Ágoston Zoltán: Már az elmúlt évben kineveztek a POSZT művészeti vezetőjévé, ám későn ahhoz, hogy érdemben alakítsd a fesztivál arculatát. A tavalyi POSZT-ot többen is átmeneti jelenségként írták le, például kevesebb volt az OFF-program, és többek szerint a városban is kevésbé volt érzékelhető a fesztiválhangulat. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a rendezvény csökkentett központi támogatással zajlott. Az egyik szervező, Máté Péter szerint 30-40 olyan program hiányzott, amely a fesztiválhangulatot érzékelhetővé tette volna. Nem érezted magad emiatt kellemetlen helyzetben? Hiszen a nevedet adtad a produkcióhoz, de a menetét nem tudtad befolyásolni. Egyáltalán: milyennek értékelted a fesztivált ebből a sajátos nézőpontból?

Márta István: Komolyan gondoltam, amikor „jövő-előkészítő” művészeti vezetőként aposztrofáltam magam, miután Pécs város és a Magyar Színházi Társaság jóvoltából megnyílt előttem a lehetőség. Érzékelvén azt a pusztító feszültséget és széthúzást, amelytől immár több esztendeje szenved a színházi szakma, idealistaként azt a célt tűztem magam elé, hogy Pécset a békesség, a szakmai konszenzus szigetévé tegyem. Azt szerettem volna, ha a POSZT szereplői legalább erre a tíz napra elássák a csatabárdot, amely kétségkívül szüntelenül fenyeget bennünket, és olykor bizony gyilkolni is tud. Néhány évvel ezelőtt egyébként Jordán Tamás kezdeményezésére a Tettyén valóban elásták a csatabárdot a szakma képviselői, talán néhányan emlékeznek még erre a szimbolikus gesztusra. Úgy látom, most is erre volna szükség, mivel minden eddiginél súlyosabb a magyar színházi szakma megosztottsága. Sajnos ma már nem is kettészakadásról van szó, mivel három-négy frontvonalról beszélhetünk.

A kinevezésemet követően szerettem volna bebizonyítani, hogy a színházi emberek, a művészek és szakemberek vannak annyira felnőttek és érettek, hogy észrevegyék, mennyire káros a széthúzás, amelynek számtalan kárvallottja van, kedvezményezettje viszont csak egyetlenegy: a mindenkori politika. A politikának ugyanis általában nem érdeke a békesség, bármennyire gyakran is hangoztatja az ellenkezőjét. A politikusok osztják a pénzt, és így – tisztelet a kivételnek, és e kivételek közé sorolom a pécsi politikai döntéshozókat is – nem érdekük a megegyezés, hiszen mindenfajta egyetértés egyszerűen több pénzbe kerül.

Mint említettem, a pécsi önkormányzati vezetők és a képviselő-testület gondolkodásmódját a konszenzus keresése jellemzi, engem is erre biztattak, s én ehhez tartottam magam az elmúlt egy évben, ez alakította a legutóbbi POSZT óta végzett munkámat. Mivel a POSZT a magyarországi és a határon túli magyar színjátszás egészét hivatott képviselni, szakmai megegyezésen kell alapulnia. Ennek a megteremtésén dolgoztunk az elmúlt évben.

– Az idei POSZT viszont már teljes egészében a te művészeti irányításod alatt zajlik. Milyen koncepcióval, milyen preferenciákkal láttál neki a munkának? Mit akartál megtartani a korábbi, Jordán Tamás és Simon István nevével fémjelzett hagyományból, és mit szerettél volna megváltoztatni?

– Ha azt mondtam, hogy az elmúlt évben „jövő-előkészítő” művészeti vezetőként működtem, akkor az idei tevékenységemet „múlt-befejező” munkának mondanám. Bízom benne, hogy az elmúlt két-három év égzengéseit, amelyek során – okkal vagy ok nélkül – sokan sérültek, az idén sikerül csillapítani. Ennek az volt az egyik feltétele, hogy a Magyar Teátrumi Társaság erős képviseleti jogot kapjon a POSZT működtetésében. A POSZT Kft. tulajdonjogának megosztásáról van szó: Pécs városa maradt a kétharmados többségi tulajdonos, míg az egyharmadnyi tulajdoni részen azonos arányban osztozik a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság. Ennek megfelelően a jövőben dr.
Révész Mária második ügyvezető igazgatóként tevékenykedik Stenczer Béla mellett a cég vezetésében. A Magyar Teátrumi Társaság elképzeléseinek egy része teljesült a POSZT-tal kapcsolatban, így olyan színházak előtt is sikerült megnyitnunk a fesztivált, amelyek eddig bizonyos – vélt vagy valós – okok miatt nem tudtak vagy nem akartak részt venni a POSZT-on. Itt nem a versenyprogramokra gondolok, hiszen annak összeállítása a mindenkori válogatók kompetenciája, hanem az OFF-programokra.

Éppen a békesség és a megegyezés érdekében tavaly egy negyedik fővel egészítettem ki az addig három fős válogatói grémiumot, eleget téve a Teátrumi Társaság kérésének. A Teátrumi Társaság ugyanis nehezményezte, hogy nem vehet részt a válogatásban. Megbeszéltem a kérdést a Színházi Társaság vezetőségével, amelynek az Új Színház igazgatójaként, illetve a fővárosi színházak küldöttjeként akkor én magam is tagja voltam. Tárgyalásaink eredményeképpen egy hónappal a válogatás megkezdése után Bicskei István kiváló színész, rendező, Európát megjárt szakember személyében tehát egy negyedik válogató is bekerült a testületbe. Ez volt az első lépés afelé, hogy a Magyar Teátrumi Társaság, amely legitim szakmai szervezetként működik, és immár több szervezetet mondhat magáénak, érvényesíthesse az elképzeléseit. Második lépésként Bicskei Istvánnak helyet biztosítottam a zsűriben is, hogy mielőtt bekapcsolódna a válogatásba, betekinthessen a POSZT működésébe.

Ezt több tárgyalás követte a politikai döntéshozókkal – a miniszter úrral és az államtitkár úrral is megbeszélést folytattunk –, továbbá a Magyar Színházi Társaság elnöksége több esetben konzultált a Magyar Teátrumi Társasággal. A tárgyalások során egyértelműen kiderült, hogy Pécs városa biztosítja azt a pénzalapot, amely szükséges a POSZT megrendezéséhez, s az állam is rendelkezésre bocsát ugyanekkora forrást, amennyiben elfogadjuk azt a feltételt, hogy a Teátrumi Társaság is valamiféle döntési jogot kapjon a POSZT előkészítésében, illetve lebonyolításában.

– Ez tehát feltétel volt?

– Igen, és az állam részéről érthető is, hiszen egy legitim színházi társaságról van szó. Eközben két olyan közös szervezésű eseményre is sor került Budapesten, a Gödörben, ahol a két társaság tagsága szakmai találkozón vitatott meg bizonyos kérdéseket. Ez is a közeledés jele volt, és ez nagyon szívem szerint való, hiszen az elzárkózás, ahogy korábban említettem, nem jó a szakmának. De haladjunk kronologikus sorrendben: megtörtént a szervezeti és tulajdonjogi átalakulás, s bár egy kicsit talán későn, de a Teátrumi Társaság megtette a program javaslatait. Az én művészeti vezetői feladatom ettől kezdve Stenczer Béla ügyvezető igazgatóval és Máté Péterrel, aki idáig is az OFF- programokat szervezte, egyfajta koordinációs szerepre koncentrálódott. Az ötleteim nagy része bekerült, de a legfőbb feladatomat a szervezetek közti közvetítés képezte.

Megegyeztünk a 2012. március és 2013. február közti válogatók személyében. A Teátrumi Társaság Szigethy Gábor író-rendezőt, színháztörténészt ajánlotta, a Színházi Társaság pedig Solténszky Tibor kiváló dramaturgot. Miután a versenyprogram elkészült, és kihirdették, a két társaság összeült, és meghatározta az idei zsűri névsorát. A zsűri kiválasztásánál úgy döntöttünk, hogy nem különböztetjük meg, kit ajánlott az egyik vagy a másik szervezet, hanem egy kalapba tettük be a neveket. Nagyon sok név közül válogattunk, és ez a döntés is konszenzus útján született, amelynek eredményeképpen Lőkös
Ildikó dramaturg, Szlávik István díszlettervező, Szakonyi Károly író, Takács Kati színésznő, Rimas Tuminas litván színházrendező, Koltai Tamás kritikus, illetve Kerényi Imre rendező került a grémiumba. A névsorról látható, hogy meglehetősen színes és változatos. A szakmaiságra vonatkozóan nincs kétségem, az viszont érdekes kérdés, hogyan fognak a tagok egymással együttműködni.

A művészeti vezetőségemmel kapcsolatos kérdésre tehát összefoglalóan úgy válaszolhatok: nem az a lényeg, hogy konkrétan beleszóljak, ki lépjen fel – ilyen is volt az OFF-programoknál –, inkább a konszenzusteremtő, múltlezáró szerepemet emelném ki.

– Abból, amit elmondtál, az derült ki, hogy noha neked is vannak ötleteid, inkább tágítani akartad a szakmai legitimáció bázisát, és egyfajta béketeremtő szerepet kívánsz betölteni. Olvastam, hogy a Magyar Teátrumi Társaság áprilisban Pécsett ülésezett, és fő napirendi pontját a POSZT képezte. Egyrészt javasolta a nemzetiségi színházak megjelenését a fesztiválon, ami érdekes ötletnek tűnik, másrészt a Magyar Teátrum Sátor- és Porondszínház felállítását. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Amit megszavaznak, azt neked művészeti vezetőként végre kell hajtanod?

– Nem megszavazásról, hanem konszenzusról volt szó. Nagyon sok ötlete volt a Teátrumi Társaságnak, amelyek egy részét elvetettük, és számos olyan javaslata is, amelyek igenis ésszerűek és szakmailag alátámasztottak voltak, és új színt hoztak a programba. A feladataim közé tartozott, hogy új helyszíneket keressek, s ebben kézenfekvőnek tűnt számomra a Zsolnay Kulturális Negyed bekapcsolása a POSZT programjaiba. Ezzel összefüggésben jutott eszembe a Független Előadóművészek Szövetségének részvétele. Felkértem tehát Schilling Árpádot és Erős Balázst, a MU Színház vezetőjét, a FESZ elnökeit a közreműködésre, mert biztos voltam abban, hogy a függetlenek szervezetének helyet kell találni a Zsolnay Negyedben. Ennek eredményeképpen a FESZ oktatási programmal, koprodukcióval, performanszokkal, kiállításokkal jön a POSZT-ra. Azt is sikerült elérni, hogy mindenki elfogadja első szóra a fesztivál díszvendégeként Cserhalmi Györgyöt. Vele még az Új Színházban, a Don Carlos próbáin beszéltem, amelyben Posa márki szerepét játszotta. Arra gondoltam, hogy ez alkalommal nem egy „nagy öregnek” kellene lennie a díszvendégnek. Nem mintha nem rajonganék a nagy öregekért, de úgy éreztem, Cserhalmi – tehetsége és pályafutása révén – megérdemelné a díszvendégséget, ha elfogadja. Legnagyobb örömömre így történt.

A Teátrumi Sátor ötletéről szólva elmondható, hogy kisebb befogadóképességű térben, ám emblematikus módon képes megjeleníteni a Magyar Teátrumi Társaság törekvéseit. Itt kerül sor a Magyar Teátrumi Díj átadására, ami a szervezet önpromóciójának része, de ezen túl számos rendezvénynek ad otthont a sátor. Például beszélgetés zajlik majd a Magyar Művészeti Akadémia tagjaival, bemutatkozik Eger, Veszprém, Békéscsaba, Szolnok teátruma és a Turai Ida Színház, továbbá sor kerül a „Lehetőségek és veszélyek a vidéki befogadószínházak országos hálózatában” című beszélgetésre. A gyerekprogramoktól a „párválasztó” programokon át – ahol neves vidéki színész választja ki szintén vidéki kollégáját beszélgetőpartnerként – Béres Ilona születésnapjának megünneplésééig nagyon színes programokra kerül majd sor. A sátor a Széchenyi téren lesz felállítva.

A színművészeti egyetemek esetében ragaszkodtam ahhoz, hogy Budapest és Kaposvár mellett az újvidéki, a kolozsvári és a marosvásárhelyi egyetem mindenképpen jelenjen meg. Az elmúlt években nem mindig sikerült olyan produkciókat előállítani az egyetemeken, amelyek méltók lettek volna a POSZT-hoz, de most Vásárhelyen láttam vizsgaelőadásokat, s közülük sikerült választani megfelelőt. A Teátrumi Társaság ötlete volt például a nemzetiségi színházak bevonása: a Szerb Színház, a Pécsi Horvát Színház, valamint cigány színházak, a Cinka Panna és a Karaván Színház, illetve a szlovák Cervinus Teátrum Szarvasról vesznek részt idén a fesztiválon.

A Gödör-beli rendezvényeknek folytatása is lesz, egy harmadik esemény, a MSZT és a MTT közös szervezésében, „Minek tanulunk, minek tanítunk?” címmel, ami a művészeti egyetemekről és akadémiákról szóló tematikus programot foglal magában. Ez is azt mutatja, hogy vannak olyan közös pontok, az ideológiai különbségeken túl, amelyekben lehetséges és érdemes párbeszédet folytatni, és elásni azt a bizonyos csatabárdot. Itt nagyon súlyos kérdésekről esik szó, amelyek mind a budapesti, mind a kaposvári egyetem sorsát érintik. Remélem, hogy nem lesznek kirohanások, üvöltözések, hanem színházi szakemberek beszélnek majd az oktatás kérdéseiről, emberi hangon.

A kiállításokat némileg koncentráljuk, azaz erőteljesebb hangsúlyt helyezünk rájuk – ennek Balla Ildikó a felelőse. A Látványtér 2012 kiállításon a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága szervezésében mutatkozik be a szakma. Évfordulós megemlékezések is lesznek: száz éve született Várkonyi Zoltán; Latinovits Zoltán nyolcvan, Bujtor István hetvenéves lenne, és megemlékezünk a nemrégiben elhunyt Kemény Henrik bábművészről. Nagyon szívem szerint való, hogy a legfiatalabbak, az egyetemisták lehetőséget kapnak a bemutatkozásra, ugyanakkor az öregekről is megemlékezünk, azokról, akik már nincsenek velünk, viszont meghatározó alakjai voltak a magyar színházművészetnek. Ez a legitimáció, ez az ív fontos számomra.

Hozzáteszem, hogy valószínűleg a POSZT történetének legnagyobb szabású fesztiválja lesz az idei, hiszen 246 eseményre kerül sor 32 helyszínen, tehát a tavalyi évvel ellentétben most nagyon sok program lesz. De említhetném az Alexandra Könyvteret is a Kossuth téren, ahol harminc könyvkiadó kínálatát lehet majd élvezni, koncerteket és bemutatókat hallani. A Palatinus Hotel is új helyszínként nyílik meg, ha jól emlékszem, korábban csak egy kis kiállítás volt itt látható, most a Színház.hu-val együttműködésben szakmai konferenciára és előadásra kerül majd sor. Számos olyan programunk lesz, amelyeken a rokon művészeti ágak kiváló képviselői szerepelnek, Szakcsi Lakatos Bélától Schäffer Erzsébeten át Sebő Ferencig. És még valami az újdonságok közül: azt kértem, hogy a nyitó ceremónia legyen hangsúlyosabb, erőteljesebb, mint eddig. Ennek érdekében a Pécsi Nemzeti Színházzal egyeztünk meg abban, hogy a nyitó ünnepséget Rázga Miklós, a PNSZ igazgatója szervezi és rendezi, a zárógálát pedig, melyet az MTV is közvetít majd, a szintén pécsi kötődésű rendező, Nagy Viktor.

– A Zsolnay Negyedet is említetted, amely fantasztikus új lehetőségeket hordoz magában. Több emberben is felmerült már korábban, és most a POSZT apropóján is, hogy vajon mennyire sikerül az embereket idáig elcsábítani. Ez döntő kérdés lesz. Sokan ahhoz a hagyományos Szent István téri helyszínhez ragaszkodnak, ahol otthonosan érezték magukat, igaz, másokat pedig zavart a lacikonyhák illata meg az italozás a történelmi környezetben. Az is komoly dilemma lehet, hogy az építészeti szempontból komoly értéket képviselő Zsolnayba mit lehet behozni, mennyire oldott vagy mennyire elitista ez a közeg.

– Azt szeretném, hogy „kolorista” legyen, vagyis nagyon sokszínű. Természetesen a városnéző kisvonat menetrendszerűen jár majd a Színház tér és a Zsolnay Negyed Major utcai bejárata között, erről Stenczer Béla nagyszerűen gondoskodott. Ezáltal a gyalogosan 20-22 perces út jelentősen lerövidül. A jövőben egyébként a városnak ez ügyben biztosan lépnie kell, hiszen létrejött ez a kiváló kulturális negyed, és mivel nem a belvárosban van, meg kell oldani a megközelíthetőségét. Mégpedig kényelmes módon, nyugdíjasok vagy babakocsit tologató anyukák számára is.

Visszatérve a Zsolnay Negyedre: a fiatalok, az egyetemisták programjai az E78-ban, a Janus Egyetemi Színház épületében, illetve a Bóbita Bábszínházban lesznek. Az utolsó négy nap jön a Független Előadóművészeti Szövetség a különleges és izgalmas programjaival, ám ezek mindenképpen rétegprogramok lesznek. Ugyanakkor a gyerekekre is gondoltunk: az Üvegházban berendezzük a Pannon Power Szalmapajta Játszóházat. De hogy gasztronómiai programot is nyújtsunk, a Gingko téren a Gingko Gasztro-korzót rendezzük be, ahol azonban színpad is áll majd. Itt a Pesti Magyar Színház színészzenekara, a Csurgó játszik, táncházak is lesznek, a Romano Drom és különféle, világzenét és más értékes zenét játszó együttesek lépnek majd fel. Tehát gyakorlatilag valóban kísérlet zajlik majd arra nézvést, hogy vajon kijön-e a Zsolnayba a közönség. Az én dolgom – ezúttal nem a POSZT, hanem a ZSKN vezetőjeként – az, hogy minél szélesebbre tárjam a Zsolnay kapuit, és ennek érdekében mindent megteszek. Úgy gondolom, két-hároméves szakadatlan munka szükséges ahhoz, hogy a Negyedet ugyanúgy megszokják, belakják a pécsiek, ahogy például nyáron a Sétateret. Mi hátrányból indulunk, mert húsz percre vagyunk a város szívétől. Viszont annyiféle látnivalót kínálunk, és oly sokféle rendezvényt tudunk szervezni, hogy érdemes lesz ezekért idelátogatni.

– Nemrégiben neveztek ki a Zsolnay Negyed vezetőjévé. Sokakban felmerül a kérdés, nyilván te is találkoztál vele, hogy hogyan leszel képes egyszerre vezetni a Zsolnayt, szervezni a POSZT-ot és még a Művészetek Völgye programját is, hiszen az utóbbi években csökkentett programmal ugyan, de ez utóbbi is működik. Az ilyen kérdésfelvetéssel mit tudsz kezdeni? Szimpla irigységnek tartod?

– Az irigységgel nem foglalkozom, nincs rá időm, komolyan mondom. A Művészetek Völgyét szeretném csinálni, itt június tizennegyedike az a határidő, amikor eldől, hogy lesz-e vagy sem. A programunk igen takarékos: két falura redukáltuk a Művészetek Völgyét, a tavalyi 146 milliós költség helyett 82 millióval számolunk. Ehhez képest a miniszteri keretből nem kaptunk támogatást Réthelyi Miklós miniszter úrtól. Pályázatot adtunk be az NKA-hoz, a kiemelt rendezvények kollégiumához – hozzáteszem, hogy kb. 120 ezer látogatót várunk az eddigi tapasztalatok alapján –, itt a 30 milliós maximális támogatás helyett 10 millió forintot kaptunk, ami jelzés a kormány részéről. Legalábbis nem tudom másként értelmezni, mivel például a Duma Színház – egyébként kedvelem őket – 15 milliót kapott, egy induló rockfesztivál pedig 20 milliót. Vagyis a Művészetek Völgyét nem óhajtja támogatni a kormányzat olyan intenzitással, mint idáig. Természetesen mind a falvak lakói, mind az értelmiségnek az a része, aki szereti és becsüli, és kedvvel jár a tíznapos fesztiválra, mindent megtesz, hogy előteremtse a hiányzó financiális részt, hiszen minél kevesebb a támogatás, annál kevesebb programot tudunk megszervezni, s annál kevesebb szponzort tudunk szerezni. Bizakodva várom tehát Balogh Zoltán miniszter úr reagálását, amely vagy a Művészetek Völgye elsorvadását, vagy pedig a továbbélését jelenti majd. Az elsorvadás azért lenne baj, mert ami a Művészetek Völgyéből a nagyközönség számára látható, az csak egy része a tevékenységünknek, hiszen a falu- és régiófejlesztés, amely ehhez szorosan kapcsolódik, végleg tönkremegy. Mondok egy példát. A kapolcsi molnárházat LEADER-pénzből helyrehoztuk, és ha nem tudjuk teljesíteni a LEADER által előírt fenntartást öt évig, akkor a pénzt vissza kell fizetni, magyarul a malmot el kell árvereznünk. Hozzáteszem, hogy a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet működteti és bonyolítja a fesztivált, a kapolcsi kovácsműhely múzeumot és a faluval foglalkozó kiadványok megjelentetését is. A másik példám a turisztikai desztinációval kapcsolatos. Beléptünk a Veszprém környéki TDM szervezetbe, de jelen pillanatban ott tartunk, hogy még a tagdíjat sem fogjuk tudni befizetni, ami viszont azt jelenti, hogy nem tudunk majd turisztikai pályázatokra benevezni. Így leszünk tanúi annak, hogy az a fantasztikus történet, amely „Művészetek Völgye” vagy „Kapolcs” néven nevezetes, hogyan sorvad el. Ám természetesen az utolsó leheletünkig harcolunk. Kiváló munkatársaink vannak, a falu vezetői nagyszerűen dolgoznak, csak az a hátrányunk, hogy egy 460 lelkes faluról van szó, Pestől 140 kilométerre…

– Szomorú történet ez, de van egy másik szomorú történet a közelmúltadban, amire ki kell térnünk, noha nem akarom errefelé elvinni a beszélgetés súlypontját. A jelenség ahhoz is kapcsolódik, amiről az interjú elején már esett szó, jelesül a színházi szakma végzetes politikai megosztottságáról. Az Új Színházról kérdezlek tehát. Megtudtad-e azóta, hogy milyen politikai, kultúrpolitikai játszma eredményeképpen kellett távoznod az Új Színház éléről, és minek eredményeképpen esett szét a színház?

– Nem szívesen beszélek az Új Színházról, hiszen megemészthetetlen dologról van szó. Tizenhárom évnyi működés után egy jól működő, likviditási problémáktól mentes, jó társulattal rendelkező, a közönség által szeretett – 87 százalékos volt a fizető nézőink aránya – színháznak a tönkremenetelét kell végignéznem, amiben nem a magam szerepe az érdekes, hanem a társulaté. Június elsejéig szólnak a szerződések, s mára kiderült, hogy a színészek nyolcvan százaléka távozik a színháztól. Vezető színészek mennek el, mint Gáspár Sándor, Pokorny Lia, Hirtling István, Takács Katalin, valamint a fiatalok közül is többen, sőt, legutóbb úgy hallottam, hogy Eperjes Károly is, ami azt jelenti, hogy a csapat széthullott. Új gárdát nem látok, ilyen minőségűt biztosan nem, viszont azt látom, hogy a színház gazdálkodása katasztrofális, a színház megindult a tönkremenetel felé. Tarlós István főpolgármester azt mondta, hogy adjunk egy évet, s nézzük meg, hogyan működik a színház. Ezt tiszteletben tartom, adjuk meg az egy évet, és jövő február elsején térjünk vissza arra, hogy keletkezett-e kár vagy sem. Lehetséges, hogy új minőség jön létre a színházban, akkor megkövetem az Új Színház vezetését és Tarlós István főpolgármestert is. Ám ha mégsem így történik, akkor várom, sokan várjuk a választ…

– Megvannak a tizenharmadik POSZT-ra, 2013-ra a válogatók, Solténszky Tibor és Dr. Szigethy Gábor. Mit vársz tőlük, ha a saját magad perspektívájából nézed? Hozzá kell tennünk, hogy a megváltozott előadóművészeti törvény miatt módosult a jövő évi POSZT-ra a jelölés menete: a nemzeti és kiemelt intézmények két előadást jelölhetnek, egy nagyszínházit és egy stúdiószínházi vagy kamaraelőadást. Illetve – adottságaik függvényében – két nagyszínházi vagy két stúdió-kamara jelölés lehetséges. Mit vársz tehát az új válogatóktól, akiknek a kiválasztását érzékelhetőleg megnyugvással vetted tudomásul?

– Tavaly némi botrányt keltett, amikor azzal álltam elő, hogy lehetőleg egy színháztól és egy rendezőtől egy produkció kerüljön be. Ezt úgy értettem: amennyiben lehetséges. Mert meggyőződésem, hogy Magyarországon nagyon sok jó rendező van, és sok kiváló színházi előadás születik. De ez csak az optimális lehetőség lett volna, nem kötelező előírás. Ahogy az sem volt előírva, hogy idén független társulatok ne szerepeljenek a versenyprogramban. Semmilyen ilyen előírás nem volt, és a jövőben sem lesz. A válogatási szempontokat és egyebeket tisztázandó valamikor az ősz folyamán a két szakmai szervezet összeül, és lehet, hogy születik egy olyan megegyezés, amely a jövőben a válogatási szempontokat kiszélesíti vagy éppen megszigorítja, pontosítja. Amit említettél, az már tavaly is érvényben volt. Egyébként örök a kérdés, hogy a minőség vagy a sokszínűség számítson-e inkább. Ám az is vitatható, hogy ki mit tart minőségnek. A sokszínűség jegyében viszont nem biztos, hogy a „legjobb” előadások kerülnek be a versenyprogramba. Ez a kérdés nincs eldöntve, a mindenkori válogatók személyén múlik. De biztos vagyok abban, hogy bármiként is szabályoznák a szempontrendszert, soha nem alakul ki olyan válogatás, amely nem kifogásolható.

– Mit tartanál mégis sikernek? Van-e víziód erről? A csatabárd elásásáról beszéltél. Ezek szimbolikus gesztusok, amelyeknek megvan a maguk szerepe. Ugyanakkor világos, hogy a hazai színházi intézményrendszer adott méretű, s az eszkimók és a fókák aránya is adott, ezért az ideológiai különbségek mögött nagyon sokszor egyszerűen kenyérharc húzódik meg. Sokféle jelmezt ölthet magára ez a tény, pedig gyakran a különböző érvrendszerek mögött a szűkös lehetőségekhez való hozzáférés igénye rejlik. Azaz nem mindig valódi politikai különbségekről van szó.

– Szerintem a leglényegesebb a versenyprogram minősége. Azt hiszem, a válogatás során kialakuló versenyprogram miatt egyáltalán nem kell szégyellnie magát a színházi szakmának, mert kiváló előadások kerültek be. Más kiváló előadások és rendezők kimaradtak, de mindenképpen be kellett tartani a tizennégy előadást mint határt. Sajnos a független vagy alternatív színházak közül csak egy jutott be, a Yorick Stúdió Marosvásárhelyről. A négytagú zsűri úgy látta, hogy az idén nem annyira erősek az úgynevezett alternatív vagy független színházak. Az már más kérdés, hogy ennek mi az oka, és ez megérne egy elemzést. Már érezhetők a színházi, illetve előadóművészeti törvény változásának a negatív hatásai: kevesebb pénz, kevesebb lehetőség.

Épp a Teátrumi Társaság belépésével a fesztivál palettája szélesebbre nyílt, színesedik. Azt gondolom – persze majd a közönség dönti el, így van-e –, hogy a POSZT legvégső mérlegét a sokszínűség kiteljesedésében vonhatjuk meg. Ami azt jelenti, hogy a vidéki színházak egy része (vagy akár valamely fővárosi) nem érzi magát kirekesztve, hanem – a kreativitásától, a teljesítményétől függően – nyomot hagyhat Pécsett.

– A fesztivál sikerének alapja biztosan az lesz, ha – miként az ókori görög olimpiákon – legalább ez idő alatt nyugszanak a fegyverek. Sok szerencsét hozzá.