Megérkezés

 

Remegett a világ. Nyári délidőn ilyesmi képét mutatja az a magyar Alföld, a fény fölfordítja a földet, a templomból kiremegi az Istent, a beteg tücsökből trubadúrt csinál. A frissen fejt tej délre megalszik, csak mindig akad benne néhány döglött légy, bögöly vagy megtévedt háziméh. Az emberek elalszanak imádkozás közben, s aztán a fekete öltönyös, fehér inges férfiak arra riadnak, hogy istentelen erekciójuk van, az asszonyok meg csak gyűrögetik a hímzett sarkú zsebkendőt.

Néhány pillanattal ezelőtt, még az autóból pillantotta meg a szobrot. Haladt. Még nem tudta pontosan, miféle szobor, kit ábrázol, csak azt látta, hogy valaki, valaki itteni ember nekifeszül, és a homlokával tolja a házak, az árok, a sövények fakózöld fala mellett, mert errefelé rendre tujákat ültetnek a házak elé, és tisztes távolból kutyák is követték őket. Mobilszobor volt, hát persze. Egyébként lehetett volna motoros szobor is, távirányítós, csakhogy ez még a kezdetlegesebb fajta volt, tolni, nyomni, húzni kellett. Nos, mint tudható, minden, ami jó, megmozdítható. Az egyik zöldre mázolt, csálé kerítés mögül kislány integetett. A szobor élénk sárgára volt festve, ez még innen is jól látszott, és persze remegett ő is. Tolták a szobrot, mégis remegett.

A görbülő akácfára lógatott hangszóró azonban szürke volt, mint a friss halottak arca, rozsdás huzalok szaladtak belőle a földbe, és kiválóan működött. Szóval nagyon is jól működött. És nem remegett.

– Állj! Azonnal megállni! – rikoltott.

Addig is szinte már lépésben haladt, de most megállt, behúzta a kéziféket, kiszállt az autóból. Pányvázott tehén emelte föl a fejét az út túloldaláról, komótosan rágott. Most, hogy kiszállt az autóból, pontosan látta, hogy miféle dolog az a sárga szobor. Jézust tologatták a város határában.

– Neve? – recsegett rá a hangszóró.

Bólintott, és megmondta.

– Mi célból érkezett hozzánk?

– Kozmetikus vagyok.

– Hogy a lószaros fene enné meg magát, nem azt kérdeztem, mit csal, mit lop, mit hazudik, hanem azt kérdeztem, hogy mi célból érkezett? – a hangszóró különben mindezt nyugodtan mondta még.

– Cejt úr meghívása alapján érkeztem az önök városába.

– Nahát, bassza meg.

A hangszóró láthatóan elgondolkodott. Hallatszott a szuszogás, a harákolás. Köptek is. Vizet vagy pálinkát ihattak, koppant egy pohár feneke, ital lötykölődött. A távolban az egyik kutya ugatni kezdett, és az alak, aki eddig a homlokcsontjával nyomta a szobrot, valami mélyedésbe keveredhetett, most képtelen volt tovább haladni. Az egyik kutya mintha az ugatással próbált volna segíteni neki.

– Nos, kérem, azt mindenki mondhatja, hogy Cejt úr. Hát persze! Cejt úrra hivatkoznak. Miért is ne? – a hangszóró kelletlenül, gúnyosan recsegett. Ő erre a zakójába nyúlt, és elővette a papírost, fölemelte a lábát, a combján óvatosan kihajtotta. Különben nem levél volt. Pecsétes, írásos dokumentum. Igazolvány. Cejt úr kék, körpecsétjével díszítve. Fölmutatta.

– Cejt úr meghívott engem ide, az önök városába – mondta hunyorogva. Érezte, hogy a halántékán izzadság csorog alá, és mintha a remegés kezdte volna megfertőzni őt is. Az arca elé emelte a kezét, nézte az ujjait. A háta nedvesedett, rázogatni kezdte az ingét. A szobor a házaknál még mindig nem mozdult. Valahogy nagyon beakadhatott.

– Bökje már ki, mit akar tenni, ember!

– Cejt úr megbízása szerint fogok dolgozni, uram. Vannak feladataim.

A hangszóró hallgatott. Mintha könnyű, cseh ceruzákat tördeltek volna a másik oldalon.

– Feladatai! Hm. Konkrétan mit fog dolgozni? Mit!

Most ő tűnődött el.

– Cejt úr nem tájékoztatta?

A hangszóró fölfortyant.

– A faszomba, ember! Itt én kérdezek. Én!

Átállt egyik lábáról a másikra, olyan erős volt a fény, hogy tulajdonképpen már nem is látott. Most már úgy érezte, hogy együtt remeg a vidékkel ő is. Különben nem volt ez annyira rossz érzés. Az alak ott a távolban a homlokával feszült neki a szobornak, aztán fordult, a hátával tolta volna, talán bele is rúgott. Igen, megrúgta a szobrot. Kiabált vele.

– Mehetek, vagy sem? – kérdezte végül.

– Jól van, elmehet. De nem ajánlom, hogy bajt keverjen – dünnyögte a hangszóró. Bólintott, hogy hát persze. Elővette a zsebében tartott üveget, beleivott.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte aztán.

– Mit?! – hörgött a hangszóró.

– A nevét. Hogy hívják magát? – bólintott ő.

A hangszóró erre üvölteni kezdett.

– A jó kurva anyádat kérdezd, ember! Azt! Mit képzelsz te magadról? Hogy kérdéseket tehetsz föl?! Nekem?!

Addigra már a kocsijához lépett, fölhajtotta a csomagtartót, kicsit nézelődött, egy-két dolgot, tárgyat odébbtolt. Visszanyúlt a csomagtartó fedeléhez, hajtogatta le és fel, recsegett, majd meg kell olajozni. A hangszóró közben ordított, egészen fölzaklatták a kellemetlenkedő kérdések. El lehet képzelni, milyen furcsa lehet egy hangszórónak, ha kérdeznek tőle. Már megtalálta, amit keresett. A vashuzalvágó ollót és a nagyobbik fejszét vette elő. Kanadában ilyennel vágják a fenyőt. A tehénre nézett, bólintott. Aztán az akácfához ballagott. Megkopogtatta, kifordított kézfejjel simogatta a törzset, mint aki bocsánatot kér. Visszább lépett, árnyékolta a szemét. Igen, az akác is remegett. Akkor hozzákezdett.

– Mit csinál! Mit csinál! – ordított a hangszóró, amíg tudott. Ő addigra elvágta az összes huzalt, aztán a dobozt leverte a fáról. Néhány pontos ütéssel tönkrezúzta. A tehén szórakozottan nézte, a farkával csapdosott, és végre a házak mellett is elindult a szobor. A kutyák veszettül ugattak. A hangszóró már nem volt egyéb, mint néhány összetört, rossz vaslemez, görbe szög és csavar, törmelék. De mintha vérzett volna. Rozsdás, barna vér szivárgott a száraz földbe. Bólintott.

– Amint mondtam, kozmetikus vagyok – mondta még a szétvert hangszórónak, az autóba ült, és behajtott a városba.

 

Az irodában

Ha ugyan a kezdet nem csak annyi, hogy a végére akarunk járni annak, mi lesz. Ha ugyan. Az ellopott kezekről Szegény Johann, az egykori könyvtáros tett jelentést 2012. március 20-án, és szóról szóra a következő párbeszéd zajlott le az irodában. Aznap is ő volt a megbízott ügyeletes. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő, mert miután a városba érkezett, mert nem vándorolt tovább, nem vitte tovább a nyughatatlan lelke, sőt, hiszen ide jött, ezt akarta, elfogadta Cejt úr invitálását, rá szállt ez a tisztség is, a megbízotti ügyelet, holott egyébként akadt más elfoglaltsága is bőven. Különösen az utóbbi időkben sokasodtak meg a teendői.

– Igen, tessék. Válasszon széket, Johann.

A férfi sorban megnézte a fal mellé állított székeket, aztán az egyikért nyúlt – az ülésrész fakeretébe előadók, jelentést vagy vallomást tévők vájták idegességükben a körmüket – , majd kicsit vackolódott, akárha kő lenne az ülepe alatt. Az ábrázata viharvert volt, mindazonáltal nem úgy tűnt, mint aki zavartatná magát.

– Bejelentést szeretnék tenni – és kifújta az orrát.

– Hallgatom.

Az irodai ablakból rálátott az udvarra. A por néhány gyönge széllökés után lassan fölkavaradott, és ahogy szokta a területre sodort levekkel, porral és újságokkal, eljátszotta Cejt úr alakját. Mintha ő táncolt volna a barakkok és a törperaktárak oldalánál. Árnyékba borult a helyiség. Váratlanul Zarathustra Kapitány hajolt be az ablakon. Közben a szájába dobott egy szem bontatlan diót, ráharapott a héjára. Úgy beszélt, hogy jókorákat ropogtatott közben. A megtört dióhéjak fölsebezték az ínyét és a nyelvét, s az álkapcsában a héj és a dióbél szép, véres körforgássá kerekedett. Árnyékában ott állt Rubinka, világított a kicsi válla, a földet bámulta. Ó, de persze nem nézett. Nem is szólhatott. Csak az ujja vége fehéredett ki, ahogy szorította a férfi kezét, aki betolta hatalmas mellkasát a nyitott ablakon.

– A kurva mindenségit! – ordította Zarathustra Kapitány.

– Magának is – mondta.

A kapitány gondterhelt képet vágott, megdörzsölte a borostáit.

– Tud-e már valamit?

– Valamennyit, Kapitány, valamennyit.

– Na hiszen, vagy úgy – rágcsálta a diót a Kapitány. – És mit gondol?

– Egyelőre magam sem tudom. Osztok és szorzok. Egyelőre.

– Nahát – a Kapitány csalódottnak látszott. – Nahát. Mi lesz így velünk, ha maga sem tudja?! Egy kozmetikus, és nem tudja. Cudar világ ez, nekem elhiheti. Nagyon cudar.

– Magának nem szabadna panaszkodnia, Kapitány.

A férfi nagyot nyelt, a testébe került a véres massza. Megsimogatta a kislány fésületlen, búzaszőke haját. Aztán halkan kérdezte.

– Ez az a doboz a bejárat előtt?

– Igen, ez az a doboz.

– Működik?

– Működik. De nem ajánlom, hogy hamarabb próbálja ki, mert az végzetes lehet.

– Maga a végzetről papol?

– Bocsánat, talán rosszul fejeztem ki magam. Inkább arról, hogy ha kipróbálja idő előtt, az visszafordíthatatlan lehet.

– Nahát! És a végzetes nem visszafordíthatatlan?

– Igaza van, Kapitány, az. De nem minden visszafordíthatatlan, ami végzetes. Szóval ott a gép. Nézze meg jól a használati utasítást. És ne hibázzon. Bár maga nem szokott.

– A jó kurva életbe, bárcsak tudnék hibázni!

Ezzel elment Zarathustra Kapitány, és vele ballagott Rubinka, akinek ellopták az arcát. A jelenés véget ért. Újra lehetett a könyvtárossal foglalkozni. A mutatóujjával, akárha az egy üvegnek támasztott faág lenne, Szegény Johann elé tolt egy pohár vizet. Az üveg falán ujjlenyomatok pecsétjei homálylottak. Nyomban viszsza is húzta a poharat. Ennyi még szükséges volt. S különben, a dolog félreértésre adhatott volna okot. Nem akarta, hogy félreértsék, hogy hibás következtetést vonjanak le miatta. De gúny tárgyává se akarta tenni a másikat, aki most megköszörülte a torkát.

– Valami tényleg nincs rendben.

– Értem. Csakhogy ez nem újdonság – válaszolt, és újra a másik elé tolta a poharat. Szegény Johann az asztallap felé engedte az arcát, ráharapott a pohár karimájára, amitől úgy tűnt, vigyorog, de csak ivott. Ivott. Aztán szinte visszaköpte a poharat, ami koppant az asztalon. Milyen érdekes, hogy ha kéz nélkül, vagyis miközben a kezét nélkülözve cselekszik, az ember ábrázata állati jelleget ölt, s ez alatt még véletlenül sem brutalitást vagy a durvaság formára találását lehet érteni. Inkább úgy vélekedik, hogy a lélek tompaságát az életösztön vitalitása váltja föl, s mert az élet alakítását leginkább a kezek végzik, mert ők, az ujjak vannak úgymond a cselekvés frontvonalában.

– Igen, ha a dolgok rendben lennének... nem, ezt nem is folytatom. – sóhajtotta. – Maga, Johann, már úgyis kimondta. Valami nincsen rendben. Hát jó. – szórakozottan megpöccintette a radírját. Aztán fölvette, megforgatta. Egy radíron soha nem látszik, mit vagy kit tüntetett el. Vagy mégis? Különben volt az asztalán egy kicsiny, ezüstkurblis hegyező is, és mindenféle színes fejű, kupakos és nyomógombos tollak, illetve ceruzák, olyan fekete belűek, amelyeket újabban múzeumokban lehetett kapni, meg volt ott kékfedeles naptár, címfüzet, és természetesen néhány, sokszor átlapozott törpekatalógus. A kozmetikus bámulta Szegény Johannt, a könyvtárost, aki most már mások jóindulatára építette az életét.

Sorsa, életének alakulása errefelé közismert volt, vagy ha úgy tetszik, hírhedt eset, mert nem csak föltűnően sokat, sok szenvedéllyel és elfogultsággal fecsegtek róla, és színezték különböző árnyalatokkal, de bizony félték is. Úgy mesélték el, de persze azért mesélték, hogy közben kirázta őket a hideg. Cidriztek, mint az őszi akácfák. Ezt az embert, Szegény Johannt a felesége elhagyta. Pedig ő a tenyerén hordozta, minden vasárnap vitt neki krémest. Hozatott neki Chaplint és Marilyn Monroe-t külföldről, méghozzá igazán a legjobb helyről, Kelet-Németországból. Ami, ugye, már Nyugatra van. A felesége sírja mellett azóta a lenszőke Marilyn áll, ő őrzi, ahogy mondani szokták, az álmát az örökkévalóságban. Ha ugyan álom a halál. Szegény Johann felesége úgy hagyta el az urát, hogy meghalt. Nem sokkal azután, hogy megkapta Kelet-Németországból, ami Nyugatra van, Chaplint és Marilynt, könnyű, nyári ruhában besétált a könyvtárba, leült a polcok mellé, legyezgette magát, vizet kért, s mire a könyvtáros visszajött, már nem élt. Ennyire egyszerűen történt. Így is meg lehet halni. Ilyen egyszerűen, mintha az egész semmi lenne, kis marhaság, bohóckodás.

És volt aztán az a szörnyen kellemetlen eset a Sárga Krisztussal, amiről még az újságok is cikkeztek. A gyászidő letelte után aztán egy napon, az imádkozást befejezve Szegény Johann az erdőbe indult fát vágni. Persze nem erdő volt, csak a földeken hosszan húzódó, szélfogó fasor, főként nyárfák, melyek közé akácok és szomorú füzek is görbültek. A férfi váratlanul nagyon egyedül maradt a fák között. Ismeretes a kétségbeesésnek és a remény elvesztésének az az állapota, ami már nem lát kiutat, és nem akar megoldást, sem kicsit, sem nagyot, sem semmilyet. A fényfoltok mint valami hatalmas szörny levedlett bőrei remegtek a fák körül, az aljnövényzet hullámaiban, a tisztások pókháló szőtte takaróján. Nincs megoldás, nincs. Éppen az ember arca előtt roppannak az ágak, mintha tekintet akadt volna beléjük, a megtörő pálcikák fehér belénél hideg csöppek remegnek. És ez olyasféle csönd, aminek a végén addig, és éppen addig sodródik egy test, amíg egy másikhoz nem ütközik. Kondul valami, az ember emel a homlokán, és aztán a ragyogás. A remegés! Odafent egymás könnyű hálóiba mosódnak lombok, mögöttük az ég kékje. Szép. A könyvtáros véglegesen egyedül maradt, ki tudja, miféle érzések törtek rá, miféle gondolatok jártak a fejében, ráadásul az eseményre nem akadt szemtanú, így aztán nem csoda, hogy csakhamar a városi múzeumban jelentkezett azzal a nehezen cáfolható hírrel, hogy levágta a karját.

– Bednárik múzeumőr nagyot sóhajtott, aztán kérdezte. – Jól van, én ezen aztán nem vitatkozom, de azért kérdezném, uram, melyiket?

Bednárik kérdezhette volna, miért nem iparkodik inkább kórházba Szegény Johann, mit keres éppen nála. De nem kérdezte. Ennyit utólag rekonstruálni lehetett. Egyébként pedig mindegy, Bednárik jogosan tette föl azt a kérdést. Ugyanis Szegény Johann-nak mind a két keze zsebre volt dugva, a zsebekből vér csöpögött alá. Ezek a vércsöppek szabályos szavakat és mondatokat írtak a múzeum kövezetére. Bednárik bámult, silabizált. s még aznap, hogy Johann elment, fölszedette a vérrel pöttyözött keramika lapokat, és kiállította a múzeum főhelyén, Cejt úr szobra mellett, ez lett a legújabb helyi csoda, a legújabb kiállítási esemény. Azért nem szabad elfeledkezni egy problémáról. És ez a probléma már akkor nyilvánvaló volt, amikor Bednárik végigtekintett a másikon. Ott állt előtte a könyvtáros, miközben jobbról és balról is vérzett, illetve akárcsak a jobb, mint a bal karja a zsebében végződött, és szó szerint. Csakhogy a karok, melyek a munkaköpeny zsebeiben végződtek, mindeközben már egyáltalán nem mutattak kapcsolatot a csapott, ferde esésű vállakkal, az inas, felesleges húsoktól mentes törzzsel, egyáltalán, az egész emberi testtel, ugyanis a munkaköpeny ingujjának szövete, a hasadékon átderengő véres sáv határozottan mutatta, hogy Szegény Johann-nak mind a két zsebre dugott keze le van vágva. Nem sokkal a könyök fölött, úgy a bicepsz megfelezése vonalában. A múzeumőr első, inkább a meglepetés, mintsem a racionalitás vezérelte kérdése tehát az volt, hogy melyik karját vágta le Johann, máris okafogyottá vált, jóllehet a probléma továbbhízlalta magát, méghozzá nem is akármilyen módon, nyugodtan ki lehet jelenteni, az ésszerűség és a beláthatóság határait feszegető módon, kissé pimaszul tehát, hogy tudniillik az egyik kezét még levághatja az ember, de mindkettőt?! Miféle csalással, miféle szemforgató ármánnyal lehetséges az ilyesmi?! Levágja az ember az egyik kezét valami baltával vagy jatagánnal, valami helyes kis amerikai vagy svájci motoros fűrésszel, csakhogy akkor a másikat mivel vágja le? Valójában nem is az a kérdés, hogy mivel, hanem hogy miképpen. A hogyan. Mind a két kezét maga az ember le nem vághatja, ez föl nem fogható, ez merőben irracionális föltételezés, vagyis csodaszerű esemény, és bár támogathatjuk a megértésünkkel, az elfogadásunkkal, de legfőképpen a hitünkkel, csakhamar az is az eszünkbe juthat, a csodák arra valók, hogy eltereljék a figyelmünket mindarról, ami fontosabb. Istennek nemigen van szüksége a hitre. Legalábbis ez a közvélekedés. Ám a csodáknak igen. Így okoskodtak az emberek errefelé, két maghéj elköpése között.

Így történt, ennyi volt Szegény Johann története, dióhéjban. Szegény Johann még mindig mozdulatlanul ült az előadói székben, és a karja két csonkjával mintha repülni akart volna.

– Szóval mind a két kezét ellopták?

– Igen mind a kettőt.

Harákolt, zsebkendőbe köpte a slájmot. Aztán azt mondta lassan, szürke, de elszánt hangon, hogy de csak az egyik karja miatt kíván följelentést tenni. Úgy nézett, mint aki kimondta a legfontosabbat, viharvert ábrázata kisimult. Pedig talán kényelmetlen bonyodalom várható. Mert mennyivel egyszerűbb két karról bejelentést tenni. Most lehet majd kutakodni az egyik kar után, miközben lehetséges, hogy a másik, a nem bejelentett, a nem körözött, a nem kellő kar kerül a vizsgálat fénykörébe.

– Miért csak az egyik miatt?

Megvan erre a jó oka, sóhajtotta a könyvtáros, s mert csak ennyit árult el egyelőre, talán húzni akarta az időt. Nyilván először beszélt erről az egészről. S neki is furcsa lehetett, hogy szavak, emberi beszéd miféle kalandokba viszi. Az ember el akarja mondani az életét, és folyton másról, másokról beszél.

– Miféle ok lenne az? – kérdezte.

A könyvtáros álla a mellkasára esett, ahogy szokása volt, egyik pillanatról a másikra bóbiskolt el. Amikor a harangok dalolni kezdenek, amikor galambok ezüstös raja rebben az ég hasa alá, ő rendre elalszik. Különös, de ismert szokása volt ez. Talán nem föltétlenül helyénvaló, de képtelen volt ellene védekezni. Ha valamelyik irtásban, a városba vezető úton, vagy otthonának közelében hallott harangozást, elaludt. A felesége is harangozás közben hagyta el. Később vizsgálat indult, hogy amikor az asszony elhagyta, vagyis meghalt, miért harangoztak, kellett-e éppen akkor harangozni, mert valószínűleg nem kellett. Valaki bejelentés nélkül harangoztatott, nem, nem Démon tiszteletes volt az, a harangok daloltak, szállni akartak, és a könyvtáros elaludt, és azóta Marilyn Monroe őrzi az
asszony sírját. Kinyitotta a szemét.

– Csak a bal kezemet szeretném köröztetni. A jobb kezemmel most nem akarok foglalkozni – sóhajtotta. S ő, akit ekkor, ebben a helyzetben nyugodtan lehet esetfölvevőnek is nevezni, mert egyelőre kihallgatásról szó sem volt, pusztán a tények, pontosabban az előadott tények megfelelő rögzítéséről, egyfajta eszmecseréről, most bólintott, és a radírjával a borostás állát dörzsölgette. Jól van. Érthető. A jobb kéz tehát nem képezi följelentés tárgyát.

– Miért nem képezi feljelentés tárgyát a másik kéz? – kérdezte azért, töltött a pohárba. Mintha ólmot öntött volna ki.

– A pénz miatt – bólintott Szegény Johann, és eltűnődött. Hallgattak, az udvaron táncolt Cejt úr, a közeli karámból számítógépes dobozokkal faroltak ki a targoncák, és a kerítésnél ott nyújtózott az egyik Kollowitz nővér sötét, kellemetlen lángolású felkiáltójele. Vajon melyikük fekete selyem szoknyája lobogott a fehérre meszelt kerítéslécek fogsora mögött? Ilyen messziről bajos volt megállapítani. Különben még akkor is problémás megkülönböztetni őket, amikor a nővérek egészen közelről lélegzik az ember arcába a mentalevél és a csipkebogyó illatát. A nővérek szerették használni egymás tekintetét, mosolyát, arckifejezését, sóhaját. Egy szó mint száz, gyakran mulattak azon, hogy összecserélték őket.

– Mégis, miféle pénz miatt?

A könyvtáros ezt is megmondta. Éles mosolyra húzódott a szája, ahogyan válaszolt. Amióta megtörtént vele az a szörnyű eset, mások adományaiból és könyörületéből tengette az életét. A könyvtár alig hozott valamit. Gyakran nem érkezett meg a fizetése. Ha megérkezett, könyvekre kellett költenie. És ő úgy próbált megélni, hogy a fizetéséből valóban vásárolt új könyveket, de közben régieket adott el. Így aztán az állomány nemigen gyarapodott. Aztán akadtak néhányan, akik azt is suttogták a piaci sátrak árnyában, hogy így jobban megéri neki, inkább karok nélkül él Szegény Johann, inkább amerikai műkezekkel, mint igaziakkal, kiül a templom vagy a könyvtára elé, és napnyugtáig gajdol, kéreget. A könyvtár meg nyitva van, az megy be, aki akar. A fecsegők ellenére az emberek többsége igenis tudta, hogy nem volt könnyű élete Szegény Johann-nak.

Korábban az ő feladata volt a tolvajok hagyta facsonkokat visszavágni a föld színéig. Egy könyvtárosnak! Évek óta lopták az erdőt. Nem, nem az erdőt. A szélfogó sort. Az avar, a vihar tördelte gallyak, a kanális vize még hagyján lett volna, de élő fát kivágni?! A tolvajok igazán barbár munkát végeztek. Derék- vagy mellmagasságban fűrészelték el a törzset, ahogyan az a legkényelmesebb volt nekik. S micsoda méltánytalanság az ilyen senkiházi tolvajok után bármi dolgot is elvégezni. Pontosan annyit és úgy kell fűrészelni, mintha egy egész fát, egy hatalmas bükköt, tölgyet vagy nyárfát vágna ki az ember, holott csak egy karhossznyi csonkkal bajlódik. Ezt unta meg Szegény Johann, és valamilyen úton-módon, de semmiképpen sem szokványos recept alapján megszabadult a karjaitól.

– A bal kezembe sodort egy levelet a fuvallat. Egyenesen a műujjaim közé. Azt kell mondanom, és ezt az állításomat bármilyen körülmények között fönntartom, hogy gyönyörű levél volt. Elolvastam, és éppen akkor harangozni kezdtek. Nem értettem, miért, és már nem is nagyon tehettem semmit. Elaludtam, kérem. Kezemben a levéllel – A könyvtáros nagyot fújt.

– Értem – mondta ő. – És azt a levelet magának írták?

– Már nem emlékszem – sóhajtotta a könyvtáros.

Hallgattak.

– Mégis, kire gyanakszik, Johann?

Szegény Johann eltátotta, majd összeszorította a száját. Válla csonkjával dörzsölte meg az arcát, úgy sercegtek a borostái, ahogy a száraz avar ég, nyáron, amikor még a Kollowitz nővérek is ujjatlan, fehér bodorintású blúzban járnak a város első házától az utolsóig, hogy dúdolva forduljanak vissza.

– Magára.

Miféle kalamajkákba keveredhet valaki, ha vándorkozmetikus. Ült vele szemben ez a boldogtalan könyvtáros, és meggyanúsította. Voltaképpen nem is meglepő. Egy-két hete élt itt, ezen a helyen vezette a nyilvántartást, bizonyos ügyeknek utána járt, bizonyos eseteket megvizsgált, bizonyos eseményekről következtetéseket igyekezett levonni, és persze, ahogy Cejt úr annak idején megbízta, néhány dolgot, történést és eseményt kikozmetikázott. A fölemelkedő test visszalökte a széket.

– A bal kezemet keresse – bólintott Szegény Johann.

– Áldja meg az Isten – mondta ő.

A könyvtáros megállt az ajtóban, tűnődött néhány pillanatig.

– Hát jó – mondta. – Ha így gondolja, hát jó – és a vállával lökte ki az ajtót. Nem nyikordult, mert néhány napja bekente. Amikor a könyvtáros elment, egy papírost talált a szék lábai között. Kisimogatta, elolvasta. Aztán az ideérkezése után házaló román fiúktól vett néhány doboz binocular típusú messzelátót, amit román hegyivadászok használnak, leginkább ködben. Egyébként nem mindegyiket tudta használni a hétköznapi módon. Volt néhány, amelyik mindig ugyanazt a képet mutatta. Szemünkfénye Magdolnát, például, a táncoló Cejt urat, a múzeum törpegyűjteményét, Weisz doktort, ahogy az időtlenséggel dacolva baktat a házak között. Mindig csak őket látta. De az, amelyiket éppen az arca elé emelt, nem ilyen volt, ez a világot mutatta a lencséivel. Látta, hogy Szegény Johann éppen bólint, már ott állt a kerítés mögött, megint kifújta az orrát, majd karja csonkját az egyik Kollowitz nővérnek nyújtotta. Együtt indultak el a városközpont felé. De ez most nem az a Kollowitz nővér volt, aki az előbb lobogtatta kíváncsiságát a kerítéslécek mögött. A másik nővér volt. Hajaj, ezek a nővérek mindig, mindig viccelődnek, tréfálkoznak. Pedig tudhatnák már, hogy ilyesféle trükkökkel őt becsapni nem lehet. Másfélével persze, igen.

 

 

Magdaléna Szemünkfénye

 

Úgy hát a nyakába szakadt egy újabb ügy, a kámforrá vált jegykezelő és a sorozatgyilkosságok mellett foglalkoznia kellett Szegény Johann kezeivel, pontosabban csak a bal kezével, mert a jobb nem képezte, ahogy mondani szokták, bejelentés tárgyát. Nem volt rá megbízatása. Ha azonban valamilyen megfontolás végett mégis kutakodna utána, a saját szakállára teheti. Azt meg senki meg nem tilthatja. Még csak nem is tanácsolhatja. Majd nézelődik piacokon és vásárokban, és olyan vegyeskereskedésekben, ahol tolvajok és orgazdák portékái is ezüstöznek a standokon és a polcokon, a földre vetett, molyette lópokrócokon. Hosszú zsinórról lóg alá egy körte, körbetáncolja a por, s a félhomály olyan kincseket rejteget, amelyekre nem is gondolna az ember. Egy ilyen helyen megleli talán a kezet, amit Szegény Johanntól loptak el, míg aludt a harangozásban. Mert nyilván megkondultak a harangok, vertek és jajongtak. Csak az a jó harang, ami el akar szállni. De nem szállhat el, a jajgatását küldi szét az utcákon, egészen a határig, hol a szántók és a legelők kezdődnek. Így tűnődött, amikor kiáltás harsant, mintha egy kés villant volna meg. Kipillantott a nyitott ablakon. Egy targoncáról használt, selejtes törpék ketreceit pakolták le Cejt úr munkásai. A kék overallos emberek között ott sürgölődött Kicsi Cár is, éppen kicsapta az orrát, s a bakancsával úgy taposta szét a taknyot, mintha elpöckölt csikkel tette volna. A törpéket néhány nap múlva továbbszállítják Keletre. A törpék keletről jönnek, és aztán visszatérnek. A törpék bejárják a világot.

Jól van, most már legalább három ügye volt, ami a belátására és a jóindulatára, még azt is mondhatja, a képzeletére várt. A megoldás ebben az esetben aligha azt jelentette, hogy úgy jár utána a dolgoknak, amiként egy szövetségi ügynök vagy egy keleti államvédelmis tiszt, aki az ellenség után kutakodva rezignált kitartással és kiábrándult élvezettel teszi föl a kérdéseit, sokat hallgat, cukrot szopogat, nem tudni, mi van a zsebében, és végül megfejti a rejtélyt. Erről szó sem volt. Nem arról volt szó, ki a tettes, ki az áldozat, ki a bűnös, és ki mentesül valami ítélet alól, egyelőre világosabban kellett látni. Hogy miről van szó, még nem tudta. Cejt úr táncolt az udvaron, törpéket pakoltak, a harangozás abbamaradt.

Volt tehát néhány megoldatlan ügye, s a lelke mélyén azt érezte, az esetek összetartoznak. Néhány hete vállalta az állást, jóllehet félreérthetetlenül ott állt a névjegyén, hogy vándor. Soha meg nem állapodó, folyton úton lévő vándorkozmetikus, mégis a seggén maradt. Cejt úr meggyőzte, tulajdonképpen nem is volt nehéz dolga. Sokféle ígérete volt, sokféle csábítással bírt, és a dereka kissé recsegve és ropogva, de meghajolt. Az ember bólint, látja a csalást, látja a hazugság könnyű szövésű hálóját, mégis mögé pislog, hogy ott lenne még valami, valami ki nem mondott, valami titkos, elhallgatott. És a kíváncsiság kihajt belőle, mint valami növény. Ép eszével, józanul, persze tudta, hogy ilyen nincsen. Csakhogy egy kozmetikus se lehet mindig józan.

Cejt úr mutatott törpéket, szántást és aratást, naplementéket, ködből és hóesésből előbukkanó, a nyári rétek hajnali párájából szőtt menekültek csapzott fürtjeit, akik Zarathustra kapitány nyomában szédelegtek, a parcellák közt araszoló helyi vonatot, ami olyan szép volt, mintha egy óriás piros féreg mozogna a láthatár peremén, megmutatta, hogy lehet itt eget enni, napot enni, felhőket zabálni, megmutatta a mozgó Sárga Jézust, és persze elvezette Magdalénához is, aki fiatal volt, folyton kócos, s mintha mindig fátyol derengett volna az arca előtt.

Talán éppen Magdaléna miatt maradt, aki addigra már leszerelte ajtajáról a kilincseket, így akárki betérhetett hozzá. Jártak is hozzá az emberek, mint a könyvtárba, természetesen. Szeles napokon és éjszakákon ütemes nyikorgással csapkodtak a spalettái és az ajtói, mintha Magdaléna háza tapsolt volna a vihar dörgéseinek, a cakkos villámlásoknak. De most már nem nyikorognak. Ugyanis az első látogatása után megolajozta őket. Magdaléna fürdőszobájában talált egy régi halkonzervet, a fésű mellett hevert és poros volt. Ki tudja, kitől kapta, ki felejtette ott. Egy halkonzerv. Fölbontotta, bólintott, és aztán sorra járta a helyiségeket.

– Kozmetikus úr, maga tengerillatot hozott nekem – suttogta Magdaléna az ölelés után.

Dehogyis árulta el neki, hogy egy lejárt szavatosságú tengeri konzerv illatozza be az otthonát. Azóta az ajtók gyöngébb szélben csak lengenek, halkan ütődnek, és hangjuk akkor lesz, ha durvább léghullámok szakadnak a városra.

Magdaléna utcára néző kiskertjében is éltek törpék. Igen, így mondták róluk, élnek. S nála is történt gyilkosság és rombolás. Magdalénánál most három törpe állt a kertben, neki is volt Marilynje, és talán iróniából Napóleonja, illetve egy Szapphója.

Egyszóval amióta itt időzött, ő is eljárt Magdaléna Szemünkfényéhez, ahogy mindenki megpróbálta kényeztetni, vagy éppen vigaszt keresett az ölelésében. De neki soha nem kellett bejelentkezni hozzá. Magdaléna soron kívül fogadta. Protekciója lett volna? Szimpatikus volt? Nem tudta. Magdaléna az ajtókért biztosan hálás volt. S ha ő kopogott be hozzá, és megérezte, hogy nem sokkal az érkezése előtt térdeltek az ölénél, ha ölelgették, ha dúdoltak neki, ha tele suttogták a fülét cukros ostobaságokkal, akkor szivaccsal törölte végig a hasa fehérét, a tarkóját, a vöröslő hajlatait. A legolcsóbb szappant használta, azt szerette. Börtönökben és kórházakban használnak efféle tisztítószert, kicsi szemcsék feketélltek a szappanhúsban. Kiszedegette a hajából a tüskéket, a bogáncsokat, a szakadt lepkeszárnyhoz hasonlatos pernyéket. Néha csupa liszt volt a teste, hamu és por, máskor homok recsegtette a mozdulatait. Sáros volt az ülepe húsa, a sár alatt vér száradt, szépen letisztogatta azt is. Ilyenkor nyögdécselt, dúdolt.

– Másnak soha nem engedem, hogy mosdasson, kozmetikus – csicseregte. Alkonyodott, a Nap óriási véres tányérban ereszkedett a pokol ebédlőjébe. Nos, mindjárt zabálnak a kárhozottak. Gondolkodott kicsit, igazat mond-e a lány.

– Tudom, Magdaléna. De láthatja, én is csak lehunyt szemmel tisztogatom a testét. Soha nem láttam még a melleit.

Hangtalanul kuncogott.

– Azt hiszi, nem tudom, hogy folyamatosan azon töri a fejét, hogy rám pillantson?!

– Miért is tagadnám, jó lenne magára pillantani, Magdaléna – válaszolt. – De azért el is tudom képzelni magát.

A lány nagyot sóhajtott, melegebb lett a kozmetikus arca fölött.

– Na, tudja csak meg, hogy tegnap elájultam. Olvastam valahol, hogy a szentek gyakran elájulnak. És szeretnek is elájulni. Mondja, lehet, hogy én is szent vagyok?

– Még nem tudom, Magdaléna. Ezen még gondolkodnom kell. De az az érzésem, hogy közel jár a dologhoz – éppen az ölét öblögette a szivaccsal.

– Ugye szól, ha úgy érzi, és meg is győződött róla, hogy azzá váltam? – izgatottnak tűnt Magdaléna hangja.

– Szólni fogok, csak – hallgatott egy kicsit – már meg ne haragudjon, ebben az esetben, vagyis amikor szólni kellene, már hiába teszi az ember. A szentek süketek, Magdaléna.

– Maga azért csak szóljon.

– Úgy lesz, ígérem. Szólni fogok. De azért kellene egy jelszó.

S mert már az arcát mosogatta, érezte, hogy elmosolyodik. Közel hajolt, és a fülébe súgta.

– Jó kis jelszó, nem?

– Kiváló jelszó – bólintott. S mert már tiszta volt, a bőrébe dörzsölt egy kis mentát, kamillát, citromfüvet.

Magdaléna Szemünkfénye lakását mindenféle ajándékok töltötték tele. Volt keleti bálványa a fürdőszobában, ezt nyilván Zarathustra Kapitánytól kapta. És volt sok különös alakú fakérge, kalpagos szárított gombája, aszalt áfonyája, préselt szederága. Nyilván Szegény Johanntól kapta őket. Kicsi Cár egy jegylyukasztóval ajándékozta meg, és ha az ember közelebb hajolt, láthatta, hogy véres. Elmosolyodott. Hát igen, errefelé a jegyek is véresek. Véres bérletekkel közlekednek. De volt a lánynak ajándéka a Kollowitz nővérektől, egy olyan szótár, amiben minden kétszer volt leírva, de az egyik szó nem azt jelentette, mint az ugyanolyan másik. És hagytak nála ajándékokat a névtelen menekültek, távoli hegyek köveit, folyók homályos palackokba töltött vizét, földet, homokot, mert olykor Zarathustra Kapitány elterelt egy csoportot Magdaléna háza elé, egyenként bemutatta őket, az emberek hajlongtak a lány előtt, idegen nyelven köszöntötték, imádkoztak hozzá, az áldását, a jóindulatát kérték, és viszont megáldották. Néhány napja Démon tiszteletes úr az ágya alatt hagyta az imakönyvét. Ő talált rá, amikor Magdaléna lábujjait nézegette. A könyvet még aznap visszavitte a parókiára, de a tiszteletes, úgy érezte, azóta sem bocsátott meg neki. Pedig egyáltalán nem volt titok, hogy ő is jár Magdalénához, hogy nézegesse a lába körmeit.

Amikor megérkezett a lányhoz, megmosdatta, dörzsölgette, és néhányszor kimondta a nevét, hogy csak rá figyeljen. Magdaléna Szemünkfénye!

Magdaléna Szemünkfénye!

– Hé, hó! Kozmetikus! Kozmetikus! Maga nem is figyel rám! – kiáltozott Magdaléna. Megsimogatta az arcát, mintha langyos vízbe nyúlt volna. Ő erre a kezébe harapott. Reccsent a csont, bassza meg.

– Igaz, hogy Kormorán ezredes meglátogatta magát, mielőtt a szélre bízta volna a lábnyomait?

– Bárcsak úgy lett volna! – kacagott a lány. – Bárcsak eljött volna hozzám az a nagyhatalmú ember!

Nem hihetett neki. Miért éppen Kormorán ezredes tartóztatta volna meg
magát tőle?! Magdaléna Szemünkfénye néha szavalt neki bizonyos sorsokról. Például arról is részletesen mesélt, hogyan tűnt el Pantokrátor kalauz. Hallott ezt-azt, eldúdolta. Közben a tekintete fátyolossá vált, a mellbimbói megkeményedtek, és ahogy simogatta a hasát, arra gondolt, többet tud, mint amennyit elárul neki. De azért már ő is tudott egyet és mást. Néha a fülébe súgta, hogy róla is beszél másoknak. Mert bizony kedve van hozzá. Mert fizetnek érte, vagy fenyegetik. De már könyörögtek is a szavaiért.

– A múltkor azt mondtam, hogy maga, Kozmetikus, hazudik. Sok bűne van, de a hazugság a legnagyobb!

– És kinek mondta ezt, Magdaléna?

– Elárultam magát, szo, szo. Jobb, ha tisztában van vele.

– Eddig is tudtam – bólintott. – De miért?

– Már nem tudom, de olyan jólesett ezt mondanom.

– Különben megértem magát, Magdaléna. Helyes dolog elővigyázatosnak lenni. Jobb többet mondani, mint kevesebbet. Aztán ha úgy hozza a helyzet, lehet válogatni a szavak között. Ezt nem mondtam. Ezt mondtam. Hát nem? Bizonyos körökben ez így megy.

Kicsit hallgatott, a haját igazgatta. A szájához tartottam a kezét. Reccsent a csont, úgy harapta meg, bassza meg.

– És mondja, rólam miket hazudozik?

– Szerintem egy szent nem kérdez ilyesmiket – válaszolt, mire a lány sóhajtott, öltözködni kezdett. Vérzett a keze.

De nem csak ő mesélt róla, másoknak, akárkiknek. Ő, a kozmetikus is mesélt neki. Emlékezett, hogy elmesélte neki dr. Weisz vizsgáztatását. Emlékezett, hogy elmesélte neki, miként tért haza Kicsi Cár apja az orosz frontról.

Sokszor addig mesélte neki, míg a lány arcára nem ereszkedett az álom. Elbillent a feje, szuszogott, kocogott a foga, egy álombeli kezet harapdált, bassza meg. Ha aludt, úgy búcsúzott, hogy az ujjai közé helyezett egy szem mézes mandulát. Amikor eljött Magdaléna Szemünkfényétől, már az éjfél fekete vizében fürdött a város. Lengtek az ajtók, a halolaj illatú ajtók. Néhány kert fényárban úszott, mintha így lehetne védekezni a gonoszság ellen. Pedig mindegy, mert kivilágított, lampionos kertekben is történt már sorozatgyilkosság.

Aláírt egy szerződést vagy, nem is tudja már, talán egy árva cetlit sem írt alá, csak azt gondolta, hogy marad. És néz, figyel. És kozmetikázik. Beszél az ég alá nyúló, laposra döngölt földről, a remegő akácokról, az ég puffadt hasáról, arról a csökönyös ragaszkodásról, ami a sótól szétmart rétekhez, a kánikulától elaszott, a talajvíz táplálta kókadt növényekhez fűzi. Bassza meg. Vagy ha a némán gyűlölködő, vak haragot hozza szóba, ami szintén gyakran föltámad benne, amikor arra döbben, hogy lehet ő akármilyen sósseggű vándor, mégis otthonának kell tekintene ezt a vidéket. Otthon, otthona. Foglalkozása kozmetikus. Igen, vándorkozmetikus. Azzal is tisztában van, hogy itt még elveszni sem lehet. Az általános és közös sors az, hogy a szavakat is elveszítve süllyed majd a sárga porral keveredő égi szürkébe. Mondjuk. Olyan földön tapos, amit nem másíthat meg, amit nem alakíthat, amit nem lehet megtéríteni, viszont ki lehet tartani a buckák, a rögök és a torzsák között valameddig, kitartani csökönyösen és dacosan, dühvel, szenvedélyesen, és aztán különösebb felhajtás nélkül egy hajnalon, vagy a napnyugat vérével belemosódni a leszakadó láthatárba. Ennyi lesz, nem több, ennyi lesz, és az minden lesz. Addig pedig kozmetikázza, ami van. És azt is, ami lehetne. Itt van, nem szédül, bízik magában. Megbízója, Cejt úr talán gyanította, hogy miféle eseményekbe bonyolódik majd. Furcsa dolog ez.

Három ügynek nyitott dossziét tehát a 2012-es esztendő tavaszán, egészen pontosan március 20-án.

Pankrátor kalauz eltűnése, Szegény Johann műkarjai, pontosabban csak az egyik, a bal, mert abban volt az a szép levél, a harmadik pedig a néhány hete tartó sorozatgyilkosságok, ami a talán legfontosabb ügyének számított.

Rubinka Mandula arcának esetét egyelőre árnyékban hagyta. Pedig érdekes történetnek látszott. De azon dolgozzon csak Zarathustra Kapitány!

 

Zarathustra Kapitány

 

Zarathustra Kapitány a menekülők kapitánya volt, számításai és bizonyos információk szerint jó húsz esztendeje és néhány rügyfakadás óta viselte a tisztséget. Annyi bizonyos, hogy nem kevés ideje terelgette a határ buckáin szédelgő embereket. A Kapitány ismert minden bokrot, ezüsttel fényesített szélfogó erdőt, tanyamaradékot, fűcsomót és varjúfészket, tudta a visszatérő felhőket, a szelek és a léglökések illatát, még arról is volt tudomása, hogy merre púposodnak az útközben meghalt menekültek sírjai. Erősen sejtette, szoros kapcsolatot ápolt Démon tiszteletessel, aki halottakat gyűjtött, és már igen komoly kollekcióval bírt.

A menekülés jó üzlet volt, a haszon miatt soha nem kellett aggodalmaskodni, mindig akadt kliens. Korábban még pecsételgetett a városban egy menekültügyi biztos, Kormorán ezredes, csakhogy egy napon elmenekült ő is. Hideg, hajnali szél lehelte tovább, eső mosogatta, fény bújtatta a szapora nyomait, de a két árva gumicsizmája a házának ablakában maradt. Bakancsban ment el.

A menekülők kontingensei egyáltalán nem akartak apadni. Egyre többen kapaszkodtak a határsáv szürke ködjébe, és arról sem lehetett senkinek kétsége, hogy Zarathustra Kapitány tehetős ember. Térdig érő, fűzős túracipőben járt, mintha az olasz Alpok lankáiról érkezett volna. Dagadt isztambuli bőrzacskó himbált az oldalán, abba gyűjtögette az aranyfogakat, a műkörmöket és a szakállfésűket, amikkel a menekülők honorálták a jóságát és a figyelmességét. De ezüstszempillákat, apróbb keleti bálványokat vagy mobiltelefon memóriakártyákat is elfogadott. A Kapitány egyáltalán nem volt szívtelen lélek, a hallásával sem akadt baj. Visszaénekelt operaáriát, földrengést, téli tórianást, madárcsivitelést, mozdonyhangot vagy huzatot. Amikor a határon fogadott egy csoportot, egyenként vette szemügyre a férfiakat és nőket, megnézte, tiszta-e a körmük, van-e náluk túlélő csomag, egy-két bálvány, aztán nekik szegezett néhány kétértelmű, ha úgy tetszik, beugrató kérdést, majd a menthetetleneket visszaküldte. Bassza meg. A szerencsés kiválasztottakat tovább rugdosta a napnyugta vörösébe. Újabban azonban rendre ezt kérdezte.

– Láttatok gazdátlan emberi arcot? Miért nem! Csak egy arcról van szó. Egy arcról! A jó kurva mindenségit!

Zarathustra Kapitány nehezen kikezdhető, olykor áhítattal kevert tekintélylyel bírt a környéken. A Katangából érkező rutinmenekültek is kétrét görnyedtek előtte, arcukat a porba vagy a sárba mártották, de hajlongtak neki kurdok és irániak, törökök és deltarománok, de még a helybeli cigányok is megsüvegelték a mosolyát, és óvatosságból messze kerülték a lábanyomát, amik napokra megmaradtak a határban, mint a lepényes tehénszar. Háborús veterán szerbek álltak el az útjából, szájuk sarkában az elmaradhatatlan csikkel tisztelegve várták, hogy hatalmas háta eltűnjön a kanyarban, és az ég magába szívja a testszagát. És bizony, bizony már törpét is formáztak róla.

A Kapitány gyakran megállította a csoportját. Hugyozott, vagy ki tudja, mit csinált a törpeakácok mögött. Talán a hímtagját nézte, gondolkodott. Az emberek meg ott topogtak a Sárga Krisztus mellett, amit éppen a határba tolt Johann, a régi helyére, vagy a kanális partján álltak, a dögkút közelében tébláboltak.

– Lógassa csak föl a mancsát, aki volt már szerelmes! – ordított a Kapitány. Szeretett kérdezősködni. De a válasz nem különösebben érdekelte.

– Ha megérkeztek új hazátokba, gazemberek, vegyetek lottót. Először lottó, utána a bevándorlási hivatal, és csak aztán a templom. Ezt azért tudjuk, a jó kurva mindenségit!

Néha ilyesmit ordított.

– Most egy darabig ne nézzetek rám! – és mint a szeles éjszakában ringatózó töklámpás, úgy villogott a szeme. – Merevedésem van! Egy szót se többet! Csönd! Csönd! A jó kurva mindenségit.

A menekültek bólogattak, mintha az iskolapadban ülnének. Nem szóltak, nem pisszentek, nem sóhajtoztak. Fingani is feledtek. Hajukban kaparászott a szél, az a rossz, alföldi fény, az ország illata. A Kapitány komoran masírozott előttük, merevedése volt.

– Nehogy valaki röhögjön – ordította, és aztán megsimogatta Rubinka haját, persze az arcát szerette volna, de azt nem tudta. Rubinka arcát nem lehetett megsimogatni.

A Kapitány ahhoz is vette a bátorságot, hogy néha a város utcáin keresztül vezesse a rábízott emberi lényeket, akiket nem tudott megtartani a hazájuk. Különös látványt nyújtott egy ilyen széllelbélelt csoport, remegett az ablakba tett aludt tej, a sózott mandula, amerre csak elhaladtak. A virágos kertekből mélyebb, keserűbb illatok páráztak, a városi csatornákban bugyborékolni kezdett a szennyvíz, és az úszkáló ürülék hurkái szavakat formáltak. De a száradó ruhák nem lengtek tovább, egy-két női alsóneműtől eltekintve, ezek hószínű anyagába hószínű cérnákkal Zarathustra Kapitány nevét varrták a rajongó városi hölgyek. Ezeken az alsóneműkön csak az elömlő férfimag mutatta meg a nevet. A kutyák ugatása és nyüszítése is alábbhagyott, az ólak, a karámok, az istállók csöndje szép volt, rettenetes volt. Ki tud betelni egy állat lélegzésével.

A menekültek a nyakukat behúzva, csoszogó léptekkel, lapos pillantásokkal haladtak. Szépek voltak. Semmik se voltak. Jön mögötted az életed, de már nem látszik. Többnyire fekete vagy kék műanyag papucsban lépdeltek. Például a hóban milyen különös nyomokat hagy a műanyag papucs! A csoport előtt a Kapitány haladt, gyakran mobilozott, újságot olvasott, vagy unottan nézelődött, s ha meglátta a Kollowitz nővéreket, Kicsi Cárt vagy Démon tiszteletest, alig észrevehetően biccentett. Máskor kimerevítette jobb kezének hüvelykujját, így köszönt. Este a Közös Haldokló savanyú félhomályába, ha egy alak, aki többet nyakalt a kelleténél és vette a bátorságot, hogy megjegyezze, ilyesmi városnézést, vagy mi a csodát, mégsem kellene szervezni ezeknek, hiszen jócskán akadnak a várost elkerülő utak és ösvények, miért nem azon közlekedik a tisztelt Kapitány úr az ő menekültjeivel, nem kell mindennek a szem előtt történnie, akkor ő elővillantotta gyönyörű aranyfogait, és így szólt.

– Álom. Álmodtad, kedves barátom. Biztosíthatok mindenkit, hogy évek óta egyetlen menekült sem lépte át a város határát. A város köveit csak a bennszülöttek csiszolgatják. A jó kurva mindenségit!

Erre aztán nem nagyon lehetett mit mondani.

Zarathustra Kapitány néhány hete olyan ingerült volt, hogy héjastól ropogtatta a diót. Úgy recsegett a szögekkel kivert, borostás álkapcsa, hogy amerre járt, súlyos, fekete madarak rebbentek az ágakról. Jó oka volt a dühre és az aggodalomra. Rubinka Manduláról volt szó, aki komoly bajba került.

Rubinka Mandulára Zarathustra kapitány talált egy menekülő csapatot vezetve, nem messze a Sárga Krisztus szobrától... Ez is egy köztudomású eset volt. De még mennyire! Egyetlen átkozott felhő sem habozgatott az égen. Ott egy akác, úgy hajlik, mint valami kérdőjel. Csakhogy az akácfák nem kérdeznek. Csak állnak, csavarodnak, dőlnek. Nos, egy asszony vajúdott a bokrok tövében, vérrózsák az ölében, és a torka néma kút volt. Lomha, gyilkos varjak ugráltak körülötte, bele-bele károgtak a sikongatásába. Hajából csipkedték a fűszálakat, a magokat. Mellette kislány ült, fogta a kezét. Ő volt az, Rubinka Mandula. A gyermek valószerűtlenül hosszú, vörös színű szempillái remegtek, fehér bőrét szeplők pöttyezték, és valami idegen nyelven dalolt a vérvörös szájával. Ahogy rápillantott, a Kapitánynak elakadt a lélegzete. Előkapta a mobilját, tárcsázott.

– Mondja, Cejt úr, álmodom?

– Még véletlenül sem, Kapitány – válaszolták a vonal másik oldaláról.

– Ha mégis fölébredek, a jó kurva mindenségit, akkor nagy baj lesz. Nem akarok fenyegetőzni, de kő kövön nem marad. – szólt komoran a Kapitány, és nem tudta levenni szemét a lányról.

– Nyugodjon meg, Kapitány. Mégha ez álom is netán, lehetetlenség belőle fölébredni.

– Ajánlom is, hogy így legyen! – kiáltotta Zarathustra kapitány, kikapcsolta a telefont.

A csoportban sustorgás támadt, összekoccant néhány homlok, egymáshoz ért néhány szó, a napégette fű zizeg így. A menekülők, akik között éppúgy akadt arab, mint észak-afrikai vagy kínai származék, sőt még egy drezdai illetőségű alak is, aki előbb elköltözött Katangába, majd aztán csatlakozott egy ilyen útra induló társasághoz, csakhogy bizonyítsa a menekülők igazát és jussát, és hogy szolidaritást keltsen az ügyükben, kérdőn meredtek a Kapitányra.

– Nem álmodunk! – jelentette ki ő.

– Nem álmodunk! – bólogattak azok, nők és férfiak, és véres térdű gyerekek, és aztán csak egy fiú kapott egy csalános nyaklevest, mert bambult, későn bólintott. Zarathustra Kapitány javaslatára tanácskozást tartottak, s hallgatták Rubinka Mandula énekkel tarkított monológjait, de továbbra sem jöttek rá, miféle nyelven dalol. Ettek is. Ki tudja, mit. Közben tovább vajúdott az asszony, és csakhamar kiderült, a közeljövőben nem is fogja abbahagyni.

– Én tudok kicsit angolul – szólt végre valaki a menekültek közül, és Zarathustra Kapitányban megvilágosodás támadt, a jó kurva mindenségit, a szeplős kislány angolul énekel. Előkapta füzetét, tollat kapart elő, és a menekültnek nyújtotta őket.

– Fordítsa le, mit énekel! – parancsolta, és a barna bőrű fiú átvette a füzetet és a tollat, jegyzetelni kezdett.

A Kapitány szemében tűz lobbant, a bőrtarisznyájából elővette a laptopját is, egy könnyű kis fehér Macintosht, egy Macbook Pro típust, és küldte az üzenetet, hogy nem messze a Sárga Jézus szobrától vajúdik egy asszony, és ő ezennel a gondjába veszi a kislányt, akinek a nyakában metszett ezüstmandula lóg, angol nyelven énekel, szerinte egy Abba számot, és a jó kurva mindenségit.

Táncoló királylány!

Denszing kvín!

Hamar megjött az üzenet, hogy a Sárga Krisztus szobra közelében maga Kormorán ezredes felesége vajúdik, és valószínűleg nem fogja abbahagyni. Béküljön meg a helyzettel a Kapitány. A kislányt Rubinka Mandulának nevezik a nyilvántartásban, egyelőre legyen ennyi. Több információ nem kiadható. Viszontlátásra, Zarathustra Kapitány, legyen tintakék maga fölött az ég, és ne érezze a súlyát. S még csak annyi, tanácsolták neki, ne verje a menekülteket, abból gondjai lehetnek.

A lófaszt nem mondhatnak többet, gondolta a Kapitány, és megsimogatta a vajúdó asszony hasát. Szóval Kormorán ezredes felesége. Az elszökött menekültügyi biztos asszonya. Tulajdonképpen megismerhette volna. De a vajúdó nők annyira megváltoznak. Mindegy. Ha Kormorán ezredes felesége megszül, újból rá fog ismerni. S ahogy simogatta az asszonyt, véres lett a keze. Beletartotta a szélbe. Várt sokáig, de nem száradt. Nem száradt meg az asszony vére.

Aztán hosszadalmas szónoklatot tartott, melynek csupán annyi volt a lényege, hogy a menekülők egyelőre itt éjszakáznak, de a városi törpéket nem bánthatják. Lophatnak, ölhetnek, de a törpékre ne is pillantsanak. Ha a tudomására jut, hogy valaki kezet emel rájuk, vagy ellopná valamelyiket, vele gyűlik meg a baja. Rubinka Mandula már szorította a kezét, és miközben tátott szájjal nézett a férfire, mezítelen, sápadt combján lassan, kitartóan csorgott alá az aranyló húgy.

Aztán a vajúdó asszonyt egy lovaskocsin elszállították dr. Weiszhez.

Ettől fogva a Kapitány úgy járt a kislánnyal, mintha a menyasszonya lenne. Katáng kóróval, kikericcsel, pipaccsal díszítette a haját. A lány teste kenyér volt, az arca ég, nem hagyta magát simogatni. Bassza meg. A Kapitány odahajolt hozzá, és addig szívta magába a teste páráját, míg el nem kékült az arca.

– A jó kurva mindenségit!

Ennek a kislánynak, akit azóta maga mellett tartott, akinek a szájába kiskanállal mérte a mézes grízt, a málnát, az áfonyát és a kocsonyahúst, eltűnt az arca. Egy éjszaka ellopták. Rubinka Mandula azóta erősebben szorította a Kapitány kezét, de haladt mellette, szót fogadott neki, de nem nézett, nem kérdezett, nem szólt, nem énekelt, nem sóhajtott, nem szagolt, nem evett, nem hallott, és nem is lélegzett.

A Kapitány meg szörnyülködött, fogta a fejét.

– A jó kurva mindenségit! Hogy a faszba lehet ennyi mindent rábízni az emberi arcra?! Hogy?!