Szirénjeid; Égtájak

Schein Gábor  vers, 2012, 55. évfolyam, 7-8. szám, 734. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Szirénjeid

 

„Gyűjtsd össze a vádakat! Ne feledd,

mennyire fáj egy tálca hideg csörrenése is,

ha az ejti el, akitől figyelmet és valami

szeretetfélét vársz. Ne feledd, hogyan változik

üveggé az arcod egy elmaradt érintés miatt,

és hogyan épülnek föl benned egyetlen perc alatt

a ridegség megdönthetetlen tornyai. És ne feledd

a fanatikus közönyt sem! Ezek tanítottak meglátni

a sötétet annak a szemében, aki minden tavasszal

színeket fest a terméketlen égre, és gazdaggá teszi

a szívet. Mint egy öreg, mohos palack, zárd el

ezt a sötétet, hisz önmagának senki sem lehet méhe.

Az ablak előtt, látod, levelek mozognak,

de a mozgás hangtalan. Partot így te is csak belül

találhatsz.” Laknak ott szirének, búzavirágkék

szoknyát viselnek, illatos selymeket, tarka blúzt,

és ezt súgják a füledbe. „Mi vagyunk a férfiak.

Ha követsz minket, megismered ölelésünket,

előbb gyermekké, aztán nővé változol.” Dúdolják:

lingam, lingam, lingam. Partjuk puszta, nem marad

meg rajta semmi növény. Mégis követned kell őket.

A szenvedélyeket, amelyek magányossá tesznek,

vissza kell adni birodalmuknak. De hűséged ne legyen

eggyel több csalás! Szirénjeid csak addig tartanak

fogva, míg szólítod őket. Csábításuk hazavezet.

 

 

Égtájak

 

Miért menekülnénk egymás elől? Itt minden esténk

négy lámpabúra alatt telhet. Velük tiszteljük

az égtájakat. Iránytűnk nincs. Nem az ösztön,

nem a szív, nem az ész írja nekünk a szabályokat.

Világítani ezért is kell: szemünkben vakság érik.

 

Ha az üvegbuborékokban megszakad a szál,

és koromszínű lesz a foglalat, az égőket mégsem

sietünk kicserélni. Aki belül örökké csak lohol

maga után, szólítva sötét árnyakat, hamar megszereti

a félhomályt, és nem sürgeti a behelyettesítéseket.

 

Nem hisz minden tükörszemnek, amely rátalál.

A naptárban gyakran visszalapoz. Most március van,

nemrég havazott. Az ablak mögött délben már

felforrósodik a bőr. Az ágak és a gallyak térképe

akár az utcáké. A város az elalvókat sem bocsátja el.

 

Reggel letölti a friss adatokat, és aki a kapun kilép,

rögtön elragadják az arcok fényes csalásai.

Éhesen figyel, lemásol minden testüzenetet,

estére mégsem marad belőlük más, mint a búcsút

intő fehér kéz, a képernyőn vibráló mosoly.

 

És amit magunk elől így letakarhatunk, amit már

néznünk se kell e folytonos zajlásban, ami körülöttünk

zajt sem üt, ha a sötét leszáll, az köt bennünket: magunkhoz,

egymáshoz? Hogy belőlünk már senki sem születik,

és ha hátranézünk, nyomunkból mindenki elmarad.