irányába. Január 15-én délután kiléptem a Pannónia utcára. Láthattam, hogy a Vígszínház mellett is gyülekeznek már a pincéből előbújt civilek. Minden bizonnyal Várkonyi Zoltán is közöttük volt, mondtam hatvanhét év után a menyének.

Többször írtam arról, hogy mindig a múltunkon járunk. Azok is, akik nem tudnak róla.

Várkonyi Zoltán tudott róla, miközben színészként, rendezőként, igazgatóként ama pince fölött csinált színházat. Mit érezhetett, amikor Arthur Miller Közjáték Vichyben című drámájának főszereplőjeként bujkálását felfedezve a városi Gestapo kihallgató helyiségébe vezetik? Néhány méterrel az egykori pince fölött.

A színészi szerepet is építeni kell, hasonlóképpen a regényhez. Lehet hozzá anyag a kockára tett élet tapasztalata.

A ma elsötétülő világának kérdése tehát íróasztalnál-színpadon: miként lehet formát-nyelvet találni az Angelicus Mechanicusszal, a Történelem Gépangyalával való szembenézésre?