A magyar katolikus irodalom irányzattörténeti feldolgozása a hiánypótlás szükségességéből indulhat ki, annyiban pedig teljességre törekedhet, amennyiben megkísérel számot adni a vitatott szókapcsolat definíciós nehézségeiről, értelmezésének változásairól, a jelentőségét érintő dilemmákról, és egy lehetséges – szükségképpen szelektív – kánont is felkínál. Szénási Zoltán ezt a feladatot végzi el A szavak sokféleségétől a Szó egységéig című könyvében. Vállalkozásának tétjét félreérthetetlenül jelzi a fogalmi tisztázás igénye, az alakulástörténet kezdőpontjának határozott kijelölése, szakaszainak elkülönítése, válaszútjainak és jelenkorának problematizálása. „[A] katolikus irodalom értelmezési kísérleteinek mérlegeléséből” (15.) nyert belátásai irodalomelméleti és hittudományi felvetésekre alapozott, egységes rendszert alkotnak, s konstrukcióját a vizsgált szerzők egy-egy reprezentatív műalkotásának átfogó értelmezésével is alátámasztja. Szerénynek tűnik tehát a kötet alcíme: Tanulmányok a 20. századi magyar katolikus irodalom témaköréből. Ennél ugyanis többről van szó, annak ellenére, hogy a katolikus irodalom fogalmát mindenekelőtt eszszék és lírai szövegek alapján közelíti meg.

A monográfus munkáját nem könnyítette meg, hogy az irányzat, amely előbb a modernséggel szembefordulva, majd fokozatosan párbeszédre lépve bontakozott ki, kezelhető mennyiségben hozott létre valóban emlékezetes életműveket. Kétségtelen, hogy utóbbiak keletkezésének eredeti horizontja, társadalom- és művelődéstörténeti szituációja jól meghatározható, s a vallásos művészetről maguk az alkotók is mélyrehatóan értekeztek. Az összegzés szerzője többek közt Sík Sándor, Rónay György és Pilinszky János írásaihoz kapcsolódva közelíti meg a katolikus irodalom alapkérdését: azt, hogy miben áll sajátos karaktere, illetve – a kérdés irányát az enyészpontig követve – hogy létezik-e (még) egyáltalán. Ugyanakkor a fogalom történeti magyarázatát indokoltan vezeti be „egy keresztény poétika lehetőségeit felvázoló nagyfejezet” (uo.). Fontos felismerés, hogy az istenhit kifejezhetőségének, s még inkább Isten jelenkori jelölhetőségének nyelvelméleti, poétikai és teológiai megfontolása építheti fel a történeti értékelés előfeltevésrendszerét. Ez az előkészítő művelet azonban rögtön meg is kettőzi az értelmezés rendezőelvét és így a legitimáció feladatát is. A vizsgálódásnak egyrészt igazolnia kell irodalomtudomány és teológia (s nem csak a teológiatörténeti „ismeretanyag”!) interdiszciplináris együttműködésének lehetőségét – ehhez a kutatástörténeti előzmények különféle dialogikus modelleket kínálnak, de ugyanígy a semleges vagy az autonómia kölcsönös elismerésén alapuló viszony mellett is konzisztens teológiai érvek szólnak –, másrészt meg kell győznie a kérdésfeltevést vezérlő teológiai opció poétikai termékenységéről, az egymással sok tekintetben összeegyeztethetetlen hitértelmező irányzatok közti döntés helyességéről.

Szénási Zoltán szerint a hitrendszerben ősidőktől adott gondolatformák integrálása, időszerű sugallataik hasznosítása és a modernség nyelvi tapasztalatával való szembesítése szilárdíthatja meg a keresztény irodalomértés előzőleg felvázolt szerkezetének teopoétikai alapzatát. A gondolatmenetének első „tartópillérét” (15.) alkotó okfejtésben – a második pillér a verselemzések együttese – amellett érvel, hogy a hagyomány folytonosságában megőrződött klasszikus teológiai gondolatkincs az Istenről való beszéd feltételeinek gyökeres megváltozása és az egyházi intézmény történelmi viszontagságai ellenére szóra bírható. „A kereszténység évezredeken át közvetített hagyománya, vagy más szóval az ún. »keresztény kultúra« az, ami tartalmas jelentéssel képes megtölteni az »Isten« szót azok számára is, akik önmagukat nem hívőként definiálják, s ennek révén válik értelmezhetővé a nyugati civilizáció emberének számára az Isten létezésére vonatkozó kérdés is” (24.). Kikövetkeztethető tézise értelmében erre a modernségben is elevenen ható kérdésre egy katolikus mintázatú keresztény irodalomfelfogás „a nyelv poétikus működésmódját” (52.) érintő közelmúltbeli, főként metaforológiai belátásokkal együttműködve adhat választ. Egészen pontosan az Ige (a János-evangéliumbeli Logosz) megtestesülésének kijelentése alapozza meg a közvetítést az óegyházi, illetve a középkori tanítás és a nyelvi jel újabb elméletei között. Az értekezés egyik meghatározó tézise szerint az irodalom autonómiája, visszatérése (Foucault-val szólva) „a nyelv reprezentáló vagy jelölő funkciójától a XVI. század óta elfeledett nyers létéig” (25.) a vallásos beszéd megújításának lehetőségét is hordozza. A hit irodalmi diskurzusa ugyanis már nem az előzetesen adott reprezentációs formákból indul ki, hanem az önmagára reflektáló ember egzisztenciális tapasztalatából, s így teszi fel az Istenre, a transzcendenciára vonatkozó kérdést (vö. 25–26.) A „diszkurzív tér” (15.) kitágítása és egyidejű körülhatárolása megemeli a tétet, s mind a választott alkotók, mind értelmezőjük elé szigorú mércét állít. Az a posztulátum, hogy a katolikus irodalom korszerű meghatározása lehetséges ugyan, de nem másként, mint egy feltételezett keresztény poétika általánosabb távlatában, a hitelesség ismérveit illetően óvatosságra int. A szerző ezt pontosan látja: a fogalom többet jelent, mint „hívő katolikusok által alkotott művek sajátos csoportját”, s kézenfekvő, hogy definíciójának az egyházi tematika vagy a hitvalló hangütés sem szükséges eleme. A katoli-citás hozzárendelése a „felekezeti kötöttségek” nélkül értett „keresztény ihletettségű” (318.) írásművészethez egyszerre kell, hogy igazságot szolgáltasson az összetéveszthetetlen hagyományvonatkozásoknak és az elkülönbözés eshetőségét is magában rejtő időnek. Az érvényesnek gondolt nyelvteológiai kijelentések megszabadítása a történelmi terhektől, és segítségükkel egy – nem épületes vagy hitvédelmi – irodalomeszmény kirajzolása a mindezt keretbe foglaló összefüggés, a szerző által elfogadott katolicizmus-narratíva szerkezetét is láthatóvá teszi. Milyen elbeszélés tarthatja együtt a résztvevő számára a kinyilatkoztatás tekintélyével szavatolt univerzális igazságigényt mindenfajta vallási meggyőződés részlegességének tényével, amelyet a modernség önreflexivitásának jegyében ugyanő megfigyelőként észlel? E külső nézőpontból, amely – miként Szénási Zoltán körültekintő közelítésmódja is tanúsítja – beépült a keresztény teológia hermeneutikai gyakorlatába, a múlt századi katolicizmus távolról sem egységes arculatára nyílik rálátás.

A vallás már a 19. század végétől kezdve különböző érdekeltségű leíró megközelítések „nagyobjektumává”, a társadalomtudományi diskurzusok egyik kiapadhatatlan forrásává lett, újabban pedig az ezredvégen diagnosztizált „visszatérése” kelti fel a szociológia és a kultúratudomány érdeklődését. Jelenlegi formájában a római katolicizmus maga is modern képződmény: a nyugati eszmék és társadalmak pluralizálódásának szülötte. Úgyszólván az izmusok egyikévé lett a hajdani „keresztény korszak” jóval bonyolultabb és szerteágazóbb, egyházak, teológiai, filozófiai és spirituális irányzatok, továbbá szekularizált tradícióelemek heterogén sokaságában fennálló örökségén belül. Áthagyományozódott nyelvi készlete és gondolatkincse egymással nehezen összehangolható teológiai kezdeményezésekben konfigurálódott újjá, s történetileg kialakult kulturális viszonylataiban csak többirányú társadalom- és szellemtudományi vizsgálódással bizonyul feltárhatónak.

Aki a katolicizmus mibenlétére kérdez rá, annak a keresztény modernség-recepció számtalan kérdésével kell megbirkóznia. Az 1870–71-es I. Vatikáni Zsinaton megerősített katolicizmus-interpretáció, amelyet az egyházszervezeti központosítás és a végsőkig vitt doktrinális egységesítés hívott létre, egyrészt a modern tömegmédiumok közvetítésével vált a pápa személyében, spirituális és erkölcsi hatalmában és „csalatkozhatatlan” döntéseiben napjainkig hatékonyan reprezentált identitásképző erővé. A katolicizmus egyfelől premodern intézményi és gondolati struktúrákkal próbálta ellentételezni az evilágiság tapasztalatának episztemológiai előjogára épülő öntörvényűség (a „modern ember”) térnyerésének következményeit. E szembenállás jó ideig mindkét részről – az újkori racionalitás és az „isteni jogú” tekintély oldaláról is – a sötétség és világosság küzdelmének elementáris mitológiai sémájával tűnt megmagyarázhatónak. Másfelől viszont az így újjászerveződő egyházi önreprezentáció csak verbálisan utasította el, a politikai racionalitás terén habozás nélül befogadta a szekularizált világ hatásait (amint Szénási könyve is többször utal rá: elsősorban a nemzeti konzervativizmusokkal való összefogás színterein), és ezzel párhuzamosan, de ellentétes irányban saját jelképrendszerét átengedte a szekularizált világnak. Az egyház üzenetének közéleti megtestesülése a két világháború között korántsem „összekeveredés nélkül, de szétválaszthatatlanul” vált valóra – mintegy a krisztológiai formula értelmében –, hanem diszkurzív környezetétől elválaszthatatlanul ugyan, de éppenséggel nem keveredés nélkül, hanem alávetve a jelek szóródásának. A modernségben a vallási nyelvhasználat kontextusainak gyarapodása a jelölők ellenőrizetlen mozgását indította el, nem utolsósorban tragikus következményekkel: a bibliai eredetű szimbolika és a teológiai fogalmiság lényegi összetevői oldódtak fel a politikai katolicizmus és a nemzetvallás közhelyeiben.

Az „Auschwitz megmagyarázhatatlan botránya”, egyúttal „meghatározó teológiai és irodalmi tapasztalata” (41.) után Pilinszkyvel újrakezdődő vallásos líra sugallata értelmében a könyv gondolatívét felépítő művelet nem lehet más, mint a „katolikum” esszenciális jelentéstartalmainak elkülönítése és megtisztítása. Olyan lényegsűrítő redukció tehát, amely a megértést a keresztény gondolkodás meghatározó trópusaira, a katolicizmus nem másfél évszázados, hanem örök fundamentumára vezeti vissza úgy, hogy a hagyomány szövedékéből finom megkülönböztetésekkel kiválasztja a maradandó eszmény aktualizálására alkalmas szemléleti elemeket. Nem egyértelmű, hogy Szénási a premodern paradigma újjáértésétől reméli-e a tágasság garanciáját, vagy a megtestesülés-krisztológiát a (csak látszólag megkerülhetetlen? vö. 41.) logocentrizmus ellentettjeként fogja-e fel. Mindenesetre fejtegetéseiben az inkarnáció magyarázóelve – a János-evangélium Logoszától és Ágostontól Tamáson át napjaink katolikus teológiájának legalábbis egyik fő irányzatáig, de a könyvben idézett Michael Edwards (vö. 42.) és más protestáns szerzők irodalomfelfogásáig is nyomon követhetően – egybefoglalni látszik a válaszra hívott teremtmény beszédének elvben valamennyi poétikai és teológiai aspektusát.

A könyv Heidegger logosz-értelmezésétől elrugaszkodva dinamikus, az ember történetiségével és szabadságával számot vető logosz-fogalmat kínál fel. A megtestesüléstanból nyert belátás szerint az emberi szó önértékét őrizve nyílik meg saját transzcendens forrása előtt. A vallomásait író Ágoston kései utóda, a modern istenkereső költő „a kettős végtelen vonzásába kerül, mely egyszerre emeli az isteni Szó végtelen, tehát elérhetetlen magasságába, s fordítja lelkének belső hangja felé” (40.). A krisztológiai koncentráció más tekintetben is helytállónak ígérkezik. A századfordulós hitvédelem harciasságával, az istentelen modernség ostorozásával szemben felmutathatja a dekadencia-elbeszélés fordítottját, lappangó ellentörténetét: a modern nyelviség eszkatologikus várakozását a szóban rejlő ígéret beteljesedésére. E várakozás minőségi összetevője a kereszténység lényegi szimbolikájához és az üdvtörténet hagyományos szemantikájához való hűség. A szerző nem hangsúlyozza túl, noha nem is zárja ki annak (kifejtetlenségében akár kétes történelmi és politikai képződményeket is felidéző) eshetőségét, hogy a sarkalatos jelentésegységek egyfajta katolikus „ellenkultúra” összetevőiként is szolgálhatnak. Fontosabbnak tartja azonban „az Istenről való beszéd koronként változó nyelvi előfeltételeinek” (27.) számbavételét. Vagyis a „katolikus” jelző kétértelműségének már Babitsnál hangsúlyos, Sík Sándor eszmélődésében központi jelentőségű, s később Rónay és Pilinszky számos megnyilatkozásában is felbukkanó alakzatát munkába állítva a nyelvi esemény észlelését tartja elsődlegesnek. Sík nyomán irányzatosság és egyetemesség feloldhatatlan ellentétéről szólva pedig az utóbbi mellett foglal állást, arra a konvergenciapontra előretekintve, ahol a kat’holon mint az egészre irányuló tágasság összeér az irodalom egyetemességével, s ahonnét a felekezeti realitáshoz kötődő művek is megítélhetők.