Tompa Andrea: Az utolsó két előadásotok, a Szutyok és a Kaisers TV, Ungarn azt mutatja számomra, hogy a Pintér Béla Társulat igen jó alkotói szakaszban van. Erősek a darabok és a társulat. Te hogy látod magad és a munkáitok, hol tartotok most a másfél évtizedes pályátokon?

Pintér Béla: Nehéz megítélni az alkotói szakaszok sikerének mértékét abban a pillanatban, amikor benne vagyunk, talán majd pár év múlva fogjuk pontosan látni, hogy melyek voltak a legnagyobb felívelések (a legmélyebb pontok jobban érzékelhetők). Nem is szoktam ezen gondolkodni, inkább a következő munkával foglalkozom. Örülök, hogy a Szutyok és a Kaisers TV, Ungarn jól sikerült, mindkettő személyes és társadalmi fájdalmak szintéziséből jött létre, mindkettőben sikerült az általam érzékelt problémákat kellőképpen árnyaltan megfogalmazni, eredeti és fordulatos történetet írni, formailag azonban egyik sem hoz olyan revelációt, mint a valamikori Parasztopera, amelyben az énekbeszéd volt az újítás. Ha valamilyen tendenciát felfedezhetünk ebben a mostani szakaszban, akkor mindenképp a tartalom, a történet, a szöveg tökéletesítése a cél, a formai kísérletezés mostanában háttérbe szorul. (A Szutyok és a Kaisers közötti darabot, a Tündöklő középszert is jó előadásnak tartom, de az nem annyira fájdalmas, nem annyira bonyolult, inkább egyetlen teátrális ötlet köré rendeződött a történet.)

– A Gyévuska című darabotoknak is volt formai újítása.

– Az operaforma a Parasztopera újítása volt, a Gyévuska a látvány és a játékstílus tekintetében hozott újat. Illetve a léptéke, a létszám és a kivitelezés szempontjából a mai napig is a Gyévuska a legnagyobb szabású előadásunk.

– Ez a két legutóbbi előadás kilépett a magánszférából, a családtörténetekből, amelyekről korábbi darabjaid szóltak, átlépett a társadalmi közeg területére.

– Tizenhét darabom közül csupán kettő fókuszált kifejezetten a családon belüli testi-lelki erőviszonyokra, erőszakra: a Sütemények királynője és a Démon gyermekei. Mindkettőt nagyon fontos munkának tartom, de ezekben is megjelent a társadalmi közeg. A Szutyok egy gyermektelen pár történetéből indul ki, a Kaisers TV-ben pedig a halott édesanyját, édesapját kereső lány nyomába eredünk. Az egyén és a társadalom problémája elválaszthatatlan, a társadalom legkisebb egysége még ma is a család, az, hogy épp melyikre helyezem a hangsúlyt, egyáltalán nem befolyásolja a végeredményt, a megszületett alkotás minőségét.

– Nekem úgy tűnt, hogy a hullámvölgyeidben a személyesebb művek felé indultál, az önéletraj-zibbak felé, és éppen azok nem voltak relevánsak. Gondolok itt a Párhuzamos órára.

– Igen, a Párhuzamos óra jó példa arra, hogy milyen az, amikor nem sikerül egy személyes problémát jól feldolgozni, az volt a mélypont, nagyon hamar levettük a műsorról. De ez nem azt jelenti, hogy a személyes problémafelvetés tévút lenne, sőt! Minden előadásomban, a legjobbakban is fontos a személyes érintettség, az önéletrajzi ihletettség. Szerintem a Szutyok előtti időszakban is hoztunk létre magas színvonalú előadásokat, de azt hiszem, hiányzott az életemből az a fájdalom, ami szükséges a nagy művekhez.

– Ezen kívül nincsenek olyan előadások, amelyeket le kellett venni, nem?

– A Korcsulát is elég ritkán játsszuk. Azt sem tartom a legsikerültebb munkának. A Soha vissza nem térőt is ritkábban. Levettük az Öl, butít! és a Népi rablét című darabokat is.

– Azok viszont legalább másfél évtizedig repertoáron voltak.

– Az Öl, butít! keveset ment, a Népi rablétet tíz év után vettük le, az az első, nagyon meghatározó előadásunk volt, és sokáig érvényesnek éreztük. (Nyolc éve játszottuk, amikor a Vidor Fesztiválon megnyerte a legjobb előadás díját.)

– Tapasztalatom szerint a társulatotoknak nagyon erős közönsége van. A három „közönség” – az itthoni, magyar, a szakmai-kritikai és a tágabb, nemzetközi – mennyire igazolja vissza azt, amit érzékelek, hogy a Pintér Béla Társulat igen magas színvonalon dolgozik most. Kezdjük talán a magyar közönséggel.

– Az előadások telt házzal mennek, bár az utóbbi években mindig így volt.

– Telt házatok volt akkor is, amikor nem voltatok ilyen jó formában. A Kaisers TV éppen azzal kezdődik – ez egyfajta ironikus kikacsintás a népszerűségetekre –, hogy hogyan lehetne még betenni padot tíz ember számára, aki kint rekedt. Hogyan lehet lemérni a közönségen azt, hogy hol tartotok?

– Az nem igaz, hogy nálunk minden előadást megtekintenek, amelyet csak színre viszünk. Ha egy darab nem elég jó, akkor a nézők sem jönnek olyan lelkesen. Igaz, az önkritika gyorsabb, eddig még sohasem vártuk meg, amíg félházzal ment egy előadás. Van annyi jó, hogy levehetjük azt, amit mi gyengébbnek tartunk.

– A mostani daraboknak talán a társadalmi hatósugara nagyobb, húsbavágóbbak.

– Én nem egészen így gondolom. A Szutyok és a Kaisers írásakor a (kultúr)politikában végbement változások, hangsúlyeltolódások olyan húsbavágóak voltak számomra, hogy direktebb fogalmazásra, konkrétabb idézetekre sarkalltak, mint korábban. De az is lehet, hogy a nézők hallása élesedik bizonyos témákkal kapcsolatban. Például a 2008-as Démon gyermekeiben szereplő, a démon-szülőkből kinövő, őket másoló, de még náluk is veszélyesebb, fenyegetőbb új generáció motívuma most talán még jobban rezonál a pillanatnyi politikai valóságra, mint amikor írtam.

– Szerinted a szakmai, kritikai tükörben látszik az, hogy most hol tartotok?

– Mit értsünk ezen? Díjat, kritikákat, támogatást? A társulat fennállásának első öt évében zsinórban kaptuk meg a kritikusdíjat a legjobb alternatív, egyszer pedig a legjobb zenés színházi előadás kategóriájában. Aztán nagy szünet következett, ami azóta is tart. A Szutyok még csak kritikusdíj-jelöltséget sem kapott, igaz, a kritikusok többsége úgy szavazott a legjobb független előadás kategóriájában, hogy meg se nézte az előadásunkat. (A kritikusokat és a színházi szakmát, a gyakorló színházi embereket egyébként nem feltétlenül sorolnám egy kategóriába.) De úgy általában, szerintem a szakma látja, hogy a Szutyok és a Kaisers TV, Ungarn bátor előadások. Például egy szélsőjobbos figura ennyire konkrét, realista, mégis árnyalt, érzelmileg is követhető ábrázolásával, mint a Szutyokban, nemigen találkozhatunk kortárs magyar színházi előadásban.

– Csak utalás szinten látni ilyesmit. A Katonában a Mizantrópban egyszer csak feltűnt egy hasonló figura, de olyat, hogy a mai szélsőjobboldalt képviselő szereplő végigvonuljon a történeten, nem látni.

– A Szutyokban az is fontos volt számomra, hogy megértsük azt a szereplőt, aki ordas eszmék hálójába került. Az ideológia, demagógia taszító álarca mögött megláthatjuk az esendő, szerencsétlen kamaszlányt, igyekeztünk kerülni a felületes ítélkezést, a hatásvadászatot. A főhős kora még inkább erősítheti a nézőben a felelősségérzetet, a társadalmi felelősségvállalás kikerülhetetlenségét.

– Az évad egyetlen politikai előadása a Kamrában A mi osztályunk – ez a darab nem ma és nem Magyarországon játszódik, ettől függetlenül pontosan értjük, olvassuk. Az olyan direkt politizálástól, mint amit vállaltok, mindenki fél.

– Ez vékony jég, ingoványos talaj. Lehet nagyon kínos is, bár a politikai kabarénak is megvolna a helye. A Krétakörnek voltak ilyen előadásai, a Hazámhazám és a Feketeország. Nagyon nehéz úgy belevinni az aktuálpolitikát egy előadásba, hogy azért túl is mutasson azon a szűk valóságon, ne ragadjon bele az adott pillanatba, ne legyen szubjektív vagy egyoldalú.

– Időnként nagyon konkrét szólamokat emeltek be a darabokba, amelyeket felismerhetünk, de mindig van egy olyan színházi keret, amely kiemeli a közvetlen tapasztalatunkból. Van egy saját világotok, egy mese, gyakran szürreális elemekkel.

– A Kaisers TV-ben például Petőfi Sándor elmondja, hogy miért „ne dobálózzunk azzal a szent szóval, hogy: forradalom”. Pontosan tudják a nézők, hogy mire utal ez a mondat a mai politikai kontextusban, mégsem egyszerű idézetről, paródiáról van szó, hiszen amellett, hogy Petőfit emberi gyarlóságában, robbanékonyságában ábrázoljuk, megtartjuk ikonszerűségét, versei, tettei hitelesítik a szavait. Petőfi mint nagy költő és a szabadságért életét áldozó hős újraértelmez bizonyos mondatokat, idézett szófordulatokat.

– A magyar történelem, irodalom, költészet iránti lelkesedésetek is hazafiassá teszi a darabot.

– Az utolsó előtti jelenetben épp a jól ismert történelmi kudarc kiigazításával találkozunk. A nézők Petőfivel és Kossuthtal együtt lelkesedhetnek a schwechati csata megnyeréséért, az a gyermeki elragadtatottság, amelyet európai nagyhatalommá válásunk felett érzünk, abszurditása, szürrealitása mellett is a szó legnemesebb értelmében hazafias. Ezért sem lehet könnyedén ránk sütni, hogy valamiféle egyoldalú, balliberális nézőpontból alkotunk.

– Milyen a nemzetközi közegetek?

– A Szutyok rengeteg meghívást kapott Európába, sokat utazunk vele, és értik, szeretik külföldön is, bár a szélsőjobb fogalma Nyugat-Európában teljesen mást jelent. A Kaisers TV-t aligha fogják átérezni – Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, a Toldi, a schwechati csata nem jelent semmit egy külföldinek.

– A Pintér Béla Társulatnak, egész munkádnak az elmúlt tizenöt évben kialakult a maga sajátos stílusa, játékmódja, dramaturgiája, egész színházi világa. Az elmúlt évtizedet meghatározó társulat, a Krétakör Színház és Schilling Árpád munkáira viszont éppen az volt a jellemző, hogy minden előadásuk más volt, új nyelvet használt. Mégsem az történt, ami ennek a két társulatnak a radikális különbözőségéből következne: hogy aki mindig újat próbál, az végtelen hosszan kísérletezhet, aki viszont megtalálta a maga nyelvét és világát, az egyszer csak másfele fog keresgélni. Ti ma talpon vagytok, dolgoztok továbbra is, Schilling viszont abbahagyta a társulati munkát. Ez persze rengeteg körülményen, egyéni ambíción is múlik. Hogy látod ezt? Nektek hogyan sikerült megmaradni?

– Én nem látok ilyen óriási különbséget közöttünk, nem gondolom, hogy Schilling mindig újat csinált volna: ő is vissza-visszatért a saját eszköztelenségéhez, meghökkentő formájú klasszikus adaptációkhoz, politikai témákhoz. Szerintem az ő stílusa, kézjegye is felismerhető. Hogy mi talpon vagyunk még, annak rengeteg összetevője van. Talán Schilling nagyon rövid idő alatt jutott a csúcsra, hiszen csodás pályát járt be nemzetközi sikerekkel. Lehet, hogy el is szokott a kritikától, nem kapott olyan itthoni visszajelzést, mint mi.

– Schillinghez képest a kritikával is szerencséd van: kapsz bőven.

– Nem mondom, hogy könnyen viselem a kritikát. Olykor évekig hurcolok magamban egy fájdalmasabb mondatot, gyakran nem is bírom elolvasni az írásokat, a kollégáimon keresztül jutnak el hozzám.

– Mintha nem bíznál eléggé a saját erődben, előadásaid erejében, védtelen volnál, bizonytalan.

– A bizonytalanságra azért is van szükség, hogy egy-egy ötletre, gondolatra egyre jobban rákérdezzünk. Meglehetősen önkritikus vagyok a munkáimmal kapcsolatban. Amikor egy kritikus azt állítja rólam, hogy…

– … amit gyakran olvasni, hogy nem tudsz darabot írni…

– …azt én magam is mondom a próbán: ez a jelenet rosszul van megírva. Azt hiszem, tisztában vagyok a munkám erényeivel és gyengéivel, persze ha kell, meg is tudom védeni. Azzal a kritikával nehéz mit kezdeni, amikor a kritikus már eleve úgy ül be, hogy a pad is nyomja, zavarja a többi néző érdeklődése is, eleve elfogadhatatlan számára az a nem irodalmi szöveg, a hétköznapi beszéd, ami a mi nyelvünk. Attól a kritikától valószínűleg nincs mit tanulni.

– Egy művésznek mindig az a dilemmája, hogy a továbblépés ne a korábbi sikerek másolása, ismétlése legyen, hanem valami újnak a keresése. Téged mi visz tovább?

– Az új keresése önmagában nem lehet cél. Valami jót és igazat kell keresni. Ha már ez az „igaz” megvan, akkor jöhet a keresgélés: eszközöket, formákat elhagyhatunk, mert már használtuk, a „tipikus szereposztást” elkezdhetjük forgatni, hogy új lehetőségeket adjunk egymásnak.

– Az önismétlésben tudatosan ellenőrzöd magad?

– Azt hiszem, igen, bár a kritikusok sok mindent önismétlésnek látnak, amit mi nem. A Párhuzamos óra mélypontja után tettem fel olyan kérdéseket, hogy mit kellene tenni: teljesen elfelejteni a szöveget, új formákat találni? Ezután mégis a Szutyok története volt az, ami egyre erősebben jelent meg a szemem előtt. Egyre jobban ki akartam bontani a figurákat. És egyre hosszabbak is lettek a szövegek. A Szutyok és a Kaisers TV a legterjedelmesebb darabjaim. Ha egy darab ötven oldal, akkor legalább ötven-száz oldalt írok még a próbákon „mellé”, amit aztán nem használunk, ez a szemétbe kerül.

– Mohácsi István is ugyanezt vallja: a dráma a történet kibontásának a képességén múlik. Ez azért meglepő, mert a 20. századi drámairodalom, a modern dráma – Csehovval kezdve – leszámolt a történettel. A te előadásaidban nagyon erősek a történetek.

– Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a történetet kell csiszolni, főként az írás fázisában.

– Volt-e olyan a kritikákban, ami hatással volt a munkádra, amit fel tudtál használni?

– A legfájdalmasabb megjegyzések is motoszkálnak bennem, elfogadom a megállapítások igazságmagvát. De ugyanilyen meggyőződéssel mondhatnám azt is, hogy teljesen függetlenítem magam tőle és nincs rám hatással. Ezek bonyolult folyamatok, nem fekete-fehér helyzetek. Ám semmi nem tudott eltántorítani a drámaírástól.

– Ennek nagyon örülök.

– És nem remeg meg a kezem írás közben, ha a kritikusra gondolok, aki nem tart drámaírónak. De azzal sem érhetem be, hogy olyasmit írok, amiről azt mondom magamnak: aki szereti a darabjaimat, annak úgyis tetszeni fog. A kollégáimnak is nagyon sokat köszönhetek: dramaturgként nagyon sokat segít Enyedi Éva, és Thúróczy Szabolcs is rengeteg ötlet hoz.

– Az elmúlt időszakban a társulat is nagyon megerősödött. Ez egyrészt a régi tagok – például Thúróczy Szabolcs, Enyedi Éva, Szalontay Tünde – érdeme, de bekerültek új színészek is a darabokba, mint Mucsi Zoltán és Stefanovics Angéla.

– A Szutyokban nem volt vendég. Amikor a Kaisersen gondolkodtam, eszembe jutott Mucsi, hogy neki milyen nagyszerű szerep volna benne. Eredetileg én akartam játszani. Angéla pedig jelentkezett, hogy szívesen dolgozna velünk, így írtam neki szerepet a darabban. Engem is nagyon inspirálnak az új színészek – meg kell felelni nekik, koncentráltabbá tesz.

– Sokan akarnak a Pintér Béla Társulatban játszani?

– Nagyon sokan, jobb lenne több színésszel dolgozni, de százból egynek tudok lehetőséget adni.

– Abba a sokféle tevékenységbe, ami ehhez a társulathoz köt, alig férne bele, hogy máshol is dolgozz – de hívnak egyáltalán?

– Egyre kevésbé, mert tudják, hogy nem megyek. Általában rendezni hívnak, esetleg vihetnék magammal valakiket, ahogy például Bodó Viktor.

– Az nem inspirálna, hogy másokkal, máshol dolgozz?

– Nem. Sokkal nagyobb szabadság saját társulaton belül dolgozni, jobban érdekel, nagyobb ügy számomra, hogy a társulat évről évre értékes előadásokat hozzon létre. Nem biztos, hogy teljes mellszélességgel oda tudnék állni egy „idegen” produkció mellé. A saját színházamban, amikor rosszul mennek a dolgok, nagyon kétségbe tudok esni – lehet, hogy ez máshol nem késztetne olyan tartalékok mozgósítására, amellyel meg tudom menteni a helyzetet.

– Ha a rendezői pályádat is építenéd, ez a társulat, ez a munka ebben a formában nem is tudna fennmaradni. Színész vagy, rendező, író és társulatvezető. Melyik minőségedben van a legkevesebb örömöd?

– A társulatvezetőiben – és annak is az a „fire-hire”, felvesz, elutasít funkciója a legnehezebb. Ami a legrosszabbul megy nekem: egy kollégának nemet mondani, valakitől megválni, aki nem lesz benne az új darabban.

– Ez a színház, társulat a te nevedet viseli – te határozod meg a sorsát, irányítod, vezeted. A működésről, jövőről is neked kell dönteni. Mellőled – legalábbis kívülről nézve – hiányzik egy menedzser-vezető, olyan, mint Gáspár Máté volt a Krétakörben. Nem érzed szükségét, hogy legyen melletted valaki?

– Igen, de talán a személyiségem is oka lehet annak, hogy nincs ilyen munkatársam, túl sok mindenbe beleszólnék, ami nem biztos, hogy szerencsés, kevesebb kreativitásra nyílna tere mellettem egy ilyen társvezetőnek. A mai napig abban hiszek, hogy egy társulat munkájának a minősége határozza meg az erejét. Ma is mi vagyunk a függetlenek zászlóshajója. De ránk férne egy jobb menedzsment.

– A külföldi megjelenéseteknek is jót tenne az erősebb menedzsment.

– Ezzel egyetértek.

– Az utóbbi időben úgy láttam, hogy gyakrabban szóltál hozzá a független színházak ügyéhez.

– Amióta sötét fellegek gyülekeznek a független színházak felett, valóban többször vettem részt érdekképviseletben. Schilling a Független Színházak és Táncműhelyek Szövetségének elnökeként keresett meg és kért fel, hogy beszéljek egy konferencián. Sajnos nem tudok olyan jól beszélni, meg kell írnom a beszédeimet, rögtönözve nem tudok elég hatékony és pontos lenni. Minden ilyen energiámat a darabjaimba fektetem. Azért sem szólaltam meg mostanáig – igaz, a ház sem égett ennyire –, mert az érdekképviselet nem erősségem.

– Mennyire ég most a ház?

– Most, amikor beszélünk, még nem írták ki a független színházak 2012-es működési pályázatát. Azt sem lehet tudni, mekkora az idén szétosztható keretösszeg. Tavaly is július közepén hoztak döntést. Úgy tudom, tavaly is politikai egyezkedés eredménye volt az, hogy a megítélt támogatást egyáltalán odaadják.

– A támogatásotok folyamatosan csökkent. 2009-ben és 2010-ben 70, illetve 69 millió, aztán ebből a 69-ből már csak a 66%-ot fizették ki, a többit elvonták, tavaly pedig 35 millió. Tulajdonképpen megfeleződött az állami támogatás. És ti vagytok a kiemelt társulat.

– A keret szűkül, egyre kevesebb a pénz. Arányosan mindenki kevesebbet kap.

– Tudtok működni 70-ből, de 35-ből is fenn tudtatok maradni. Mi változott a támogatás megfeleződésével?

– Kevesebb a színészek fizetése, nem fizetünk próbapénzt, és nem két, csak egy új előadást hoztunk létre egy évadban. Az előadásszám viszont nem csökken a TAO miatt (társasági adó), a Szkéné vezetője, Németh Ádám pedig olykor ideadja a jegybevételt is. Ő tette lehetővé azt is, hogy júniusban és szeptemberben is játsszunk. Ez nagy segítség.

– A beszélgetésünk a Jelenkorban jelenik meg, a POSZT-számban. Abban elég komoly szakmai konszenzus van, hogy a válogatás hibája, hogy nincs benne egyetlen független előadás sem, és nincs ott a Kaisers TV, Ungarn sem. Ebben többen tendenciát látunk, erről te is beszéltél más interjúkban. De nem válogatták be az évad másik fontos, politikai tartalmú előadását, a Kamrából a Mi osztályunkat sem.

– A Mi osztályunkkal együtt nem beválogatva lenni még tán megtisztelő is. Ebben a válogatásban egyértelműen látszik a koncepció – óvatosnak lenni.

– Jobban be fogsz szállni a kultúrpolitizálásba a jövőben?

– Nagyon nem akarok, de bele fogok. Jobban szeretek az előadásaimon belül fogalmazni. Amikor bemutattuk a Szutykot vagy a Kaisers TV-t, féltem, hogy támadni fognak. De nem így történt. Boldogsággal töltött el, hogy szabad ember vagyok, és szabadon kimondtam a véleményemet.