1979. június 24-én meghalt Örkény István. Bő fél évre rá, 1980. január 25-én a Vígszínház bemutatta az In memoriam Ö. I. című előadást (éjszaka, a nagyszínpadon, a színpadra ültetett közönséggel, a nézők háta mögött a leeresztett vasfüggönnyel). A darabot – mint annak alcíme jelezte – „Örkény István műveiből összeállította és színpadra alkalmazta Valló Péter”.

Az előadás szövege megjelent Örkény életműsorozatának háromkötetes drámagyűjteményében, a harmadik kötet végén, 1982-ben. Ugyanannak az évnek az elején az előadást a Vígszínház ismét műsorára tűzte, ekkor már a szokásos – este hét órai – kezdési időponttal, a nézőkkel a földszinti sorokban, és párhuzamosan tartotta műsoron a január 14-én ősbemutatóként színre vitt utolsó Örkény-drámával, a Forgatókönyvvel. (Az In memoriam Ö. I. szövege a Palatinusnál 2001-ben megjelent Drámák harmadik kötetében is benne van, de ott – egyedüli szövegként – a Függelékbe sorolva.)

Az 1980-as In memoriam Ö. I. című előadásról kritikát közlő lapok közül a Színház folyóirat az évi júniusi száma ebből az előadásból vette a címlapfotót, melyen egy koporsó tetején Lukács Sándor áll, körülötte az előadás további szereplői: mögötte álló, előtte fekvő és lepellel letakart alakok. A bemutatóról beszámoló Földes Anna írásának címe: „Örkény a porondon. Rekviem és tragédia”. Kritikájának első fele szól az In memoriam Ö. I. című előadásról, a második részben az 1979-ben önálló kötetben megjelent utolsó Örkény-drámát, a Forgatókönyvet elemzi, amelyről megjelenésekor tilos volt recenziót írni, és a bemutatójára is három évet kellett várni. (Csak hármat…, tehetjük hozzá, ha a Pisti a vérzivatarban 1969-től 1979-ig tartó betiltására gondolunk.) A két mű közös tárgyalását mindenekelőtt a cirkuszi elemek erőteljes jelenléte indokolta, ahogy erre a cikk címe is utalt.

1980-ban, amikor az Örkény műveiből összeállított emlékeződarabot a Vígszínház műsorára tűzte, egy pécsi amatőr színjátszó együttes, a Vincze János által alapított és vezetett Pécsi Nyitott Színpad bemutatta Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabját, majd trilógiává bővítette az Örkény-bemutatók sorát, 1983-ban a Kulcskeresők, 1984-ben a Forgatókönyv színrevitelével. Vincze Jánosnak és színpadának ez az Örkény-trilógia alapozta meg a színházi rangját és hírnevét, és ez teremtette meg a művészi bázisát az 1986-ban létrehozott Harmadik Színháznak.

A Pécsi Harmadik Színház mostani bemutatójának apropóját nem a szerző halála, hanem születésének centenáriuma adja: Örkény István 1912. április 5-én született.

Az 1980-as vígszínházi előadásban elhangzó első írás Örkény Halhatatlanság című egyperces novellája volt. A Vincze János összeállította és rendezte mostani előadás pedig ezzel az egypercessel végződik. (A röptében meghaló ragadozó madárról, aki még percekig köröz holtan, miközben éppúgy rettegnek tőle a kisállatok, mint éltében.) E dramaturgiai megoldás egyszerre utal az 1980-as Valló-összeállításra és tiszteleg Örkény előtt, ugyanakkor áthelyezi a hangsúlyt a rekviemszerű nézőpontról az alkotó életművének (és személyének) eleven jelenlétére.

A pécsi előadás közönsége (is) a színpadon foglal helyet. A karnyújtásnyira lévő játéktér manézst és színpadot egyszerre jelez. A játékteret egy U-alakú keskeny pást övezi. Az előadás legtöbb jelenete a pást határolta manézsszerű térben folyik, de vannak részek, amelyekben a páston vonulnak, állnak a szereplők. A játéktér harmadik területét a leginkább a színházhoz társítható vörös függöny jelöli ki, a nézőkkel szemben. Bár a manézs hátsó részét is függöny határolja, ebben az előadásban, ha szétnyílik a függöny, láthatóvá és bejátszhatóvá válik a függöny mögötti keskeny tér (amit a cirkuszban nem szokás használni). Ebben az előadásban számos jelenet itt zajlik a közel harminc epizódból, vignettából, szkeccsből, attrakcióból.

A vörös függönyön kívül minden fekete, így az a koporsó is, amely az előadás több hangsúlyos jelenetében is a tér közepén látható, s amelyet az előadás nyitányában és zárlatában is négy karabinerben végződő kötéllel a magasba emelnek (s amely már az 1980-as vígszínházi előadásnak is fontos kelléke volt).

Örkény örök szerelme, a cirkusz adja és jelöli ki az előadás képi, zenei és műfaji kereteit. A cirkusz végigvonul az örkényi életművön. Első ilyen tárgyú írása, a Cirkusz című novellája 1942-ből való, a Tengertánc című első kötetéből. Az utolsó pedig az életművet lezáró drámája, a Forgatókönyv, amelyben cirkuszi közegbe helyezve szól az 1950-es évek koncepciós pereinek mechanizmusáról.

A cirkuszi atmoszféra megteremtéséhez járul hozzá a produkció nyitózenéje, Nino Rota fúvósokra komponált muzsikája Fellini Nyolc és fél című filmjéből. A felcsendülő Rota-zenére bevonulnak a szereplők, hatan zászlókkal – melyek közül négy a magyar nemzeti lobogó különböző változata a huszadik század második feléből (’56-os lyukas közepű, kalászos-címeres stb.), az ötödik egy vörös lobogó, a hatodik pedig egy árpádsávos zászló –, és keresztül-kasul bejárják a játékteret.

A zászló mint kellék még egy jelenetben kap fontos szerepet, annak a történelmi anekdotának a megidézésében, melynek során a washingtoni magyar nagykövet a II. világháború idején átadja a hadüzenetet a Fehér Ház ügyeletes tisztjének. A két fél a pást jobb és bal oldalán foglal helyet: a magyar fél kezében egy apró, hurkapálcás papírzászlócska, az amerikaiéban egy hatalmas csillagos-sávos lobogó. A helyzetben meglévő komikus abszurditást a képi illusztráció tovább erősíti.

A játékban először elhangzó Örkény-szöveg az Egyperces novellák elejéről jól ismert példázat, az Arról, hogy mi a groteszk című írás, a feje tetejére állított világról, a temetésen a magasba bocsátott koporsóról és az azt göröngyökkel meghajigáló gyászoló gyülekezetről – amit itt a magasba húzott koporsóval a szereplők el is játszanak, de nem göröngyöket, hanem konfettit hajigálnak. (Nemcsak itt, hanem később is, az előadás számos jelenetében.)

Mint látható, az előadást – a szöveg szintjén – egypercesek keretezik, ami az életműbeli szerepük és dramaturgiai jegyeik alapján mindenképpen indokolt. Örkény az 1957-től öt éven át tartó szilenciuma időszakában teremtette meg magának ezt a kisprózai műfajt s vele a groteszket. Később az egypercesek füzéréből komponálta meg a Pisti a vérzivatarban című darabját. Ez utóbbinak több jelenete is felidéződik a mostani előadásban (s ezen keresztül a forrásul szolgáló korábbi egypercesek is). A produkcióba beemelt Örkény-művek között ezenkívül a novelláiból, a Babik című forgatókönyvéből, továbbá drámái közül a Tótékból, a Macskajátékból és a Forgatókönyvből szerepelnek részletek.

Az előadás nem ad ki történetet, dramaturgiája az Örkény-művek közül leginkább a Pisti a vérzivatarban laza jelenetfűzésével rokon, azzal a különbséggel, hogy ott a viszonylagos koherenciát a jelenetekben továbbvándorló Pisti(k) figurája adta, míg ebben a mostani előadásban a tizenkét közreműködő színésznek nincsen állandó Örkény-szerepe. Igaz ugyan, hogy Bánky Gábor keretezi az említett egypercesek elmondásával/eljátszásával az előadást, és több, a Pistiből vett jelenetben a Félszeg szerepében mutatkozik, de van, amikor ez utóbbit Széll Horváth Lajos játssza.

Az előadásba beemelt Örkény-idézetek részben korábbi színreviteleket, Vincze-rendezéseket is megidéznek. Ilyennek láttam a Pisti a vérzivatarban bírósági jelenetét, amelyben a dráma három magatartás-Pistije, a Tevékeny, a Félszeg és a Kimért (a jelenetbeli szerepében a bíró, az ügyész és a védő) halandzsa nyelven folytatja le a tárgyalást a vádlott Pisti ellen, vagy a Duna-parti kivégzés jelenetét (melyben a kivégzőosztagot vezénylő Pisti a kivégzendők sorába áll). Illetve a Forgatókönyvből Misi bohóc és Barabás jelenetét, melynek végén Misi trombitájából Beethoven Egmont-nyitánya csendül fel (már a drámában is utalva az 1956-os forradalom napjaira, amikor a rádióból napokon át ez a zene szólt).

A zenei idézetek között az említetteken kívül korszakidézőként és hangulatfestőként Edith Piaf sanzonját, Karády Katalin Hamvadó cigarettavég című slágerét és Cseh Tamás – erre rímelő – Tábori lap Karády Katalinnak című dalát, Mozart Rekviemjének, Beethoven Örömódájának részletét is hallhatjuk. Mindez túllép az Örkény-szövegek világán, és a kulturális környezetre, a hagyományra és a nemzeti önismeret regiszterére is ráirányítja a figyelmet. Az hommage – e zenei eszközök révén is – átváltozik egy sokkal összetettebb és többrétegű viszonnyá, mely Örkény életművét alapnak és viszonyítási pontnak, megidézendő örökségnek tekinti, mely azonban nem egy heroizált vagy szoborrá merevített elem, hanem egy, az inspirációban és a szemléletben továbbélő és ható, eleven tényező.

Erre a legjobb példát az előadásnak az a két jelenete adja, amely radikálisan áthangszereli Örkény két színpadi klasszikusának, a Tótéknak és a Macskajátéknak egy-egy részletét. Széll Horváth Lajos játssza Tótot ebben a négyszereplős jelenetben, melyben három kellékszéken kívül más eszköz nincsen. Mariskát Dévényi Ildikó, Ágikát Tamás Éva, az Őrnagyot Götz Attila táncolja! Fergeteges humorú jelenet kerekedik a négy szereplő némajátékából, melyben – Bognár József koreográfiájára – az Őrnagy a maga népi táncos mozdulatait, gesztusait, figuráit kényszeríti rá a Tót-család tagjaira. Szöveg nélkül is pontosan átjön a szituáció, az Örkény-darabból ismert megalázás, megaláztatás, behódolás, s mindez a testnyelv és a tánc eszközrendszere révén. Tót itt is – amíg tud – ellenáll: elalszik, a szék alá bújik, a nők itt is behódolnak, s az Őrnagy itt is megsértődik, manipulál és uralkodik.

A Macskajáték átértelmezése egy másik műfajban történik. A darab címadó, nyávogós zárójelenetét a bohóctréfák cirkuszi eszközeivel viszi színre az előadás, három férfi szereplővel. Krum Ádám játssza a tolószékes Gizát, Széll Horváth Lajos Orbánnét, Götz Attila pedig Egérkét. A tér közepén a koporsó, a színpadot már ellepte a sok konfetti. Mindhárom szereplő fekete ingben, illetve trikóban, piros bohócorral. A látvány (a fekete koporsó és a fekete öltözék) éles kontrasztban van az elhangzó szavakkal, a gyerekes idétlenkedéssel. Más fénytörésbe kerül a szituáció, és láttatni engedi Örkény darabjának rétegzettségét, sokfedelű voltát.

Ez a két műfaji átfogalmazás a jelenetekben részt vevő szereplőknek jutalomjátékot jelent, akik így gazdagabb eszköztárat tudnak felvonultatni, mint egy hagyományos prózai előadás esetében. A színlapon megnevezett tizenkét szereplő a közel harminc különféle dramaturgiájú, műfajú, hangulatú jelenetben a színészi játék sokféle lehetőségével élhet. A megidéző történetmesélés, az elidegenítő eltávolítás, a pár gesztussal való felvázolás, a ritmusváltás, a megrázó beleélés, a bohóckodás, a plakátszerű felmutatás stb. mind-mind szerepet kapnak az előadás színészi eszköztárában. Meggyőző csapatjáték, intenzív egymásra hangoltság jellemzi a színészi munkát.

Vincze Jánosnak ez már a sokadik (körülbelül a tizedik) Örkény-rendezése. A nyolcvanas években színre vitt Pisti a vérzivatarban, Kulcskeresők, Forgatókönyv után a kilencvenes években megrendezte a Tótékat (többször is), és a kétezres években a Macskajátékot. Bár a Pisti a vérzivatarban mottójából kölcsönzött című előadás Örkény István életművét helyezi előtérbe, egyúttal egy rendezői munkásság legmeghatározóbb, legtöbbször színre vitt drámaíróján keresztül a produkció egy saját alkotói pálya összegzése, egy rendezői ars poetica felmutatása is.

E kor nekünk szülőnk és megölőnk – színpadi játék In memoriam Ö. I.

Örkény István írásaiból összeállította és rendezte: Vincze János. Szereplők: Bánky Gábor, Cseporán Zsolt, Dévényi Ildikó, Fischer Norbert, Götz Attila, Kállai Gergely, Krum Ádám, László Csaba, Reil Evelyn, Stubendek Katalin, Széll Horváth Lajos, Tamás Éva. Koreográfus: Bognár József. Jelmez: Váradi Zsóka. Játéktér: Vincze János.