A pécsiek s a Pécsre látogatók most már a Zsolnay Kulturális Negyedbe is járhatnak színházba. A keletre húzódó városközpont magához vonzott kulturális intézményeket, s újakat hívott életre. Egyre többen vállalkoznak arra, hogy átsétáljanak a kishídon, körülnézzenek, és konstatálják, mivé lett a gyár, hogyan valósultak meg a tervek, miféle terek jöttek létre itt. Jelen időben alakul ki szemünk láttára és általunk ez az új centrum: stagnálni látszó városunknak ezen a nemrég végre megépült, hagyományt átírva megőrző, titokzatos, most kitáruló helyén. Létesítményei közül az egyetemisták színháza 2011 őszétől üzemel, itt végleges és méltó otthonra lelt. Izgalmas a színház környezete is a régi kéményekkel és a soha-nem-volt belső udvarokkal. Érződik, ahogy az új épületet egyre jobban belakják, belakjuk, például már van is mire leülniük az előadásra várakozóknak. Művészi megformáltságukkal szemet gyönyörködtetőek a fehér előtér színes, múltat idéző, ízléses plakátjai. Átköltözött a múlt emlékvilága, az egykori előadások képei láthatók a falakon. Virtuálisan együtt létezik, s nemcsak virtuálisan és nemcsak emlékezik: összetart a jelen alkotói folyamataiban is az országszerte ismert s nemzetközi fesztiválokon jól szereplő Janus Egyetemi Színház.

A JESZ új helyén, mint rendesen, három bemutatóval jelentkezett az évadban. Színjátszó generációkat egybefogó előadások kerültek ki műhelyükből. Az évek óta JESZ-tagokat, a jelen húzóembereit; a legújabbakat (ők egy éve tagok a szigorú, többfordulós kiválasztás után) és a már jócskán nem egyetemista korú elődöket ismerteti össze s szervesíti (egyéni és színházi életkorokat egyesítő) társulattá a három előadás. Az első Tóth András Ernő, a második Mikuli János, a harmadik Rácz Attila rendezése. Költészet – kortársi és azzá fogadott versekből – az első; beavató mesejáték felnőtteknek is – a másik, s végül a friss bemutató a JESZ-ben még soha műsorra nem tűzött Csehov egy korai műve. Kezdjük ez utóbbival.

Magyar színházak sokat játsszák a Platonovot, s a hosszú szöveg meghúzása egyben állásfoglalás is: szerintük mire megy ki éppen a játék. A kis tér intimitása a mostani helyszínen felidézi a régi jeszes terem bensőségességét, ám sokkal jobban felszerelt ez a színház. Természetesen itt is szabadon változtathatók a belső arányok: a nézőtér és a – hol elkülönülő, hol nem létező – színpad mindig másképpen viszonyul egymáshoz. A Platonov előadásán közvetlenül a színészek mellett ülünk, szinte hozzánk érnek erőteljes mozgásaik során, dinamikus játékstílusukkal érzékeltetve a szerepekben és a viszonyokban rejlő, kitörni vágyó feszültséget. A kavicsos, poros (szőnyegstilizációból szétdúlt alapzattá váló) padlón végzett gyors mozdulatok következménye a felkavarodó porfelhő és pornyelés is, a részesülő, résztvevő (interaktívnak nem nevezném) színház új hozadéka. Meglep, kizökkent a váratlan tűzijáték-effekt, jelzi az elterelhetetlen véget (az első felvonásét is), az indulatok kihunyását: baj lesz, rosszra fordulnak a dolgok. A díszlet az ebben a színházban megszokottat, jó hagyományaikat hozza: minimalista, funkcionális, kreatív, többszörösen szimbolikus. A Platonov fekete dobozba (közös terünkbe) vetett, annak belső falaira szerelt ablak-képkeretei, ikonutánzata és vezérszobra (szintén keretben), tányérjai, poharai, vodkája, faülőkéi és szép, nyers asztala oroszos (skandinávos), naturális, kissé stilizált miliőt teremt. A férfiak fekete-fehér rétegzett, elegáns öltözékben, a nők bézsszínű, kékes, világos, esetenként virágos ruhában (szimbolikus jelzés a tábornokné piros szoknyája) – viselőik csinosak, finomak, jóra vágyóak ezekben a kosztümökben. A mozgalmas előadás aztán szétzilálja a jól fésült, jól öltözött szereplőgárdát. Főként Platonovot, akit szanaszét rángatnak a nők. Platonov (Köles Ferenc) pedig elcsábul, engedi elcsavarni a fejét, s zavarja is, ha nem minden nő teszi neki a szépet, értékeli vonzerejét. Akkor ő próbálkozik, sikerrel: Grekovánál (László Virág), aki kezdetben közömbösnek mutatkozik. Az erős jelenlét varázsos, a nők hamar lábai elé omolnak, az érettebb, telt hölgy (Anna Petrovna, a tábornokné: Pásztó Renáta), s a fiatalasszony, akit régről ismer, s itt váratlanul találkozik vele (Szofja, Farkas B. Szabina), úgyszintén. A vágyaival friss házassága révén éppen megalkudott nő rövid ideig áll ellen feltámadó illúzióinak. Már Platonov sejtelmes nézésétől is kellően elalél egy-két jelenet alatt, s mindent akar: hidegen izzó szenvedéllyel veti bele magát újra a kapcsolatba. Míg a nők (nemcsak ő, hanem a tábornokné is) a főszereplővel készülnek külön-külön elutazni, felesége (Szása: Ahmann Tímea) is megjelenik néha a színen a beteg gyerek gondjával. Ilyenkor Platonov őket is megsajnálja, nekik is odaadja, odaígéri magát. A jelen pillanatnak él. Nem tud ellenállni a kínálkozó lehetőségeknek, s ez által szétforgácsolódik, szétesik. Nem képes lemondani semmiről, nem tud nemet mondani a kísértésnek, nem tud visszalépni a kaland ígéretétől vagy más előny megszerzésétől. S még csak nem is haszonleső, cinikus, rámenős, nem sportból használja a hatóerejét. Mindössze gyenge. Mindenkinek való megfelelési vágya, udvarlása nem arról szól, hogy ő milyen adakozó, hiszen nem oszthatja szét magát önmaga és a másik megsemmisítése nélkül. Ez a Platonov-rendezés azt a gyötrődő, önmagát alulértékelő és folyamatos bizonyításra: skalpvadászatra kárhoztatott férfit állítja elénk, aki szétroncsolódik mentálisan, lelkileg és fizikailag is a folyamatos megfelelési kényszerben. Ezt a betegségrajzot, ezt a vergődést tárja fel az előadás. A bizonytalan Platonov szétdúlja a terepet, jelenlétével felkelti a vágyakat, amelyeket kielégíteni nem tud, csak pillanatokra. Az ígéret teljesíthetetlensége miatt az idő szétmállik és feltorlódik, amit a szűkös tér (mindig bejön valaki, mindenki mindenkit lát egy szögből, elbújni, kibújni e zárt, fojtogató világból lehetetlen) felerősít. A felelőtlenség, a csábítás, az önmaga igenlésének olthatatlan vágya élhetetlenné teszi a kialakult helyzetet minden résztvevő számára. Nincs rád szükség, nem lehet rád számítani, nem lehet veled számolni, nincs rá mód, hogy kapcsolódj a világhoz, ha mindenkit akarsz – derül ki az előadásból.

A generációk, a mesterek, az alapítók, a régiek és újak most helyi Csehov-színjátszást alapítanak. Szerepel benne Tóth András Ernő, Mikuli János, Inhof László, a „nagy öregek”, akik megadják a keretet, az alaphangot a maguk módján, a maguk karakteres jelenlétével – a két vezető rendező sakkjátszmájával indul a darab. Ezennel befogadják a JESZ-be Csehovot. Nem lírai ez a rendezés; tömör, komor, a zene nem kap szerepet, hallani a surrogást, térülést-fordulást, cipőcsikorgást, zuhanást, lihegést. Közelről látni a felhevült testeket, az indulatok, szenvedélyek, vágyak és csalódások mozgatta szereplőket. A bezártság, a fülledt belviszonyok egyfelől, s az illúzióknak a kívülről jövő személyre vetítése másfelől az összeomlást válthatja ki mindössze: minden résztvevő kudarcát. A világ élhetetlen, de ezt magunknak is köszönhetjük, egymás általi bekebeleződésünk pusztító erejű. Hogy hogy lenne jobb? Csehov sem tudja, csak megmutatja, mint szokta, éppen mit csinálunk. Az Ivanovban, a másik, hasonló korai drámájában már párharc is folyik. A központi, önmagát nem találó és elhagyó alakot, a címszereplőt, Ivanovot vádló orvossal (aki nem válik rokonszenvesebbé) létrejövő interakcióra kerül a hangsúly, a Platonovban a környezet ellenállása nem számottevő. Platonov magától, tetteinek, illetve döntésképtelenségének következtében omlik össze. A csehovi figyelő, átható orvosi tekintet a cselekvések belső mozgatórugóit teszi láthatóvá, s következményüket tárja elénk szenvtelen következetességgel, a szembenézés lehetőségének megteremtésével. Kegyetlen ez a Csehov, mondja róla Spiró is, artaud-i értelemben az: sűrített, tisztánlátó, zaklatott, szigorú, szorongásteli látleletet ad a korról – korunkról.

A középső bemutató, Weöres Sándor Holdbeli csónakosa a szerző pécsi vonatkozásai és itteni bemutatói (lásd Ágoston Zoltán, Jelenkor, 2012. április) sorában nyomatékos gesztus. Aktualizálódó jelentése nem a csehovi módon, kódban, modalitásban univerzális. Mesél nekünk, vigaszt ad, hogy az események, megpróbáltatások sűrűjében egyszer csak ránk akad a megoldás: a bátrak, jók, hűségesek egymásra találnak, s az illuzórikus létezés, az elérhetetlen, nem evilági vágyakozás, a transzcendens sóvárgás és beteljesülés vágya, annak tárgyváltásában átalakul elérhetővé, reálissá. Ám csak ezernyi kaland után vesszük észre, hogy a mellettünk állóban is megtalálhatjuk az igaz szerelmet. Bár a rendező, Mikuli János tiltakozik a darab mesevolta ellen, az előadás mégis ezt a műfaji értelmezést erősíti, ami nem baj. A színjátszó generációkat összeérlelő és a színházi masinéria sokféle lehetőségét sikerrel kipróbáló látványos, csodás elemekkel teli előadásban tűz gyullad, akasztanak, repülnek – elvarázsolva és gyermeki, mégis felnőtt, bábszínházszerű, mégis eleven élménnyé téve a darabot. Bátorságra, technikában lehetetlent nem ismerő kreativitásra, virtuozitásra vall, és a színház beavatatlan nézőinek örömére szolgál, hogy az eredetileg bábokra írt darab minden megpróbáltatását élő szereplőkkel valósítják meg. A más stílusú játékmódot igénylő népi játékok figuráit alakító színészek sikeresen mímelik a rájuk jellemző, alakjukat idéző mozgásokat. Paprika Jancsi (Cseporán Zsolt) különösen rugalmasan csuklik össze folyton-folyvást, Bolond Istók (Kuti Gergely) is hozza a figurát, nem beszélve a JESZ jelenében fontos szerepet vivő színésznek, a Vitéz László szerepében a közönséget ugrató, megszólító Czéh Dánielnek elismerésre méltó teljesítményéről. Öszszerendezett csapatmunka folyik a fő- és mellékszereplők közt. Az egzotikus királyok alakítóival (Óvári Károly, Kiss László, Inhof László, Szabó Márk József), a gonosz kelta királynővel (Pásztó Renáta) s a három főszereplővel: Pávaszemmel (Viktor Réka), Medvefiával (Nagy Péter) és Jégapóval (Tóth András Ernő). Együtt mozognak a „kar” tagjai, akik az univerzumot jelenítik meg a sokféle rájuk osztott, fizikai igénybevételt is jelentő mellékszerepben. A földi és kozmikus hátteret időjárással, állatokkal-növényekkel, kísértetekkel egyénítve, ám összehangoltan, pontos koreográfiában éneklik, táncolják, zenélik el változatos mozgásformákban. A magyar népmesei motívumokat tartalmazó, azokat más mítoszi elemekkel univerzálissá tágított szellemi térben Weöres filozofikus-lírai átirata a felnövekedés allegorikus példázataként elevenedik meg. A tragikus helyzet, a világ igazságtalansága, a kozmikus rendetlenség renddé lényegül át. Stációi: az apai árulás, a támadások, a megalázás, az elhagyatottság, az elszakadás a szülői háztól, az apai védelem elégtelenségének megélése, s az elszakadás tőle, az ellenfelek, rosszakarók felismerése után a velük való megküzdés fokain át történő eljutás szövetségeseinkkel a jó végkifejletig, amikorra is megengedjük magunknak, hogy akihez többféleképpen vonzódunk, szerelemmel szeressük. Jobban is hangsúlyozhatnák a fiatal színészek, hogy igazából beleszeretnek egymásba. Enélkül a szerencse-funkció dominál: hogy ha szerencsénk van, jópajtásunkba végül beleszerethetünk, s megoldódik a szerelem nagy kérdése. Ami (Csehovtól a „nincs rád szükség” költőiig) tudvalevőleg többször aszimmetrikus, mint nem. Ha meglévő, de elfojtott vágyat hagynak magukból kibomlani az alakok, akkor jut az előadás közelebb a beavató történet-jelleghez, a felnőtt meséhez, s erősödik valószínűségi foka s pszichológiai realizmusa, hitelessége.

A Holdbeli csónakos gazdag, színes, pompázatos hatású, s ez a hatás a központi, korong alakú díszletelem hozadéka. Az ötletes, szemantikailag és fizikailag jócskán terhelhető tárgy ügyes színpadi elem, körülötte függönyök, paravánok és színes, mesés kosztümök kavargása kelti az illúziót, fent pedig a Hold többszörösen virtuális lakójával. A központi díszletelem csónakként, földgolyóként, kifordított Holdként, járműként, palotaként is funkcionál. Rozs Tamás a Holdra kivetített arcával, más minőségében pedig a darab zeneszerzőjeként is holdbeli csónakos, az ő zenéje nemzedékeket köt össze. (díszlet: Mikuli Dorka, jelmez: Szabó Zsuzsa)

Az első bemutatóban főleg a legifjabbak vettek részt, s összeszoktató, ismerkedő tréningek érlelték meg a „nincs rád szükség” című, Petőfi-sorokból kibomló, azok köré szerveződő verses játékot. A (főként) magyar költészetből hozott, kedvenc verseikből létrejövő bemutatkozásuk kiválóra sikerült. Vitáznak, veszekednek, perlekednek, udvarolnak, flörtölnek, szerelmet vallanak és utasítanak el, sírnak, táncolnak, érvelnek, monologizálnak, elkeseredésbe kergetnek (három nő egy férfit borversbe). Végül minden szereplő a közönség egy-egy tagjának a fülébe suttogja a számára legfontosabb verseit. Az új tagok próbálják megérteni a személyes és társadalmi elutasítás érzését az általuk hozott és közösen feldolgozott, egységessé koreografált Ady-, József Attila-, Radnóti-, Nádasdy-, Tóth Krisztina-versekkel, Goethével, Vörösmartyval, Szép Ernővel, Juhász Gyulával, László Noémivel és Janikovszky-prózával. A kirekesztettség traumáját beszéli, játssza el a társulat. A lelkesültség, szenvedély, eufória, bizakodás, a kihűlő érzés, a csalódás, kiábrándulás, kétségbeesés stációit jelenítik meg a színpadi nyelv elemeinek bevonásával, zenével, változatos mozgásformákkal, ám minimális díszlet közt, magas hőfokon.

A vén cigányt enyhe akcentussal, térden ülve, remegve szétkiáltó, már-már elzokogó Amel Al-Mulla versmondása sok más szép epizód mellett emlékezetes pillanata az ugyancsak Rozs Tamás zenéjére Hágen Zsuzsa által koreografált versestnek. A magánpanasz nem jogosít fel arra, hogy közönség elé vidd, visszhangozza, értelmezi, kérdőjelezi meg a JESZ társulata A XIX. század költőiből kiemelt sort annak virtuális intertextusaival. Az egyén és a társadalom sorsa nem választható el, derül ki versestjükből és Csehov-értelmezésükből. A felzaklató, lezáratlan, nyitott végű, tanácstalanságot közvetítő Platonov és a „nincs rád szükség”-előadás a panaszt adja tovább, míg a Holdbeli csónakos szerencsés kimenetelű cselekménye vigaszt nyújt az univerzális rend mesei, költői állapotának vizionálásával.