A „Levelek ajóéletbe!” páratlannak ígérkező irodalmi életműsorozat leendő és reményteljes szerzője, egyben a szobi, bármely kulináris mozzanatra egyetlen ízében sem emlékeztető lacikonyha tulajdonosa téli álomra vonult vissza a fővárosba azzal a kimondott szándékkal, hogy a bámulatos irodalmi koncepció első láncszemét kikalapálja, és ezzel, a biztos siker tudatában, világirodalom-körüli útjára indítja közleményeit. A körülmények csak fokozták az esélyeket, mert az élet, legalábbis a „Levelek” elhivatott auktora úgy tapasztalta – és ettől a tapasztalattól eltántorítani csak a legritkább esetben lehetett –, nem volt jó; nem volt jó az ő élete, tehát leveleket a jó életbe írni minden tekintetben megokolt vállalkozásnak tűnt. Írói ambíciókkal csakúgy megáldott, ám hozzá képest poétikai terveire nézve eredményesebb kuktája, aki ezt a titulust mintegy indokolatlanul, a megszokás végett, mintegy fricskaként kapta, tehát mondjuk úgy: kisegítője, másképpen Sancho Panzája, követte főnökét, szintén a székesfővárosban kötött ki; nem volt tehát semmi akadálya, hogy immáron ne a pecsenyék híján való lacikonyha lakókocsijának árnyékában, hanem különböző italmérések boltívei alatt poharazzanak és diskuráljanak. Nem volt akadály, nem kellett tehát elhárulnia semminek, sőt párosuk teljes egyetértésben bólogatott egymás szavai és mondatai fölött, és egy ritmusban rendelték a spriccereket is, mert a kukta sem volt boldog egyáltalán, mi több, boldogtalansága akkora árnyékot vetett, mint a Döbrentei téren álló világszép platánfa.

Azon az estén a Déli pályaudvarral szemben kapaszkodó utcácskák borozóiban kísérelték meg újra elgondolni a jó életet.

Nem volt könnyű. Nehéz volt. Kedélyük ugyan, akár az utca, amelyben a kocsma húzódott, emelkedett, de az életük, na, az az istennek sem akart megjavulni. Nem volt titkuk egymás előtt, vagy inkább mögött; a „Levelek ajóéletbe!” jogvédett szuperintendánsa tisztában volt vele, hogy barátjának és segítőjének magánélete megint magányéletbe váltott, párkapcsolati tőkéje lenullázódott, a kukta viharvert lett, mint egy átmeneti kabát. Pedig azt hittem, jön a vagányélet, aztán most is mi lett, mondogatta a kukta elvágyódón, egy Szindbád-film B-verziójába illőn. Ő persze meg azt tudta barátjáról és feletteséről, megkockáztatható: felettes énjéről, hogy az meg évek óta hurcol magában valami moccanatlan, de egykedvűvé silányult, gazos bánatot, legyen neve borseprű, aminek a története már alig elmesélhető. Idegeneknek, másképpen civileknek a „Levelek ajóéletbe!” tervezésben utolérhetetlen alkotója bele se kezdett a mesébe; a kukta persze, az igen, az tudta ennek az elcsigázott, gazdátlan léleknek a történetét, tudta, hogy ez az ember is valahol egy nő körül vétette el, ott botlott, egy másik remek kolléga, Tibor barát fordulatával: lépett malacot. Azóta nem enged a szorítás, azóta kocsonyás a szív, azóta abroncsba vert a képzelet, azóta szeszes a lehelet. Bár, ha jól belepislantunk, mélázott olykor az írói igyekezetében munkáltatójához képest mindenképpen jelentősebb erényekről számot adni képes kukta, ha jól beleszagolunk, szeszes volt az a lehelet mindig, ez is volt a baj valószínűsíthetően, még inkább: nyilván; ebből előbb-utóbb mindig baj lesz. Szóval akkor annyi a különbség, mondhatjuk a játék kedvéért: nem leheletnyi, hogy most, vagyis jó ideje a sóhajtás a szeszes. De itt elharapta rögvest a mondatot, kitett egy kövér pontot a végére, mert tudta, a „Levelek” várható mestere ehelyütt összevonja szemöldökét, tüdejében megszorul és -hűl a füst, tekintetét vádlón barátjának szegezi. Ha belekezdett, ilyenkor váltott a kukta, ugyanis tudta, barátjának és kollegájának szintén megvannak az eszközei, hogy őt reváns-jelleggel móresre tanítsa; nem kellett messzire mennie soha, a szeszes lehelet aduja a „Levelek” főmunkatársának a mellényzsebében szintén ott lapult. Nem akarta ezt a kukta. Nem akarta, hogy a fejéhez csapódjon egy jól irányzott mondat, az ő szeszes leheletének és magánéleti bonyodalmainak összefüggéseit firtató; abból a meggyőződéséből kibillenteni magát nem szívesen hagyta, miszerint az ő szeszes lehelete valójában a szórakozási szokásainak, sőt élete társasági igényeinek időnkénti következménye volna. Itt természetesen minden szót alaposan megnyomott, az időnkéntinél pedig néha még a mutatóujját is a magasba lendítette. És ennél a fejezetnél becsapta legott a képzeletbeli beszélgető-könyvecskét. Ám hiába volt minden újabb ujjgyakorlat; maradt minden a régiben. Tehát: folytatódik.

Ezen az estén azonban nem az ezerszer fellapozott beszélgető-könyvecske dramaturgiája szerint zajlottak az események. Nem volt ez a menetrend szokatlannak tekinthető, mert a kukta sokszor szavatolt az ugyan frissnek nem nevezhető, ellenben máshonnani lendületért, ami barátjáról nem volt kijelenthető; ő már régóta nem pörgött azokon a forgószínpadokon, amelyeken az írói szándékokban jeleskedő barátja igen.

Nem tudom ezt se pontosan; hogy rosszul indult-e a nap, vagy az előző volt rossz, és az mérgezte a következőt?! Feltehetőleg mindkét esély játszott, kezdett bele a kukta, feloldandó, mondhatni megelőzendő bármely feszültséget, aznapi történetébe.

Ültem a pultnál azzal a szándékkal, hogy mindösszesen néhány könnyű, karbantartó sörrel feledkezem el a legszükségesebb fokon magamról. Ittam a söreimet, cigarettáztam, és az angyalaimmal beszélgettem, akik a pult másik oldalán napra nap ellátják a bajomat, a bajaimat, anélkül, hogy ezekről a bajokról akár egy szót szólnék nekik; tűnődésem nem érintette tehát tűnődésem tárgyát. Aztán, ahogy lenni szokott, szokásaim birokra keltek velem, felülkerekedtek rajtam, eluntam a söröket, de még fogott a hely, illetve nem hívott, nem vonzott az otthon, fogva tartott az itt. Nem oldottam kereket, kedvem kerekedett maradni, és ezt az indoklásra nem szoruló maradást pálinkákkal alapoztam tovább. Ismerem a pálinkák marasztaló erejét, mondhatni béklyóját, nem véletlenül döntöttem mellettük, választottam tehát egyúttal a jóvátehetetlenség szándékával azt, hogy ennek a maradásnak a záróra vethet majd véget. És azt is tudtam, hogy ennek a maradásnak a másnapi indulásra, sőt az egész előttem álló útra nézve lesz, ha nem feltétlenül rettenetes, de jelentős ára; kamatos kamatot számíttat fel velem ez az éjszaka; a részegségemmel kizsarolt halhatatlan pillanatokban ott leselkedik a másnap kárhozatja; az öntömjénező ittasságban a zákányos üresség. Tudtam, kapatos próféciáimból másnapra csak a ragacsos zacc marad, mondatok nyirkosan hűlő helye: onnan csipegethetek, abból jósolhatok. Épp úgy lett, miként másképp, ahogy gondoltam. A válogatás nélkül, egyre hevesebb iramban felhörpintett tömény főzetek a pultnál elzsongították az idegrendszert természetesen, azonban a következmények neurológiai kockázata ennek nyomán, alattomban, egyre nőtt. A kocsmából való kilépéskor meghitt társam, robotpilótám működésbe lépett engedelmesen, és vezérelte két jó lábamat a megfelelő irányba. Mintha dúdolgattam volna magamban, vagy fütyörésztem, nem tudom már, mindenesetre könnyed és önfeledt voltam, mint egy alig használt bicikli. A lakásban régi lemezeim fölött rendelkeztem, önmagam dj-jeként rövid zenés estet adtam, magyar rock került a lemezjátszó korongjára, harminc évvel ezelőtti számokba feledkeztem, egykori kamasz önmagamba. Cabrio-fekhelyem, magas ágykeretbe foglalt, hálásnak mutatkozott.

Nem kellett korán kelnem, már az éjszakai üzemmódban tudtam ezt jól, ellenben régen leszámoltam az ebben a tudásban valamikor ténylegesen ott húzódó reménnyel, hogy a késői, a napi egy nélkülözhetetlen és életet adó felülés mögött a pihentető alvás nyomán támadt derűs energiák feszülnek. Elmúlt, noha belenyugodni ebbe a mai napig nem vagyok képes, vallotta a „Levelek ajóéletbe!” társszerzője, pszichológiai asszisztense valójában, elmúlt az idő, amikor a felhalmozódott salaktól egy hosszú és enyhet adó álom során megtisztul a rendszer. A különféle alosztályok, a szervezet stratégiai ágazataiban iparkodó dolgozók, a máj, a gyomor, a szív szekcióinak derék munkásai ugyan változatlanul állnak a vártán; fáradtságot ismerve persze, ám nem kímélve, teszik, amit tenniük kell, de mindez már nem elég. A hellyel-közzel, a mintegy sürgősségi ellátással kármentett, azaz salaktalanított nagyüzemben az embert próbáló feladatok leküzdése után is szivárog, nem tudom jobban mondani, folytatta barátjának érdeklődő tekintetétől kísérve a kukta, szivárog valami méreg; igen, leginkább valamely légnemű anyaghoz, ideggázhoz hasonlítható szenny. Nincs menekvés, ezt szívod. Feltehetőleg az említett üzemegységekben olyan tevékenység folyik, amely az elégetendő, haszontalan, sőt fertőző anyagok hatástalanítása során a másodlagos kibocsátásra kerülő gázokra nézve környezetvédelmi szűrőkkel nem rendelkezik, erre kapacitása nem elegendő. A kibocsátó és a környezet pedig én vagyok egy személyben, nem vitás, indián nevem tehát: csapda.

Későn ébredtem, de még nem késve, részletezte tovább a „Levelek ajóéletbe!” sorozat sokra hivatott, noha biztató visszajelzésekben érthető okokból még nem bővelkedő szerzőjének barátja. Későn és embriópózban, abban az alakzatban, amellyel a test elkeríti, visszafogja, védelembe veszi önmagát, határt szab, nem akarja végigcsinálni a tortúrát, nem kíván az útra lépni, amely az úgynevezett életbe őt bevezeti. Térdemet, noha nem vagyok egy talajtornász, a mellkasomhoz húztam, a karommal a kispárnát az állam és a térdkalácsom közé szorítottam, és a paplan fedezékéből, félénken, inkább rettegve az órára pillantottam. Közeledett az idő. Az idő, amiről tudtam, az enyém, ellenben nem az én időm jön el, de idő az, parancsoló nagyúr és nem pancsoló kislány; felszólít, fenyeget, követel, felállít, akárha falhoz. Számon kér. Elvár. Daddy Cool; vagyis zord apa, ahogyan a nyolcvanas évek rádióújságjaiban a tánczenei koktélok tételei között a Boney M. slágerének címe ékes magyar nyelven, egy zárójelben tartalmat kapott. Az ígéret ideje ez, ám olyanfajta, amely nem ígéretes. Az ígéret égi reménye helyett az ígéret kietlen földje. Az én ígéretem nyomán beérett idő; felettes én, akit, ezúttal is, én hívtam életre, most megnézhetem magam, az ő képében és a vele szembeszegülni nem tudó gyerekében egyként. Nincs menekvés.

Felkeltem hát, lezuhanyoztam, összedobtam a túlélőcsomagot; fogkefe, póló, váltás fehérnemű. Kézirat. Az ég elé csukaszürke vásznat feszített a nagy díszlettervező; átázott, csöpögött. Fejemet a nyakam közé húzva iparkodtam a buszmegálló felé. Nem gondoltam semmire, pontosabban: biztattam magam egy szebb jövő csalfa hitével, azzal, hogy mindez nem maradhat így; előbb-utóbb kint és bent felkel a nap. Bachra gondoltam, az ő Úrhoz intézett kérésére, hogy az örömet, azt ne vedd el tőlem, annak a lehetőségétől ne fossz meg engem Uram, mondtam magamban, sejtheted, az életemben nem először, tette hozzá már álló helyzetben a „Levelek ajóéletbe!” auktorának hűséges kísérője, mielőtt a pulthoz indult. Az auktor maga csöndesen bólogatott, úgy, mint aki az örömre gondol, és mint mindenki, az ő saját, ha nem is mindig különbejáratú örömeire, amelyek, akár a mondatok, jöhettek akárhonnan. Igaz, darvadozott az utóbbi időkben a „Levelek ajóéletbe!” szövegeket nélkülöző olvasószerkesztője beszédes csendestársának, igaz, hogy ezek az örömök mostanában elkerülnek, pedig kevéssel beérném, elhiheted; elég volna, ha néhány morzsányi jutna belőlük, télbe száműzött feketerigóként boldogan csipegetném fel őket hangtalanul. A kukta fordult, akár a villamos, barátja előtt óvatos mozdulattal helyezte el a feszített bortükrű poharat, majd látván társa réveteg, tompa tekintetét, felhúzta a szemöldökét, megköszörülte torkát, és méltatlankodó megjegyzésekkel illette a szemben ülőt. Nagyfiú vagy már, nyáron is húzhatsz hosszúnadrágot, és ha jól tudom, már régóta egy kézzel eszegeted a nápolyit, ne borongj itt nekem, ha nem vennéd észre, azon túl, hogy nehezemre nem esik, téged szórakoztatlak, vagy mi a frász! Mit tehetnék még érted?! Vigyelek moziba, vagy húzzalak szánkón?! Mi kell még, mi a kívánság, mi a stájsz, fakadt ki magából az amúgy jól nevelt mesélő. Jó, jó, folytasd csak, reagált a borongó borozó, roppant érdekes, bármiről beszélsz, mert azt azért, nem kell poétikai érvekkel előhozakodjak, ugye, szóval azt azért remélem tudod, hogy csak fecsegsz, vetítesz, cizellálsz, vakítasz, hömpölygetsz, vakersz bele a vakvilágba, és ne érts félre, ezt én jelzem csupán, a miheztartás végett, hogy úgy mondjam, mindazonáltal hangsúlyozom, egyáltalán nem zavar, ad absurdum untat ez a műsor; épp ellenkezőleg, mulattat és elfoglal. Célunk, az időtöltés, mint gyakorlati foglalkozás, ekképp közös, amelyet erős részeredményekkel, nem vitatom egy percig sem, teljesítesz tehetségesen.

A jóbarát hosszat kortyolt, szinte beleslukkolt a poharába; miként társának kétélű, bár inkább epés megjegyzését, lenyelte az ecetes folyadékot. Bachra gondoltam, de ebben sem volt öröm, avagy köszönet, minduntalan a BAH-csomó-pont ugrott be, kedélyem ettől nem javult, gondolhatod; a másnaposságnak azok a tünetei hatalmasodtak el rajtam hatástalaníthatatlanul, amelyekre gyógyszert kitalálni eleddig bárki karitatív fantáziáját meghaladta. Ne vágj közbe, tudom, rosszul mondom, korrigálta magát a mesélőkedvű szekundáns legott. Ki lett találva ebben az évezredes küzdelemben egy és más, valóban, nem veszem sorra a receptúrákat, ám aznap semmi nem segíthetett. Persze ambulanter kezelhettem volna magam az ismert módszerekkel, ám inkább a tűrhetetlen türelem mellett döntöttem. Kérdezheted, miért? Talán azért, hogy ne legyek egyedül, vagy épp ellenkezőleg: nem kívántam mesterséges eszközökkel könyörületet kicsikarni magamból. Álom helyett maradjon a lázálom, ezt akartam. Hogyan érzékeltessem ezt pont neked, akinek épp akkora a lába, mint nekem; egy cipőben sántikálunk. Érzékeltesd, ahogy tőled telik, villanyozódott fel a „Levelek ajóéletbe!” iváskényszertől igen, noha írásfüggőségtől nem igazán szenvedő alkotója. Olyan ez, akárha valami sajtharangot eresztenének rám; minden szemügyre vehető, csapdába esett egér vagyok ebben a sajtharangban, a sajt kívül rekedt, kiterjedése van, nézhető, de látványa csupán létére vonatkozó információ, se íze, se illata, a sajtnak nincs léte, megfoghatatlan. Az atmoszféra pedig, a belső meteorológia, makacs náthára hajaz: szemben a megfázás klasszikus tüneteivel, az éhséget és a szomjúságot azonban nem csökkenti egy szikrányit sem, az éhség és a szomjúság csillapításának élvezeti értékétől ugyanakkor megfoszt maradéktalanul; mindegy mit eszel, iszol, nem érzel semmit, nincsenek aromák, nincsenek fűszerek, maximum a hideg vagy a meleg anyag, fizikai tömeg a szádban, a nyelőcsövedben, aztán a gyomrodban; türelem kell hozzá, míg elmúlik, semmi más, csak türelem. Nem végzetes a baj tehát, ám betegség mégis, heveny, noha tartós, annyira legalábbis, amennyire tartósnak és végeérhetetlennek tűntek azok a gyerekkori várakozások, amikor pusztán tíz perc volt az indulásig, maradj már nyugton, tíz percet bírj ki, abrichtolt feddőleg anyád, szólt ingerülten apád és az összes felmenőd, tíz percet, hogy végre be lehessen bújni abba a kabátba, indulni a játszótérre. Tíz perc, amikor kizárólag idő van, parcellázhatatlan és bejárhatatlan senkiföldje. Határsáv. Kibírhatatlan. Alig tudom hasonlatokkal közelebb hozni, ritkaságszámba menően szűkülnek a nyelvi lehetőségeim, pedig nem épp ismeretlen terepen mozgok. Hovatovább úgy vagyok – hiszen másnapról, azaz, legyek filozófiailag fennkölt, temporalitásról lenne itt szó szintén –, mint Szent Ágoston az idővel: ha nem kérdezik, tudom, ha kérdezik, nem tudom, mi az.

Rendben, itt álljunk meg, pontosabban: lendüljünk tovább! Ismerem jól, amikor a hatodik fröccsödnél fordul a kocka, helyesebben: pörögni kezd, nem dob ki több számot, a mondataid motollaként forognak, vágott közbe a „Levelek ajóéletbe” obszervátora. Mert, jóllehet néhány perce még teljes bizalmamról biztosítottalak, ha ezt a bizalmat most meg nem is vonom tőled, de halkan jelzem, arra nem szól a szavatosságom, hogy végeláthatatlan tirádáid örvényébe feledkezzem. Figyelmeztetlek, nem egy nővel ülsz szemben valami bárpultnál, és nem is megszokott kocsmád megszokott közönsége vesz körül, akit és amit retorikai bűvészmutatványaiddal elszédíthetsz, nálam efféle talmi sikerekre ne számíts! Nem is értelek, ezer éve ismerjük egymást, ennek ellenére megannyiszor abba a méltatlan helyzetbe hozol, hogy én kontrolláljalak téged, rád szóljak, én legyek a rendeződ, ne menjünk messzire: az apád. Nem látom, mi a lényeg, de arra nyomatékosan megkérlek, amennyiben tudod, térj rá íziben, mert ha nem, a sodromból bár ki nem hozol, remélem szándékod sem ez, ellenben a kocsmát rövid időn belül elhagyom, maradhatsz faképnél, szórakoztathatod ezt a rendkívüli társaságot; a málnás fröccsük révületében remek partnereid lesznek, nem vitás, horgadt fel a „Levelek” spiritus rectora.

A kukta, a lacipecsenye-műhely dologtalan napszámosa nem szeppent meg, viszont hallgatása arra utalt, hogy mérlegeli esélyeit, tekintetében a belátás fénye villant, amelyben ott volt a szorongás, hogy magára marad, egyedül a mondataival, árván. Ez a balsejtelem rémlett fel abban a bizonyos szikrányira szűkült tekintetben, hogy, nomen est omen, indián neve beteljesíti ismét önmagát; sebességet váltani nem tudván, haza nem viszi ezeket a mondatokat, hanem duhaj kedvre kapcsol, és valóban az lesz, amit tapintatos, noha határozott társa előrevetített: ebben a nyomorúságos, savanyú szagú kimérésben végzi, itt fog kukorékolni zárásig. A kukta nem volt lényegre törő férfiú, sőt épp a mellékeset, a periférián húzódót, a fókuszon kívül eső dolgokat szerette, és persze a mondatait, képes volt szerelemre gyúlni irántuk, beléjük habarodni egyenesen, de amint barátja idejekorán szólt, azt hajlamosnak mutatkozott, részben persze a fenti félelem okán, megfogadni.

Jó, akkor folytatom, igazad van, haladjunk, mondta a kukta, és a pulthoz folyamodott két újabb közlekedő edényért. A „Levelek ajóéletbe” önjelölt szerzője is mintha megnyugodott volna, maga elé húzta a poharat, kortyolt és várt.

A fent tárgyazott állapotban indultam tehát, utaztam a hetes buszon, és léptem le róla a Kelenföldi pályaudvarnál, lassított a „Levelek ajóéletbe” beszállítója. Látom már, és be is látom, nem érdekel, mennyire kiszolgáltatott voltam, tehát nem térek ki és vissza rá, tette hozzá, amikor a „Levelek” jövendőbeli megcímzője lángoló pillantást vetett alkalmazottjára. Igen, igen, tudom. Na szóval a jegypénztárnál nem volt semmi komplikáció, felnőttesen intéztem utazásom feltételeit. Innen az újságos pavilonhoz vezetett az utam, nem mondatnám, hogy a pályaudvar forgatagában, tekintve, hogy a közönség épphogy csak lézengett a várócsarnokban. Hétköznapi és hétköznapos forgalom volt. Beléptem a pavilonba, még el sem kezdtem szemezgetni a kínálatból, nem tudtam körülnézni, nyomban szemembe ötlöttek az első sorokban elhelyezett lapok; harcra hívó jelszavakkal a címoldalon, szélsőjobboldali, militáns, végeredményben náci periodikák sorakoztak katonás rendben egymás után. Nem mintha nem tudnám, hol élek, ezzel nem vádolhatsz meg, részletezte a „Levelek” ügynöke, de mégis fordult velem egyet a világ, úgy éreztem magam majdnem, mint valamikor húsz évvel ezelőtt: harmatos hajnalban baktattam haza, akár az ég alja, ki voltam világítva rendesen, de láttam még, az érzékszerveim működtek hibátlanul, a zárban futott a kulcs, cipőimet kifűztem, és feszes párhuzamba állítottam az összekötő szőnyeg szegélyénél. Mielőtt az ágynyugalom mellett döntöttem volna, a konyhában egy cigarettára tettem az éjszaka utolsó hangsúlyát, s hogy ne legyek annyira magam, bekapcsoltam a rádiót. Hoszszú percekbe telt, ültem békésen és kíváncsian, mialatt kiderült, hogy nem archív hanganyagokat hallgatok, ízelítőt a ‘40-es évekből, hanem élőben vagyunk, egyazegybe’ jön minden az elszakított területek revíziójáról, a honvédő magyar hadseregről és a kormányzó dicsőségéről, mögötte rezes, recsegős-ropogós szimfonikus aláfestés, minimum a Rákóczi-induló. Most, az újságosnál, ahogy mondtam is, majdnem ugyanezt éltem át, de kurziválom: csak majdnem, mert az említett reggel ehhez képest hovatovább a Kert-Magyarország bukolikájával kényeztetett; itt a ’44-es Magyarország fitogtatta nyíltan a 2000-es években, látod, nem cifrázom mindig, gyalázatos arcát. Nem értem el a világot, nem volt rest, ő ért el engem, immáron benne vagyok megint, gondoltam; lám, lám, ez már nem a zákányos kárhozat, hanem a bosszú egyenesen, rettentő elégtétel az éjszaka során megcsalt fél részéről. Reflexből az elárusítót kerestem, nem adta magát egykönnyen, alig látszott ki a pénztárgép mögül. Vágott szemű, törékeny, sárga lány volt. Kínai vagy vietnámi lehetett, végül mindegy, beláttam rögtön. Ott állt a női magazinok és a náci lapok karneváli koloritjában; épp számlázott egy férfinak, visszaadott, köszönt és megköszönt. Mit mondhattam volna, mit mondhatnék, futott át rajtam, mit kérhetnék számon, mit vethetnék a szemére, mit szegezhetnék szembe, mit kifogásolhatnék, mire hivatkozhatnék, mivel szembesíthetném, miben marasztalhatnám el, mire figyelmeztethetném, mit róhatnék fel, töprengtem tovább, csak hogy nyerjem az időt valamely érvényes gesztushoz. Mire megyek bármivel? Tájékoztatnom kéne talán, felvilágosítanom, eligazítanom, óvnom? Egyenként vetettem el minden lehetséges eszközt; nincs mit tennem, egy sárga lány áll a Hargitán, ez a realitás. Vettem egy úgynevezett irodalmi lapot, tájékozottságom szélesítendő és egy úgynevezett bulvárújságot, különös tekintettel a horoszkóprovatra. Aztán egy üveg szénsavakban és ásványokban gazdagnak hirdetett vizet, arra készültem, az indulásig egy padra telepszem.

Csak így tovább, biztatta a „Levelek” kiötlője-hatlója barátját. A kuktának se kellett több, belemelegedett ismét, noha feladata, látszott ez a poharat egyre tempósabban emelgető túlmozgásain, most sokkalta inkább az volt, hogy el ne mulassza az árnyalatokat, a „Levelek” készülődő sikerszerzőjének iménti, a túlzásoktól és az aprólékosságtól, az öncélú nyelvi szőrszálhasogatásba, a fő- és mellékcsapások áttekinthetetlenségébe torkolló műveletektől óvó intelmeit képes legyen immáron a konkrét szituációk láttatásakor kamatoztatni.

Nem kellett válogatnom az üres padok között, arra szavaztam, amelyik a vonatindulásokat jelző táblával szemközt állt, folytatta a kukta. Letettem az ásványvizes palackot, mellé az oldaltáskámat, majdhogynem elhelyezkedtem, amikor azt hittem, a valóságot felvevő és összegző receptoraim diszpécserei beadták a kulcsot, de kívülről, távoztukban, nekem, a gondnoknak. A leülést végrehajtani kész mozdulat megrekedt félúton, ám végül mégis végrehajtotta önmagát, tekintve, hogy a látványtól, az ismert fordulat, tehát szó szerint, le kellett ülnöm. Az érkezési tábla alatti padon egy fejnélküli utas várakozott. Ott ült, ahogyan egy váróteremben rendesen ülni lehet, lába kinyújtva, kezei a mellkasán összefonva, mellette hátizsák, újság, a kabátján a cipzár felhúzva nyakig, viszont a felcipzárazott nyak nem folytatódott semmiben. A test lassú ritmusra mozgott, lélegzetvételnyi rezdülések futottak át rajta egyenletes tempóban. Körülnéztem, de az álldogáló-üldögélő várakozókon nem vettem észre semmit, illetve azt vettem észre, hogy ők mindebből semmit nem vesznek észre; egykedvűen bekkelnek, újságot olvasnak, kóláznak és söröznek, pakolgatnak a vonatjukig hátra lévő holtidőben. Ketten maradtunk, a fejnélküli utas meg én.

A fejnélküli lovas, ötlött fel az emlékezet szélesvásznú, felül és alul fekete csíkkal keretezett vásznán az eleje főcím. A fej nélküli lovas, szovjet film. Pontosabban az emlékezet filmvásznán nem a film akkoriban vibráló, recsegő-ropogó első képi taktusai tűntek fel, hanem a mozik, a pesti és a balatoni mozik és a
hirdetőoszlopok plakátjai, rajtuk a cím: A fejnélküli lovas. Nem láttam, nem láthattam a filmet, mert szovjet film volt, szovjet filmet pedig nem nézünk, ez evidencia volt, nem is figyelmeztetés, nem szülői utasítás, amelynek nyomán parancsként csapódott le egy valamitől elválasztó sorompó, ahogyan számtalan más esetben igen. Nem kellett visszatartani magam, hogy ne nézzem meg A fejnélküli lovast, kalandozott el a „Levelek” anyagbeszerzője, ami nochdazu szovjet western volt, olyan meg nincs, nem létezik, a szovjet western maga a képtelenség. Westernben a kelet-németekig el lehetett menni, a jugoszláv főszereplővel, Gojko Mitićcsel ékes NDK indiánfilmekig, amelyek, tegyük hozzá ennyi év spéttel, szintén a megszállt országok abszurdjának egyik ágú netovábbjába sorolhatók, tehát az Apacsokig és a Kelet-Berlinbe disszidált, amerikai filmszínésszel, Dean Reeddel felplankolt Vértestvérekhez zöld, de legalábbis sárga volt a lámpa, a szovjet westernhez azonban nem vezetett zebra. Ez az egyébként minden bizonnyal a legtöbb gyerek figyelmét felkeltő és fantáziáját megmozgató cím nem indított el bennem semmit, jóllehet képzeletvilágom amúgy is korlátozottnak volt mondható; nem hitetlenkedtem és nem eredtem a nyomába A fejnélküli lovasnak, nem méláztam fölötte sem az utcán, és pláne nem a mozik zsöllyéiben, nem, mert alatta az állt: szovjet film.

Ezt értem, ezt már elmondtad egy párszor, ezt a családilag szépen elmélyített, mindenre kiterjedő szovjet-fóbiát, ezt tudom, ismerem, akasztotta meg az egyre hevesebb hullámokat verő, az elbeszélés főcsapásától egyre merészebben elrugaszkodó beszámolót a „Levelek” inspektora. Szelíden utalok rá, hogy már és még mindig csak a pályaudvaron vagyunk, ha pedig jól saccolom, innen talán vezet valamerre a továbbiakban az utad. Ennek fényében bátorítólag kérlek, hogy ne vesszünk el sokadszorra a családod felügyelte és gúzsba kötötte rettenetes szerencsétlenségekben, hogynemondjam: traumákban gazdag gyerekkorod freudista felidézésében, hanem a Kelenföldi pályaudvar várócsarnokát tartsuk a célkeresztben.

A kukta bólintott, megadó lett, engedelmes, mert kollégája mondatai közben tekintetével villámgyorsan körbe svenkelt a kocsmában, és szembesítette magát az elbeszélésen túli lehetőségekkel: a savanyú leheletű ivóban nem akarózott magára maradnia egyáltalán.

Igen, akkor máshogy mondom, a Kelenföldi pályaudvaron vált számomra, nemrég, egy hete talán, nyilvánvalóvá ennek a címnek, A fejnélküli lovasnak a halhatatlansága és bizonyos fokú realitása. A fejnélküli lovas ekkor a gyerekkor elmulasztott élményei között szorított magának kitüntetett helyet üstöllést; egy sohasem látott és képzelt alak elevenedett meg, nyerte el reális kontúrjait a fejnélküli utasban. És úgy is maradt, mert a fejnélküli utas fölött az indulást jelző tábla surrogni kezdett, követhetetlen sebességgel hadartak a számok, hogy aztán megállapodjanak az én vonatom indulásának időpontjánál, amely időpont az öt percen belüli felszállásra figyelmeztetett.

Felkerekedtem hát, magam mögött hagyva a világ fejvesztettségét és fejetlenségét; az aluljárón keresztül, az átépítés alatt álló pályaudvar kartonfalai övezte sikátorok között a peronra vezettek a lépteim.

A szerelvény pontosan érkezett, üres kupét is találtam, kipakoltam, a műanyag asztalkán a füzetem, amelybe, jegyzem meg, lassított a kukta, a te leveleid lehetséges témáit gyűjtöm, ajóéletbe: dolgozom szakadatlanul, füzetemet tehát a zöld tintával töltött tollal együtt akkurátusan elhelyeztem. Az ablak mögött fokozatosan lódult meg a vidék, nehézkesen, imbolyogva. Kedvem nem változott, az egyből nem lett sem kettő, sem három, A-ból sem B, babráltam az újságommal, a mondatokból záporoztak a betűk, potyogtak szanaszéjjel a padlóra. Bámultam a sebesre kapcsoló, tompa színeket, a fővárosból kihúzó vonat természetesen szutykos-karcos üvege mögött siklott a maszatos akvarell. A szívem néha kihagyott, a bal csuklómon a jobb kezem három ujja alatt a pulzus erőlködve kereste önmagát. Kerestem a fogást ezen a semmirekellő napszakon, kerestem ebben a semmirekellő napszakban üldögélő semmirekellőn, magamon, ki akartam fordítani alapállásából, akárha egy birkózószőnyegen viaskodtam azzal a másikkal, aki elnehezült, más súlycsoportba illő ellenfélként csak állt megbillenthetetlenül, voltaképp bénán és tehetetlenül, a gólem nem mozdult. Láttam kívülről a nem mozdulót, a roppant tömeget, és láttam a mozdítani akarót, a gáncsot vetni szándékozót, a másképpen tehetetlent, és láttam a mindkettőjüket látót, aztán már a mindhármójukat látót; beláthatatlanul sokszorozódni kezdődtem. Mint láthatod, nem lett könnyebb, egy szikrányit sem engedett a szorítás.

Tehát. Megpróbáltam másra gondolni; gondolj másra, idéztem fel a gyakran, a válságos helyzetekben elhangzó mondatot, anyai mondat volt, női mondat, felnőtt mondat. Amint elhangzott itt a vonaton, csak erre tudtam gondolni, arra, hogy próbáljak másra, pontosabban: valamire, mert nem állíthatnám, hogy addig gondoltam volna bármire: valamire gondolni, nem annyira egyszerű. Látszólag az, de ebben az állapotban, legyek kicsit önérzetesebb, ekképp elragadtatottabb: az állapotomban épp ellenkezőleg; nem lelhető fel a gondolat tárgya, a szűkölő, megsarcolt lélek nehézkedése, súlya és bilincsei eggyé válnak, magát elgondolni képtelen, illetve és épp ellenkezőleg, csak és kizárólag saját magát tudja gondolni; önnön tükörtermében bolyong; mindenben, ami látszott, magamra gondoltam, magamat gondoltam. A mocskos vonatablak mögött bukdácsoló budapesti elővárosok szedett-vedett, sufnis kertjeiben, a kertekben álló, kibelezett autók rozsdásodó páncélzatában, a hajléktalanok sínek mentén rogyadozó fóliasátraiban. Ezt nem akartam, épp hogy kívül akartam keveredni, legalább bebábozott szorongásom látványterét szerettem volna kívülről megragadni, szétfeszíteni. De minden szándékom, kétségbeesett próbálkozásom kudarcot vallott.

Jó, ezt értem, ezen, szerintem, már túl vagyunk, ezt érzékeltetni tehetségedhez mérten képes voltál, ám, ha nem vennéd észre, úton vagy már, közeledsz valamihez, ha így folytatod, ugyanúgy megrekedsz, eggyé válsz elbeszélésed tárgyával, nem beszélve ekképp arról, hogy veszteglésre ítélsz engem is, türelmetlenkedett most már leplezetlenül a „Levelek ajóéletbe” konstruktőre.

Megrekedek, mert megrekedtem, válaszolta konokul, már-már gyerekes daccal a kukta. Beleittam az ásványvizembe, ennyi történt, noha ez sem használt. Ehhez mit szólsz, így rendben lesz, ilyen mondatokat akarsz hallani, szisszentette dacosan. Na ugye, hogy nem?! A buborékok már felvették a kupé savanykás-fémes szagát, ezt a semmihez nem hasonlítható magyar utazásbűzt, rettentő, mindenhova beférkőző, a szkájborítások, a linóleum, a vas, az olaj, az alumínium ablakkeretek és csomagtartók, a kenő- és az étolaj szagának elegyéből szerkesztett ájert; az első pillanatban, mielőtt még leülnél, úgymond elhelyezkednél, már MÁV-szagod van, kalauz-szagod van, utasellátó-szagod van; a szag benne a hajadban, a körmöd alatt, a hónaljadban, a füledben azonnal; a kocsi lépcsőjén tett első lépésedkor, a kilincs lenyomásakor nyomban fertőzött leszel. Ha pisálsz, a húgyod is MÁV-szagú, ha kakálsz, a szarod is. Cigarettád füstjében éppúgy ott van, ahogyan a zsebedbe belebújik, a könyvedben lapoz. Vonatútra, a kofferben frissen mosott ruhával vállalkozni értelmetlen vállalkozás; mikor megérkeztél, és kinyitod a poggyászodat, akárha egy parányi kupéba nyitnál be megint; a zoknik, a gatyák, a pólók, az ingek duftja félreismerhetetlen; a zuhany után rögtön nagymosással kezdheted vidéki karrieredet. Ez van: magyar állami vasútszag, adottságnak is mondhatnám, fűszereiben, irgalmatlan dezodorjában, ipari parfümjében, a kelet-európai aromabombák egyik legalattomosabbikában, nem lehet kétséges, ott ketyeg Trianon, ott zörög a Tanácsköztársaság, ott lapít a Tardi helyzet, ott feszül Németh László próféciája, ott vihognak a kékcédulás választások, ott dübörög ’56, és persze és mindenekelőtt ott ül benne némán, elégedetten, kispörköltöt kanalazgatva Kádár János maga, személyesen. Nincs ellenszer. Ezúttal sem volt, nem próbálkoztam.

Ezzel szemben hirtelen elhatározás villanyozott fel; a cselekvéskényszert tettleges irányba tördelő döntés elodázhatatlanságából jövő szorongás noha teljesen fel nem puhult, mégis gömbölyödött némileg, amikor kinyitottam az újságot, a bulvárt, és szándékosan, előre megfontoltan a horoszkóp-rovathoz lapoztam, amely szerelem-, egészség- és munka-hasábokra sokszorozódott; végre helyben vagyunk, gondoltam. És ne hidd, hogy viccelek, váltott élénkebbre csendes társára élesebb pillantást vetve a kukta; viccnek, fordulatnak, poénnak ez bágyadt volna, gyenge; valóban megörültem a horoszkóp-rovatnak, fuldokló a mentőövnek, végre rajtam kívül is foglalkozik valaki velem, dobbant egy lórúgásnyit a szív, az érdeklődést nem színlelve, kinek is színleltem volna, valósággal belevetettem magam az ikrek sorsát meghányó-vető dolgozatba, mélyedtem el üstöllést az előttem arra a hétre felajánlott életstratégiákban. Most fogsz igazán meglepődni, emelte a tétet az elbeszélői igényességben alig felülmúlható munkatárs, ugyanis, és ekkor a farzsebéhez nyúlt, itt van nálam kéznél az a bizonyos füzet, amelybe, jegyzem meg nem először kellő nyomatékkal, neked dolgozom, és amelyből tüstént megtudhatod, felolvasom, ne szólj közbe, korunk jósdája milyen támpontokat jelölt ki nekem arra a hétre. A „Levelek ajóéletbe” médiuma a beszámoló ezen fázisában hirtelen kimerültnek, hovatovább legyőzöttnek mutatkozott; beletörődőn, vagyis jóváhagyón pislantott egy lassút, borát kihörpintette; megadta magát a magasabb erőknek.

Na akkor, figyelj, kezdte a retorikai alakzatokban dörzsölt kukta, ne félj, csak szemelvényekbe avatlak be! Szerelem: Régebben tett ígéretek, elmaradt fontos teendők szorongatják, vagy kényszerítik hiábavaló erőfeszítésekre. Ön mindig csak a kalandot keresi, nincs ez másképpen most sem. Ész nélkül menekül a kötöttségek elől. Mit szólsz, pirosodott ki a kukta. Egészség: Az őszi randevúk kedvenc programja a gyertyafényes vacsora vagy egy ital elfogyasztása egy hangulatos helyen. Ha nem bírja az alkoholt, ne engedje magát rábeszélni! Állandóan bizonyítania kell a munkahelyén, és az sem kizárt, hogy egyszerre több szeretője van, emiatt aztán folyton feszült, képtelen lazítani. A keleti torna és a meditáció biztosan segít. És, folytatta önelégülten a harcias segéd: Munka, pénz: Igyekezzen betartani a törvényeket, és ismerje fel, hogy valamennyiünket egyetlen energia kapcsol össze! A héten ne engedje senkinek, hogy kifürkéssze a gyenge pontjait! Figyeljen jobban a különös, úgynevezett érzéki tapasztalatokra! Tessék, feketén-fehéren ezt kaptam az útra.

Jó kedvem ugyan nem kerekedett, nem is áltattam magam; a kedv szegett volt, akár egy batikolt felsőing, ám végre gondolhattam valamire, noha ezúttal sem másképp: magamra, némi távlatot kapott a személy, aki a kupéban eleddig csak vakarózott; a horoszkópban komor és egyszerre mulatságosnak látszó körvonalaimra leltem, megindító volt tapasztalnom, hogy valaki számon tart, számtalan sorstársammal közösséget teremt, helyet csinál nekem a világ áttekinthetetlen rendjében. Gondjába vesz. Nem hímez és hámoz, a szemembe vágja egyenesen hibáimat és erényeimet. Nem kímél. Nem kímél, és nem kecsegtet, mégsem kegyetlen, nem elbánni, hanem bánni akar velem, tárgyilagos, igen. Számot vet az életemmel. Igaza van teljesen, töprengtem a novemberi délelőtt részvétlenül szitáló fényében; be kell látnom, keretfeltételeim merőlegeseit és párhuzamosait precízen húzta meg a lékek eme újkori mérnöke, kalapom előtte meglengetem, tisztelgek. A kötöttségekkel hadilábon állok valóban; történeteim ebben a raszterben megrajzolhatók, a raszter pedig, nem vitás, az éjszaka, az éjszaka, aki, igen, nem ami, aki, mint az egyik legéleslátóbb angyal állapította meg iszonyú pontossággal, voltaképp az én házastársam; a nők ekképp csak szeretőim lehetnek; ideig-óráig hitegethetőek vagyunk, ők és én, hitegethetőek azzal, hogy majd minden elválik, elválok hamarosan, de végül a nők válnak el tőlem, mert magamat nekik nem adom meg, megadni téteket és emeléseket adok meg a kártyaasztalnál. Negyvenhárom év, gondoltam a vonaton, pontosabban: pontosan negyvenhárom év ül velem a vonaton. Az ezeregy éjszaka meséi, illetve, ha jól számolom: a tízezeregy éjszaka meséi. Ladiladilom, sárga liliom, villant be minden előkészítés nélkül nagyapám kedvenc nótája, majd nyomban utána: sejhaj denevér, bennünk van a kutyavér. Zavarba jöttem hirtelen, mert nem számítottam ilyen fokú lélektani térfoglalásra, arra, hogy a főszereplő, aki én vagyok, nem meglepő, egyszer csak dalra fakad, önnön korlátait foglalatnak véli, azon pedig mulat; mulat az állhatatlanságán, pontosabban állhatatos menekülési kényszerein, mulat az elmaradt fontos teendőkön, a hiábavaló erőfeszítéseken, a kényszeres kalandkeresésein, az őszi randevúkon, a gyertyafényes vacsorákon, a hangulatos helyeken, az alkoholt vádakon, az összekapcsoló egyetlen energián, vagyis és összegezve, idézet ismét: a gyenge pontjain. Vidám temetés.

Na, eddig akkor megvolnánk, nyugtázta az elmondottakat a hálásnak kevésbé, inkább türelmesnek mondható hallgatóság, azaz a „Levelek ajóéletbe!” szépirodalmi akciócsoport elnöke. Ha szándékod az volt, hogy, akár a németalföldi festők, a kompozíció alsó sarkában, önnön alakodat miniportréban megörökíted, az eredmény sikeresnek mondható, ám ezzel, figyelmeztetlek, szokatlan fénytörésbe nem állítottad, azonban utazásod lendületét és kíváncsiságom mohóságát mérsékelted, nem ártana tehát, ha gyorsítanál kissé mind az elbeszélésben, mind pedig, az érdeklődésemet ehelyütt serkentendő, a rendelkezésünkre álló italokra nézve. A kukta értett a szóból, a könnyebbik végét fogta meg a dolognak, a pultnál a tömény szeszek repertoárját illetően tájékozódott, miáltal nyert némi időt, hogy másik sebességbe kapcsoljon. Két kispálinkával tért vissza barátjához, amelyeket íziben hörpintettek fel, a történet felforrósodása érdekében.

Fütyürészős mélázásomat a kalauz betoppanása szakította meg, vett friss levegőt a „Levelek” fogalmazója. Női kalauz volt, az örök női kalauz, a magyar női kalauz, a kalauzok archetípusa egyenesen, akiről eldönteni nem lehet, hogy a P. Mobil megénekelte pokolba tartó vonat transzvesztita Kháronja avagy a Rilke eldalolta Orfeusz Euridikéje: a hajvégeknél lenőtt hidrogénfestés, a körmökön pattogzó zománc, a cserepes száj körül kontúrt vesztett és elcsúszott rúzs, de a mosolyban, az apró grüberli pajkos mélyedésében még ott a megcsillanó, valamikor szebb napokat látott, reményekkel telt élet csintalan derűje. Résnyire húzta a kupé ajtaját, és közölte, készülődjek, néhány percen belül, valamely pályameghibásodás okán, az utazóközönség átszállásra kényszerül. A hír, noha látszólag készületlenül és kellemetlenül ért, mégsem lepett meg, pontosabban: ott és akkor meglepett, ám ahogy visszatekintek, és mintegy egységbe próbálom foglalni az utazás eseményeit, hézagmentesen illeszkedett a nap szelleme diktálta menetrendbe. Felkászálódtam, megadtam magam az elháríthatatlannak. A következő állomáson busz várakozott; maszatos ablakú, sár verte, vastag, keserű kipufogó benzingőzt eregető, dohogó, krákogó, harákoló, izzadó, szuszogó nagybeteg – magyar busz. A hogylétemről analitikus pontosságú leletet prezentáló szakirodalmat magam mögött hagyva a hátsó ülésre placcoltam. A szorongásom immáron hűséges csendestársként kísért; el nem eresztette volna, fogta a jobbomat, és tenyerébe kezem otthonosan simult.

Elég az elégiából, a poézist – mosott ruhát – hagyd most már másra, szólt a pálinkafátyollal átfutott tekintetű barát. Nem vagyok a tények megszállottja, de lassan olyan dagályossá, egyben lapossá válik a meséd, akárha valamely szappanopera folytatásos sagájának dramaturgiáját követné. Mondd már, mi a búbánatos frászkarika történt veled, ami miatt ezt a délutánt az estével keresztezzük, ne hidd, hogy jobb dolgom nem volna!

Kérlek, válaszolt sértettségét nem leplezően a „Levelek” matadora. Kérlek szépen! Az, amit te búbánatos frászkarikának nevezel, nemes egyszerűséggel az életem, az életem egy napja, szkhüllák és karübdiszek közötti hányattatásom pikareszkje, ízig-vérig epikus anyag, olyan, amelyre vágysz, amihez váltig ragaszkodsz, levélfolyamod jelentős része, ha nem vennéd észre! De, hogy lásd, kivel van dolgod, rendben, fordulatszámot váltok, amúgy az elbeszélésem tárgyához szükséges követési távolságon nem változtatva gyorsítok, nem rövidítelek meg azzal, hogy hosszú lére ereszkedem. Miután a buszon, ha kényelembe nem is, valahogy azonban elhelyezkedtem, azaz a vonatúthoz képest még szűkösebben, immáron utastársaimmal egy légtérbe kényszerítve fészkelődtem, nos, néhány perc múlva az orromat penetráns bűz csapta meg. A busz fékezett, hátranéztem, a farmotor felől fondor füst csapott fel, a sofőr hátraszólt, mindenki szálljon le. Utastársaimmal elhagytuk hát a fedélzetet, és a kigyulladt jármű mellett figyeltük, amint vezetőnk poroltóval igyekszik csillapítani a motorháztető mögött gonoszul játszadozó lángokat. Kisegítő busz érkezett kisvártatva, folytatta a „Levelek” írnoka. Kisvártatva, ismételte meg a szót. Volt egy lány, akivel, mialatt a vidéki kisvárosban, csak a kitelepítéshez hasonlítható főiskolai félévemet töltöttem, gyakran zötyögtem együtt Budapest felé, szóval ennek a lánynak ez volt a kedvenc szava: kisvártatva. Ne, ne vágj közbe, nem akadok most már el sehol, nyílegyenesen robogunk végső célunk felé. Tehát kisvártatva átszakítjuk a különös kirándulásom végét jelző szalagot.

A vasútállomásnál kapaszkodtam le az autóbuszról, az eső ugyanolyan kérlelhetetlenül szitált, mint az induláskor. A város, ahol életemben már számtalanszor megfordultam, ázott volt, vizes, ráadásul épp komoly átalakítás, eufemisztikusan: felújítás alatt állt; az utcák és a terek régi burkolata felbontva, az újabb még nem lefektetve. Mindenhol elterelő paravánok útvesztőibe bonyolódtam, vaskos tócsákat kerülgettem, pallókon egyensúlyoztam. A délutánt az alkonytól megkülönböztetni alig lehetett, észrevétlenül és feltartóztathatatlanul, fenyegetően sötétedett. Mint mondtam, sokadszorra voltam itt, az egyik legkedvesebb városomban, baráti telefonszámoknak sem híján, ám ezúttal minden hívásomat kudarc kísérte. Remek embereim nem értek rá, csupán arról biztosítottak, hogy az esti alkalomra mindenképp szabaddá teszik magukat. Amire számítottam, hogy végre jó kezekbe kerülök, csalfa reménynek tűnt; becsapott voltam, és tanácstalan, akár egy kikosarazott kérő. A nyirkos ájer befúrta magát a gallérom mögé, cipőm pillanatok alatt átnedvesedett, választásaim lehetősége megszámláltatott, úgy döntöttem, a régi táncrend még eligazít, keretbe foglal, összeszed; a legutóbbi látogatásomkor pompás ebéddel és kiváló borokkal kényeztető kocsmát keresem fel. A fent már tárgyazott nehézségeket leküzdve jutottam el célomhoz. Beléptem, a vendégtér teljesen üres volt, a csapszék belső világa a többször felhasznált és kihűlt étolaj fényeiben irizált. Nem volt mit tennem mégsem, leültem, sört rendeltem, cigarettára gyújtottam, a vonatúton hellyel-közzel pacifikált szorongásom pedig, nem hinnéd, ismét magára talált, tökéletes fegyverzetben indult rohamra. Az ivóban természetesen zene szólt, pontosabban valamely kereskedelmi rádióból szivárgott a szokásos egyveleg, nyál a hangszórókból, a falon valamely szintén kereskedelmi tévé képei futottak természetesen némán. A tüllfüggönyök egyenmintái csipkézték a fekete ablaküveget. Aztán nyílt az ajtó, magányos férfi jött, műbőrnek tűnő bőrkabátban, baljában autóstáska, szintén műbőr, nem vitás, kávét kért, eszpresszót, Sopiánét bontott. Jelenlétében a helyszín egy restihez kezdett hasonlítani, benne két, az utolsó szerelvényekről is lemaradt, utassá immáron nem avanzsáló személy, átutazók, akik hajnalig a sorstól kapták ezt a kietlen szabadságot, ezt a bénító kimenőt.

Istenem, miért öklözöl, miért versz, miért kínzol, horkant fel a „Levelek” direktora. Miért? Azt ígérted, hogy a fináléban vagyunk, azt, hogy végre értelmet nyer ez a délután, illetve, te jó ég, az este, ehelyett még mindig csak egy kocsmában vagyunk, itt szarakodunk, itt iszod a sörödet, itt cigarettázol. Egészen odáig mész, hogy most már egyenesen azt gondolom, visszaélsz a barátságunk szavatosságával. Nézd, ha a barátságunk forog kockán, akkor el is hallgathatok, húzta meg a vállát a „Levelek” súgója. Nem, nem, nincs visszaút, ezt az eltöltött időt nem ingyen adtam, vonult hátrébb az egyszemélyes közönség, szeretnék belőle valamit viszontlátni.

A műbőrkabátossal képtelen voltam együtt tovább tartózkodni, fizettem, és a nyakamba vettem a várost, szemeztem a különböző kimérések kirakataival, ám az üresség általánosnak volt mondható, mintha evakuálták volna a lakosságot. Erőim engesztelhetetlenül fogytak, lépéseim iránytalanul szaporodtak, hirtelen megfordult bennem, hogy hagyom az egészet, hagyom a felolvasást, hagyom a két napja még fergetegesnek ígérkező éjszakát, hagyom a baráti szállást, elcsípem az utolsó járatot, megfutamodok inkább. Ám dűlőre nem juthattam mégsem, mert egyszer csak viharos indulattal lendült mozgásba emésztőrendszerem, a másnaposság biokémiai számláját most látta elérkezettnek benyújtani.
A homályos utcák egyikéből a másikába szaporáztam, de ekkor mintha egy másik zónába csöppentem volna; cipőboltok és háztartási üzletek között flippereztem oda-vissza, míg végül, a tényleg utolsó másodpercben beestem valami homályos ki- és belétű sörözőbe, a mosdót tájoló haladtamban a pultnál íziben vendégként viselkedtem, rendeltem tehát, a vizesblokk felé mutató mozgásomat megtorpanásra, hála az égnek, semmi nem késztette. A megkönnyebbülés azonban csak ad hoc, azaz időlegesnek volt mondható, ugyanis a söntés, jóllehet és ezúttal nem néptelenségével szorította meg a torkomat, ellenben a társaság, amely úgymond fogadott, a műbőr autóstáskás rémület pandanjaként elgondolható. Tompa sziluettekbe foglalva remegett öt-hat alak a neoncső proszektóriumi derűjében. A szoláriumok jutottak eszembe, hetenként csőcsere, új csövek, hát itt nem ez volna a reklám helye, miközben a társaság mulatságát az jelentette egyedül, hogy, ha jól vettem ki, a Hupikék törpikék című rajzfilmsorozat parányi hőseihez hasonlítgatták egymást. Az amúgy, más körülmények között, és ezek a körülmények természetesen a belső körülményeket jelentik, a körülményeimet, feltehetőleg nem esett volna nehezemre elmerülni harsány jókedvükben, azonban, talán nem leplek meg, ez nem állt módomban. Az órára néztem, még csak egy órája voltam a városban, a felolvasásig pedig hátra volt másfél. Lehúztam a söröm, az utcán baktattam megint.

Ne, ne húzd fel magad, szúrta közbe a „Levelek” oszlopos szentje. Már csak néhány arasznyira vagyunk a végétől. A „Levelek” konduktora legyintett, oda se neki, mondta, bármire felkészültem, megadtam magam, te győztél.

Jó, innentől dőlj hátra, küld ki a csajodat a büfébe, kvarcolj élesben. A templomban, amelynek nyitott kapuja véletlenül tárult fel előttem, mécsesek jelzőfényei lobogtak. Ez már az én történetem. Illetve, valahol, ki tudja, hol jártam ekkor, egy templomajtónyi, derengő fényt vettem észre. A lépcsőkön a küszöbig mentem, benéztem, halk és gyengéd áhitat fogadott. Semmi egyéb nem történt; álltam. Álltam egy darabig, ne várj ehelyütt semmiféle feloldozást, álltam és megnyugodtam. Elfogott valami nyugalom. Álltam, aztán beléptem, leültem az egyik padba, hűvös volt, mint minden templomban. Nem a templomon van a hangsúly, noha a templomi fények, az olvadó, majd kihűlő faggyú lehelete, az oltárkép barokk ünnepélyessége, a fapadok ropogó csendje mindebből nem kiszerkeszthető; akkor tehát mégis a templomon van a hangsúly. Nem gondoltam semmire, nem kell, ezt éreztem. Gondolt már engem sok minden. Kocsmai vigadalom, női könny és mosoly, hajnali és éji Duna-part, téli és tavaszi Gellért-hegy, balatoni fejelés, baráti szó, anyai leves, apai vállveregetés. Ilyesmik. És persze vonatút is, na, nem a mostani. Most meg ez a templom. Kicsit maradtam. Sokáig maradtam. Fene tudja. Fél órám volt a felolvasásig. Ami aztán ment. Mint a karikacsapás. Volt siker, taps. Nevetés. Kiváló emberek, nemes borok. Nem állítom, hogy ezért meséltem neked napestig, lehet, hogy mindenért. A semmiért.

A busz egy lámpánál állt. Ismeretlen volt a környék, hiszen ebbe a városba eddig mindig vonattal jöttem. Szóval a busz állt, én meg az ablakon át bámészkodva kiskocsit húzó lovat látok kőbe faragva, alatta, ebből a távolságból is kiolvasható volt a felirat: A bányalovak emlékére. Most azt hiszem, ezért meséltem neked. Tudd, hogy van ilyen, egy emlékmű a bányalovak tiszteletére. Nem megyek a pulthoz. Te se menj.

A „Levelek” munkatársai ekkor kezet nyújtottak egymásnak. Gyengéd és határozott volt az utolsó pillanat. Az igazgató fejet biccentett, koccintás következett, szokatlan. Szertartásos búcsú – a bányalovak emlékére. A bányalovak emlékére.

Pont. Az ő emlékükre.