Végleges változatok a hagyatékból. Mit jelent Mészöly Miklós Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról (1991) című prózakötetének ez az öniróniát sugalló alcíme? Egyik jelentésvonatkozását a szerző szellemi örökségének ismert tömbje, a másikat kéziratos naplói világítják meg. A megjelölést (A „Végleges változatok a hagyatékból"c. sorozatból) A kitelepítő osztagnál folyóiratközlése alkalmával használta először, a szöveget pedig akkori prózaköteteibe¹ is felvette. A jelzésen kívül egyéb elgondolkodtató párhuzamok is felmerülnek a publikált szöveg és a noteszekben, illetve a számítógépben maradt töredékek között. A történet epilógusában ugyanis ez áll: „Sok év múlva olvastam el újra, amit összehordtam itt. Sajnos, nincs ez megírva sehogy, hiába javítgatom az ügyetlenségeket. És amúgy sem befejezhető." Attival, a régi ismerőssel való újbóli találkozásról is az epilógus számol be: „És csak azután kérdezte, mi volt, hogyan volt közben. // Mi volt, hogyan volt. Hogyan volt, mi volt. Nem lesz ez megírva soha." Az időszembesítés (a régi események felidézése, majd a pár évtizeddel későbbi találkozás) nemcsak a történetben és magában a szövegben, hanem a szöveggel is lejátszódik. Az eseménysorhoz, melynek résztvevője volt, a nyolcvanas évek végén tér vissza, s ekkor zárja le magában végérvényesen. Mészöly tehát régi naplóit, korabeli feljegyzéseit tekintette saját „hagyatékának", imaginációja, életrajzi fikciója, múltja emlékeztető foglalatainak, pályája tanúságainak, a megélt tapasztalat és az intellektuális tapasztalat archívumának. Az utolsó szövegfájlok tanúsága szerint a „Mi volt? Hogyan volt? // Nem lesz ez megírva soha" gondolat oly mélyen bevésődött nála, mintha életének egyetlen szakaszában sem húzódott volna vissza a tudat mögöttesébe. Ha mégis, akkor innen tör föl, s a végső összegezést helyettesítő hiány jeleként ismétlődik meg az életművet lezáró utolsó sorok között is 1999 tavaszán.

Ciklusok. Az öt évtizeden át vezetett műhelynaplók, olvasónaplók, füzetek, cédulák anyaga időről időre előkerült, beleolvasott, kiemelt közülük egy-egy töredéket. A tanulmány- és esszékötetek visszatérő szerkezeti egységei, az Érintések, Kiemelések, Notesz, Naplójegyzetek című ciklusok alapján olvasóinak korábban is volt betekintése jegyzetelő munkálkodásába. Ugyanezen fogalmak kerültek utólag a naplónoteszek előlapjára is. Az esszékből, értekező prózájából összeállított válogatásai (A tágasság iskolája, Budapest, 1977, Érintések, Budapest, 1980, Otthon és világ, Pozsony, 1994), valamint a közírói cikkek kötetei (A pille magánya, Pécs, 1989, A negyedik út, Szombathely, 1990) után kései elbeszélésköteteibe is felvett e fragmentumokból. A Mészöly által a kilencvenes évek közepén összeállított életmű-sorozatterv szerint az Érintések és a Notesz 1942–1992 között írott anyaga önálló kötetet alkot. Kötetkompozícióját és meghagyásait követi a 2000-ben megjelent kötet, s ezért érzékelhető a húsz évvel korábbi és az életműsorozatbeli Érintések közötti eltérés. A Naplójegyzetek a sorozatterv szerint külön könyvet alkot, tartalma pedig megfelel az említett értekezéskötetek² azonos című ciklusainak. Ennek értelmében a naplók kéziratos anyagából csak a már publikáltak szerepelnek Mészöly Miklós tervezetében.

A ciklusok és a kéziratos olvasónaplók együttes áttekintése módosítja a jellegzetes töredékműfajoknak az életművön belüli jelentőségét. Tartós jelenlétük, az a fél évszázad, amit átfognak, továbbá poétikai változatosságuk, alternatív alakzataik és variációs lehetőségeik a fragmentáris szövegalkotás magyar prózatörténeti összefüggésében is egyedülállóak. A naplónoteszek reflexiók, észleletek, ötletek, műhelyforgácsok, esszéminiatűrök gyűjteményei. Nem a személyt, intimitását, magánéletét dokumentáló anyagok, mint amilyen a naplók és az írói diáriumok java része, bizonyos értelemben Kafka Naplói, melyekkel először a francia kiadás alapján ismerkedett meg, vagy Valéry Cahiers-i, Camus Carnet-i is. Mészöly füzetei írói és értelmiségi adattárak, az érdeklődés, az olvasmányok, a kiemelések, a megjegyzésre fontosnak tartott gondolatok tárházai. A feljegyzések elsősorban az olvasó Mészölyről tanúskodnak, s csak másodsorban a tapasztaló, a később megírandó szövegekhez anyagot gyűjtő, a családtörténetet archiváló elbeszélőről.

A Kijegyzéseknek nevezett töredékek, idézetek, szövegrészletek a műhelymunkát dokumentálják, ez lehetne olvasatuk egyik lehetséges módja. Két vastag kötetük előlapjain az 1978 szept. – 1985-ig, illetve 1985 évszámok állnak. Olvasónapló-jellegüket erősítik a könyvészeti adatok, az elolvasott művek kivonatai és a válogatások, mint amilyen többek között a Magyar történelmi sarok. E ciklustervhez, melyet több helyen emleget, sokáig gyűjti az anyagot (történetek, helyzetképek, idézetek, 18–19. századi szerzőktől átvett gondolatok, reflexiók, dokumentumok). Ilyen címmel nem publikálta e kis gyűjteményt.

„Újra rá kellene szoknia az olvasónak valamilyen század eleji vagy biedermeier játékra (játék?) – valamilyen kapcsos könyvre, amelybe olvasmányaiból bele-beleír sorokat, passzusokat, ami éppen érinti, elgondolkoztatja. Iskolai tanulság, hogy amit leírunk, jobban rögzül. (...) Egy ilyen s hasonló kapcsos könyv több napra szóló elmélkedési témát biztosít."³

„Újabb ‘kapcsoskönyvbe’ való kijegyzések, Madáchtól"⁴

A 8-10 jegyzetfüzet és olvasónapló különös értelmet ad a Végleges változatok a hagyatékból elnevezésnek. A vaskos, műanyagborítású naplók közül az éppen használatban levőt feltételezhetően mindig magával hordta. Szerzői műhelyének, munkamódszerének nélkülözhetetlen eszközei voltak. A kitartó, türelmes jegyzetelés erősíti a belátást, hogy dinamikus alkata, impulzivitásra való hajlama ellenére Mészöly alapállapota a magányos szemlélődés, tépelődés, elmélyülés volt. A kivételes művészi, szellemi, intellektuális befogadóképesség valamely erős hatású gondolat, élmény, benyomás, látvány lassú, évekig, évtizedekig tartó emésztésével társult. Ehhez rendelte a montázs, felcserélés, forgatás, visszatérítés, ismétlés, újrafelhasználás, variálás, beékelés műveleteit. A naplókhoz és a kivonatukat képező, közreadott ciklusokhoz legalkalmasabbnak tűnik a Mészöly által képviselt elv, a hierarchia elvetésének jegyében, mint centrum, „lehető szemléleti központok"⁵ nélküli, kumulatív módon keletkező szöveghalmazokhoz közelíteni. Ez lenne a másik lehetséges interpretációs közelítésmód kiindulópontja. Mindkét megközelítésmód, az irodalomtörténeti, textológiai, filológiai, biografikus szempontokra és a teoretikus, poétikai, esztétikai, alternatív szöveg- és beszédalakítási olvasatra való beállítottság indokolt.

Áthúzások, „önkiemelődések". A gyér datálás, sőt antedatálás, a színes ceruzajelzések, áthúzások arra utalnak, hogy a ciklusba rendezéskor válogatott, elvetett és áthelyezett, új összefüggésbe illesztett motívumot, történetet, képet, érzéki benyomások emléknyomait, intellektuális anyagot. Olyan eljárások lépnek működésbe kreatív módon, amelyekkel inkább törölni, s nem alkotni lehet. Az Esti térkép alcíme Kiemelések, amit Mészöly poétikai kategóriaként kezel: „ezt legjobb, ha szó szerint érti az olvasó, és arra a senki földjére gondol, ahol a próza már nem próza s a vers még nem vers. Ami erről a területről begyűjthető, másképp azonos önmagával, mint egy ‘tiszta’ műfajú vers vagy próza. Valamiképpen az eldöntetlenségben időzik, viszont annyira makacsul, hogy semmi erővel nem mozdítható el onnét."⁶ Ez a poétikai definiálatlanság az, ami a versek, esszék, elbeszélések szövegszemcséinek, őssejtjeinek helyét a naplók véglegességet elvető, nem hierarchizált összefüggésében kijelöli, új, a műfaji konvenciót kikezdő együtteseikben pedig alapvetően meghatározza. A Sutting ezredes tündöklése (1987) és a Családáradás (1995) jelzései például már a legrégebbi anyagban felmerülnek. A családáradás szó metaforikusan kötődik a templomáradás kifejezést tartalmazó álomleíráshoz: „Álmomban egy régi novellacím bukkan fel, Templomáradás – s képszerűen egy gótikus templomtorony, húzom magam után, gumiszerűen nyúlik, s végül már csak annyi, mint az ökörnyálcsillogás."⁷ Sem ezek a kései prózák, sem a hetvenes évek elején írott Alakulások nem alkalmazkodnak a modern elbeszélőhagyomány logikájához, temporális, oksági szerveződéséhez. A naplók szövegegyüttesei és az Alakulások töredezett, felszaggatott diszkurzív felületei egymás tükörképeiként működnek.

Az Elégia (1991) című esszévers, poéma körültekintő bölcseleti előkészítése az Érintések (1985. nov.) jelzésű naplónoteszben követhető nyomon, amely magyar, német, francia nyelvű filozófiai, művészetelméleti jegyzeteket, Heidegger-, Hölderlin-, Teilhard de Chardin-kommentárokat tartalmaz. Az esszé, prózai elbeszélés, vers mint lehetséges műfaji körvonal előszövegeiként megjelenő szövegdarab és a befejezett változat között különös intratextuális kapcsolat létesül. A szövegbelső viszonyrendszer elemzése a filológiai vonatkozásokon túl egyértelműen poétikai és beszédelméleti következtetésekre ad alkalmat. Az alternatív műfajok és kategóriák („szövegvillantás", kijegyzések, érintések, videoklip), cetlik, emlékeztetők az opuson belüli közlekedés útjelzői és a közvetítés eszközei. A művek emlékezete őrzi őket, ahogyan a Mészöly-életmű ismert vonulata most az emlékező pozíciójából tekint vissza önnön forrásaira. A korábbi szövegszemcsék tehát két szövegösszefüggés elemei egyidőben. A kronológiai pántot, abroncsot az eseménnyel, észlelettel egyidejű feljegyzés noteszbeli kontextusa és metonimikus érintkezései képezik. A dokumentumszerű feljegyzés, kiragadott szövegrész, aforizma, ötlet, metafora, kép, eseménytöredék, hallott beszédtöredék, szószedet nehezen értelmezhető az irodalmi és nem irodalmi, megformált/formátlan szembeállítás vagy a befejezettségre összpontosító és a variációs lehetőséget kizáró olvasásmód alapján. A széttartó beszédmódokat és a heterogén szöveghalmazt, a műfajpoétikát kikezdő, rendhagyó textuális gyakorlat alakzatait a beszédmű, Barthes discours-fogalma vagy éppen Tolnai Ottó se-műfaj metaforája írhatja rugalmasan körül.

A másik viszonyrendszert a fikcionálás gesztusának és a noteszból való kimásolásnak, újraírásnak, beillesztésnek mint beszédközi műveletnek az egyidejűsége teremti meg. Ezen elő- és egyidejűségeknek az értelmezéssel egy idősíkra hozott műveletében teljesedik ki a bonyolult kölcsönviszony, amelyben a „végleges" változat érvényét veszíti. A jelző egyetlen vonatkozást érint, a szerzői mozdulatot, amely függetlenül és öntörvényűen gyakorolja a megtartást és elvetést, az önmagát újraolvasó opus önértelmező és önreflexiós tevékenységét.

Az életrajz mint vízjel.⁸ Két utólagos, színes ceruzajelzet életrajzi szempontból is figyelemre méltó. Mészöly Miklós 1985-ben végzett és 1995-ben (feltételezésem szerint az életmű-sorozatterv összeállításának idején) megismételt még egy rekapitulációt: átolvasta, átfésülte, átgondolta a több kötetnyi naplónotesz anyagát. Jellemző módon nem a közelmúlt, hanem a régmúlt halványuló, nehezen olvasható forrásai felé fordult. A Zsilip tudomásom szerint a kilencvenes évekig nem bukkan fel, holott a legkorábbi napló, a Motívumok (1948–1955) jelzésű tartalmazza az utalást a témára. A szöveg alcíme Gimnasztika egy regényhez, ami viszont azoknak a szerzői jelzéseknek, terveknek a sorába tartozik, amelyekkel magának feladatot adott fel, kritikusaiban pedig várakozást keltett. A halványuló szót nem képes kifejezésként, hanem leíró célzattal használom, ugyanis a negyvenes-ötvenes évek nehezen olvasható feljegyzései megsárgult cédulákon maradtak fenn, melyeket gondosan beragasztott a kemény borítójú naplókba.

„Két naplónoteszemet a fogolytáborban elveszi az őr, tűzbe dobja a konyhán. Pedig máskülönben szeret, igyekszik kivételezni velem.

Megtanítom sakkozni.

Együtt sétálunk.

Éjszaka a szalmazsákom mellé ül és néz.

Beszélgetni nem nagyon tudunk, de valahogy mégis megérteti magát.

»Arról nem kell írni« – valami ilyesmit magyaráz. – »El kell felejteni.«

Érzem, hogy halálig szeretni fogom őt.

Mielőtt megszöknék a táborból, szolgálati mulasztást követ el részegen.

Kivégzik." (Barátság)⁹

Örkény egyperces formáját és világát idézi a történet, melynek alaphelyzetében, mint A kitelepítő osztagnál esetében is, áttűnik Mészöly életrajzának, a fogságnak a nyoma. Úgy tűnik, e nehéz körülmények között kezdett feljegyzéseket készíteni. Ezek a korai jegyzetfüzetek elvesztek,¹⁰ s egyik utalása szerint maga is megsemmisített egy bőröndnyi fiatalkori írást. A fennmaradt legkorábbi notesz, a Motívumok (1948–1955) keltezése mindezek alapján pontos lehet: a kézírás és a tematikus mozzanatok is arra utalnak, hogy közvetlenül a háború utáni években keletkezett – a hadifogságot, menekülést, bujdosást követő és a pesti életkörülmények nehéz, lassú rendeződését megelőző országjárások, kitelepítések, beszolgáltatások időszakában. A beragasztott cédulák útközben, a terepen, a falujárás során gyűlhettek. A notesz témáiban, motívumaiban publikált szövegekre ismerünk, más részük vázlatban, porhanyós állapotban maradt. Ilyen nem megvalósított tervek közé tartoznak a Jób könyve, Anno, A Napló, Bod András hányatott élete és hátrahagyott írásai 1698-1972-ből című művek ötletei. Ismerünk ugyan Anno című elbeszélést, ami magában foglalja egy nagyobb arányú mű látomását, melyre több jelzés utal. Az ötvenes évek elejéről származnak azok a családtörténeti feljegyzések, az édesapja súlyos betegségét dokumentáló jegyzetek is, melyek a „pannon prózák" és a Családáradás összefüggésének is részei lesznek, magánjellegű adatok azonban ekkoriban sincsenek.

Cservenka, Muslincákhoz (Bányai Gedeon), Porkoláb, ilyen címszavak mellett olvashatók A három burgonyabogár első jegyzetei, a prózát előkészítő, filmforgatókönyv-változat, s az említett Zsilip is. Különálló noteszlapokon szerepel a Jelentés öt egérről (Vázlat egy képsorhoz) tíz elemből álló sorozata, melynek egyik változata filmszinopszisra emlékeztet.

A Kijegyzések (1978 szept. – 1985) jelzésű fekete noteszben a sok beragasztás, utólagos anyagátrendezés, régi lapok, irkák, cetlik beillesztése között található egy megsárgult vonalas lapon:

„1972

Két öreg az utcán. Házaspár. Alkonyodik. Mereven előre tartott (olvashatatlan) lassan sétálnak. Nem néznek egymásra, nem szólnak egymáshoz. Férfi csoszog. Egy idő múlva asszony, halkan: »Emelni a lábat.« Férfi igyekszik. Közben se, utána se néznek egymásra. Csak előre. Lassan mennek."

A Film (1976) alaphelyzetét képező megfigyelést feltehetőleg azonnyomban, hirtelen jegyezte le, s a megszokott gyakorlattól eltérően, dátummal együtt. Mintha az idős emberpár látványát, a benyomás erősségét, hatását kívánta volna tartósítani a mű egész idejére.

A feljegyzésből hiányzó szó további keresésre ösztönzött, s amire rátaláltam, az megerősítette a kijegyzés fogalomban rejlő művelet jelentését, ám egyben kimozdította azt a virtuális műfaji értelem felé. A lapozgatás visszavezetett a Motívumok (1948–1955) noteszhez, melyből 1972-ben „kijegyezte" az évtizedekkel korábban észlelt látványt. A korábbi változat egy még régebbi határidőnapló ide beragasztott, vonalas lapján olvasható:

„Öreg házaspár. Már szürkül. Elhagyatott utca. Lassan mennek, merev, előretartott fejjel. Semmi szó. Férfi csoszog. Nő: »Emelni a lábat!« Mennek tovább, nem néznek egymásra."

Ezt követően kellene felütni a regény utolsó fejezeteinek egyikét, amelyben ugyanezen mondat felhangzik. Az empirikus fikció, a regényszerkesztés, az opuson belüli szövegközi átjárók elgondolkodtató tapasztalatán kívül Mészöly imaginációjának látványi jellege, képi beállítottsága, filmi affinitása, jelenetező vonása az, ami különös erővel hat, s aminek nyomai már pályájának legkorábbi szakaszában is megmutatkoznak. A meseköltés, bábozás, játék, színjáték működésének, a filmes technikák, a szcénikusság látás- és formálásmódjának elemi meghatározói.

Mészöly imaginációjának látványi jellege, képi beállítottsága, filmes affinitása, jelenetező vonása igen korán megmutatkozott. A meseköltés, bábozás, játék, színjáték működésének, a filmes technikák, a szcénikusság pedig látás- és formálásmódjának elemi meghatározói.

A köznapi fikció. A műfaji, beszédmódbeli, a szövegalakzatokat, hanghordozást illető változatossággal mérhető a naplónoteszekben tárolt anyag tematikus gazdagsága is. Mészöly szellemi nyitottságának, sokrétű antropológiai érdeklődésének nyomai a legkülönfélébb megnyilakozásformákban tetten érhetők. A Magyar Tallózó könyvsorozat elképzelésében ugyanúgy, mint az elbeszélések mikrorészleteiben, s a legérzékibb módon a történeti időket megmozgató „pannon prózákban" (Sutting ezredes tündöklése, Fakó foszlányok évadján, Pannon töredék stb.). Ha „kapcsos könyveihez" mint szemelvénygyűjteményekhez viszonyulunk, irodalmi, zenei, képzőművészeti, történelmi, filozófiai, művelődéstörténeti munkák jelzik elméleti, filozófiai, humán- és természettudományos érdeklődését. Külön stúdiumok tárgyai Jókai, Jósika, Csehov, Krúdy, Bornemisza, Kölcsey (Napló), Széchenyi, Kossuth művei. Pest-Buda, Erdély történelme, a Dunántúl, Szekszárd kultúrtörténete, a társadalomtörténet, a „régi magyar társasélet", az Annales-kör, a történeti antropológia, pszichológia iránt kitartó érdeklődést tanúsít. Meséinek, népmese-átdolgozásainak nyelvi és képi világát a naplók feltűnően gazdag folklóradatai (népköltészeti gyűjtések, népszokások, gyermekjátékok leírásai, saját jegyzetek tájnyelvi fordulatokról, az egyszerű emberek nyelvi és mentális működéséről, hivatásos kutatók anyaggyűjtése, cédulái, kartonjai) alapján új látószögből vizsgálhatjuk. A szociolektusok, a beszélt nyelvi rétegek iránti fogékonyság, a szavak ízlelgetése hang- és hangulati hatásuk alapján, a szótárszerű gyűjtés, szószedet, nevek lajstroma régi művekből, a gyermeknyelv,¹¹ régi korok nyelvhasználata és szókincse, hallott, kihallgatott beszéd, napihír, argó,¹² idézetek régi imádságoskönyvből¹³ – annak a nyelvi univerzumnak a kiterjedéseit jelzik, melyben nyitottan, fogékonyan közlekedett.

A szellemi alkat antropológiai alapvonását, a történeti és szociális érzékenységet hangúlyozza az emlékírók, tanúságtevők, a köznap történetíróinak megbecsülése is. A noteszek feljegyzéseket tartalmaznak a budapesti zsidóüldözésről: a razziák, kivégzések, a németek kitelepítése, a beszolgáltatások elbeszélései a fikciót a tanú látószöge következtében a történetírás felé közelítik. Talán nem véletlen a tanú- és a krónikásszerep gyakorisága sem a művekben. Bárhogy mozdulna ki a feljegyzés az életrajz irányába (családtörténet, adatgyűjtés a felmenőkről, édesapja betegsége, hallott és megélt vidéki élethelyzetek a múltból), sosem közelítenek a beszélő és jegyzetelő személyhez. A biografikum alig észlelhető vízjelként van csupán jelen.

A Napló már érintett tervét Mészöly Miklós többek között a Szigeti Lászlóval folytatott beszélgetésben¹⁴ is emlegeti. Az alábbi, néhány mondatos, igen kései feljegyzés egy piros, Disney-figurás, vonalas füzetben olvasható. Az irkában csak e pár sor szerepel, s nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy azt a Duna-parton vagy a kisoroszi homokos út porában találta. Bepiszkolta, kidobta, elveszítette egy arra futkározó kisiskolás, vagy ott felejtette az erdőszéli Mészöly-portán valamelyik szomszédgyerek.

„A Napló-hoz

Különös – szüntelenül úgy érzem, hogy már mindig éltem és merészen új mégis minden, úgy hat rám, mintha először történne velem. Igen – ez egy befejezhetetlen kezdet álma. Ilyen egyszerű és megnyugtatóan felfoghatatlan." (Kéziratos hagyaték)

A meditáció nem folytatódik, a nagybetűs fogalom a régi tervet idézi és a megfáradt jegyzetíró szemlélődéséről hoz hírt. A tapasztalati fikció megbecsülése ellenére az elképzelt művet nem a személyesség formájának, hanem alternatív regénynek szánta. A napló látomása egy műfaji konvencióktól elszakadó beszédmű és szövegszerkezet volt, amely nem az imaginációval, inkább a történeti elbeszélésformákkal tartott volna kapcsolatot: sajátos történetismeretnek szánta. A szerző által eltervelt formában nem készült el, körvonalai, imaginárius nyomai alapján valamiképpen, a legkülönfélébb források egybeolvasásával mégis rekonstruálható az életműből.

Mészöly távol tartotta magától a személyes naplót, a vallomásokat, az emlékiratot, a személyes dokumentálás műfajait. Nem tudta vállalni a nyelvnek és megszólalásnak bizonyos formáit, önszemlélete, önképe nem felelt meg a konfessziók én-fogalmának. Igen különös módon volt Ego Scriptor, a nagy naplóíró szellemekhez mégis kivételes megbecsüléssel viszonyult. Mintáiban nem a személyesség, az Önmaga feltárulkozása, s végképp nem az én ajnározó önelemzése foglalkoztatja, hanem az a képesség, hogy bizonyos művekben a dolgok, történések, a köznapi valóság valami közvetítetlen megjelenítés, nyelvi tényszerűség, pontosság, töménység és redukció által nyer formát. „Felbomló gondolkodás. A részek, a részletek felfokozott élessége, koncentráltsága." Ez alól, úgy látszik, a naplók sem vonhatják ki magukat. Széchenyi Naplójáról írja: „Vallomását átjárják az apró, fragmentumszerű képzelgések, vágyak, emocionális felburjánzások és a könyörtelen pontosságú, szikár valóság körkörösen teljesedő vízrajza, amelyhez képest a korábban vagy az akkor élő írók még a legnagyobbnak hitt műveikkel is csupán szegmentumokat tudtak produkálni."¹⁵ Hasonlóképpen vélekedik Jósika emlékiratairól, akinek regényeivel kapcsolatban ugyanakkor nem leplezett bírálatot mond. Jókai sem a látványos opusokkal, hanem Följegyzéseivel, hordalékanyagainak gazdagságával, történeti, tapasztalati és nyelvi világegyetemének méreteivel váltott ki belőle csodálatot.

Virtuális kötetkompozíciók sora áll össze Mészöly Miklósnak a különféle időszakokban készült terveiből és elképzeléseiből. Az egyiknek különös opuson belüli, szövegbelső és szövegközi kapcsolatrendszere van. A lepke című kései prózáját a Magyar Hírlap¹⁶ 1993-ban közölte. A történet egyik hadiszökevényének neve Anton Pavlovics Csehov. A kedvelt lepke-, pille-motívum mellett a névválasztás hívja fel magára a figyelmet: azt a régi ragaszkodást jelzi, amelyet Mészöly Csehov művészete iránt tanúsított. Egy olyan Csehov-kötetszerkezet foglalkoztatta tartósan, amelyben elhagyta volna a novellacímeket, s az így folyamatossá tett szöveg egy alternatív grand récit-t képezett volna. A hagyatékban található egy többrészes, annak idején sugárzott Csehov-rádióműsor-tervezet is, a Vigilia 1991/1-4. számaiban pedig megjelent a Négy beszélgetés Anton Pavlovics Csehovval című esszé. A Csehov-válogatás ötletétől, melynek virtuális szerzője nem Csehov, hanem lényegében Mészöly lett volna, egyenes út vezet a Variations desanchantées (1994), illetve a Hamisregény (1995) kötetkompozíciójáig. Az elképzelést saját írásainak montázsa által realizálta, ezzel is a mű és működés lezárhatatlanságának, befejezhetetlenségének, nem-véglegességének mély meggyőződését és elvét példázva.

Az olvasóhoz a címe az alábbi szövegnek, amely mintha a művek és a hagyaték viszonyát értelmező előhang, és a hagyaték részét képező naplók, cédulák, töredékek egykor publikálandó változatának virtuális ajánlása lenne:

„Ez a könyv nem kíván szépirodalom lenni. Megfigyelték, hogy mennyi minden pusztul el, miközben nézünk, érzünk, cselekszünk, gondolkodunk, egyszóval vagyunk; vagy éppenséggel egyebet se teszünk, jobban mondva azt hisszük, hogy nem tesszük, mert úgy érezni, hogy éppenséggel nem vagyunk – mennyi minden pusztul el közben, ami soha többet nem jön szóba, legalábbis soha többé ugyanúgy, vagy ha mégis, esetleg valahogy másképp, a legtöbb esetben kiderítetlen marad, hogy mi volt az, amire formázik, mi az oka vagy csak puszta hasonmása – megfigyelték? Így haldokolunk ma folytonosan új erőre kapva; s márcsak ezért se gondolják, hogy ez szépirodalom vagy hasonló. Tegyük fel, hogy mint egy csipesz, úgy működik bennünk egy külön erre a célra kitalált-teremtett, bonyolult, azaz pontosabban: egy megfejthetetlenül egyszerű szerkezet – működik és csipeget, gombostűre tűz, vés, karcol, fellógat, bekeretez – bármit, ami érinti. Vagy legalábbis egymilliomod részét. És nem kíván semmi nagyszabásút kezdeni vele – terv, szándék, cél, felhasználás hidegen hagyja. Csak a saját gondos makacsságára ügyel: hogy amit bír, felcsippentsen. Hangsúlyozom, semmi köze ennek a szépirodalomhoz. Nem több adaléknál, önmagunkról és önmagunkhoz. Akár követhető – vagy éppen követendő – napi penzum; leltárba vett eszmélet."

(Kéziratos hagyaték, vékony, szürke, vonalas irka; a következő oldalon 1980. január datálás olvasható, tehát valószínűleg ekkori feljegyzés.)

1 Első közlése: Jelenkor, 1988. 7–8. 577–589. Továbbiak: Mészöly Miklós: Wimbledoni jácint, Szépirodalmi, Budapest, 1990; Az én Pannóniám, Babits Kiadó, Szekszárd, 1991; Bolond utazás, Századvég, Budapest, 1992.

2 A tágasság iskolája, Érintések, A pille magánya.

3 Mészöly Miklós: Érintések, Szépirodalmi, Budapest, 1980. 192.

4 Uo., 201.

5 Mészöly Miklós: A pille magánya, Jelenkor, Pécs, 1989. 77.

6 Mészöly Miklós: Esti térkép, Szépirodalmi, Budapest, 1981. A szerző fülszövege.

7 Érintések, 1980. 230.

8 „V. megállít az egyik kiadói szobában: »Nem nagyon látom írói működésed nyomát a folyóira-tokban. Mit csinálsz?« – »Vízjeleket írok« – mondom zavaromban." A tágasság iskolája, Szépirodalmi, Budapest, 1977. 333.

9 Mészöly Miklós: Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról, Szépirodalmi, Budapest, 1991. 112.

10 Ezért különös az Érintéseken (1980) szereplő 1942-es dátum, noha elképzelhető, hogy előkerültek különálló, régi cetlik is, melyeket felhasznált.

11 Érintések, 1980, 180.

12 „Magnó", uo. 185.

13 Uo., 210.

14 Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet, Kalligram, Pozsony, 1999.

15 Uo., 178.

16 Mint utolsó prózai publikációját nemrégiben a Dunatáj (2002/1.) újraközölte, kötetbe nem került.