Az ő lelkivilága ja, és az én lelkivilágom az kit érdekel, azzal törődik valaki, kérdezte a Színész. Mióta együtt dolgoztunk, most először láttam így kiakadni. Lackó tüntetőleg a fülébe igazgatta az ipod fülhallgatóját, a fejét az ablaküvegnek támasztotta, és behunyta a szemét. Barnabőrű, sötét hajú, olaszos srác volt, minden nap másik Panavision feliratú pólót viselt, én meg lenyűgözve néztem, ahogy levegősprayt fúj a kamera pici réseibe, porolgatja, fújkálja az alkatrészeket, és kiabálva felel a naplóvezető lánynak, hogy 2.8-as írisz, mint akinek az élete múlik rajta. Eleredt az eső, épp csak beszálltunk a lestrapált Fiatba a szőlőföldek mellett, néhány csepp árván csillogott a dzsekimen, egymásnak dőltünk a hátsó ülésen a kanyarokban, olyan fáradtak voltunk, hogy szólni se bírtunk. A Színész a bal oldalamon ült, elmélyülten sodorta a cigarettáját, a bukkanóknál leesett az öléből a kupac, az apádfaszát, mondta olyankor, és láthatóbbá váltak az erek a nyakán, én tényleg nem akartam őt bántani, mondta, ez volt a jelenet, ezt kérte a Dani. Recsegett az autósmagnó, begyűrte a szalagot, a visszapillantóban láttam az árkokat a szemem alatt, minden nap fáztam és éhes voltam, mióta elkezdtük a forgatást. Sanyó, a kellékes összevissza beszélt, bizonytalanul vezetett, mellette üresen tátongott a tegnap kitépett ülés helye, és a lyukban furcsa csendéletben, óriási, nedves szatyrok zörögtek. Rozoga biciklik támasztották a kocsma falát, egy-két cigánygyerek kuncsori tekintete kapaszkodott belénk, amikor néha lelassítottunk.

Tündérke, kérd ki a pálinkát, mire odaérek, pont akkor fröccsent a sár a tornacipőmre, amikor ezt a Színész kimondta, bevágtam a kocsiajtót, szaladtam, hogy meglegyen, tudtam, hogy józanra fagyott a zuhanyzós jelenetnél, hagyta, hogy szárazra dörgöljem a hátát a lakókocsiban, védtelen volt, sovány, tartotta a fejét, mint egy beteg ló, mint az idősek, mikor hagyják, hogy megmosdassák őket. A kis panzióban meleg volt, az öltöztető lányok már ott támasztották a pultot, és azon tanakodtak, ki menjen el csokis kekszért a Tescóba, mert annyira megkívánták. Szilvát kértem, azt szerette. Kifizetem, persze, nem kell felírni, mondtam a pultosnak, amikor láttam, hogy elbizonytalanodott.

Hogy áll a film, kérdezte buzgó nyájasan, egy másik univerzumból jött a hangja, akkor vettem észre, hogy a dzsekim ujja is sáros, és a körmeim alatt ott a szőlő földje, mint gyerekkoromban sarazás után. Nemrég még álltam a dombtetőn, meleg volt a föld, láttam a távoli autópályát meg a hőerőművet, és belenevettem a telefonba, amikor megkérdeztem J-től, akarja-e, hogy most azonnal levegyem a ruhámat, és aktot álljak a csipkebokor előtt. A többit elképzelheti onnan messziről, de megcsinálom, esküszöm, mert hívogat a föld, azt a várost is pont ilyen szőlőhegyek határolják ahol én születtem, és ez bujtogat ilyesmire, nem tehetek róla. A csend volt a legjobb a vonal túlsó végén, mennyire gyűlöltem. Meséltem neki, hogy küzdök a gyártásvezetővel, aki keserű, kiégett, és mást se mondogat nekünk, csak, hogy bezzeg az én időmben ezért akkora sallert kaptam volna, meg se születtél még, amikor én már kávét hordtam a Mensárosnak, most meg ezek a kis nyikhajok jönnek, és nagy a pofájuk, és mikor egyszer már nem bírtam tovább, halkan azt mondtam neki, hogy a magam erejéből kerültem ide, mire ő bíborvörös lett, és az ajkába harapott a szakállában. És minden nap újra kezdte, tiszta csőd volt, a gőgössége az egekig stuffolta a vérnyomását, bármikor esedékes volt egy szívroham, gondoltam, itt fog elpatkolni a szőlőben, mobillal a fülén. A szőlőben, amit csak a tévéből látott Kispesten, nekem meg Daninak otthoni táj volt, csak abban nem tudtunk megegyezni soha, hogy a Bükk jobb-e vagy a Mátra. Hiába mondtam J-nek, hogy keresztbe tesz, ahol tud, nem hagyja, hogy rendesen végezzem a munkámat, J. csak hallgatott, és azt mondta, mindent ügyesen csinálsz. Rugdaltam a port, kiszáradt a szám, másnak kéne levetkőznöm, gondoltam, mondjuk Lackónak, aki esténként nekem meséli a szobámban, hány hete nem írt e-mailt a francia barátnője. J. azt mondta, beviszi a feleségét a csípőprotézis-műtétre, és aztán lejön hozzám, nem számít semmi, engem ez éltetett, ezt vártam. Egyre nagyobb lett a zaj, a világosítók a kanalakat csörgették a tányérjuk mellett, hangos nyájként vártuk a vacsorát, beledőltem a zajba, hagytam, hogy körbeöleljen a dohányfüst, mert itt mindenki cigizett rajtam kívül. Fáradt vagy, egy tenyeret éreztem a hátamon, Roli volt, hetykén és kölykösen mint mindig, csak a zöld szeme világított az olajos képéből. Vigyázol a mobilomra, amíg kimegyek vécére, persze, mondtam neki, és tovább bámultam a bárpultra rakott mini focizászlókat. Megérkezett a Színész. Imbolygott, folyt az orra a hidegtől, a kabátujjába dörgölte, a szerep kedvéért fegyelmezettre nyírbált bajusza szomorkásan biggyedt lefelé. Megállt a pultnál, művész úr, a szilva, mondta a pincér, és izzadt arcán mosoly villant. Motorzúgást hallottam, honnan a francból jön, néztem körül, de csak a mobil csörgött. Éber Roland telefonja, szóltam bele, én meg a nevelőanyukája vagyok, hallottam egy józan, óvatos hangot. Jó estét kívánok, a fejemmel intettem a pincérnek, hogy nem szállok be az unikumozásba, ne tegyen le elém felespoharat. Roli nem jelentkezett napok óta, már nem tudtam, mi lehet ezzel a gyerekkel, recsegett az anyuka, ne tessék aggódni, nem kell félteni, sokat dolgozik, fáradt, de ügyes nagyon, olyan ügyes, mint az első nap, amikor megnéztük a rendezővel, mondtam neki, és megpihentettem a szemem Lackó kezén, ahogy cigarettára gyújtott az asztal túlsó felén. Kérdőn biccentett, hogy mi van. Elmosolyodtam, mire ő is. Esett itt is, igen, mondtam a nőnek, persze van esőkabát, minden van, igen, túlvagyunk azon a jeleneten, Roli megevett két szöcskét, megcsinálta, egy hős volt, tényleg, mondom majd neki, hogy tetszett telefonálni, viszonthallásra, csókolom. Néztem a barna copfos, kerek mellű jelmeztervezőt velem szemben, ahogy Roli a nyakába csókol, a lány meg elégedetten nyújtózkodik, mint egy jóllakott macska. Valaki kerített közben csokis kekszet, azzal etették egymást, én meg átcsúsztattam a telefont az asztalon. Pörkölt volt meg Gundel palacsinta, itt mindig kitettek magukért, jólesett, sokat bírtunk enni így esténként. A pincérek takarították az asztalt, a hangmérnök meg a mikrofonos elment aludni, ők voltak a legfegyelmezettebbek, mint a sziámi ikrek, együtt mozogtak mindenhova. A Színész valahogy közelebb sodródott hozzám, és elém rakott egy pálinkát, olyan nincs, hogy te nem iszol, Tündérke, mondta. Igyak, kérdeztem, csak egyszer néznél úgy rám, ahogy J-re nézel, nem szóltam semmit, éreztem, hogy ragyog az arcom. Apám korosztályával mindig jól elboldogultam, tizenötéves koromban, amikor összegyűjtöttem a pénzt egy áhított, alig használt Canon AE 1-esre, boldogan mentem a városi fotóklubba, hogy elbüszkélkedjem vele a sok meglett férfinak, ők meg feltettek az asztal tetejére, úgy néztek rám alulról, mintha kicsi inka hercegnő lennék, csodálták homokóra alakom, a zöld szememben villanó huncut fényt, piros rúzsom, és amikor kis kacajok repültek ki belőlem, már tudtam, hogy kenyérre kentem az egész bagázst. J. is szerette, ahogy nevetek, és mindig azt mondta, a világ összes stábja a tenyeremből eszik majd, huszonkilenc voltam, és ő kétszer annyi. Egészségünkre, énekelte fennhangon a Színész, a világosítók felröhögtek, és tovább biztatták, lecsaptam az asztalra az üres felespoharat, és elindultam felfelé.

A folyosón találkoztam Almával, így szemüvegben, tréningruhában, nyoma sem volt annak az izzó testű démonnak, akit a kortárs táncelőadásokon láttam. Ez egy állat, Maja, az összes gombot leszakította a ruhámról, nem ezt beszéltük meg a Danival, itt mindenki hülyének néz engem, mondta nekem, és tiszta könny volt a szeme. Dehogyis, Alma, nyugtatgattam, minden rendben volt a jelenettel, szép voltál benne, de nekem fordult fel a gyomrom, és fogalmatok sincs, mit éltem át, sziszegte nekem, reggel is pálinkát akart inni, de aztán nem ivott miattad, feleltem neki, de tudtam, hogy részben igaza van, Lackó mesélte, hogy senki nem volt benn, csak a kamera, mégis erős volt az egész, a Színész nagyot imprózott, törtek a tányérok, zuhantak a poharak, pattantak a gombok, szakadt Alma ruhája. Van a szobámban vízforraló, csinálok egy teát neked, gyere, kérleltem, á, dehogy, mondta, legyintett, és sarkon fordult. Már elmosódtak előttem a betűk, ahogy a diszpót írtam a számítógépen, elképzeltem, ahogy J. majd újra naponta Fraxiparine-t ad be a feleségének trombózis ellen, pedig undorodik fecskendőtől, szagoktól, felnyalja otthon a konyhapadlót, mintha nem lenne pénze bejárónőre, aztán mártír arccal csak délután kettő körül jön be dolgozni. Mindennel magamra hagy, mert így szokta, dolgozom a filmjeiért, míg ő kényelmesen budget-et csinál, és elnézem, ahogy lesüti a szemét mások előtt, amikor együtt megyünk át a menzára a Filmgyár udvarán. Kopogtak. Szabad, mondtam, Dani volt, nálam maradt a jegyzetfüzete, egész nap hűségesen hordoztam utána, mint Sancho Panza.

Danit bírtam, rengeteget autóztunk együtt a nyáron, kerestük a gyerekeket, próbáltuk a jeleneteket, rögzítettük az improvizációkat. Szerettem a bumfordiságát is, szó nélkül megette a táskámból a szendvicseket, és egyszer szereplőválogatáson egy híres színésznő arcába löttyintett egy pohár hideg vizet, hogy helyzetbe hozza, utána meg két napig izgult, hogy kérjen elnézést a telefonban.

Végigmentem a diszpókkal a folyosón, mindenkinek becsúsztattam az ajtaja alatt, és a kiszüremlő tévézajoktól néhány percre otthon érzetem lett. Nem zuhanyoztam, dermesztő hideg volt a szobában, éjszaka a szívemig hatolt, előre örültem az ikreknek, hogy nemsokára meg kell velük osztanom a szobát. Elalvás előtt a sarokban megbújó pókot figyeltem a plafonon, és már nem éreztem magam olyan egyedül. Csaholt egy kutya egész éjszaka, elvitte az álmom. Reggel elaludtam, és mire leértem, már majdnem mindenki végzett a reggelivel. Hol van, kérdeztem Almát, amíg bekaptam egy sütit, nem tudom, de nem is érdekel, válaszolta, és sarkon fordult. Te költsd fel, Maja, nekem nem sikerült, egy nőnek amúgy is jobban örül, hallottam az asztal túlsó végéről a gyártásvezetőt, kajánságtól gömbölyödött a hangja, de már mentem is, nem reagáltam. Finoman kopogtam. Semmi válasz. Még egyszer. Artikulálatlan hangok, ágyrecsegés, idő van, vár a reggeli, mondtam, megyek Tündérke, hörögte a Színész, és kivágta az ajtót. Nagyon öregnek tűnt, és iszonyú piaszaga volt. Az asztalnál alig evett, de a cigi a szájában lógott. Sokat kellett almát szednem gyerekkoromban, mondta, és elmélázott magában, tudod, Tündérke, jó ropogós almát, a Nyírségben. Már csak négyen voltunk, őrá vártunk, hogy megigya a kávét. Roli vidámnak tűnt, és azt mondta, te almát, tudod mikor hiszem, nagy a szád, én 19 évesen jobban meghúztam magam, kíváncsi leszek, meddig leszel ma ilyen vidám, mondta a Színész, és leverte a cigijéről a hamut, a pulóvere a hátára volt terítve, úgy gubbasztott a széken, mint egy beteg madár.