„Hova lett a metafizikai érzékenység, möszjő?!"

Képzelt kérdés Mészöly Miklóstól

 

I. (Magam)

 

Vagyis: a küzdés maga. Van a küzdésnek, hogy ne mondjam, a harcnak egy különös formája. Holott a legtermészetesebb kellene, hogy legyen.

Ez: miért is van a küzdés? Valamiért? Valami ellen? A kettő egybevághat, mikor célodat gátolja az ellenerő. Ám ezzel az ellenerővel semmiféle gyakorlati küzdelmet nem érdemes vívócsörte-jegyben folytatni. Egy-nulla, egy-egy, kettő-egy, kettő-kettő… a végtelenségig. Vagy valaki hátulról egy bottal leüt.

A felismert ellenerő (ellengőz, ellentábor… otromba kifejezések) célod megvalósításában gátolna. Világos, Weöres azt mondja: neki nem kell ismernie célját, mert célja ismeri őt. (Prózára fordítva; bár Weöres zsenialitása egyebek közt az, hogy prózának is szinte jó, amit versbe ír.) Rendben, folytatom, de ez kicsit olyan metafizikai praktikum. Mintha azt mondanánk: kenyérrel egyáltalán nem kell élni, csak mennysugárral, nem kell akkor honorárium se, a lélek a minden. De ha célod nem ilyesmi, nem déltengeri utazás, villaház, hódolat, siker, körülajnározás, csöndes összjátékból fakadó ebben-bízhatsz-elismerés, ha célod tehát nem praktikuma a gyakorlatin-túlinak, s csak önmaga megvalósításában tevőleges, nos, akkor nem tagadhatod, hogy lehangol, előbb-utóbb (vagy szünetek után: újra meg újra) viszályba sodor (magaddal is) az említett ellenerő.

Mármost aki azt sejtené itt – téved. Bocsánat, ez a dőlt betűs mondat (lenne) a manapság divatos kifejezés. Téved tehát, aki azt hiszi, máris rátértünk a metafizikára. És engedtessék meg: csak mint a „dekonstrukció", a „nyelvfilozófia", a „strukturalizmus" szavakat szokás, úgy használtuk ezt a szerencsétlen segédegyenesfélét. Ember meg nem határozta még örök érvénnyel a metafizika fogalmát, bár könyvtárakat írtak tele róla. Olyasmi, akár a hit: nem a vallással, végképp nem az egyházzal egyenlő, tehát egyéni használatra szolgál. Nem is szolgál. Van. Nem „rendelkezünk" vele. Inkább akkor már a hit rendelkezik, a szó egészséges értelmében, velünk.

A magam szóhasználatában a metafizika annyi, mint nem a napi eseményekre, a helyi életre irányuló sugallat, fénycsóva; bár ezeket a dolgokat nem hagyja figyelmen (szóráson) kívül, érdemibb része a nem-éppen-materiális. Jó, a mindennapi és a helyi élet benső-összeérzéses, rútabbul-váddal összekacsintásos, aklos szelleme ugyanúgy szellemi, akár a… Akár a micsoda? Tessék. A metafizika helyzete eleve kényelmetlen. Harcolni lehet – a napi esemény és relációközegben – az igazságtalanság ellen, a nép érdekében, a művészeti elismerésért… sok mindenért. Karöltve. De amiféle célért a metafizika közegében küzdesz, ennél ravaszabbul törne „győzelemre". Mert arra törne, igen, hogy a te fölfogásodat ismerjék el. Ne is ismerjék el, ne elismerjék, hanem hogy téged avval együtt fogjanak fel. Akadj fenn a szitán, ne csorogj át, ne hullj ki… hogy a szitát tartó urak-hölgyek azt mondják: Pardon, möszjő, volt itt valami? Netán: Jó, jó, ez olyan metafizikus dolog (vagy más rá a váltóigazító divatszó), hagyjuk, szép, szép, de lássuk, miből élünk. Avagy: mit hoz ez (a konyhára)?

Ennyit magamról e dolgozat tárgyában.

 

 

II. (Közbevetés)

 

Mindezek jegyében: harcolt-e Mészöly? Nehéz rá felelni.

Szerencsés írói sors volt-e Mészöly Miklósé? Ugyancsak nehéz.

Ha így nézem: író-kölyökkutyakoromban barátkozhattam össze vele Nemes Nagy Ágnesék (Lengyel Balázsék) társaságában, amikor azonban Pilinszky Jánost rég jól ismertem, Ottlikot ugyancsak, hogy a szót most másként értsem („ugyancsak"), Mándyval szinte életemben nem mertem volna beszélgetésbe bonyolódni (tartottam nagy életismeretétől, féltem, túlságosan is unalmasnak tartja mondhatóságaimat), Kálnokyval nem használtam ki az ismeretséget, Jékelyt is csak két találkozásnyi távolból tiszteltem, Weöresékhez Mészöly vitt el jócskán „aztán"… De Mészöly Miklóssal éveken át együtt csavarogtunk, nagystílűen pártfogásába vett, Szekszárdon jártunk szüreteken, feltérképeztük a Városmajort, a Hűvösvölgy kocsmáit (pénzünk alig volt… mondom, az ötvenes évek végén, a hatvanasok első esztendőiben volt ez ekképpen), Miklós afféle filozófiai mentor volt, jókora életismeretével ámulatra méltó pályatárs… azaz vigyázzunk, nekem 1966-ra állt össze, úgy-ahogy, első verskötetem, és akkorra Mészöly Miklóssal már két okból is meglazult a barátságunk.

Egyrészt mert valami „professzionalista", csak-írói, csak-családi kényszerképzetem támadott, nekilódultam. (Alig dolgoztam 1966-ig, házasságkötésem hozta meg ezt a nagy fordulatot. Mit mondhatnék? Elértem az emberélet útjának felét, háromnegyedét… Ennyi történt. Mégis, az a döntés. Hát igen. Már felvértezve. De Ottlik által is. Ottlik és Mészöly – két szomszédvár volt és maradt. Nekem Ottlikkal állt fenn a barátságom, szakadás után vele épült, telefonkapcsolatok erejéig, 1987-88 táján újjá.) Másrészt, semmiképp nem lényegtelen ez sem, Mészöly belevetette magát a nyitottabb „intellektuális életbe", s nem is az van itt, hogy „abba" a körbe nem követhettem, nem tarthattam vele (nyilván vitt volna), de akkor én már (26 évesen!) semmiféle kört nem tudtam elképzelni, s Nemes Nagy Ágnesékkel is megszakadt a szorosabb kapcsolat (tanárnőm felismerte, nem vagyok brancs-ember, Balázs pedig messze volt attól, hogy a mai szeretettel érezzen irántam; lám, ez is rendbe jött; Mészöllyel soha nem állt helyre a nagy barátság, s talán az ilyen dolgoknak épp ez a természete; ő maga is mesélt hasonló élményéről).

Azt hiszem, apámnak volt igaza, aki korholt eleinte „nagy elzárkózásomért": végül nekem volt igazam, nekem lett jó így, mondta az öreg hivatali ember (és vadvitorlázós, vadevezős, sokat próbált férfiú), így volt igen zaklatott életem akkor „még" mindig simább.

Nagyobb további barátkozások nélkül.

De Ottlik és Mészöly (és persze, nem utolsósorban Nemes Nagy) roppant tanításait, tanulságait, „iskoláit" magammal vittem. Hát nem mulatságos? Ottlik: Iskola… Mészöly: Magasiskola… Nemes Nagy: irodalomtanárom az iskolában, 1955-57, a szellemi szeszcsempészet magyarországi éveiben. Három meghatározó ember, képlet, szellem, lehetőség.

Három Mészöly-könyvet választottam ki (véletlenül hármat) ide, három évtized távlata köztük, azaz kettő, 50-es, 60-as, 70-es évek (vége); és a három Mészöly-fejezetbe itt beiktatom valahogy azt a kevéske elmondhatót, a szellemi tanulságokat, a szemlélet(mód) gyarapodását, azt, hogy mi nélkül nem lehetnék az (se), aki-ami vagyok, és hogy Mészöly Miklós barátságának, műveinek, szavainak és emberpéldájának ebben milyen szerepe volt. Köréhez aztán már nem tartoztam. Mondom, egy kölyökkutya-író és egy pályája jó magasain járó író kapcsolata volt ez, ennyi is maradt. Sok volt, derekas.

 

 

III. (Visszacsatolás)

 

Derekas? Talán érződik visszafogottságom, s ez nem Mészölynek szól. Már ugyan! Riadtan gondolom el: az első verskötetem (Töredék Hamletnek) legzsengébb darabjaival mutatkozhattam bárhol, mégis volt valami olyan „aurája" a dolgoknak (Mészölyék kedves szava azokból az időkből), hogy ígéretes költő lennék. Mindegy. Miklóssal csavarogva, „möszjő…!?" alaphangú barátságoknak védőkörében többféle elemiséggel is találkozhattam. Elsősorban – mondjam így! – a Mészöly-ház, a Mészöly-műhely páratlan szellemi légkörével. Ne feledjük Polcz Alaine-t! S mennyire ne és ne. Ő maga is megalkotta azóta, s nem Mészöly Miklós holmi „árnyékában", saját írói művének alkalmasint komoly hányadát. Festők műveivel, zsánerével ismerkedhettem. (Nem zsánerképekkel!) Vajda Júlia, Bálint „Bandi"; albumok révén Klee; Miklóssal akár ott náluk, akár az I-II-XII. kerületben csavarogva, Wittgensteinről hallhattam, Camus-ről (természetesen!), tárgyaltuk Graham Greene jellegzetességeit, parányit kevésbé bíráltuk meg őt, mint Pilinszkyvel (akivel összehasonlíthatatlanul kevesebbet találkoztam, bár ő meg íróként tartozik „nálam" a legeslegnagyobbak közé). Hallhattam Miklós afféle „harcairól", melyeket itt az I., bevezető részben (Magam) saját dolgaimban említettem? Soha nem volt szó olyasmiről (vele), hogy azt a „kört", melyhez tartozott, bírálta volna. Mégis éreztetni tudta, milyen határok választják el Ottliktól (Cipitől), Ágnestől (Nemes Nagy), illetve mi az, amiben egyetértenek (például „Ivánnal"), és mi az, amiben szerinte – helyesen látta! – Mándy prózája az övétől különbözik; hát ezt nagyon lehetett látni. Mészöly Miklós nem tartozott például ahhoz az asztaltársasághoz, melyet Nemes Nagy és Rónay György köré (jó, ezt másképp is lehetne mondani talán) Lengyel Balázs, Vargha Kálmán, Mándy és Ottlik alkotott. Összességében Miklós, azt hiszem, más volt, mint ők. Más volt? Milyenek voltak ők (kérdezem jóbarátom és irodalmi „harcostársam", Györe Balázs hangsúlyával), miért kellene, hogy lehetne azonosnak lenni? Korholtam én már Györe Balázst is; ahogyan Mészöly korholt néha engemet, meg Ottlik is feddett olykor; s mégis, Ottlikkal és Mészöllyel a nagy csavargások, atlétikára-járások, tenisz-nézések valami másféle társas együttest jelentettek, mint a puszta lakáson-beszélgetések.

Mindebben kétségkívül „benne voltam" én is. Hogy Nemes Nagy Ágnesék szűkebb köréből öt-hat év múlva „kikerültem". Erős kifejezés, de elhangzott: „Menjetek csatangolni a Miklóssal, olyanok vagytok, mint a…" Szóval, hogy akár kocsmában is könnyen megtaláljuk a hangot; na, de arról szó sem volt, hogy Miklóssal mi bárkihez is csapódtunk volna. Mik voltak témáink? A csendes amerikai mottója, az a bizonyos „Nem szeretem, ha megindítanak, az akarat mozgásba jön, és a tett… veszélyes valami; remegek holmi mesterkéltségekért" (én is emlékezetből idézem, tucatszor idéztem írásaimban azóta, és legmélyebb énemet fejezi ki!), „a szív sérelméért; hajlunk mi ilyenre borzalmas kötelesség-fogalmainkkal". Akkor még nem vettem észre, hogy a skót költő hexametereit ritmusos szabadversbe magyarította át a fordító (nem Mészöly!). S tette ezt igenis jól, hűséggel. (Bár mulatságos is a félrefogás.) Nem kedveltük Gide dolgait, rajongtunk, ismétlem, Camus-ért (nekem a „Közöny" címmel magyarított mű szintén alapmicsodám, máig), természetesen naprakészen elemeztük az akkor szintén dúsan megjelenő (1956–1958!), örökérvényű magyar költőket és írókat. (Jékelyt, Kálnokyt, Weörest meg a már említetteket.)

Mindez vacak leltározásnak hat talán, de talán nem.

A visszacsatolásról. Nemes Nagy mondogatta: Miklós olyan szépen kivívja, megszilárdítja pozícióját műveivel (egy ellenségesnek érzett közegben, hát persze), s akkor durr bele! Ír egy cikket, azzal mindent leront. Harcos alkat lett volna Mészöly? Ebben az egyben mi néhányan hasonlítunk rá? Nem tudom. Egyrészt ma senki se vesz olyan életre-halálra ilyen eszmefuttatásokat; végső fokon (s nem is csak végsőn) szabadság van (legföljebb egzisztenciálisan nehezen élhető szabadság [mészölyizmus?]), másfelől meg az irodalom egésze került inkább perifériára. (Leszámítva a nagyközönség mégis-vonzalmát, meg a marketingoltakat.) Abban az időben, ezt is sokszor elmondtam már (egy öregember beszél?), tudtuk pontosan „A Lukácsban", mit mondott Mándy egy képes hetilapban az író szent kötelességéről; kezdtük micsodálgatni „Cipit" (Ottlik), folytassa az Iskola a határon írását (lett aztán a csuda Buda); ám Mészöllyel Szekszárd maradt, a lakás a Városmajor utcában, olykor fantasztikus emberekkel is, a Horgas–Levendel páros, például, az építész Granasztói Pál és felesége, Vajda „Julika"; ám én mások társaságába nehezen voltam cipelhető. Magányos, bilaterális kapcsolatokat élni tudó ember voltam akkor is, nem nagyon „bulizó". Filozofáló inkább, műhelyvackoló; s effélékben Mészöly még csak tovább (ki)művelt. Mi mindent hallhattam keletkezési állapotában! Az ablakmosó, Bunker… de megbeszélte velem (is) Mészöly Az atléta halála méter- és yard-diszkrepanciáját, ennek a kétféle mértékegységnek egymást át nem fedő metafizikáját. Hogy aztán erre mint eszmére, mint metafizikai eszmére felépülhet-e egy regény? Máig feszengek, amikor – elveimmel ellentétben – elhívtam két akkori barátomat szekszárdi szüretre, mintegy Mészöly nyakára, és Az atléta halála (jócskán gépiratban volt még csak akkor!) nem nyerte el tetszésüket, s én nem védtem meg Mészölyt. „Gaz árulás" volt ez részemről, ahogyan Ottlikné mondta volna; egyébként azt hiszem, volt némi késélen-táncolás jellege, hogy Ottlikékkal és Mészöly Miklóssal egyidejűleg barátkoztam. Csak hát olyan fiatal, mondom, kölyökkutya-korú író voltam én akkor, hogy ezt senki sem nehezményezte. (Kivéve, ismétlem, Nemes Nagy Ágneséket!)

Nem tapasztaltam azonban (akkor még), hogy Mészöly olyan „küzdelmekben" állt volna a világgal, mint (talán) később. Ám későbbi írói életéről szinte semmit sem tudok. Arról, hogy merre járt, hol s hogyan létezett, végképp nem.

 

 

IV. (Újabb kitekintések)

 

Ha volna bennem a legparányibb sznobság, netán ma is élő gyűjtőszenvedély, lelkesen mesélhetném: felolvasgatta nekem az alakítgatott Saulus-kéziratot is Mészöly Miklós, szinte hetenként többször. Vagy a Lupityinkó-mesé(ke)t. Lelkesedésem (az atléta-dologgal szemben itt végre!) nem ismert határt. Ám azt is éreztem, a Saulus lényegi, parabolai részével valami olyan próza alakul Mészölynél, melyet én – megértésben igen! – útként nem követhetek.

Aztán jött Mészöly „nyitása" (Belvárosi Asztaltársaság?). Neki ezt, ahogy mondják, meg kellett lépnie. Rám ott talán senki nem is lett volna kíváncsi. Vajon volt köztünk csak a legkisebb hasonlóság is, Mészöly s köztem, legalább ebben az egy dologban: néhány zsákutca ellenére, tessék, járd makacsul a magad útját? Ne légy fügét termő rózsatő, kikericses almafa (mint Weöres magasztalta ezt az írói állagot)?

Tény, amit Nemes Nagy megállapított: „Fiacskám, maga nem bírja a brancsot, mi viszont társas lények vagyunk", meg hogy: „Dezső, Dezső, barátom… önmagában mindenki normális, mások közt kell annak lennie." Hm.

Egyrészt magam, mondom, mindig a bilaterális, kétpólusú kapcsolatot forszíroztam (férfi–nő), munkaviszonyokat (író–kiadó, író–folyóirat), elment a csatangolhatnékom (illetve a házasságomban éltem ki az ilyesmit), rám jött a munka láza… és végképp céltalannak éreztem azt, hogy – mondjuk – ellenzékieskedve sürrjön-forrjon az ember, alkalmasint besúgók, kétes illetők társaságában, meg hogy személyvonatként asszisztáljak a főpályán futó illetők pillanatnyi gyorsasági rekordjaihoz.

De itt már le kell állnom. Mészöly hatalmas emberi egyéniség volt jó sokáig (magányában is az maradt végül, persze), neki a világban kellett mozognia. Nekem nem. Habitusom, küllemem-bellemem, idegalkatom sem illettek ilyesmihez; ambícióim végképp másfele vittek. Teljesen mindegy, forma szerint hol lazult el a barátság. (Teljesen el sem tűnt. Ahogy én eltűntem, érdemben, Miklós köreiből, akár „csúf dolognak" is tekinthető. De Mészöly így mondta: ismeri a maga életéből ezt… a mestereket végül elhagyják. Tehát mesteremnek tekintette magát. Erre, mondhatni, bődületesen büszke vagyok. Kicsit a könnyem is kicsordul most, s abbahagyom.)

 

 

V. (Sötét jelek)

 

Ezt csak érintőlegesen, mert kevéssé lesz műelemzés ez a dolgozat. Amikor Nemes Nagy Ágneséknál Mészöly Miklóssal, Mándy Ivánnal meg a már többször elmesélt legendásan csudálatos módon Ottlik Gézával először találkozhattam, nos… inkább ezek után… létrejött egy különös konstelláció. 1958 nyárias februárjában járunk. Levonatozom egymagam a Balatonra (Lellére), ahol annyit nyaraltam régen. S viszem Ottliktól a Hajnali háztetőket (már elragadtatott olvasója vagyok!), viszem Mándytól azt, hogy Idegen szobák (bizony, kapaszkodnom kell, hogy a novellák metszett szerkezetét átláthassam, követhessem! Így megy ez), s Lellén megvásárlom az állomás melletti üzletsoron Mészölytől a Sötét jeleket. Végre megjelenhetett! Legendás ügy volt. (Borzalmasan elnagyoltan kell itt írnom mindenről.) Ahogy e hajdani dolgok – mondjam? – aurája visszaidéződik most, Mészölyt még nem a későbbi filozofikus írónak látom, ám máris a plaszticitás és a rejtelmek nagymesterének. Baljós sugallatú írásai még nem a parabola felé vezetnek (mint a Jelentés öt egérről, netán a már emlegetett későbbi regények), nem, itt valóban az élet hihetetlen metszetei tárulnak-villannak, mocskos és kisszerű tragédiák, kisvilágok alantasságai… és az egészet mégis hatalmas tisztaság erezi, övezi, határozza meg. A Sötét jelek mindenkori prózánk márványdarabja, egy egész hegytömb így!

Nem is mondom külön, csavargásaink során mennyit elemeztük ezeket az írásokat. Magam ekkor azért lassan írogattam már a Töredék Hamletnek darabjait, vagyis alkalmasint érvényesnek tekinthető verseimet… de hát egy ereje teljében lévő prózai mű találkozott akkor mégiscsak: kezdetekkel. Ami a csavargásokat illeti, egyik szekszárdi utunk legendás mozzanata volt, szintén meséltem másutt, mikor várni kellett a buszcsatlakozásra, aztán – hova ugorjunk be egy italra? A presszóba, a kocsmába? A presszót választottam. Ekkor is ilyen „metafizikai érzékenység"-et említett nagy csúfondárosan Mészöly, s később, már evidens kocsmázóságom idején, elégedetten bólogatott, mint aki legalább a jóra tudott nevelni a hitványabbsággal szemben.

És megbírálta olykor ausztriai pörgekalap-viseletemet, ám elragadtatással nyugtázta széles karimájú, esőkben egészen egyedivé formázódott fejfedőmet. Volt érzéke ilyenekhez. De hogy éreztette volna, „mesterem", arról szó sem volt. Kapcsolatunkat e kocsmai- és kalap-kérdéseken túl teljes férfiúi visszafogottság jellemezte. S ez igazán nem is lehetett másképp. Ha csak azt nézzük is: milyen lett volna, ha Mészöly szépen „nyugtázza" írói alakulásomat! Rémség. Éppen ezért fáj, hogy sem az „Atléta" mellett kiállni nem tudtam, sem egy jó szavam nem volt arra, hogy Mészöly a Nagy Magyar Szellemi Életbe (N. N. Á körén kívülre) odacsatlakozik; ahol aztán fontos szereplővé is vált. Ám ekkor már idegenül méregettük egymást. (Nem úgy gondoltuk, persze. Csak már nem volt min segíteni, meg nem is kellett.)

 

 

VI. (Könyvek a későbbi múltból)

 

Még jócskán tartott csavargó- és filozófiai barátságunk, amikor Mészöly a nevezetes, tökéletessé szabott Film alapötletén dolgozni kezdett. Hányszor, de hányszor hallhattam (szerencsére) az Öregember és az Öregasszony történetének csíráit, meg az egésznek a „sugallását"… és ma is ott érzem jelenlétüket, ha a Major felé járok (Városmajor utca, Csaba utca, „Hajnó" stb.). Ugyanígy vagyok a Sötét jelek borítójának színeivel, a fejjel rajta (egy női fej). A könyv szagával, a váltós-szerkesztés akkoriban rejtelmes sugárzású betűtípusaival.

Szerencsés író-fiatalkorom volt, a lehető legszerencsésebb. Harmincéves koromra lett végre egy verskötetem; közben a fentebbieken kívül Kormos István barátja is lehettem… ő mennyit segített mindőnkön, neve feledésbe ne merüljön. Íme, Kormos meg engem „ejtett el" a végén! Más irányok voltak fontosak neki, azt is érezhette, nincs olyan túl sok ideje hátra. Milyen fiatalon halt meg. De amikor a „Töredék"-re a kalandos sorsú Egy talált tárgy megtisztítása következett (a kiadói hivatalosság az eredeti, rosszabb, A. Rimbaud a sivatagban forgat címet sem tűrte jól), igen, Kormos azt jósolta: sok olvasómat el fogom veszíteni. Mások a hosszabb versek személyes élménybeszámolóit furcsállgatták. Hát… hogy valaki így kiadja a gyomrát… A líra legyen objektív. Vas István, akivel csak 1970-ben ismerkedhettem meg, s aki személyes kapcsolatunk, az összejárás elmaradása után is műfordítói támogatóm maradt, a legkorrektebbül, a legnemesebbül viselkedett, igen, Vas a személyességet jól vette, de a modernizmustól – megengedően bár! Magasztalóan, de fura – visszahőkölt kicsit.

Engem azután a sok életrészletért bornírtnak is neveztek fiatalabb társak, mint hallom, ki is nevettek. De ezek már lényegtelen ügyek, ami valóban számít, más volt: azoknak az éveknek a fény–árny játéka, Ottlik, Nemes Nagy, Mándy, Jékely, más módon Kálnoky, megint máshogy Weöres, Mészöly, távolról Szentkuthy – talán a legnagyobbak egyike! Bár mind nagyok voltak ők –, Pilinszky János: ez a csillagkép maga volt a bűvölet. Azok az idők irodalmunk mai csoportjátékaiban és marketingezdéiben végképp nem térnek vissza.

 

 

VII. (Ajánlás)

 

Ajánlhatnám ezt végső soron bárkinek Mészöly jóbarátai, tanítványai közül, akár Nádas Péternek is. Mindenképpen elmaradt a műelemzés, szándékom ellenére másfelé futott az írás. Így megy ez. Kivételesen szerencsés kölyökkutya-korom volt, mert egy igazi filozofikus író társaságában tölthettem java részét. S Ottlik volt a natúrabb művész. Fura, hogy Mészöly Szekszárdot, „a muslincákat" csak idős korára tudta megírni. Kapott is érte a fejére – stilárisan. Ottlik meg a Budát „tahinálta el", azaz halogatta etc. Kapott ő is. A prózából ma jól lehet létezni, a mestereket le kell bunkózni; magam akkor egykori szerény elszakadásaimmal „egy finomabb firma" voltam még. Így látom.