Soós Péter az Édes Annát 2006 tavaszán rendezte először a debreceni Csokonai Színházban. A rendező akkor is Thuróczy Katalin szövegváltozatát alkalmazta, így a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában már tapasztalatok birtokában kezdhette meg a munkát. A premierre 2011. október 8-án került sor, a darabot 2012. május 16-án láttam, így az előadásról – mivel több mint fél éve műsoron van – kijelenthető, hogy kiforrott, érett produkció, amely további változtatásokkal a közeljövőben nem fog bővülni, ahogyan az olykor egy-egy premier után előfordul.

A néző kellemes zene kíséretében léphet a nézőtérre, ahol helyet foglalva a nyílt színen már látható Vízyék (Kosztolányi művében Vizyék) a regényből ismerős tágas, polgári lakásának egyik szobája. A Horgas Péter által tervezett díszletben a bal és a jobb oldalon ágy (tisztán látszik, hogy az előbbi a kényelmesebb), a hátsó falnál két szekrény, közöttük két bejárat a színre, zongora, középen asztal székekkel, felettük bronzcsillár, a bal oldalon az ágy mellett tűzhely kapott helyet. A hátsó színfalon az előadás kezdetéig régi, fekete-fehér filmfelvételek láthatók, melyek egyenletességét a fal harmónikaszerű elrendezése töri meg, ám ez nem zavarja a képek felismerhetőségét: ujjongó emberek, felvonuló katonák, sikítozó gyermekek, Horthy, amint fehér lovon, integetve lovagol a főváros utcáin. A bútorok stílusa, a képek egymásutánisága kétségtelenül az 1920 körüli időket idézi. A nézőtéri lámpák eloltása után, elsőként lép színre Édes Anna (Darabont Mikold). A helyzet váratlansága, meglepetésszerűsége abban ragadható meg, hogy
Kosztolányi művében a címszereplő már egy megalapozott, kész szituációba érkezik, ahol a befogadó szinte mindent tud róla. Ezzel szemben a Thuróczy Katalin által színpadra adaptált alkotás az analitikus szerkezetet választja, amelyben a Vizsgálóbíró (Urbán Tibor) – napjaink krimisorozataiban a nyomozóktól megszokott módon (öltönyben, tárgyilagosan, olykor fokozott hanghordozásban) – kérdezi Annát a múltjáról, a Vízyéknél eltöltött időről. A választott struktúrának előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Előnye, hogy a Kosztolányi-mű katarzisának tekinthető gyilkosságot titokzatossá, a befogadót pedig ezáltal egyre kíváncsibbá teszi a főszereplő történetét illetően, hátránya pedig, hogy az Anna érkezése előtti szituáció, amely a regényben helyet kap, a színdarabban nem artikulálódik. A szereplők egy-egy (élet)helyzethez viszonyuló magatartása, reakciója így kimarad e színpadi alkotásból, amely jellemük fontos részét képezné. Ide sorolható például az a szituáció, amikor Anna megérkezik, Vízyné pedig hirtelen két kézzel kapaszkodik az asztalba, hogy izgalmában össze ne essen, valamint szégyelli az újonnan érkezett cseléd előtt, hogy a lakásban rendetlenség uralkodik. E kimaradt jelenet jól ellenpontozta volna Vízyné (Varga Mária) és Anna későbbi kapcsolatát, amikor előbbi már teljesen természetesnek veszi a lány szolgálatait.

A címszerepet alakító Darabont Mikoldnak leginkább mimikájának széles eszköztárára volt szüksége a szótlan, félénk, ritkán nevető Anna hiteles alakításához, azonban az alig hallatszó kuncogásokból, szégyenkezve eltakart mosolyokból szinte mindig érezhető az őszinteség vagy a megjátszottság. Annát ugyanis (már Kosztolányi művében is) egyetlen ember képes őszinte nevetésre bírni, ez pedig Jancsi. Az őt alakító Köles Ferenc gyors hangulatváltásai a komoly és a szórakozott, az idétlenül kedves és a mindenkit kihasználó világfi között remekül ellenpontozzák Anna hideg, visszahúzódó jellemét és a Vízy házaspár merev, arisztokratikus modorosságát. A főhős e színpadi átdolgozásban szinte semmi jelét nem mutatja Jancsi iránti szerelmének. Míg Köles Ferenc szemében és gesztusaiban tisztán kirajzolódni látszanak a szenvedély kontúrjai, addig a Darabont Mikold által játszott Anna mintha csak a Jancsi által nyújtott játék és az ezzel együtt járó veszély miatt választaná a férfit, mintha egyedül ez a játékosság lenne az, ami vonzaná, és nem a férfi. Egyetlen jelenetben lehetünk tanúi Anna féltékenységének, amikor Vízy Kornél (Németh János) szóvá teszi, hogy az esti vacsora alkalmával Jancsi micsoda „rüfkével” az oldalán állított be. Ekkor Anna sietve, zavartan távozik a színről, ez azonban kevés ahhoz, hogy érzelmeit kellő biztonsággal értelmezzük.

Anna jelenlétében a darab szereplői gyakran beszélnek úgy, mintha a lány nem volna jelen. Szidják, dicsérik, megalázzák, kísérleteznek vele. A dramaturgia e dialogikus részeken felül is jól érzékelteti Vízyék úrhatnámságát a cselédlánnyal szemben. Anna sosem ül le az asztalhoz, még akkor sem, amikor Jancsi pisztollyal kényszeríti erre, Stefi (Füsti Molnár Éva) ezzel szemben minden habozás nélkül ül „a méltóságos úrék” asztalához, sőt a Vízy Kornél előléptetését ünneplő vacsora alkalmával még egy csirkecombot is ellop. Ugyanakkor Vízyék sem érintik egy alkalommal sem a szín jobb oldalán elhelyezkedő tűzhelyet és a cselédágyat. A dramaturgia vagy a rendezés hibája miatt a Vizsgálóbíró olykor olyan jeleneteknél is a színen tartózkodik, amikor Anna neki vallott hazugságai kiderülnek. Anna a visszaemlékezés pillanatában például azt hazudja, hogy nem vett be semmiféle port, a következő jelenetben pedig az emlékeit analizáló vizsgálóbíró szeme láttára keveri a gyógyszert a pohárba. Ezek után kérdés marad, hogy az Urbán Tibor által játszott karakter mennyire van tudatában a címszereplő hazugságainak.

A szövegkönyvből kimaradt részek és a mellékszereplők hangsúlyos alakítása miatt a Pécsi Nemzeti Színház színpadán megjelenő Anna karaktere nem olyan árnyalt és összetett, mint a regénybeli cselédlányé. Emellett Soós Péter rendezése nem foglal állást a regény egyetlen műértelmezése mellett sem, hanem megőrzi az Édes Anna lehetséges interpretációinak sokszínűségét, ebből azonban az következik, hogy nem vállalkozik a Kosztolányi-mű újraértelmezésére. Az Édes Anna olyan potenciális problémákat rejt magában, amelyek napjainkban politikai, társadalmi, pszichológiai szempontból újragondolhatók, és a lány története a színrevitel által a 21. század perspektívájából is releváns kérdéssé válhatna. A rendezés e lehetőségeket nem használja ki, így a produkció nem marad több, mint (egy újabb) irodalmi színielőadás. Megmarad egyszerű színpadi adaptációnak, és (sajnos) nem lép tovább az emlékezetes színházi előadások kategóriájába.

Szereplők: Darabont Mikold (Édes Anna), Varga Mária (Vízyné), Németh János (Vízy), Köles
Ferenc (Jancsi), Tóth András Ernő (Ficsor), Füsti Molnár Éva (Stefi), Urbán Tibor (Vizsgálóbíró). Rendezte: Soós Péter. Színpadra alkalmazta: Thuróczy Katalin. Díszlettervező: Horgas Péter. Jelmeztervező: Tresz Zsuzsa.

A háromszoros Oscar-díjas filmrendező Ingmar Bergman már az 1950-es években több művében, különböző aspektusból ábrázolta a zsákutcába jutott házastársi kapcsolatokat, olyan filmekben, mint a Fűrészpor és ragyogás (1953) vagy a Szerelmi lecke (1954). Nem meglepő, hogy a svéd művészt gyakran foglalkoztatta az emberi kapcsolatoknak, a férfi-női viszony megoldhatatlanságának a kérdésköre, Bergman ugyanis ötször nősült. Műveit nagy műgonddal készítette – forgatókönyvei megírására körülbelül ugyanannyi időt szánt, mint magára a forgatásra – ezért e gyakran könyv alakban is megjelent írások nemcsak filmtörténeti, hanem irodalmi értéket is képviselnek. A Jelenetek egy házasságból című film (amely eredetileg hatrészes sorozatnak készült) máig Bergman egyik legnépszerűbb alkotása; 1973-ban mutatták be Erland Josephson és Liv Ullmann főszereplésével. Magyarországi színpadon utoljára a Madách Színház játszotta, a premier 2007 decemberében volt, ahol a főszerepekben Rékasi Károlyt és Détár Enikőt láthatta a közönség.

A történet első jelenetei Johan és Marianne látszólag idillikus házasságát mutatják be. A házastársaknak mindenük megvan, ami egy tökéletes élethez szükséges: karrier, két gyermek, nyugodt hétköznapok, harmonikus családi és társasági élet, anyagi jólét. Egy nap azonban Johan bevallja feleségének, hogy másba szerelmes, egy Paula nevű huszonhárom éves nőbe, akivel családját hátrahagyva Párizsba fog utazni. Ettől kezdve a férj és a feleség csak a válási papírok ügyében találkoznak egymással, azonban mindketten érzik, hogy e találkozók alkalmával fel-fellobban bennük valami töredéke a régi szerelemnek, ugyanakkor kiújulnak a válásra okot adó problémák is. E bonyolult kapcsolat első helyszíneként világosan és ízlésesen berendezett, modern nappalit lát a néző a Pécsi Nemzeti Színház N. Szabó Sándor Termébe lépve, amely Szlávik István munkáját dicséri. A fehér kanapé, az átlátszó műanyag székek és a világos színű dohányzóasztal kontrasztban áll a hátsó falon lévő sötét üvegekkel, amelyek a megvilágítástól függően átlátszóak és ablakként funkcionálnak, vagy pedig visszatükrözik a nézőtérnek háttal álló színész(ek) arcát. Erős fény esetén a néző is láthatja magát e furcsán torzító tükörben, amely megengedi azt az értelmezést, hogy néző és szereplő kölcsönösen részei a díszletnek, és ily módon részei egymás világának. E finom határátlépést követő konklúzió kézenfekvő: a történet egyszerre játszódik a színpadon és saját hétköznapjainkban. Bergman felosztása szerint a darab hat jelenetet tartalmaz, amelyek különböző helyszíneken játszódnak, és amelyeken belül szintén vannak színváltások. A díszlet a rövid jelenetek közötti gyors váltás problémáját a forgószínpad technikájával oldja meg, ami jó választásnak bizonyul, hiszen így a nappali valóban pillanatok alatt változik fürdőszobává, hálóvá, majd nyaralóvá, végül dolgozószobává. A játék emiatt tudja mindvégig megőrizni kedvező tempóját, dinamikáját.

Az első jelenetben Johan (Oberfrank Pál) és Marianne (Darabont Mikold) vendégeket fogadnak barátaik, Peter (Széll Horváth Lajos) és Katarina (Györfi Anna) személyében. A baráti iszogatás végül az utóbbi két szereplő veszekedésével végződik, amely egyrészt ellenpontozza Johan és Marianne idillikusnak tűnő házasságát, másrészt előrevetíti a házasok közötti későbbi állapotokat. A fekete-fehér kontrasztok mellett az első jelenet cselekményei így a jelen és a jövő szembenállását, a házastársak életének kellemes pillanatait állítják szembe azzal a képpel, amikor (már) pokollá teszik egymás életét. Darabont Mikold Mariannéja meggyőző, a színésznő az első felvonásban jól alakítja a folyton igyekvő, megértő, elégedett, naiv feleség szerepét. A második felvonás alatt játéka a bizonytalan, elkeseredett asszony szerepéből fokozatosan a magabiztos, ugyanakkor boldogtalan nő karaktere felé halad, amelyet olykor szívszorító sírás, olykor merev testtartás és hideg tekintet vagy a Johan iránt érzett gyűlöletből fakadó váratlan kiabálás hangsúlyoz. Színészi eszköztárának széles skáláját remekül bizonyítja két jelenet. Az egyik, amikor Marianne az anyját készül felhívni telefonon, hogy lemondja a hétvégi vacsorát a szüleinél, és eközben, a komikum határát súrolva megremeg a hangja, mert attól tart, hogy hogyan fogadja az anyja a döntést. A vacsorát a hívás végén nem sikerül lemondani. A másik jelenet, amikor Fredriket hívja fel teljesen más, tragikus hatású remegő hangon azután, hogy Johan bevallotta neki: valaki mást szeret.

Az előadásnak szinte minden jelenetéből kiragadható egy mondat, amely úgyszólván a „néző fülébe súgja” a férj és feleség között kibontakozó konfliktus elkerülhetetlenségét. Ilyen az is, amikor egy nem éppen kellemes esti beszélgetés után Marianne Johanra néz, és lehúzza ruhájának cipzárját, mire a férfi így felel: „Jó éjszakát… Elfáradtam, Marianne.” Oberfrank Pál arckifejezése és hanghordozása arról győz meg minket, hogy Johan nemcsak az esti színházi előadásban fáradt el, hanem házasságába fáradt bele. Az első jelenetek komikus elemeinek hangsúlyozása miatt a felvonás végén Johan váratlan bejelentése, hogy szeretője van, és hogy elhagyja a családját, kellőképpen erősen hat. Ehhez persze hozzátartoznak Oberfrank Pál remek gesztikulációi, határozott, agresszív fellépése, gyors és hatásos hangszín- és hangerőváltásai. A darab során intenzív kirohanásai lehetővé teszik, hogy a néző a legnagyobb mértékben együtt érezzen Mariannéval, és hogy valóban csalódjon az első felvonásban megismert Johanban. Az előadás két részében megjelenített érzelmi különbségeket a zenei aláfestés is kiemeli: az első felvonás nagy részében kellemes jazz szól, a másodikban már síró hegedűt és rendszertelen ritmusokat hallani. Johan és Marianne első és második felvonásbeli arca asszociációs viszonyba lép Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámájának két házaspárjával. Az első felvonás Johanja és Mariannéja olyan, mint az Albee-drámában az ideális házasokként megjelenített Nick és Honey, a második felvonásról pedig George és Martha folyton vitatkozó, kegyes és kegyetlen hazugságokat tartalmazó „se veled, se nélküled” játékai juthatnak eszünkbe.

Esztergályos Károly rendezésében talán csak egyetlen hibát találni: a darab végén az a jelenet, amikor Johan erőszakosan lép fel Mariannéval szemben, nem eléggé kidolgozott. Bergman szövege és filmje szerint itt a házastársak egymásnak esnek (előbb Johan Mariannénak, majd fordítva), végül mindketten aláírják a válási papírokat. A Pécsi Nemzeti Színház színpadán a pár férfitagja leteperi a nőt a földre, majd kisebb birkózást követően pofont ad neki, és ezután következik az aláírás. A férfi agresszív megnyilvánulása itt nincs elég következetesen felépítve, a jelenet túl gyorsan zajlik le, és közel sem olyan brutális, mint Bergmannál. Mivel Marianne nem viszonozza férje pofonját, a jelenet zárómondata sem releváns: „Már régen egymásnak kellett volna esnünk.” Azonban e parányi eltérés miatt az Esztergályos-rendezés nem veszít értékéből, részletesen kidolgozott, öszszetett, jól kivitelezett színpadi produkció marad, amelyben a főszereplők színvonalas játékot mutatnak. A mellékszereplők alakításának ezzel szemben csupán a korábban említett ellenpontozó funkció tulajdonítható az első felvonás első jelenetében, további szerepük oly kevéssé jelentős, hogy a meghajlásnál az őket alakító színészek már nincsenek jelen.

Szereplők: Darabont Mikold (Marianne), Oberfrank Pál (Johan), Györfi Anna (Katarina), Széll Horváth Lajos (Peter). Rendezte: Esztergályos Károly. Fordította: Osztovits Cecília. Díszlettervező: Szlávik István. Jelmeztervező: Laczó Henriette.