Kóros emlékezetkihagyásra gyanakodtam, amikor megpróbáltam számba venni az elmúlt szezon produkcióit, és csupán néhány kiemelkedő előadást tudtam magamban felidézni. Aztán ellenőriztem a bemutatókról vezetett listámat, s kiderült: nem a memóriámmal van baj. Több mint 160 hazai vagy határon túli magyar előadást láttam, de közülük alig húszat találtam valamilyen szempontból igazán fontosnak. (Vidéken viszonylag keveset jártam, mert nem szívesen megyek oda, ahol kijelentik: nincs szükségük a kritikára, vagy egyenesen nemkívánatos személynek deklarálják a kritikust.)

Mielőtt azonban előadásokról és tendenciákról szólnék, szomorúan kell megállapítanom, hogy az egy éve e hasábokon megjelent állapotjelentésem lényege érdemben nem változott. Ha igen, akkor a helyzet csak romlott. Nem szűnt meg a szakma megosztottsága, nem lett tisztább a strukturális kérdések megoldása, a függetleneknek a tavalyinál is rosszabbak a kilátásai, és művészileg is stagnálás tapasztalható. Mindezek számbavétele nélkül nem lehet pontos képet rajzolni az évad művészi fejleményeiről.

A szezon botránya kétségkívül az Új Színház-ügy volt. Ennek csupán szelíd és szolid előjátékának tekinthető mindaz, ami a József Attila Színház körül zajlott: Méhes László leváltása, Koltay Gábor kinevezése és menesztése, Nemcsák Károly kinevezése, a társulat szélnek eresztése, pénzelvonás, majd visszacsorgatás – mindez a döntések érdemi és elfogadható indoklása nélkül.

A főváros az Új Színház igazgatóváltását sem kommunikálta tisztességesen, de nem ez okozta a színházi berkekben példátlannak nevezhető felbolydulást, hiszen nem elsődlegesen színházszakmai vagy művészi megfontolások magyarázzák az értékelhetetlen színvonalú pályázatot jegyző Dörner György kinevezése elleni felzúdulást, hanem az, hogy mögötte – és társa, Pozsgay Zsolt mögött – ideológiai-szellemi háttérként a szélsőséges eszméket hirdető néhai Csurka István állt. A főpolgármesteri döntés ellen tiltakozók közül a radikálisabbak elsősorban politikai-morális nézőpontot képviseltek, a mérsékeltebbek inkább a pályázat szakmaiatlanságát kifogásolták, s persze a nyerteseknek azt a hazug és ostoba szlogenjét, miszerint a fővárosban nem játszanak magyar drámát, tehát az ő küldetésük, hogy megteremtsék a magyar drámák színházát. A tiltakozás – mint ahogy ez egy nyilvánvalóan politikai döntés esetében borítékolható volt – nem vezetett eredményre, a színházátvétel óta a társulat szétesett, vezető művészei elszerződtek.

Ugyanakkor a harci zajban nem mondatott – nem mondathatott – ki, hogy az addigi Új Színház tizenhárom évada mennyire eklektikus (magyarán: arctalan és igen változó színvonalú) volt, s mennyire megérett a helyzet a változásra, amelyre azonban Márta
István pályázata csupán halvány reménnyel kecsegtetett. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Dörnerék bármiféle alternatívát jelenthetnének!)

Ilyen körülmények között csak torz értékítéletek születhetnek, s rendre elmarad a szakmai önvizsgálat, a kialakult helyzetek szakszerű belső elemzése, a megoldáskeresés és az érdekek erőteljes képviselete. E hiányosság a színházat a politika könnyen elejthető és felszámolható prédájává teszi.

Hogy mennyire nem tud a színházi szakma egységesen fellépni az érdekeiért, jól mutatja a székesfehérvári színház, vagy a két minisztériumi intézmény, a Budapesti Kamaraszínház és a Játékszín esete. A Magyar Teátrumi Társaság ugyan tiltakozott, hogy egyik alapító társulatuk, a Vörösmarty Színház éléről a fideszes városvezetés leváltotta a korábban általa preferált és kinevezett igazgatót, de a hónapok óta tartó interregnum, a többszöri sikertelen, hol a nagypolitika, hol a helyi politika által befolyásolt pályáztatás anomáliái miatt már sem a szakma egésze, sem valamely részterülete nem hallatta hangját. (A cikk írásakor vált nyilvánossá, hogy végül – a hírek szerint a város vezetése által felkért – Szikora János lett az új igazgató.) De a költségvetési támogatás elvonása miatt tragikus helyzetbe került két fővárosi színházért sem mozdult meg a szakma, sőt, még a Budapesti Kamara bezárása, több tucat színész, műszaki és egyéb alkalmazott utcára kerülése sem váltott ki tiltakozáshullámot.

Valamivel nagyobb visszhangja volt a Trafó körüli pályáztatási manipulációknak, s később részben emiatt lépett vissza a nyertes Bozsik Yvette. Ám ezzel nincs vége a nyitottság, az alternativitás és a kreativitás hazai központjának felszámolására irányuló akcióknak, hiszen az újrapályáztatás kondíciói nem változtak, azaz a Trafó eredeti funkciójának eljelentéktelenítése összefügg az alternatív színházi terület ellehetetlenítésével. A független együttesek tavaly is csak az év végén juthattak hozzá a zárolás miatt jócskán megcsappant pályázati pénzükhöz, az idén még ki sem írták a működési pályázatot, tehát szisztematikus kiéheztetés folyik. Így a társulatok közül egyre többen kénytelenek felfüggeszteni működésüket.

Mint látható, az átgondolatlan vagy a nagyon is tudatos helyi és országos politikai döntések a színházakat vidéken és Pesten egyformán érintik, ám a szakma megosztottsága mégis változatlan. Bár születtek kezdeményezések a két oldal közötti párbeszédre (például a Gödör-beli tanácskozások), a „mi” és a „ti” megkülönböztetés nem változik. Ha a hivatalos politika által is támogatott egyik oldal ellenséget lát a másikban, az vagy erődemonstrációt, vagy látszategyezségeket szül, ám a konstruktív párbeszédnek egyik esetben sincs esélye. Mindezt ékesen példázzák a POSZT-tal kapcsolatos történések (tulajdonhányad megváltoztatása, a válogatás, a zsűrizés, a szakmai tanácskozások, az OFF-programok körüli hercehurcák stb.).

A kultúra, a művészetek, a színház devalválási folyamatának csupán néhány kirívó esetét említettem, de a sor a kaposvári színházi képzés körüli helyzettől a színházak működését veszélyeztető elvonásokig folytatható lenne. E jelenségek természetesen kihatnak a színházak munkájára, aminek általánosan érzékelhető elbizonytalanodottság az egyik legfőbb következménye. Ennek jele a művészi kockázatvállalástól való visszahúzódás, illetve elsősorban a vidéki színházaknál, de általában is tapasztalható tendencia: a biztos sikert jelentő, problémátlan előadások műsorbeli túlsúlya. Ezt persze lehetne elüzletiesedésnek vagy kommercializálódásnak is nevezni, de ez elfedné a probléma lényegét. Ugyanis nem vagy nem csak műsorstrukturális kérdésről van szó, hanem – s ez a fontosabb – az előadások, a rendezések stiláris és gondolati megfogalmazásáról, annak igényességéről vagy sekélyességéről is. Egyebek mellett arról, hogy az előadások miként és milyen mértékben szembesítenek a valósággal, avagy fordítanak hátat a valóságnak, reflektálnak társadalmi problémákra, vagy épp elandalítanak. Egy-egy színház évadának vagy csupán néhány előadásának értékelésekor főleg e szempontokat tartottam szem előtt, s mindenekelőtt azokat a teljesítményeket kerestem, amelyek az említett tendenciák ellenében jöttek létre.

A legtanulságosabb a Katona József Színház szezonja volt, mivel a társulat munkáját az eddigi értékek megtartása mellett új értékek keresése s ezáltal új közönségrétegek megszólítására való törekvés jellemzi. Zsámbéki Gábor Kispolgárok-rendezése egyértelmű folytatása mindannak, amit a rendező igazgatóként évtizedeken át képviselt. Folytatása a színház egyik legsikeresebb műsorrétegének, az orosz klasszikusoknak. Ám a másik Gorkij-darab, Az áruló című kisregényből készült Lószúnyog Lengyel Ferenc előadásában egészen más színpadi nyelvet képvisel. Bessenyei György A filozófusa pedig annak a stíljátéknak a folytatása, amelynek mestere a színház visszatérő állandó rendezője, Gothár Péter. Ascher
Tamás expresszionistának titulálható Woyzeckje viszont egyesíti a kétféle törekvést, hiszen egy-egy epizódban, a színészi alakítások lényegének megragadásában felismerhetők Ascher korábbi realista rendezéseinek jellemzői, de az egész túllép ezen a stíluson, ugyanis a darab Wilson-féle feldolgozásához készült Tom Waits-dalok eleve más játékmódot követelnek. A produkció, az angol szövegű dalok (amelyek magyarul Szálinger Balázs fordításában a kivetítőn olvashatók), az elidegenítő hatású látvány (Khell Zsolt és Szakács Györgyi) és koreográfia (Horváth Csaba) megosztotta a közönséget, de a szakmát is.

Nemcsak ebben, más előadásban is főszerepe van a zenének. A Tavaszi Fesztivállal és a Művészetek Palotájával közösen készült Musik, Musikk, Musique vagy az évad utolsó premierje, az Áll a bál kifejezetten zenés est. Az elsőt koncert-színháznak nevezik az alkotók, s a húszas-harmincas évek európai nagyvárosainak közös varieté-világát idézi, az utóbbi líraibb, öt színésznő vallomása a sanzon, a musical, a kuplé, a vers és a próza segítségével. Az Anamnézis című kollektív alkotásban a színészek alkotnak zenekart, s a színházi este legerősebb pillanatai az ő muzsikálásuknak köszönhetők. A Szputnyik
Hajózási Társasággal közösen létrehozott produkció a magyar egészségügy-anomáliát villantja fel nem naturális, dokumentarista módon, hanem groteszken, a végletekig elrajzolva, bár kissé változó intenzitással és színvonalon. A Virágos Magyarország pedig egyenesen operett. Kicsit retró, kicsit rendhagyó, de operett – a Kamrában. Kis zenekar, festett előfüggöny, sablonos, az ötvenes éveket idéző „termelési sztori”, a típus szerepkörökben fellépő mai figurák pontosan felidézik, ugyanakkor idézőjelbe is teszik a műfaj jellemzőit. Az alkotók (Kovács Dániel, Vinnai András, Máthé Zsolt, Kákonyi Árpád, Matkó Tamás) ironikus-karikaturisztikus társadalmi-politikai körképet adnak az abszurdba forduló operett-világunkról.

A műfaji-stiláris profil tágítását jelzi, hogy a repertoáron találunk felolvasó színházat (Darvasi László: Az utolsó tíz év, Bajor Gizi), irodalmi összeállítást (Hullám és gumikötél), színházi sitcom-sorozatot (A Gondnokság), s ízelítőt a kemény német drámából (Bőrpofa – a VARRRRÜMM láncfűrésszel), illetve fiataloknak szóló színházi foglalkozásokat.

Az évad egyik legmegrázóbb és legerősebb színházi élménye szintén a Katonában született. Tadeusz S³obodzianek A mi osztályunk című darabja egy lengyel kisváros gimnáziumának tíz tanulóját, azok életútját mutatja be 1925-től napjainkig. A megtörtént esetek alapján készült mű azt ábrázolja, hogy a diákok között milyen lépésekben éleződött ki a vallási különbségből adódó ellentét, kit mikor hogyan tudott befolyásolni a különböző célú manipuláció, ki miért és miként lett a kirekesztés és likvidálások áldozata, kiben volt vagy nem volt emberség a nehéz időkben. Máté Gábor egyszerre fájdalmas, humoros és szárazan érzelmes rendezése múltidézés, mementó és vészkiáltás.

Az Örkény Színház a bemutatóinak előadásmódjával szintén feszegetni igyekszik a befogadói határokat. A dramaturg Gáspár Ildikó rendezői bemutatkozása temetői road movie az előcsarnokban: a Pierre Notte darabjából készült Két néni, ha megindul szellemes, morbid és kesernyés komédiázás. A további öt premierből kettőt jegyez a direktor, mellette Ascher Tamás, Bagossy László és Zsótér Sándor rendezett még. Mácsai előadásai stilárisan igencsak eltérőek: a Pillantás a hídról szinte brechtien szikár és lényegre törő, a Tarelkin halála szürreális és abszurd. Szuhovo-Kobilin darabja közeli rokonságban van Erdmann Az öngyilkosával, amelyből készült a színház máig sikerelőadása, a Finito, de más jelek is utalnak arra, hogy Mácsai évadon és évadokon átívelő folyamatokat épít. Például a Pillantásban, Ascher Peer Gyntjében, Bagossy A viharjában, de Zsótér Jelinek-bemutatójában is (Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támasza) egyként fontos szerepet kapnak a kvázi kórusként (is) működő háttérszereplők. Aschernál is, Bagossynál is központi gondolat a színházi közeg, a színháziság hangsúlyozása. Ez a Shakespeare-darab értelmezési tartományát is kitágítja: Prospero színházi ember, mondjuk, rendező, aki a színpad masinériájával és segédszemélyzetével képes létrehozni a csodákat, a varázslatokat. Az előadások finomabban vagy közvetlenebbül reflektálnak a mára, a legdirektebben az erősen társadalomkritikus Jelinek-darabbal és a Tarelkin halálával.

A Nemzeti Színház a tavalyi magyar évadjával szemben az ideit a klasszikusoknak szentelte. Biztonságos szezon volt. Alföldi Róbert három darabot állított színre, egyik esetben sem beszélhetünk revelációról. Mindegyik takarékos előadás: a Szent Johanna csaknem üres színpadon játszódik, a Hamletnél a nézők ülnek a színpadon, és a nézőtéren folyik a játék, az Osborne-mű, a Hazafit nekünk! pedig a színpad alatt zajlik, a „díszlet” egy részét a sülylyesztők hidraulikája, emelőszerkezete adja. Ez utóbbi, a Redl ezredesnek a Szabó István-filmből is ismert történetét feldolgozó, kissé hosszadalmas és feleslegesen részletező előadás a legsikerültebb – László Zsolt erőteljes alakításának is köszönhetően.

Rába Roland A fösvényt a Gobbi Hilda teremben játszatja, s a körbeülhető tér intimebb közege is közrejátszik abban, hogy a mű nem kötelező olvasmány-pótlék, hanem természetesen megszólaló, élő, mai áthallásokkal teli produkció lett. Nem így a Znamenák István rendezte Sütő András-darab, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, amely ezúttal megmaradt klasszikus irodalomnak.

A Nemzeti is erőteljesen fordul a fiatal nézők felé, ennek egyik újabb lépése a beavató színházi kezdeményezés. Gigor Attila színre vitte A bölcs Náthán egy változatát, a Náthán gyermekeit. Ulrich Hub a Lessing-dráma lényegét megtartva egyszerűsítette a történetet, és némi didaxissal még inkább az intoleranciát és az azon való túllépés lehetőségét állította a cselekmény középpontjába. Az önmagában kerek és egész előadást a diáknézők számára tartott megelőző és levezető foglalkozások foglalják keretbe.

Az évad legerősebb élményét Novák Eszter Bródy Sándor-rendezése, A tanítónő jelentette. Khell Zsolt szalmabálákból épített díszlete csupán jelezte a dráma közegét, de elemelte a falusi világ ábrázolási hagyományától. Novák felfedezte a műben rejtőző szürreális vonásokat, s ezeket felnagyította (első felvonás expozíciója, a Főúr beállítása, iskolaszék-jelenet). Remek címszereplőt talált tanítványa, Szilágyi Csenge személyében, és megrendítő Bodrogi Gyula az Öreg Nagy István szerepében.

Kiegyensúlyozott teljesítmény jellemezte a Radnóti Színház munkáját is. Nagy – de csak részben beteljesedett – várakozás előzte meg Térey János újabb, mai témájú verses darabját, a Protokollt, amelyet Valló Péter vitt színre. A szövegkezelés ezúttal is frappáns, de a külügyi hivatalnokok és más értelmiségiek magán- és közfájdalmai még kevésbé kívánkoznak drámába, mint az Asztalizenénél. A rendezés pedig több figyelmet fordított a helyszínek gyors váltásaira, mint a helyzetek továbbépítésére, a biztos előadásív megalapozására.

Viszont Mohácsi János vezényletével a kicsi színpadon is remekül működik a Bolha a fülben kavalkádja. A rendező jó néhány éve Kaposváron már színre állította Feydeau darabját, amely ezúttal más módon tárta fel őrült világát. Ahogy ott Kovács Zsolt volt, itt Gazsó György az egyre őrültebb események fölényes tudású, de természetesen más-más eszközöket bevető mozgatója. Mióta Mohácsi kényszerűen elhagyta Kaposvárt, sok helyen rendez, de – változatlanul magas szintű és professzionális – munkáinak ismeretében úgy tűnik: fontos lenne neki, hogy stabil társulattal dolgozhasson.

A színház idei legizgalmasabb előadása a Vágyvillamos. Zsótér Sándor Ungár Júlia új fordítását vette alapul, amikor Tennessee Williams darabjából a Blanche drámáját középpontba állító kamara-változatot csinált. Ambrus Mária a kintet és bentet összemosó díszlete nemcsak kerete, de képi kivetülése is egy tragédiába torkolló identitásvesztési folyamatnak. Kováts Adél nagyszerű alakítása hitelesíti a különös rendezői elképzelést.

A vidéki színházak produkciói közül – kicsit talán igazságtalanul – csak egyet szeretnék kiemelni, a kecskeméti Bánk bánt. A színház művészi irányítói, Cseke Péter és Réczei Tamás példás nyitottsággal tervezik az évadokat. 2011–12-ben látható volt reneszánsz angol dráma (Átváltozások), Agatha Christie-krimi (Egérfogó), A víg özvegy, Tormay Cécile-átirat (A régi ház), szerzői rendezés (Réczei: Amazonok), Karamazov testvérek-átirat, Füst Milán Boldogtalanokja, Kleist Az eltört korsója, Csiky Gergely Buborékokja, Békés Pál A kétbalkezes varázslója, a Winnetou, s rendezett Szász János, Mohácsi János, Béres Attila, Rusznyák Gábor, Forgách András. Ebbe a sorba illeszkedett Bagó Bertalan Bánk-rendezése. A Ruszt József Stúdióban az V. felvonással kezdődik az előadás: mintha a XIX. századi színjátszás paródiáját látnánk. Aztán emeletes kazetta-színpadon, zömmel a XX. század korszakait idéző fehér öltönyös, ruhás szereplőkkel pereg a tragédia erősen meghúzott változata, hogy zárásként felhangozzék Erkel „Hazám, hazám”-áriája is – természetesen Simándy József előadásában. A rendező nem Katona József drámájához viszonyul ironikusan, hanem az eseményeket csak hősi színben látni akaró és tudó történetszemlélethez.

Bármennyire is fokozódik a független színházi terület ellehetetlenítése, az elmúlt évben is számos értékes, gondolatilag és stilárisan előremutató produkció született. Közülük csak néhányat szeretnék felvillantani. Székely János Caligula helytartóját a Vádli Színház Szikszai Rémusz rendezésében mutatta be, a két főszereplő Fodor Tamás és Nagypál Gábor. A rendező és a színészek a gondolati dráma szellemi erőterét valós, fizikai erőtérré változtatták, s így nem csupán két markáns világnézet képviselője közötti vita tanúi lehetünk, hanem mindkét alak emberi drámáját magunkra vonatkoztatva is átélhetjük.

Változatlanul a – kívül-belül megújult – Szkéné Színházban játszik Pintér Béla és Társulata, amelynek legutóbbi bemutatója a Kaisers Tv, Ungarn. Mulatságos időutazás részt-vevőiként a mából az 1800-as évek végére, illetve a szabadságharc idejére repülhetünk, betekinthetünk a forradalmi televízió stúdiójába, találkozhatunk Kossuthtal, Petőfivel meg a hős „sukorói oroszlánnal”, akiről kiderül, hogy nem is annyira hős… A fergeteges komédiázás egyszerre szól a témául választott múltról és a máról. Sem a szövegben, sem a játékban nincs direkt aktualizálás, de nyilvánvaló, hogy a múltba fordulás, a hősi pátosz, a nemzeti gyökér keresése, a vereségeket sikerként magyarázó attitűd, a történelem önkényes értelmezésével élő manipuláció nemcsak a XIX. században, ma is jelen van közéletünkben, sokak gondolkodásában. Az előadás hatásának titka: mindenki halálosan komolyan veszi szerepét, mondatait, gesztusait, nincs kikacsintás, közvetlen utalás a mára.

Egy olyan darabról is szólnék, amelyet két helyen is bemutattak, s a következő szezonban újabb színházak tervezik a premierjét. Első drámás szerző, a marosvásárhelyi Székely Csaba Bányavirágja a vásárhelyi Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat közös produkciójaként került színre, majd a budapesti Pinceszínház is előadta. A mű egy trilógia része, s a történet alapja valós: egy kis bányásztelepülés lakói kilátástalan helyzetbe kerülnek, miután bezár az egyetlen megélhetési forrásuk, a bánya. Mintha egy XXI. századi Csehov-dráma bomlana ki előttünk. Az eltékozolt életű középkorú férfi, annak nyűgös, tehetetlen apja, a tehetségét alkoholba fojtó orvos, a reménytelen és viszonzatlan szerelmek a Ványa bácsit vagy A manót juttathatják eszünkbe. A kilátástalanság nyomorúságát ábrázoló darabot végigkacagjuk, mert a szerző a jelenségeket a maguk abszurditásában mutatja be, s a tragikumot is a komikumon átszűrve adagolja. Mindezt a befejezés újabb réteggel színezi: a főszereplő népviseletbe öltözve mesél a természetközeli erdélyi emberek boldog életéről, megelégedettségéről – a budapesti közszolgálati televíziónak. Úgy, ahogy elvárják tőle. Sebestyén Aba és Csizmadia Tibor rendezése a részletekben eltér egymástól, de a mű lényege mindkettejüknél pontosan megszólal. Nekem a vásárhelyi tűnik erősebbnek, fájdalmasabbnak.

Végezetül: örülnék, ha jövőre nem a színházi helyzet romlásáról kellene itt vagy máshol beszámolnom.