(1983 nyarán a két írószövetség közötti egyezmény keretében utaztam Lengyelországba. Az eseményeket és benyomásaimat – legföljebb négy-öt napos késéssel – egy kisméretű, spirál jegyzetfüzetben rögzítettem. A helyzet – a Solidarnoœć szakszervezeti mozgalom erőszakos elfojtása és illegalitásba kényszerítése, a fennálló rendkívüli állapot [„hadiállapot”] – általános paranoiája alól nyilván én sem vonhattam ki magam, így bizonyos, hogy nem egy benyomásom vagy következtetésem téves, esetleg méltánytalan vagy igazságtalan. Mégsem retusáltam utólag az akkori képet – a szöveget érdemi változtatás nélkül, némileg stilizálva adom közre.)

Egy óra alatt Varsóban vagyok a repülőgéppel (LOT). A reptéren másfél órás sort állok az útlevélvizsgálatnál – nagyon hosszú listán ellenőrzik az érkezők nevét. Barbara Wo³osiuk vár rám, cseh és francia műfordító, őt küldték elém.

A buszon érdeklődik, kiket fordítottam eddig; Barañczaknak megörül. Óvatos maradok, igyekszem hallgatni inkább, nézegetem az utcát; nem sokat változott, mondom neki. A Krakowskie Przedmieœcién két helyen virágkeresztet látok.1 Itt, az Írószövetség épületében lévő vendégszobában szállásolnak el. A manzárd egyik ablaka a Krakowskie Przedmieœciére, a másik a Vártérre, a Zsigmond-oszlopra néz. Barbarának fogalma sincs, mi legyen velem; csupán annyi instrukciót kapott, hogy kísérjen engem ide. Talán reggel menjek be a minisztériumba, keressem Irena Jeloneket (ő az, akit Hárs Gábor2 a figyelmembe ajánlott) vagy Krystyna Horstot. Barbara mondja azt is, hogy néhány nappal ezelőtt meghalt Bia³oszewski.3 Elsorolja az év halottait. Sok.

Elátkozott nap. Mivel semmi ennivalóm nem volt, pénzem pedig nincsen addig, amíg meg nem kapom az ösztöndíjamat, este és reggel két részletben megettem az egyik magammal hozott Tibi csokoládét. Fél kilenc körül bementem a minisztériumba. Körülbelül kilencig vártam Krystyna Horstot a folyosón. Amikor megérkezett végre, még egy ideig a saját dolgait intézgette, futkosott, csevegett, aztán nagyon közönyösen, kapkodva és szakszerűen intézte az én ügyemet is. Kaptam két igazolást arról, hogy ösztöndíjasként vagyok itt, az egyiket rendőri igazoltatás esetére, a másikat, ha színházba akarnék menni. Aztán tíz órára visszarendelt, mondván, hogy akkor nyit csak a pénztár. Még mindig nem ettem semmit. Visszarohantam4 a szállásomra, felhívtam Renardot, és megbeszéltem vele, hogy tizenegy körül kimegyek az intézetbe.5

Végre tízkor megkaptam az ösztöndíjamat – 18 480 z³otyt –, azonkívül egyhavi hús-, cukor- és lisztjegyet. Horst megkért, hogy tizenkettőre menjek be újra, Pani Barbara Wiechno6 akkor méltóztatik fogadni, és végre – amit Horsttal hiába próbáltam – vele megbeszélhetem, hogy mikor megyek Krakkóba. Hogyhogy mikor, mondom – hát holnap! Ezt nem nagyon hiszi, de hát majd meglátjuk, mondja, és utamra bocsájt. Menjek még egyszer vissza hozzá is, ma, vagy – inkább holnap. Nem vitatkozom.

Futás ki az intézetbe – gyorsan elmesélem Renardnak, hogy állást változtattam, mielőtt az egész labort végigmutogatná, amire most akkor se volna időm, ha érdekelne. Megegyezünk, hogy délután kimegyek hozzá, aztán futás vissza Wiechno asszonysághoz. A csokoládén kívül tegnap délután óta semmit sem ettem, most a Bristol szálló cukrászdájában veszek valami bizalomgerjesztő süteményt – kiderül, hogy hússal van töltve, valami hasé-féle, darabja 29 z³oty, három darabtól nem nagyon lakom jól. Sikerül elkésnem, Wiechno tehát jócskán megvárat. Mert ő addigra már megint kint van a városban. Valami virággal jön vissza; én már a szobájában ülök, mert a szomszéd hölgy udvariasan betessékelt, és biztatott, hogy ha van telefonálni valóm, intézzem addig nyugodtan. Barbara asszony jól beszél magyarul, eleinte nagyon barátságos, aztán, amint Krakkó szóba kerül, egyre idegesebb, pontosabban sértődöttebb lesz. Úgy tesz, mintha nem látta volna soha a munkatervemet; a Varsóban rám váró – és személyesen általa összeállított – program előnyeit ecseteli, közben pedig „úgy tudja”, hogy Adammal7 akarok találkozni. Sajnos, fáradt és éhes vagyok, tompán fog az agyam, és először sikerül beugratnia – elhiszem neki, hogy Adamot beírtam a munkatervembe. Próbálok azzal védekezni, hogy lám, milyen tájékozatlan vagyok, mennyire nem a politikai érdekel: azt se tudtam, hogy Adam nincs Lengyelországban. (Valóban nem tudtam; az utolsó levelét tavaly ősszel kaptam meg, akkor még jócskán Krakkóban ült, útlevél nélkül.) Csak később, már a szállásomon jut majd eszembe, hogy Adam neve csak a műfordítói önéletrajzomban szerepelt. Sikeres provokáció; Basia asszonyt klimaxos hisztérikának hinni nagy könnyelműség tehát! Mondom neki, hogy engem nem a politika érdekel, hanem az irodalom. Arról én nem tehetek, hogy a legjobb írókat ők nem szívesen mutogatnák nekem… Egyre hosszabbakat hallgatunk. Végül sóhajtva megjegyzi, hogy úgysem tudunk megegyezni. Menjek hát Horsthoz, és intézzem el a krakkói szállásomat, ez már nem őrá tartozik – ő a varsói programot szervezte nekem, azon túl semmi dolga velem. Horst nincs. A folyosón felfedez Irena Jelonek, akit még nem ismerek, de Hárstól, úgy látszik, tud az érkezésemről. Nagyon kedves és segítőkész, azonnal telefonálgatni kezd, és fizetővendég-szobát rendel nekem Krakkóban. Ekkor megjelenik (utánam jött) Wiechno asszony, és megkér, hogy hívjam fel föltétlenül és most azonnal Szabó Andrást a magyar nagykövetségen. Idegesen és kifejezetten udvariatlanul bánik velem. Miközben a telefonnal bajlódom, félrevonja Irena asszonyt. Volt ideje Szabót riasztani, mióta eljöttem az ő szobájából. Szabó mindjárt berendel magához. Gondolatmenete körülbelül a következő: író vagyok; az írók mind politizálnak; a lengyelek kényes helyzetben vannak; a beavatkozás legkisebb látszata is nagyon kínos lehet; azt is meg kell értenünk, hogy akit ők most politikai szükségből rossz írónak tartanak, azt mi nem tüntethetjük ki a figyelmünkkel. Ezt nem fogadom el, keményen ellenkezem; azt azért megígérem, hogy a lehetőségek szerint akceptálni fogom a hivatalos kívánságokat; de természetesen nem a minisztérium értékítélete szerint fogom kiválasztani, kivel akarok találkozni. Nagyon udvarias végig, de ekkor – alig burkoltan – megfenyeget. Név nélkül felemlíti a Magyar Bálint-ügyet,8 mondván, hogy megvannak azok az információs csatornák, amelyek rám nézve igen súlyos eredménnyel is működhetnek. Nevetve azt válaszolom, hogy hiszen nem vagyok összeesküvő. Nem részletezem, felteszem, hogy ismeri az adataimat, de hát valóban abszurd ötlet tizenkét éves párttagságom, szerkesztőségi „integráltságom” ellenére ilyen gyanakvással kezelni engem. De ezeket valahogy nincs képem most előhozni. Ő ellenben azt válaszolja, hogy „sohasem tudhatom”, mikor keveredem itt valami olyasmibe, ami nagyon kínos lehet számomra. Ekkor, elég logikusan, megkérem, hogy tájékoztasson: kikkel nem volna jó találkoznom? Ez elől kitér, elég logikátlanul, mondván, hogy arra itt úgyis egykettőre rájövök. De hát miből? Ezt megint nem kérdezem meg tőle, értelmetlen kötözködés volna már csak. Megegyeztünk, megijesztett – csak ennyi volt a dolga. Legalábbis ő így értelmezi a feladatát. Mivel Gabi Krakkóban van,9 és fogalma sincs, mi van velem – hiszen úgy tudtuk, hogy csak néhány hivatalos ügyet kell Varsóban elintéznem, aztán megyek én is –, tanácsot kérek tőle, mit tegyek. Azt javasolja, hogy menjek le Gabiért, aztán jöjjek vissza, és töltsünk itt egy hetet (ez már Wiechnóval egyeztetett kompromisszum lehet). Mintegy viszonzásul megígéri, hogy felhívja Basia asszony főnökét, és tájékoztatja arról, milyen zűrt okozott a beosztottja azzal, hogy a munkatervem elfogadása után (hiszen abban világosan benne van, hogy az első három hetet töltöm Krakkóban) csak itt, Varsóban hozta tudtomra a programváltozást. Négy körül jövök el. Hirtelen eszembe villan, hogy a címes füzetemet bent felejtettem a minisztériumban, Irena asszony asztalán, miután Szabónak telefonáltam.10 Rohanás oda. Szerencsére – bár mindenki elment már – éppen takarítanak, az iroda ajtaja nyitva van, és ott a füzet.

Hazamegyek a Renardnak szánt csokoládéért és szalámiért, aztán ki Ochotába. Az Ikar bárban végre (öt óra) eszem valamit: paradicsomlevest és gulaszt, nyolcvan z³otyért. Nagy dumálás Renarddal este 11-ig; a lengyel politikai reflexek kelet-európaiságáról győzködöm (történelmi objektivációk megszemélyesítése, a politika mint emelő, a szerves munka11 elhanyagolása, érzelmi infantilizmus, végletek állítása gondolkodás és mérlegelés helyett stb.). Hazafelé megveszem a jegyet a krakkói személyre 188 z³otyért, aztán gyalog haza, végig a Nowy Œwiaton.

Egész éjszaka nem aludtam. Szorongtam és féltem; részben Gabi miatt, aki egyedül van Krakkóban, nem ismeri a nyelvet, nem ismeri a helyzetet, és ráadásul – az én hatásomra – lelkes lengyelbarát; részben a napközben velem történtek miatt, a gyanakvás, rosszhiszeműség és ellenszenv miatt, amivel találkoztam. Hat körül elaludtam; a portásnő ébresztett fel. Családostul ugyanezen a szinten lakik, és éjszaka a kilincsére tűztem egy cédulát, amiben megkértem, hogy keltsen föl. Kedves tőle, hogy megtette. Krakkóig hét órába telik az út személyvonaton. Gabival úgy beszéltük meg, hogy délután hét és nyolc között találkozunk a Mickiewicz-szobornál. Addig ténfergek a városban, fényképezem a Posztócsarnokot, ebédelek. Jön Gabi. Két éjszakát Julianéknál12 töltött, nem igazán barátságos légkörben. Julian nehezményezte, hogy nem írtam meg neki előre, hogy jövök; amúgy is nehezen felengedő természet, most pedig – mint később magam is tapasztaltam – különösen óvatos, szinte gyanakvó. Julianék ma este utaznak Zakopanéba, így kitették Gabit. Mire találkoztunk, addigra már sikerült foglalnia egy szobát a turistaszállóban, jó drágán, fejenként több mint 800 z³otyért. Azért barátsággal váltak el, Julian adott neki egy kis fotóalbumot Krakkóról, Alicja meg egy olcsó, de nagyon ízléses klipszet. Julian – miért, miért nem, angol nyelven – hagyott nekem egy levelet, miszerint 9-én otthon lesz (bejön vizsgáztatni), akkor keressem meg.

A Posztócsarnokból felhívom Wac³aw urat.13 Már tud rólam, megkapta Cs.14 levelét, nagyon precízen elmagyarázta, hogyan jutunk el hozzá; hiába mondtam, hogy megvan a cím, és nagyon jó térképünk van, nem engedett a huszonegyből. Egyébként rögtön magyarra váltott – és végig magyarul beszélt velem, míg nála voltunk –, ami nem volt nagyon szerencsés. Noha jól, egészen enyhe akcentussal beszél, sokkal nehezebben értett magyarul, mint én lengyelül; én még ráadásul elég fáradt és kialvatlan is voltam – ezért aztán nagyon nehezen, akadozva folyt a társalgás. Ehhez az is hozzájárult, hogy Cs. mint barátját mutatott be, de ő ezen kívül semmit sem tudott rólam – és ez csak a végén derült ki. A helyzetet illetően nagyon derűsen nyilatkozott – a válság „nem számít”, a represszió „nem számít”, amint az sem, hogy nem látszik az alagút vége. Szerinte az ellenállás még sok-sok évig eltarthat. Mint amikor valaki a veszett fejsze után hajítja a nyelét, mondván, derűsen, hogy ez már úgysem ér semmit. Később sütjük ki Gabival, hogy magabiztossága azé az emberé, aki jóval keményebb helyzeteket élt már át, mint amilyen most a legrosszabb esetben is várhat rá. Nincs-e benne az egész nép őrülettel határos eltökéltségében és elszántságában ugyanez a történelmi optimizmus?

Megkapom tőle, dedikálva, Magyarország általa írt, most másodszor kiadott népszerű történelmét a honfoglalástól szinte napjainkig. Körülbelül kétórás beszélgetésünk végére szinte teljesen felenged; szívesen elvinne a Tygodnik Powszechny szerkesztőségébe is, ha nem kellene másnap visszautaznom Varsóba. Megkapom tőle Maciej15 varsói címét. Pistának és Csabának is küld általam egy-egy példányt a könyvéből. Főz nekünk egy teát. Mondom, hogy nem akarjuk sokáig zavarni, kedvesen és őszintén marasztal minket. Unszol, hogy ha visszajövünk Krakkóba, és egyáltalán, ha erre járunk, keressük meg. Mintegy bizonyítékul megmutatja Pista itteni „dolgozószobáját”; sajnálkozik, hogy Gabi nem őhozzá jött aludni. Előhozza keresztlánya (Pistáék kislánya) fényképét is. Sajnálkozik, hogy nem tud eljutni Magyarországra. Vagy rokoni meghívás kell hozzá, vagy hivatalos, kötelező forintbeváltás. Forint viszont – hivatalosan – nincsen. Szerinte – és mások szerint, akikkel később beszélünk erről – ez a hiány nem véletlenül keletkezett. De reméli, hogy ősszel sikerül egy három hónapos ösztöndíjat kapnia – dolgozni szeretne nálunk, Kossuthról ír könyvet. Lelkendezve mesél a pápa lengyelországi „zarándokútjáról” – kitűnik, hogy ő maga is végigjárta, Varsótól Jasna Górán, Wroc³awon át Krakkóig. Elismerően emleget valami magyar fiatalokat, akik nemrég a Szolidaritás mellett tüntettek a Ryneken. Aztán kiderül, hogy ez a „nemrég” még a hadiállapot bevezetése előtt volt. A hadiállapotot ő is, mint szinte kivétel nélkül mindenki, „háború”-nak (wojna) nevezi. Megpróbálom szóba hozni a Mickiewicz-féle lengyel messianizmust és annak keserű kudarcait – de csak derűsen legyint rá; egyáltalán, a sötétebb eshetőségekről nem hajlandó tárgyalni. Magyarországi utazásával kapcsolatban a háború alatti éveket emlegeti, amikor illegálisan tette meg az utat évente többször is Krakkó és Budapest között. De amikor az internáltakat emlegetem – viszonylag semleges összefüggésben, t. i. hogy felajánlották nekik a kivándorló útlevelet –, automatikusan a telefonra pillant.

Reggel vissza Varsóba, ugyancsak személyvonattal, de ezúttal tetemes késéssel. Dél felé elosztjuk egymás közt (vagyis kettétörjük, véletlenül egy kisebb darabra és egy nagyobbra, amit kölcsönösen megpróbálunk egymásra erőltetni) a maradék kenyerünket. Osztozkodásunkat látva szomszédunk – vastag karú, lapos-széles körmű, úgynevezett „munkáskülsejű” férfi – a táskájából zsömlét, vajat és kést vesz elő, megkínálja Gabit. Néhány perces beszélgetés után meghív minket tóparti házikójába – mert oda igyekszik éppen. Megadja a telefonszámát, és a lelkünkre köti, hogy feltétlenül hívjuk fel, ha úgy döntünk, nem vetjük meg a vendégszeretetét.

A hátralévő délutánt és estét a Szent Anna templom árkádjai alatt kirakott virágkeresztnél töltjük. Körülbelül hatvan-hetven ember állja körül – mint később is, minden nap. Elgyötört háziasszonyok és a Gerbeaud-ba illő dámák, hat-tizenkét éves gyerekek, kevés, többnyire „munkáskülsejű” férfi, egy-egy katona – csupa „garázda elem”. Énekelnek, partizándalokat a megszállás idejéből, Mária-himnuszokat, gúnydalokat orosz és lengyel politikusoknak címezve, újabb keletű indulókat a Szolidaritásról, a bányászokról, a ZOMO-ról.16 Egy mankós öregasszony vezényli a repertoárt. Odatéved egy részeg férfi – alig látszik meg rajta –, nyomban észreveszik, és a nóta végén ráripakodnak, elzavarják. Folyik a könnyünk; a legszívesebben mi is énekelnénk, mi is feltartanánk V-alakban kifeszített két ujjunkat. Utólag nagyon találóan mondja Gabi, hogy éppen olyan volt, mintha a kaposvári Marat-előadást látnánk – élőben. Megkérem, hogy véletlenül se énekeljen – ostobaság volna, ha emiatt nem jöhetnék ki többet; egy gesztussal könnyíthetünk a lelkiismeretünkön, de segíteni többet segítek azzal, ha – ami a dolgom – közvetítek a kultúráink között; ez itt az ő játszmájuk, esélyeit és következményeit mérlegelni, és ha kell, elviselni ők fogják, mi meg jöttünk és elmegyünk; közben az arcomat elönti a vér, rettenetesen zavarban vagyok és szégyenkezem; igazából nem tudom, nem a gyávaságomat magyarázom-e; és ez a kettős érzés majd egy hónapon keresztül makacsul velem marad.

Fél tíz körül a jócskán meggyűlt tömeg háromszor elskandálja: „NSZZ, NSZZ, Solidarnoœć Mazowsze jest!” – aztán a mankós öregasszony elbúcsúzik: jó éjt, emberek (az archaikus „wiara” kifejezést használja), és az emberek engedelmesen szétoszlanak.

Délelőtt bemegyek a minisztériumba, Basia asszonnyal fixáljuk a varsói programot: két kiadóba megyek el, és három szerkesztőségbe. A krakkói szállásom ügyében ridegen Horst asszonyhoz utasít; ahol kiderül, hogy két nap alatt semmit sem intéztek ez ügyben. Viszont kapok a Krakkóban töltendő időre napi 300 z³oty szálláspénzt, és intézzem el magamnak, ahogy tudom. Jelonek asszony megint elcsíp a folyosón, és bevisz a szobájába. Szállást ő sem tudott szerezni. Megpróbálta legalább, holott egyáltalán nem az ő dolga: felhívta az Írószövetség krakkói irodáját, ahol közölték vele, hogy a vendégszobák mind foglaltak. Ott ül ellenben nála a Jogvédő igazgatója, Jakubowski úr, akinek mindjárt be is mutat. Jakubowski „felkér”, hogy alkalomadtán fáradjak be hozzájuk feliratkozni, ugyanis ők – az Artisjusszal ellentétben – a műfordítókkal is foglalkoznak: könyveket küldenek ingyen, két folyóiratot előfizetnek annak, aki kívánja, találkozókat, konferenciákat, továbbképzéseket szerveznek. Kellemes meglepetés ez nekem. Meg is állapodunk, hogy bemegyek hozzá.

Délután már ott is vagyok náluk; több embert is összecsődítettem a Színház téren, de senki sem tudta megmondani, hol van a Hypoteczna utca; mindenesetre nem ott, ahol a térképem mutatja. Végül megtaláltam, és elintézek mindent. További kellemes meglepetés, hogy nyugodtan vásárolhatok könyveket itt is. Csak kérjek számlát, vigyem be, és ők kifizetik. Mivel eddig főleg könyvre spóroltam, ez jelentősen fellendíti a büdzsénket – némi nyalánkságot is megengedhetünk magunknak; esetleg egy kis utazgatást. Megrendelem náluk a Miesiêcznik Literackit és a Poezját; így az eddig is járatott Twórczoœć-csal együtt a fontosabb folyóiratokat követni tudom.

Wiechno kevés jótette közül az egyik, hogy beajánlott a Mickiewicz Irodalmi Múzeum könyvtárába. A múzeum gyönyörű régi épületben, az újvárosi piactéren van. Csendes kis olvasóterem, most csak benézek, hogy összeismerkedjem a hölgyekkel, és előkészíttessem a Skamander első évfolyamát, amit majd böngészni szeretnék. Utána megpróbálom regisztráltatni a repülőjegyemet, és elintézni Gabi hazaútját – „open” couchette-jegye van. Elkeveredek a Magyar Kulturális Intézet épületéig, ahol a Malév-kirendeltség is van. Munkaidő, de be van zárva. Az intézet portása azt mondja, a Pan mindjárt itt lesz, kiment a repülőtérre. Körülbelül fél órát tengek-lengek a környéken; közben sorba állok cigarettáért – Mocnét szívok, ez az értelmiségi (férfiak) olcsóbb cigarettája (35 z³oty) – persze a sor nem ezért áll, hanem újságért. Ez először elég furcsa – végig a Krakowskie Przedmieœcién és a Nowy Œwiaton is hosszú sorokat láttam ugyanebben az időben a Ruch kioszkok előtt, amelyek amúgy tele vannak Trybuna Luduval, ¯ycie Warszawyval. Csakhogy ezek senkinek sem kellenek; ellenben például az Express Wieczornyért már félórákkal korábban elkezdődik a sorban állás az egész városban. (Nem azért, mert ez délutáni lap: jártam reggel, sőt kifejezetten hajnalban is az utcán, sőt, olyan nagy forgalmú helyeken, mint például az állomás – Trybuna Luduért soha senkit nem láttam sorban állni. Sőt, valahányszor egy Ruch előtt sorban álltam, vagy csak úgy odafigyeltem, soha nem tapasztaltam, hogy valaki is azt vett volna.) Fél óra múltán előkerült egy magyar férfi, aki olyannyira nem értett lengyelül, hogy az akcentusomat sem vette észre, tört oroszsággal magyarázgatott – én meg persze hagytam kínlódni, elöntött a harag, hogy ilyen majmok ülnek itt Varsóban a mi képviseletünkben. Persze attól sem szerettem meg, amit mondott. A hölgy, aki a regisztrálást intézni szokta, egy hétig szabadságon van – addig tehát nincsen regisztrálás. Esetleg majd hívjam fel őket Krakkóból.

Hasonló szerencsével jártam a couchette-jegy ügyében. Kereken egy óra hosszat álltam sorban a Főpályaudvaron, csak azért, hogy megtudjam, 28-ára már egyik vonatra sincs jegy.

Este kimegyünk Renardhoz, Gabi most találkozik vele először. Ott van nála két lány az intézetből, akiket részben a mi tiszteletünkre hívott meg, de főleg, hogy terítsenek és mosogassanak. Megpróbálok innen telefonálni szállás-ügyben, de az összes krakkói számom állandóan foglaltat jelez. Renard édesanyjának édeskés háziborát isszuk – nem tudom kideríteni, miféle gyümölcsből készülhetett. Beszélgetés Renarddal a „helyzetről” – a geopolitika az ő számára erő-matematika. Nagyon pesszimista tehát az esélyeket illetően.

Két éve elkezdte átépíteni a lakását: mindent rétegelt lemezből készít: bútort, burkolatot, csillárt, elválasztót a konyha és a nagyszoba közé, és az elválasztóban egymásba és együtt a falba csukható kis- és nagyasztalt. A munka felénél jár. A végén majd kölcsönösen tartaniuk kell egymást az elemeknek, de egyelőre minden inog és omlással fenyeget. Panaszkodik, hogy nagyon lassan halad. Tízezer z³otyt keres az intézetben, ez messze nem elég neki és a fiának, Piotrnak. Kénytelen mentőzni – ezt már régebben is csinálta –, heti két napot vállal átlagosan, és ezzel hozzákeres még körülbelül tízezret. Ami így öszszejön, azt el is költi. Készleteket nem gyűjt. Nem tervez. Vett hangfalat, a legjobb hazai márka – az állványt ő gyártotta hozzá, ugyancsak rétegelt lemezből. Meg színes tévét, távirányítóval. Dühödten vásárolt. Mióta ismerem, dühödten dolgozott; napokig bent lakott a laborban. Most dühödten építkezik. Renard mindent fogcsikorgatva csinál. Az egyik lány visz haza minket a kis 126-osával, éjféltájban.

Reggel kilenckor beállít Á.,17 akivel telefonon ebben megegyeztünk. Én még alszom, amikor jön; szerencsére Gabi fogadja, és további szerencsénkre Á. nem az a fajta, aki az ilyesmin megsértődik. Odaadjuk neki az otthonról hozott használt gyerekruhát és -cipőt. Ő az egyik elosztója ezeknek az adományoknak; általában cserébe adja, és amit kap, azt ugyanígy adja tovább. A legutóbbi üzletét akkor számolta föl, meséli, amikor két pár hüvelykujjnyi kiscipője maradt – mindenki kisebbet ad nagyobbért, ahogy a gyerekek nőnek. A. ötvenhatban tizennyolc éves volt, és nem elég óvatos. Az egyetemről 1960-ban kirúgták – akkor érték utol a „bűnei”. Különféle munkahelyei voltak, de egyikről sem engedték esti tagozatra járni. ‘61-ben kijött Lengyelbe, fél évig hosszabbítgatta az útlevelét, megismerkedett a leendő feleségével. Közben otthon mindenféle trükköt bevetettek ellene, többek közt behívták katonának. Végül hazajött, és sok hercehurca után hamarosan házasság révén kitelepedett. Azt mondja, csak egy kicsit korábban kellett volna elkezdenie, hogy minden sokkal egyszerűbben bonyolódjon. Lengyelország 1960-ig politikai menedékjogot adott az ötvenhatosoknak. Fia egyetemista, a lánya tizenkét éves, és van még egy kicsi gyereke, akiről nem tudom, lány-e, vagy fiú, valahogy nem került szóba. A felesége építész, ketten havi húszezerből élnek a két kisebb gyerekkel. Ő az Interpressnél van – ott még nem volt tisztogatás. (Czystka – orosz szóátvétel.) Óv Nawrockitól,18 aki sötét figura most; és – kevésbé hevesen – J. R. Nowaktól,19 aki egy időben, még a válság elején, a kádárizmus apostola lett; ami nagyon rendes dolog volt. Most azonban egy kissé túlzásba viszi: ‘56 leverését szépíti, hogy ebben a helyzetben kívánatosabbnak tűnjön az akkori kemény megoldás, és Kádárral igazolja Bélust.20 Ő érti, hogy mi mennyire nem értjük, amit itt tapasztalunk. Először is, mondja, az oroszokhoz való viszonynak itt sokkal „kiegyenlítettebb” hagyományai vannak – évszáza-dok óta változó eredménnyel birkóznak egymással. A Lengyel Divíziók parancsnoka mondta Sztálinnak, mikor a nagy vezér Szmolenszk elfoglalását erőltette: na jó, háromszor elfoglaltuk nyugat felől, most egyszer megpróbáljuk keletről is.

Á. másik története az osówi kápolnaszentelésről szól a „visztulai csoda”21 évfordulóján. Agg ulánusok oktatták az érdeklődő ifjúságot, mit kell tenni, ha támad a „vörös” (a kommunisták pejoratív megnevezése itt „komuna”; ha vörösökről beszélnek, az jelentheti szintén ugyanezt, de a történelmi előzmények alapján inkább az oroszokat értik rajta, nem a hazaiakat).

Á. harmadik története: a május 3-i tüntetések után néhány nappal húsz civilruhás férfi tört be a prímási segélyközpontba,22 amelynek egyik irányítója Barbara Sadowska költőnő volt. Több ott talált személyt alaposan megvertek. Sadowskának eltörték az egyik ujját. Egy nappal később Sadowska fiát, az érettségi előtt álló Grzegorz Przemyket néhány társával együtt estefelé igazoltatták. Szóváltás és némi erőszakoskodás után Grzegorzt, őt egyedül, bevitték a Vártéren lévő rendőrségi épületbe – ahonnan már csak mentőn hozták ki, szétvert testtel, megrepedt májjal és belekkel. Politraumatizált állapotban, kórházba szállítás közben meghalt. Folyik a vizsgálat, tanúk vannak arra, hogy Grzegorzt bekísérték a rendőrőrsre – a barátai, akik most jól szervezett társadalmi védőőrizet alatt állnak. Például mentőautón, személykocsik fedezetében szállítják őket kihallgatásra az ügyészségre.

Á. kivisz minket az épülő prímási komplexumhoz. Csak az alagsor és a földszint áll, most húzzák fel az első emeletet, az egész még pirosban. Fotó- és festménykiállítás, konceptek, „színházterem”, kis kápolna és „tudományos tanácskozó helyiség” az épülőfélben lévő épületben. És még egy moziterem. Előadás, mozi vagy színház minden nap este héttől. Éjszaka társadalmi őrség, és a betévedőknek barátságos beszélgetés, jó hangulat, forró tea.

Á. kocsiján kimegyünk a katonai temetőbe. Iszonyatos kiterjedésben az „akowiecek”23 sírjai, a varsói felkelésből. Nagyon szép nyírfaligetekben. Gomu³ka sírja, mint egy árvagyereké, kis bádogtáblával, amin csak a neve szerepel – saját kívánsága szerint. Tudtam eddig is, hogy ő még formátum volt. A katonasírok között, külön helyen, egyszerű fakereszt, sok virággal; öregasszonyok szorgoskodnak körülötte. A katyñi áldozatok jelképes sírja. Az egyik öregasszony – nagyon elegáns, elég furcsán hat a kezében a seprű – megszólít minket. A férje ott pusztult el Katyñban, a bátyjának sikerült elmenekülnie. Sokáig csak a puszta hely volt itt, kereszt nélkül; de tudta mindenki, hogy ez a katyñiak sírja, és hordták a virágot, a cserkészjelvényeket, a piros-fehér szalagocskákat. A Szolidaritás idején felállítottak itt egy kisebb emlékművet, amit azonban a puccs után „ismeretlen tettesek” eltávolítottak. Most alacsony emelvényen egy márványtábla tudatja, hogy 1983-ban itt fog állni az emlékmű. Talán majd decemberben, mondja az öregasszony. Kevés virágot hozunk ide, mondja, mert a nagy dekoráció idegesíti őket, és elhordják az egészet. Így azért engedik.

Tíz lépéssel odébb két fakereszt egymás mögött, ezek is feldíszítve. A távolabbi az AK 1944 után elesett katonáinak sírja, a tisztogatások áldozataié és az utolsó ellenállóké. Az elülső pedig a mostani „háború” áldozataié. A nyílegyenes történelmi analógiák kézzelfogható ábrázolata ez a három gondosan őrzött, jelképes sír.

Á. átvisz minket a szomszédos polgári temetőbe. Itt temették el Grzegorz Przemyket. Á. kint volt a temetésen, több kilométeres menetben, órák hosszat vonult Varsó népe, halotti csendben, cigaretta nélkül, megállás nélkül. A város határáig csak autón engedték szállítani a koporsót, onnan aztán jó egy kilométeren át vállon vitték. A sírt fantasztikus tömegű virág borítja, a virágok közé tűzve felhívások, fényképek – főleg a pápáról –, Szolidaritás-szimbólumok, és Grzegorz versbe szedett, fiktív levele anyjához. Tudom, milyen ócska fogás ez költői értelemben, mégis, miközben fordítom Gabinak, csurog a könnyem. Fényképezem a sírt, a sok ember mind félreáll. A sír előtt mécsesek, gyertyák erdeje. Nem szabad hozzányúlni semmihez, éberen őrködnek.

Délután három óra hosszat sétálunk az Újvárosban (Nowe miasto), és vissza a rakparton. A mellvéd mentén végig horgászok állnak, fenéksúllyal, a mellvédbe tűzött csengetytyűs bottal horgásznak. Megmosolygom őket – a Visztula iszonyúan szennyezett. És mégis, az egyikük a szemem láttára fog ki egy jó kétarasznyi halat. Nem ismerem a fajtáját. Keressük Boruñékat,24 de nincsenek otthon.

Este még beállunk a virágkereszthez a Szent Anna templomnál.

Délelőtt Gabi a múzeumokat járja, én végigsétálok a Krakowskie Przedmieœcién és a Nowy Œwiaton, végigkurkászom a könyvesboltokat, felírogatom, mit fogok megvenni holnap. Látok néhány olyan könyvet a kirakatokban, amelyeknek a megszerzését teljesen reménytelennek tartottam. Elhatározom, hogy holnap nyitáskor eljövök értük, nehogy elhalásszák őket az orrom elől. Besétálok a nagy kereszteződésig, és ott találok egy PKP- irodát,25 van is egy couchette-jegyük 28-ára. Rohannék vissza Gabihoz, a helyjegyéért – csakhogy igen ritkásan járnak a buszok, másfél órába telik az út. Gabi rohan vissza a jegyért – amit akkorra persze már eladtak.

Én közben elloholok a Ryneken lévő postahivatalba, onnan próbálok Krakkóba telefonálni szállás-ügyben – eredménytelenül. Minden szám foglaltat jelez. Öt körül ebédelünk, ekkor keveredik haza Gabi.

Gabi elmegy a prímási épülethez, hátha van ma is előadás, én meg kibuszozom Renardhoz – ott felejtettem a címes noteszemet. Iszom nála egy teát, kicsit dumálunk; Renard Gabit dicséri, én pedig igyekszem őt egy magyarországi útra rábeszélni. Nincs olvasnivalóm, könyvet kérek tőle. Szégyenkezve mutatja meg a könyvtárát – alig van irodalmi mű benne. Mentegetőzve emleget valami könyvekkel teli ládákat bizonyos pincékben. Elhozom végül Mickiewicz Konrad Wallenrodját26 – eggyel kevesebb folt műveltségem térképén. Amellett a „wallenrodizmus”, e régi lengyel politikai fogalom új életre kelt a válság idején, jó lesz hát utánanézni – a másodkézből szerzett ismeret mindig törékenynek bizonyult, ha forgatni akartam. Hazamegyek, olvasgatok. Gabi sem marad soká: nem volt semmi a prímási építkezésen; a gettó környékén csavargott, beállt a virágkereszthez.

Reggel, miután kifizettem Gabi szállását – nagyon olcsó, napi 150 z³otyt kértek csak –, rohanvást elindulok a könyvesboltokba. A kapualjban azonban megállít a portásnő: üzenet van a számomra. Csorba Tibor27 hagyta itt a névjegyét, azzal, hogy 9-11 között keressük fel Piwna utcai műtermében. Én őt először és eddig a napig utoljára Pécsett, a hungarológiai konferencia idején láttam – akkor rokonszenvesnek tűnt, elég „harcosan”, ugyanakkor elég értelmesen nyilatkozott. Utólag kezdek csak gyanakodni, hogy már akkor öszszekeverhettem valaki mással. Egyelőre most örvendek annak, hogy a jeles Csorba Tiborral találkozhatom, tehát visszamászok Gabiért a harmadik emeletre, és lelkesen elindulunk a Piwna utcai műterembe. Majd csak megszerzem még azokat a könyveket. Aztán rettentően kínos két és fél órát töltünk a Piwnán, borzalmas akvarellekkel és válogatottan ízléstelen mütyürkékkel telizsúfolt szobákban, egy nyilvánvalóan szenilis, de sejthetően ifjúságában is enyhén szólva közepes értelmű öregúr társaságában, aki kíméletlenül végigmutogatja nekünk leírhatatlanul dilettáns életművét. Megint a stílusérzék hiánya juttatott ilyen helyzetbe – utólag látom csak, hogy a névjegyén doktor professzor Cs. T. festőművészként szerepel, holott valójában gimnáziumi rajztanárságnál többre jog szerint sose vitte. Basia asszonytól tud ittlétünkről – reggel volt bent a minisztériumban, valami húszezer z³otys segélyt megköszönni éppen. Szemlátomást a kedves Basia aszszony uszította ránk, de az öregúr annyira gyengeelméjű, hogy ezt nem sikerül ellepleznie – sőt, szinte szó szerint kikotyogja Basia asszony instrukcióit is: sok locsogás-fecsegés és szánnivaló hencegés után, illetve közben igyekszik elvenni a kedvünket attól, hogy a hivatalos programon kívül másokkal is érintkezzünk. Minden magyar lengyelest lepocskondiáz valamiért: Gráciát,28 mert annyit foglalkozott Bia³oszewskivel, aki, ugye, a barátja volt; Lagzit,29 hogy nem kért tőle tanácsot könyve megírásához, pedig ő a háború alatt Antall József munkatársa volt. A helyzetről annyi fogalma sincsen, mint nekünk. Mikor már azt hisszük, sikerül szabadulnunk tőle, kétszer visszahív minket az előszobából. Először, hogy elmutogassa a polcokon szétteregetett borzalmas fafaragványokat – ezeket gyűjti –, másodszor pedig, hogy végiglapozza nekünk a 75. születésnapja alkalmából felfektetett fénykép- és újságkivágás-gyűjteményt, amely ennek a fontos évnek összes, az ő személyét érintő eseményét tartalmazza. Harmadrendű vidéki lapokban megjelent, és szemlátomást az ünnepelt által kierőszakolt, penzumszerű, rövid megemlékezések, barátok és barátnők primitív emlékkönyv-versikéi stb. stb. Most már aztán igazán mindent megmutatott, véltük, mikor előcipelt egy, ha lehet, még vaskosabb albumot – ami hasonló módon a 77. születésnapját, illetve születésnapja évét reprezentálja. Aztán egy általa írt, itt kiadott könyvecskét a rajzolás művészetéről – 25 színes reprodukcióval, Braque,
Picasso és Klee mellett minden másodikon az ő festményecskéi. Egyenesen hajmeresztő. Látom, hogy még volna mit mutatnia, ezért inkább megkérdezem tőle, szerinte a háborúk közti időszakból kit érdemes fordítani. I³³akowiczównát, Piechalt, Tuwimot30 említi – mást valószínűleg nem is ismer. Világos, hogy I³³akowiczówna „most halt meg” alapon jutott eszébe – a másik kettő tartozik tehát „általános műveltsége” körébe. Gonosz kedvemben még erőltetem egy kicsit, hogy valóban nem tud-e más neveket mondani. Hát nem. A két évtized többi alkotójáról lekicsinylően, nevek említése nélkül nyilatkozik. Megemlíti ellenben, hogy hetente tart valahol előadásokat a lengyel irodalom magyarországi fogadtatásáról. Fél tizenkettőkor enged el minket, de a lépcsőházban még sokáig motyog utánunk.

Rohanok a könyvesboltokba. Nem sok jót találok, de mindent megveszek, különösen verseskönyvet, olyan szerzőtől, akit ismerek, és legalábbis némileg jelentős. Így is csak összesen 700 z³otyt költök; mindenről számlát kérek. Andrásnak,31 kirakatból, sikerül megvennem alighanem az utolsó Flaszent32 Varsóban.

Közben Gabi a jegyeket intézi: „kuszetkát” csak 27-ére kap, de a repülőjegyemet sikerül regisztráltatnia. Kettőkor találkozunk, ebédelünk az egyetem melletti bar mlecznyben. Valószínűleg megint csak pierogot és palacsintát.

Utána beszaladok a minisztériumba a színházi programért: mindig csak hétfőtől van, és csak az adott hétre. Méghozzá egyetlen példányban, úgyhogy le kell ülnöm, és kiírogatnom, ami esetleg érdekelhet bennünket. Ki is írok néhányat, de egyik sem olyan, amire érdemes lenne elmennünk. Lepakolunk otthon, kifújjuk magunkat. G. visszazökken a rendes kerékvágásba: szundikál egy kicsit délután. Már otthon érzi magát.

Elballagok a Ryneken lévő postahivatalba, megpróbálok szállás-ügyben Krakkóba telefonálni. Ismét foglalt az összes vonal. Indulnék a könyvtárba – az meg ma háromkor bezárt. Szerencsére eszembe jut, hogy ha már itt vagyok a téren, a postahivatalban megkérdezzem, hol a Puszczyk utca, a térképen hiába keressük. Kint van az újabb lakótelepek környékén, az én Varsó térképem túl régi, ez a rész még beépítetlen rajta. A 195-ös buszszal – ilyen busz sincs még a térképemen – kell kimennünk a Bartók Béla útig. Körülbelül egy óra alatt kidöcögünk tehát Osiñskiékhoz;33 nincsenek otthon, a levélszekrénybe bedobok egy cédulát András levele kíséretében, és elsétálunk Kolankiewiczékhoz,34 akik szintén a közelben laknak, a Bartók Béla út túloldalán. Őket sem találjuk, a ház előtt üldögélünk egy kertészetileg odatelepített mészkősziklán, és azt játsszuk Gabival, hogy a hazatérők között kutakodunk, arcról próbáljuk megállapítani, melyikük lehet Kolankiewicz vagy a felesége. Meglepően sok „színházi ember” külsejű egyént fedezünk fel a járókelők között, némelyikük még tipikusan „színházi” kutyával is rendelkezik – sajnos, egyikük sem Kolankiewicz. Körülbelül félóra hosszat játsszuk ezt, aztán visszaandalgunk a Puszczykra. Becsengetünk, mert látjuk, hogy a levélszekrényből kivették az üzenetet. Bentről iszonyú farkasordítás hallatszik; de mikor hosszas motoszkálás után egy kissé fonnyadt bőrű, de csinos és eleven, negyvenes, fekete nő kinyitja az ajtót, kiderül, hogy a szibériai hangképet két nyomorúságos, elhízott korcs produkálta. A nő, Osiñski felesége, leültet minket egy könyvekkel kitapétázott szobában, ahol a nagyobbik kutyatörpe nyomban vérszomjasan ránk támad. Osiñski a fürdőkádban ül, most érkezett meg vidékről. A feleségével beszélgetünk addig, nagyon kedves és közvetlen, ő is ismeri Andrást; elmeséli, hogy egyik dédanyja magyar volt, erdélyi. Lent sétáltatta a kutyákat, látott minket; mikor hazajött, és elolvasta a cédulámat, mindjárt tudta, hogy mi voltunk azok, azt mondja, Gabin rögtön meglátszik, hogy nem lengyel, sőt, hogy magyar. Magyar eredetét nyilván maga is ápolja – furcsa, de valahogy tényleg hasonlítanak egymásra Gabival.

Osiñski nagy nehezen elkészült a toalettjével, és megjelent közöttünk. Egyáltalán nem „színházi ember” külsejű. Rőtesszőke, kemény, szögletes arcú, alacsony homlokú, „munkáskülsejű”. Néhány percbe telik, míg megszokom a megjelenése és a csúsztatott, skizoid metakommunikációja – ami általában kivételes intellektus jele, lásd Andrást – közötti kontrasztot. Hosszan hallgat, figyeli, amit mondok, aztán tömören, de mindenre kiterjedően válaszolgat. A jelenlegi helyzet, a három fő politikai erő megítélésében hallatlan tágyilagosságról tesz tanúbizonyságot – ez a szűkszavú paraszt-filozófus az első lengyel, akivel egysütetűként sikerül beszélgetnem ezekről a kérdésekről. A lengyelek szabadságot akarnak, csakhogy arról, hogy mit kezdenek majd ezzel a szabadsággal, egyelőre fogalmuk sincsen.

Szerinte a lengyel színház nagy korszaka véget ért. Egyetlen varsói színházi előadást sem ajánl nekünk. A lengyel színház néhány nagy egyéniségen alapult, ezektől függött. Grotowski gyakorlatilag 1970, az Apokalypsis cum figuris óta nem rendez, nagy színészei meghaltak, ‘75 óta nincs jelen. Most Amerikában él, semmi kapcsolata nincs, és szándéka szerint nem is lesz többé a színházzal, előadásokat tart, abból él. Vége a krakkói Stary Teatrnak is – Grotowski jelenléte, kihívása idézett elő olyan jótékony rivalizációt a műhelyek között, amelyik magával húzta az egész ország színházi életét. Wajdát kirúgták. Elvileg, a nyilatkozatok szerint, bármikor hazajöhet és szabadon dolgozhat, de mindenki tudja, hogy – akár a hivatalos szándékok ellenére is – nem ez a helyzet. Nem bírná el a politika az ő rendezéseit többé. A Dantont kivéve, aminek a koprodukcióból következő financiális kényszerítő okai vannak, egyetlen filmjét sem játsszák Lengyelországban. ‘75-ben Swinarski35 repülőszerencsétlensége és halála volt a legvilágosabban megragadható fordulópont színház-ügyben. Kantor van, persze – de hát ő nem is lengyel – évente ha egy hónapot tartózkodik itthon, komoly hazai hatása, befolyása nincs, inkább csak „a mi büszkeségünk”-ként él – főleg a fiatalabb generációk – köztudatában. Egyébként a œrodowisko („közeg”, „színházi élet”, „alkotólégkör”) is megváltozott: az összes művészeti szövetség feloszlatása, illetve felfüggesztése mindenkit létbizonytalanságba taszított – sokan fizikai munkából tartják fenn magukat: gyümölcsszedés, varrás, Cepeliának36 bedolgozás stb. A fiataloknak évtizedekre semmi kilátásuk arra, hogy lakást kapjanak – láthatóan semmi kilátásuk munkára sem stb.

Peremhelyzetben két említésre méltó műhely működik mégis. Az egyik, a Teatr Ósmego Dnia, erősen kötődött a Szolidaritáshoz. Most áll, mert a pápai látogatás előtt vezetőjüket „profilaktikusan” lefogták. A másik Lublin környékén, Gardzienicében – paraszt-színház, gyűjtik és beépítik a még élő falusi tradíciókat, többnyire tájolnak, a legelmaradottabb mezőgazdasági vidékeken, istenhátamögötti településeken játszanak. Oda beajánlanának minket, sőt, ha van előadás, el is jönnének velünk. A nő átmegy a szomszédba telefonálni a gardzieniceieknek, de nem sikerül megtudnia, csak annyit, hogy egy holland csoport van náluk, akikkel műhelymunkát végeznek, tehát valószínűleg nem játszanak mostanában. Gabi megkapja a címüket.

Kulturális ügyekben a Szolidaritás is intoleránsnak és dogmatikusnak bizonyult, meséli Osiñski. Például megakadályozta az Emigránsok előadását a Staryban, mondván, hogy Mro¿ek előnytelen oldaláról mutatja be benne a munkásságot. Kitűnő példa az indoktrináció hatalmi struktúrát túlélő hatalmára, és a politikai szervezetektől, úgy látszik, elmaradhatatlan intoleranciára; az egész „kutyaharapást szőrével” típusú megújulás reménytelenségére – már ami az értékek megújulását és az erőszakmentességet illeti.

Darab-keresésünkre Osiñski azt válaszolja, hogy ő nem nagyon tájékozott a kortárs irodalomban, lévén fő érdeklődési területe inkább drámaelméleti jellegű, nevezetesen a vallás, a színház és az etnográfia határterülete. Beajánl ellenben minket Piotr Szymanowskihoz, aki a Dialognál dolgozik, tehát hivatalból olvassa még azt is, ami végül nem jelenik meg.

Nagyon kellemesen telik náluk az idő, Andrásnak küldenek egy Flaszen-könyvet (így a másik megmarad nekünk), és irodalmat Gardzienicéről. Tíz óra körül búcsúzunk; előzőleg megcsodáljuk a panellakás erkélyén létesített télikertet, és személyes, Andrásékat, minket, őket érintő ügyekről elmélkedünk.

Tíz órakor bemegyek a minisztériumba a krakkói szálláspénzért – már egészen otthonosan érzem itt magam, elnyomom a cigarettámat a portás vörösréz hamutartójában, és felballagok jobbra a kókuszszőnyeggel borított lépcsőn, mint egy főosztályvezető. Basia aszszonyhoz is benézek a balszárnyon, de még nem tudja megmondani, mikor mehetek a Czytelnik37 szerkesztőségébe; majd telefonáljak. Bemegyek a könyvtárba a Ryneken, szótárazok.

Fél tizenkettőkor a Twórczoœć38 szerkesztőségében vagyok. Ezzel elkezdem itteni hivatalos programomat. Henryk Bereza39 fogad, Basia asszony vele beszélte meg a találkozót. A közepes méretű szerkesztőségi helyiségben oldalt, egy íróasztal mellett, mindvégig ott ül egy aránylag fiatal, filosz-külsejű nő is, nem tudni, erősítésül-e, vagy gyengítésül. Mindenesetre mikor Berezát a líráról kérdezem, rögtön örvendezve közli, hogy annak nem ő a szakértője, és máris ráhagyna a nőre, ha hagynám, én azonban villámgyorsan átváltok a modern prózára, tudván, hogy ez a vesszőparipája. Szemlátomást nincs ínyére, hogy velem kell bíbelődnie. Feszültségoldó kezdésként elsütök egy szójátékot arról, milyen szívesen olvasom, mit olvas ő gépiratban – Twórczoœć-beli állandó rovatára célzok ezzel –, neki azonban arcizma sem rezdül. Mivel azonban a modern próza hívének látszom, lassacskán megenyhül, és halkan, de szenvedélyesen értekezik a „művészi forradalomról”, mondván, hogy az ezzel az általa patronált és elnevezett irányzattal kapcsolatos vita az egyetlen igazán irodalmi jelensége a hadiállapot utáni irodalmi életnek. Ő az első lengyel beszélgetőpartnereim között, aki a hadiállapotot nem „háború”-nak nevezi.

A regényírók közül kiemeli £oziñskit, Miœliwskit, Drze¿d¿ont, Bitnert, S³yket.40 Aggályos homlokráncolással figyelmeztet, hogy ez persze elfogult vélemény; nem is szívesen beszél ezekről a kérdésekről – holott szemlátomást nagyon is szívesen beszél –, mert az utóbbi időben egyre többen fordulnak ellene elfogultságai miatt, szinte egyedül képviseli kritikusként ezt az irányzatot stb.

A költők közül Cieleszt, Barant, Ochwanowskit41 dicséri – ezeket közölhették legutóbb vagy fogják közölni mostanában, szemlátomást tökéletesen tájékozatlan ezen a téren. A harmincas évek klasszikusait azért persze ismeri; Tuwimot szerinte már nem érdemes magyarra fordítani – elmúlt az ő ideje. Leœmian, Czechowicz azonban mindig jó; Iwaszkiewicz utolsó kötete (Muzyka wieczorem) az utóbbi évek egyik nagy eseménye; a krakkói avantgárd legtartósabb szerzője Przyboœ; esetleg még Wa¿ykra hívná fel a figyelmemet.42

Ami az elbeszéléseket illeti, itt is a „művészi forradalom” képviselőit érdemes megemlíteni: PaŸniewskit, £uczeñczykot, Donat Kirszt, Krystyna Sakowiczot, a hozzáférhetetlen, fiatalok bibliájává vált Stachurát.43 Úgy tudom, mondom, Stachura soha nem tartozott a „művészi forradalom”-hoz. Megnyugtat: előfutára volt.

Kérdezem Andrzejewski44 utolsóként kiadott, ‘71-ben írt regényéről, a Zúzalékról (Miazga). Fanyalog – a narráció fellazításával annak idején reveláció lehetett volna; a forradalom azonban lezajlott közben, mostanra tehát elavult. Kérdem, nem túlságosan újdonságra centrált-e az a szemlélet, melynek alapján egy mű tíz év alatt elavultnak tekinthető. Nem érti ezt a kérdést, hiába fogalmazom meg több változatban is. De közvetve válaszol valamivel később, mondván, hogy a „forradalomnak” ma is élő előzményei vannak – Buczkowski45 és Bia³oszewski, akiknél a fabula leértékelődése először figyelhető meg, s akiknél először fordul elő, hogy minden terhet a nyelv maga hordoz.

Közben kaptam egy teát, kavargatom, a beszélgetés akadozik – ahhoz, hogy továbbra is az irodalomról beszélgessünk, ismereteink túl kevéssé fedik egymást (főleg az enyéim szűkössége miatt); a politika pedig mintha nem létezne az ő számára. Végül még megkérdem tőle, kiket számít a kritikusok közül a „művészeti forradalom” hívei közé. Két nevet említ, Leszek Bugajskiét és Jerzy £ukoszét; utóbbinak a címét meg is kapom tőle, ha esetleg fordítanék, értelmezési problémáimmal bizalommal fordulhatok hozzá. Egyébként fiatalabbnak és jelentéktelenebbnek tart, mint amilyen (legszerényebb számításaim szerint) vagyok. Drze¿d¿ont emlegetve kételkedőn közbeveti, hogy hiszen őt úgysem adják nekem fordítani, tapasztaltabb ember kelletik ahhoz. Körülbelül egy óra elteltével búcsúzom Bereza úrtól.

Kószálok, keresgélek a környék könyvesboltjaiban. Kettőkor együtt ebédelünk Gabival a szokott helyen (bar mleczny). Utána hazamegyek, kiglancolom magam (a trikó helyett felhúzom a magammal hozott egyetlen inget), és elindulok Herberthez a négy órára megbeszélt látogatásra. Kasia asszonynak a virágkeresztnél veszek három szál rózsát – sajnos, csak a buszon veszem észre, hogy meglehetősen fonnyadtak, különösen a levélzetük, és a taknyát folyató öregember, aki árulta őket, leírhatatlanul mocskos, gyűrött és szakadozott csomagolópapírt adott hozzájuk. A buszon próbálgatom, hogyan fogom a csomagolásból előmesterkedni úgy, hogy a burkolat fogyatékosságaira a legkevésbé hívjam fel a figyelmet. Ahogy az már lenni szokott, Herberték utcájának sarkán egy virágárus pavilont látok, teli szebbnél szebb rózsákkal, és persze nincs nálam elég pénz ahhoz, hogy nyomorúságos csokrétámat szebbre cserélhessem. Jó félórával korábban érkezem, bóklászok, üldögélek a hat- vagy nyolclakásos kertes házzal szemközti Morskie Oko parkban. Nézem a kutyákat, a kiszáradt műtó besűrűsödött, koszos levében tocsogó gyerekeket. Rengetegen napoznak a füves részeken, családostul, elemózsiás kosarakkal. Nálunk senkinek nem jut eszébe a paneltelepek füves térségeit, még kevésbé a kertváro-sok „privát” jellegű köztereit kirándulóhelyül használni.

Csengetésemre Kasia asszony kiszól a zárt ajtón, kétszer megkérdi, ki vagyok, holott gondosan, jó előre megbeszélte velem, mikor jöjjek, és percre pontos vagyok. Utána elnézésemet kéri, felírta ugyan, hogy ma jövök, de kiment a fejéből. Azt hiszem, az igazság inkább az, hogy jól belévésődött megszokásnak engedelmeskedve igazoltatott ilyen alaposan a zárt ajtón keresztül. Zbigniew Herbert feleségének lenni ma Lengyelország-ban nem könnyű megbízatás. Bevezet, leültet egy vegyes rendeltetésű, napfényes helyiségben. Herbert meg volt fázva, azért is kaptam ilyen távoli időpontot, és még most is gyengélkedik kissé; a türelmemet kéri. Nagysokára jön, nagyon barátságos, kissé szipog. Percek alatt feloldódom, a fensőbbségnek vagy gyanakvásnak nyoma sincs benne. Rögtön maga kezd el beszélni, bemutatkozásomat mosolyogva elhárítja, mondván, Románától46 tudja, ki vagyok, azonfelül Németországban Adammal47 is beszélgettek rólam. Kicsit motyogva, torokhangon, medvésen, el-eltűnődve, néha mintegy önmagának beszél, a helyzetről, a helyzetéről. Az ellenállás tartalékai szerinte mintegy másfél évre elegendők. Új művei kiadására jogot sem itthon, sem keleten, sem nyugaton nem ad, mert attól tart, hogy Bélusék a puszta tényt is a maguk javára fordítanák. Később, napok múltán, mikor beleolvastam már az emigráns, illetve az itthoni emigráns irodalomba, értem meg, hogy nem csak erről lehet szó. A politika nyomása alatt az egész irodalom, maga az irodalom fogalma olyannyira deformálódott, olyan mértékű erkölcsi nyomás és kényszerek hatása alatt áll, hogy szinte nem képes irodalomként megmaradni. A legcsekélyebb árnyalás, kétely, distancia erkölcstelenségszámba megy, és akként ítéltetik meg, holott mindezek nélkül valamirevaló irodalmi mű el sem képzelhető. Hogy nekem Herbert erről nem beszélt, az nyilván azzal magyarázható, hogy ennek az erkölcsi nyomásnak politikai és morális jogosultságát elfogadja – függetlenül attól, hogy őt, mint írót, ugyanez a nyomás megbénítja, hallgatásra kényszeríti. Ezek persze az én következtetéseim.

Adamról is beszélünk; ő maga is azt javasolta neki, menjen ki – nagyszerű kezdet után a politika fordulatai Adamot szinte teljes hallgatásra ítélték itthon egy évtizedre, eddigi működése és elkötelezettségei alapján lehetetlen, hogy itt íróként megmaradhasson – tehát nincs más választása. Ő maga, Herbert, nem akar emigrálni; de ne feledjem, hogy hosszú időt töltött már Nyugaton, tehát rendelkezik tartalékokkal; minden, ami vele történik, Európa szeme előtt történik, Adaméknál sokkalta nagyobb védettséget élvez. Persze, irigyli Mro¿eket, akit kettős állampolgársága megóv attól, hogy kizárhassák az országból – ő maga ettől fél legjobban, ezért még rövid időre sem mer nyugatra utazni.

Nem olyan nagy baj, hogy nem tud publikálni – egyszer már előfordult vele, hogy tizenkét évig semmit sem tudott közölni. Persze a fiatalok könnyebben elviselik ezt az állapotot, tudnak a fióknak dolgozni, feszíti őket a közlésvágy. Ő maga ezt a nyomást már nem érzi, és ekkor következik az az őrület, mikor az ember sokadszorra átírja régebbi munkáit. A propos-ra közbeszúrom, mennyire tetszett utoljára publikált Torrentius-esszéje a Twórczoœćban. Felderül – hiszen a legnagyobbakat is ugyanaz az esendő fluidum mozgatja.

Kérdezgetem a fiatalokról. Azt mondja, nem nagyon ismeri őket, az ő számára a „fiatalok” most már örökre Nowakék48 lesznek. De azért mond egy-két nevet, és amikor később utánanézek, kiderül, hogy valóban a lehető legjobbakat ajánlotta. Tomasz Jastrunról49 mesél, aki egy ideig náluk húzódott meg, mikor az internálásból kiengedték, de várható volt, hogy – mint a többi internáltat is, valóban – molesztálni fogják, kihallgatásokra citálni, beszervezni próbálni stb.

Az ő helyzete, mondja, sokkal jobb, mint például jóbarátjáé, Woroszylskié,50 aki ‘68 előtt párttag, sőt az ötvenes években kifejezetten pártíró volt, ezért most renegátnak számít, és ki van téve korábbi elvtársai megtorló gyűlöletének. Őtőle, mondja, pontosan azt kapták, amit vártak.

Berezát tiszteli, becsüli, jó barátok is, de a modern prózát illető mániáját nem tudja elfogadni, ezen vitatkozni is szoktak. Érdekes módon nem az irányzat eszmei-erkölcsi sterilitását teszi szóvá, hanem arról beszél – kissé konzervatívan –, hogy szerinte egy prózai műbe kell hős, kell történet. Vitatkozni kezdenék vele; elismeri, hogy ha valaki a valóságban érvényesülő mechanizmusok, viszonyok fabuláris ábrázolására vállalkozna, közölhetetlen, a cenzúrán azonnal fennakadó műveket tudna csak létrehozni; hogy a hangsúlyozott fikció a jelöletlen, magát valóságként kínáló fikciónál ilyen esetben erkölcsösebb. Azt is elismeri, hogy minden ösvényen el kell indulni, hogy megtudjuk, melyik utak járhatatlanok. De, teszi hozzá, ő már nem indulna el. Az új magyar prózáról, a bensőségességről, a szabadság kis köreiről, a civil kurázsi irodalmáról beszélek neki – ez nagyon érdekli.

Megkapom tőle Polkowski, Kwiatkowski, Sommer és Szymborska51 címét, és Tomasz Jastrun édesanyjának telefonszámát.

Tőle is érdeklődöm a harmincas évek költészetének érvényes súlypontjai felől. Előhoz egy antológiát, abból válogatja ki a neveket. Przyboœt, Peipert, Kureket, S³onimskit, Wierzyñskit, Lechoñt, Wa¿ykot, Jastrunt, Leœmiant, Staffot, Tuwimot, Pawlikowskát, Liebertet, Czechowiczot, Zagórskit52 ajánlja.

Kötetet kérnék tőle – persze nincs egyetlen példánya sem. Előfordult, hogy régebbi művét kérték kiadásra, és a könyvet Franciaországból kellett kölcsönkérnie. (Nyilván nem honi kiadású könyvről volt szó.) Kasia asszony időnként bejön, leül közénk, belehallgat a beszélgetésbe, Herbert tréfásan zsörtölődik vele. Hoz egy nagy pitli teát, beszélgetés közben mindet megisszuk; gyógyszert vetet be Herberttel, aki morog, hogy a vendég előtt nem veszi be, mondom, orvos vagyok, semmi baj; Kasia asszony málnát és cseresznyét hoz. Herbert is Mocnét szív, mint én, de a betegsége miatt az asszony valami gyengébb cigarettára ítélte – a háta mögött el-elszív néhányat az enyémből, orvosi engedélyemmel, bohóckodik, és ócsárolja a málnát (annak önironikus ellensúlyozásaképpen, hogy nekik egyáltalán van málnájuk – hiszen alig lehet gyümölcsöt kapni). Két és fél óra múltán úgy jöttem el tőlük, hogy egy bármikor folytatható beszélgetést szakítottam félbe; mert magamban – és tőlük teljesen függetlenül – mégiscsak úgy éreztem, hogy egy rendkívüli ember idejét rabolom azzal, hogy ott üldögélek. Azt hiszem, felőlük még nyugodtan maradhattam volna – de hát nem azért mentem el hozzájuk, hogy ezt bebizonyítsam magamnak.

Estre hétre Á-ékhoz vagyunk hivatalosak, mint kiderül, vacsorára. Felesége hatalmas fej karfiolt párolt meg egészben, sok más zöldséggel együtt finom és kiadós vacsora, csak éppen nem hét személynek – lányukkal és M-ékkal együtt végül ugyanis épp ennyien voltunk rá, szerénykedtünk, és éhesek maradtunk. Elég nagy, majdnem négyszobásnak számító lakásban laknak – a dolgozószobában köröskörül a falakon gyönyörű, kékalapú baranyai szerb üvegikonok, a hasonló erdélyieknél merevebb, kanonizáltabb felfogásban. Magnókazettáról meghallgatjuk a májusi wroc³awi tüntetés és sortűz53 hangfelvéte-lét, amit a Szolidaritás rádiója sugárzott néhány nappal az esemény után. Tisztán hallható a tüzet vezénylő tiszt hangja, a könnygázgránátok robbanása és a fegyverek attól különböző ropogása. Á. mindenféle anyagokat mutat és kölcsönöz; köztük Woroszylski ‘56-os magyarországi naplóját, magyar fordításban. A fordítás egyébként nem profi munka, „fakul” helyett például „vörösödik” áll benne,54 és több más jele annak, hogy aki csinálta, az egyik nyelvben nem lévén otthonos, a szinonimák megválasztásakor nem mindig igazodik el a kontextusban. A legtöbb tévedés arra mutat, hogy a fordító lengyel anyanyelvű. Woroszylski egyébként hazatérvén nagy propagandát fejtett ki befolyásos kommunistaként a magyar forradalom mellett, még évekig járta az oszágot, és előadásokon ismertette tapasztalatait. Miután Gomu³káék beadták a derekukat, és csöndesen ejtették Magyarországgal kapcsolatos különvéleményüket, ezt már nem tehette többé. 1968 márciusáig még bent maradt a pártban, de egyre kellemetlenebbül viselkedett. Mondhatjuk, Woroszylskit nagyrészt magyarországi élményei és tapasztalatai késztették nagy fordulatának végrehajtására, melynek eredményeként ma a hatalom az egyik legfőbb közellenségként tartja számon őt.

M.55 egyébként fekélybeteg, és szenvedőleg ágyban feküdt otthon, csak Á. hosszas rábeszélésére jött át mivelünk találkozni. Ehhez képest jól bezabált karfiolból, gyanakszom is, hogy minket akart csupán elkerülni. Lóarcú, energikus, arrogáns modorú negyvenes, olyasvalaki, aki nem sokat teketóriázik, és többnyire lesújtó véleménye van a dolgokról és az emberekről. Most is egyenesen belevág a közepébe: ő a helyzet rosszabbodásába fekteti minden reményét, a gazdasági verseny és a hidegháború erősödésébe, a Szovjetunió gazdasági és katonai lépésvesztésébe, kimerülésébe, ami majd meghozza a szabadságot Lengyelországnak, vagy úgy, hogy Amerika képes lesz új status quót diktálni, vagy úgy, hogy az összeomlás küszöbén aktivizálódnak a bekebelezett nemzetiségek, és a szétbomló impérium nem lesz képes kinnlévőségeit befolyása alatt tartani többé. Az ellenállás fő értelme és célja szerinte az, hogy egy állandó válsággóc fenntartásával ezt a folyamatot elősegítse és meggyorsítsa, megakadályozza egy új enyhülési folyamat kialakulását, mely utóbbi ismét lehetővé tenné, hogy a rendszer elnyomó lényegét reformok homlokzata mögé rejthessék. A szocializmus ugyanis szerinte lényegileg képtelen a megújulásra. Felhívom a figyelmét arra, hogy logikai hibát követ el, azzal érvel ugyanis, amire számít: mivel a szocializmus képtelen a megújulásra, nem képzelhető más stratégia, mint a megújulás megakadályozása. Indulatai megdöbbentenek: érzékelem, hogy itt bizony logikáról szó sincsen, ezért aztán azt mondom neki, egyelőre nincs több érvem. Idegen számomra, mondom, az a gondolatkör és érvkészlet, amit ő alkalmaz, még nem volt módom megismerkedni vele. Legfőképpen az döbbent meg, hogy – elképzeléseimmel ellentétben, és