Mennyi pletyka lesz ma. Szél Juli oldalán megfeszül a blúz, ahogy visszahúzza, megrántja, hónaljban bevág, savanykás szagot érez: az állandó rohanás. És majdnem hiába. Akkor is, ha elébe megy, ha mindent elintéz, mindenkivel beszél, így lesz vége a napnak: mennyi pletyka volt. A leltár ma nem lehet másmilyen. Szél Juli rohan, még az utolsó pillanatban át akar menni az úton, de már villog a zöld, indulnak a kocsik, valaki rádudál. Juli visszalép a járdára, a jedlai szódás dudált, néhány éve még dehogy mert volna Szél Julira rádudálni. Juli izgatott, dühös, topog, mint aki át akar szaladni a piroson, keresztül a négy sávon, szlalomozva a kocsik között. Megint a szódás kocsijára néz, rossz érzése lesz. Fölemeli a kezét, mintha csak meg akarná törölni az orrát, de igazából a mellét vizsgálja meg a csuklójával, akárha véletlenül tenné, meglöki, fölemeli a saját mellét, feszes-e, áll-e valahogy, még szép, hogy feszes, még szép, hogy áll, jó bőr Szél Juli még, nem akármilyen, ne dudáljon rá a jedlai szódás, mert kitapossa a belét. Ilyen mellet a jedlai szódás életében nem fogott még, nagyon is feszes, két gyerek szopta fejenként két évig, az összesen négy év szopás, és azok után ilyen, pontosabban nem is azok után, mindentől függetlenül. A szódás beszorul a sávba, nem tud lekanyarodni egy pirossal, ott ragad az evangélikus templom előtt, hintáznak a hirtelen fékezéstől a szifonok. Juli elmosolyodik, az ég neki üzen. Az ég mindig mindennel üzen, csak meg kell érteni.

Ő a volt férjének, Szél Péternek is ezt mondta, mikor bejelentette neki, hogy otthagyja, elmegy, és összeköltözik a főgimnázium akkori angol lektorával. Mindenki bolondnak gondolta, és neki lettek volna kétségei, ha nem olvas a sorok között, de olvasott, és végül is nem bánta meg. Sem akkor, sem most. Kijönnek valahogy, a pénz végül is nem minden. Szél Péter azóta megnyitotta a második pékségét is, ráadásul ezt már a sétálóutcán. De akkoriban, könyörgöm, burekot sütött otthon a sütőben, és a piacon árulta ponyván. Borzasztó volt, de volt benne némi édes báj, amatőr virtus, hagyományőrzés, vagy mi, még lehetett azzal takarózni, hogy megbolondult, hogy a százéves evangélikus gimnázium igazgatóhelyettese hóbortos, szeszélyei vannak. A burek állítólag finom volt, fogyott.

De azt a koszlott lakókocsit Szél Juli nem tűrhette. Ott állt a piac melletti kis utcában a gyepen, csálén, mert leengedett az egyik kerék, és az ő férje, az igazgatóhelyettes, a városi focicsapat gyúrója és másodedzője reggel abból árulta a kenyeret meg a buktát. Hogy ő azt mennyire szégyellte! Az anyja még zokogott is, ő egy gimnáziumi tanáremberhez adta a lányát, az ő veje a megyei sportélet büszkesége, évente háromszor-négyszer is benne van a fotója a megyei lap sportrovatában. Erre kint áll, árul a piacon, fejébe húzza, szinte az álláig azt a kötött fekete sapkát, a Jóisten se tudja, honnan szedte azt a szart, otthonról nem, az biztos, ilyen abban a lakásban nem volt, és azt kiabálja, burek. Mostanában tíz-tizenkét alkalmazott, vagy mennyi, nem lehet követni, baromi finom a virslis kifli, ráadásul könnyű rétestésztából sütik, de azt a kurva bureket Juli meg nem kóstolja, akármennyien is dicsérik.

A mai napig, Kicsi Burekem, tulajdonképpen eldöcögtek a dolgok. Ezt gondolja Juli. Szél Juli még azelőtt kidobta a szeretőjéből lett élettársát, a vörhenyes képű, hórihorgas angol lektort, mielőtt letelt volna a szolgálati éve. Látta a jeleket. Mikor kezdődött az a szerelem: mindent elvitt, akár a bosszúéhes Tisza. Vitte Szél Pétert, a házasságot, életet, házat, mert olyan szerelem volt, és mert az ég üzent. Istenem. Ezt mondja magában Juli. Akkor mondja, mikor erre gondol, kimondja, de csak suttogva, Istenem, közben végre zöld, rohan át az úton. Milyen szép, míg kezdődik, a szerelem. Az ő kicsi lektora, David még alig értett magyarul, de ott, a Tisza-parton, a satnya füzek alatt ültek, és Juli magában beszélt, hangosan gondolkodott, magyarul, David meg figyelt, figyelte az ajkát, és anynyira érteni akarta, miről beszél, hogy megértette. Egy év múlva meg: már értett és mégsem értett. Addigra már Juli nem hitte el neki, hogy marad a kedvéért, hogy halálig szereti, és hogy csak miatta megtanul majd rendesebben magyarul, aztán angolt fog tanítani a főgimnáziumban. Már minden fontosabb volt. Hogy London után, mondjuk. Hogy azok után van itt. Egyetemi város, persze, de aki Londonban nőtt föl, nem tudja megszokni, ha nem Londonban van. Juli az asztalra köpte a meggylevest, na, ne mond, majomkám. A színházban azzal ugratták Julit, hogy jön másik, ne búsuljon, a főgimnázium minden évben kap lektort, várja az állomáson, nehogy lenyúlja más. Juli fújtatott, neki elege van ezekből a ropogtató sznobokból, ő nem nyelvtanár, egy ilyennel még üvölteni sem lehet, mert ha üvöltesz, nem érti, „lassabban”, ezt feleli rá, hát lassan nem lehet üvölteni! Pedig a veszekedés a házasság lényege, vagdalózás és üvöltés a kétségbeesésig, mindenen túlmenni, ölni, gyötörni, alázni, elmenni addig egészen, ahonnan már nincs visszaút, olyan gennyes sebeket ejteni a másikon, melyek soha nem hegednek be, és akkor végre jöhet egy rendes baszás. Daviddal ezt nem lehetett, ergó rendes baszások se voltak, csak olyan úriasak, a csajok röhögtek a pénztárban, „plíz, madam, megengedi, beh-teh-hetem?”

Aztán a gimnázium támogatóbálján meglátta Franket, az új lektort. És Juli visszavont mindent. Mégis akarta az újat…

Nem, nem, nem. Erről győzködi magát Juli, ezután is minden rendben lesz. Kicsi munka lesz benne, gondolja, kicsi bosszúság lesz benne, gondolja, de megoldható, kibírható. Kibírt Szél Juli már mást is, és mégis itt van, és hányan, Istenem, belegondolni is rossz, pontosabban borzongató, hogy milyen sokan kisiklottak, kapualjban fetrengenek, vagy leugrottak a vasúti hídról vagy a malom tetejéről. A jedlai kisátjárót a nagyot bukó férfiak szeretik, behajtani a Volvóval a zágrábi gyors elé, és nincs az a helyszínelő, aki megmondaná, ki ült a kocsiban, szétrobban minden, szétrobban az egész élet, két kilométerrel arrébb is lifegnek a cérnaszálak az üléshuzatból.

Szél Juli rohant. Vagyis magához képest sietősen ment, de azért egy vonalra lépett. Ha sietett, akkor is. Nem lehet föladni a küzdelmet egy percre se. A jó nő a föld alatt is jó nő, a koporsóban is jó nő, ezt mondta az anyja mindig. Feszes szoknyában temették el, megérdemelte, gondolja Szél Juli, és viszketni kezd a szeme, a fél násznépnek félre kellett nézni, amikor levették a koporsófedelet, dögöljenek meg. Ilyen jó bőr hatvanas még nem feküdt ebben a városban a ravatalon. Szél Juli már majdnem a sétálóutcához ért, a sarkon a városgazdálkodás platóskocsiján munkások; hová néznek ezek, ezek hová néznek, már a munkásokban se lehet bízni… ezt gondolja. Füttyszó. Na végre, füttyszó. Juli a katolikus templom felé fordul, ne lássák a halvány átsuhanó mosolyt, csak egy kis illanás, a szíve megmelegszik. Rázzad, kicsi szívem, kiabálja a munkás. Most kell figyelni, hogy nem kevésbé rázni és nem jobban rázni, csak menni, mintha ez a mondat nem is lett volna. Szél Julit nem lehet kóstolgatni, mit képzel ez a koszos körmű barom.

Valenkánál, a bőrösnél még ott az a gyönyörű csizma a kirakatban. Térd fölé ér, és a szára tetején hasított gallérok, és most már vörösben is van, teremtő atyám, fekete és piros váltásban, milyen is lenne az! Milyen kegyetlen játékot lehetne játszani vele, de harminckilencezer egy pár, a kettőt talán ideadná Valenka hatvanért, de hetvenért biztos, számla nélkül. Kisfeketével bomlasztó lenne a vörös csizma, és a laza vörös harangruhával vérforraló a fekete. Úgy lehetne csinálni, hogy egymást követő napokon: fekete, piros, piros, fekete, tiszta Kányádi, meghalnának a színházban az irigyek. A színésznőket megint újra kellene éleszteni, hogy lefőzi őket a titkár. Mit tegyünk, a színházi titkár nagyobb díva, mint ők. Hát, mondjuk, igen. Szél Juli keményebb nő, mint ezek a határszéli primadonnák, erdélyi lotyók, esetleg egy-két jobb bőr Szabadkáról vagy Váradról, de azok is, ahogy a többi, mind, na, nettó kurva.

A színház! Először a színházba kell mennie, gondolta, mi van, ha oda is bemegy, ha ott kezdi építeni magát, ahol neki, Szél Julinak a legjobban fáj! Azért még egy pillanatra visszalépett Valenka kirakata elé, megnézte magát. Most akkor ő még szereti a volt férjét? Ez azt jelenti? Titokban, belül valahol a veséjében vágyott még erre a nyomorult Szél Péterre? Valenka kinézett az üzletből. Mind a kettő a te méreted, mondta. Ősz hajú nő volt ez a Valenka, nem festetett, érthetetlen, egészen elviselhetetlen, ahogy nevetgél a bőrnadrágjában, jó combja van, szakadna meg, feltűnően jó, de miféle duma az, hogy ő ki van békülve a korával. Ki kérdezte a lelkivilágát, hogy mivel van megbékülve, úgy néz ki, mint egy népi író, könyörgöm, hátrafésült fehér, rövid hajjal, fekete-fehér képben, illő rámában mehetne a főgimnázium falára. Hatvanat adok a kettőért, mondta huncutul Juli, de Valenka arcán valami olyan mély sértettség szaladt át, mintha lenyelte volna az állát, úgyhogy Juli inkább sietősre fogta. El ne vigyék előled!, kiáltotta utána Valenka.

Juli már az ószeres előtt állt, innen szerzi a csészéket, legyezőket, vázákat, csupa kacat, kacagós apróságok, minden héten vesz egyet magának, ha azt gondolja, mégsem ezt várta az élettől, és hogy egy lektor, még ha csinosabb lektor is, mint az előző, nem elég vigasz erre az eredendő szomorúságra, amit péntek délután rendre érez, a kétségbeesését, mi végre is ez az egész? Juli úgy fordult meg, mint akire rálőttek. Tán már járt itt?

Kicsoda?, kérdezte ártatlan képpel Valenka, és visszajött a lengyel akcentusa, mint mindig, ha hazudott. Már járt itt, kiabálta Juli, ezt nem hiszem el! Ha el mered adni neki… Tanárosan rázta a mutatóujját, ha el mered adni! Valenka a csizmákra nézett, eladók. Széttárta a karját, Ha kell neked, vedd meg őket. Juli visszalépett, egészen közel, és szinte suttogva kérdezte.