A legfurcsább az, hogy mintha Kertész magatartása is elismerné e kirekesztő attitűdöt, pontosabban úgy tűnik, egy idő után egyre erőteljesebben kezdte elhinni, hogy alapvetően ilyen a róla, műveiről, világszemléletéről és a holokausztról szóló magyarországi diskurzus. Az utóbbi években tulajdonképpen Kertész akarva-akaratlanul, de szinte mindent megtett azért, hogy a Nobel-díj utáni potenciális irodalmi kultusz ne működhessen, hogy megkérdőjelezze, sőt, ellehetetlenítse saját személyes és írói kultikus státuszát. Ha például másra nem is, de azokra az erős és kissé groteszk képekre, mondatokra szinte mindenki biztosan emlékszik a Die Welt híres-hírhedt interjújából, miszerint a szerző egyetlen államilag engedélyezett könyvet sem olvasott a szocializmus alatt, vagy kis tranzisztoros rádiójával a fürdőszobába kellett húzódnia, ha zenét akart hallgatni, mert az egész országban nem volt egyetlen normális operaház sem.1 Nem véletlenül lett az ominózus riportból botrány, mely nem csak, sőt már nem is elsősorban a szélsőjobboldali Kertész-ellenes hangokat hívta elő (hiszen ők már lassan tudomást sem vesznek az író létezéséről), hanem a magyar értelmiségi és irodalmárszcénát is reakcióra, állásfoglalásra késztette.2 Talán ez az interjú volt a leglátványosabb, de semmiképp sem az egyetlen olyan megnyilatkozása Kertésznek, amely sokakban ellenérzést, vagy legalábbis ambivalens viszonyulást szülhetett, hiszen az irodalomkritikától a kortárs kultúráig szinte minden közeget szembesített már az író az inkompetencia, a provincializmus és a parlagiság vádjával.

A legújabb, Mentés másként című, naplóbejegyzéseket tartalmazó könyv mintha ehhez a furcsa diskurzushoz kapcsolódna, annak a folytatása lenne, hisz számos olyan rendkívül erőteljes mondatot, véleményt, történetet olvashatunk benne, melyek az utóbbi években Kertész nyilatkozataiban már előkerültek. Kissé meglepő azonban, hogy tulajdonképpen inkább egyfajta „utólagos előzmény” a kötet, ugyanis Kertész 2001 és 2003 között írt naplófeljegyzéseit tartalmazza. Ebből a szempontból leginkább a Valaki máshoz és a Gályanaplóhoz hasonlítható – főként az utóbbihoz, hisz amíg a Gályanapló a Sorstalanság szellemi műhelynaplója volt, addig az új könyv a Felszámolás regénye. A napló konkrét apropója egy életrajzi momentum: a szerző előrehaladott Parkinson-kórja miatt képtelen kézzel írni, így számítógépen folytatja munkáját. A Felszámolás készülő szövege mellett nyit egy „titokfile”-t, amelybe lejegyezheti személyes reflexióit, napi gondjait-problémáit, a komputerhasználat nehézségeitől a családi ügyeken át a kortárs kulturális élet problémáiig. Külön érdeklődésre tarthat számot az időintervallum, hiszen éppen a Nobel-díj odaítélésének időszaka ez, s számos olvasó bizonyára éppen amiatt veszi kézbe a kötetet, mert kíváncsi rá, Kertész hogyan élte meg e hihetetlen sikert, milyen érzéseket váltott ki belőle a megtiszteltetés és az azt követő meglehetősen ambivalens itthoni reakció.

Ám, ha valaki emiatt kezdi olvasni a szöveget, bizonyára csalódni fog, hiszen finoman fogalmazva nem éppen központi szerepű a Nobel-díj a könyvben. Előkerül ugyan, hiszen 2002 őszétől teljesen megváltoztatta a szerző életét, ám ez egyáltalán nem valamiféle csúcs- vagy katartikus pont a szövegben, inkább csak mellékes esemény, melynél még az sem egyértelmű, hogy a hatása kedvező lett volna. A napló elbeszélésében a díj még csak nem is fordulópont, Kertész nem alakul át „Nobel-díjas íróvá”: kezdetben megilletődötten és kissé értetlenül, később pedig növekvő undorral figyeli az elismerés körüli hercehurcát, saját nevének hirtelen megnövekedett társadalmi ázsióját. „Egyáltalán, el kell különülni a világban forgó Kertész-képtől” – írja nem sokkal a díj odaítélése után (186.), s ez az elhatárolódás nem okoz különösebb nehézséget számára, hiszen alkatilag képtelen megfelelni a „Nobel-szerepnek”, kívülállását, ironikus távolságtartását végig megőrzi.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Kertész naplóját, leginkább szolipszisztikusnak mondanám. Persze a napló alapvetően ilyen műfaj, hiszen hol lehetne valaki egocentrikus és szolipszista, ha nem a naplójában, mely elvileg a szerzőjén átszűrt valóságot reprezentálja. Ám Kertésznél ez már szinte a végletekig megy, a szerző számára mintha a külső történések (legyen az egy olvasmányélmény, egy betegség vagy éppen egy közéleti esemény) csak afféle katalizátorokként funkcionálnának, hogy a reflexív folyamatot beindítsák. Például unokája születése (természetesen nem vérrokonáról, hanem második feleségének, Márta asszonynak az unokájáról van szó) alkalmat ad arra – legalábbis a szövegben –, hogy fájdalmasan vizionáljon a jövőről, és rezignáltan megállapíthassa: milyen kár, hogy a felnövő fiúval nem fogják majd igazán ismerni egymást (55.). A 2001. szeptember 11-i eseményeket lényegében egy mondattal elintézi: „Összeomlott New York, és az eddigi világrend” (79.), később, ha visszatér rá, általában azzal a kissé egyéni és apokaliptikus véleményének apropójából teszi, hogy mivel az egész világ Izraelt vádolja az események miatt (?), az USA elleni terrortámadások is ürügyet adhatnak egy új holokauszt bekövetkeztének. Az említésre kerülő figurák jórészt nem a teljes nevükön szerepelnek, hanem csak kezdőbetűvel, mintegy ezzel is kiemelve, hogy ha nem is lényegtelen a személyük, de funkciójuk az elbeszélői tudatra korlátozódik. Ez alól általában akkor tesz kivételt a szöveg, ha megnevezésük külön téttel bír, vagyis ha a konkrét történelmi-társadalmi szituációban képviselnek valamilyen szerepet. A leggyakrabban akkor, ha Kertész kritizál valakit, ami egyáltalán nem ritka – a hazai filozófiai élet képviselőitől, neves irodalmárokon át politikusokig sokan szóba kerülnek a könyvben. A szerző nem finomkodik: hol metszően, már-már személyeskedően gúnyos (egy kortárs filozófusnő külsejével kapcsolatban például „[B]arna fafaragássá aszalódott indiánarcát, horgas orrát” említi – 62.), máskor bírálatát kategorikus ítélet formájában fogalmazza meg (egy ismert hazai irodalmárnak a fordításról szóló tanulmányát például sommásan „roppant művelt és roppant ostoba” cikknek nevezi [166.]).

Ebből a szolipszizmusból adódik a szöveg azon sajátsága is, amely olvasóját talán a legnagyobb próba elé állítja: a napló erőteljes monologikussága, a (bahtyini értelemben vett) dialógus hiánya. Az elbeszélő saját szellemi fölénye teljes tudatában reflektál mindenre, ha valamivel vagy valakivel nem ért egyet, legtöbbször nem vitatkozik, hanem kijelenti az ellenvélemény hamisságát, sőt, olykor a szentenciózus, aforizmaszerű „kinyilatkoztatások” sem állnak távol tőle. Ez a „felülről tekintő” attitűd hatja át a szöveget, ám szerencsére olykor-olykor még önmagát is képes megkérdőjelezni az elbeszélő, saját személyét is tudja ironikusan látni és láttatni – szükség is van erre, mert a napló túlnyomó részét erőteljesen uraló „mindentudó” én egy idő után a mégoly jóindulatú és rajongó olvasóban is óhatatlan ellenérzést szül.

A könyv, ha a szöveget összetartó történetszálakat keresünk, alapvetően két fő problémára koncentrálódik: a Felszámolás írására, az (eddig) utolsó regény körüli munkálatok, problémák és kínlódások aprólékos bemutatására, valamint a Magyarországgal való teljes szakítás, a Berlinbe költözés megindokolására. E költözés Kertész számára emigráció, hiszen végleg elhagyja hazáját, ám egyszerre több és kevesebb is ennél: míg idehaza afféle „belső emigrációban” élt, Berlinben végre „hazatalál”, fellelni véli azt a földrajzi, kulturális és szellemi közeget, ahová mindig is tartozni szeretett volna. Ez egyenes következménye a magyarsághoz való viszonyának, amely egyáltalán nem „szokásos”, pontosabban nehezen illeszthető be a manapság egyre divatosabb „nemzeti” szemléletmódba, de voltaképpen egy kozmopolita vagy multikulturalista identitásnak is ellentmond. A naplóíró ugyanis többször kijelenti, hogy semmilyen magyar identitással nem rendelkezik, tulajdonképpen semmi köze ehhez az országhoz, nyelvhez, földrajzi és kulturális egységhez – magyarsága legfeljebb afféle, az egész életét determináló „balszerencseként” funkcionál, hiszen ez akadályozta meg, hogy a „világ boldogabbik felén” élhessen, s sikeresebb és ismertebb író lehessen. Ahogy egy 2001 őszi naplóbejegyzésben olvashatjuk: „[E]lfog az önsajnálat, ha arra gondolok, hogy életem nagyobbik részét egy rossz jellemű vidéki ország rossz jellemű diktatúrájában töltöttem, mialatt Európa jobbik felén az édes élet virult, negyven boldog, felelőtlen esztendő jóléte, ragyogása, egyszeri lehetőségeivel” (76.). Talán felesleges hangsúlyozni, hogy bár sokan éreznek, érzünk olykor hasonlóan, a kép mégis meglehetősen egyoldalú. Mintha éppen a tipikus kelet-európai „elvágyódás” sarkossága fogalmazódna meg a csodálatos nyugatról, a gondtalan boldogság és a kultúra földjéről, Örkény pincében élő állatának ábrándjai arról, hogy milyen jó lehet falábú házmesterkislánynak lenni. A magyarság tehát csupán valamilyen „szerencsétlen járulékos elem” számára, amely azonban semmiképp sem determinálhatta attitűdjét, szellemi magatartását. Hogy a nagy művet parafrazáljam: ha az ember szabad, nincs sors, illetve akkor önmaga sorsává válik – azaz többé nem határozza meg sem a nyelvi, sem a kulturális identitás, melyet ráerőltettek vagy ráerőszakolni próbáltak. „A magyar nyelvvel való viszonyom ugyanolyan, mint a számítógépemmel való” – írja egy helyütt. „Eszközként használom, szeretem készségességét, hajlékonyságát, leleményességét, kezelhetőségét etc., mindezért még hálás is vagyok. De metafizikáját nem kutatom, és pusztán azért, mert használom, s mert rajtam kívül még sokan használják, nem érzem úgy, hogy egy számítógép-országhoz tartozom, amely egyúttal az úgynevezett hazám is lenne. El tudom képzelni, hogy egy másik számítógépen dolgozom, mint ahogy el tudom képzelni, hogy egy másik nyelven írok; sajnos, ezt én már nem tehetem, ám korántsem érzelmi okokból, hanem azért, mert öreg vagyok, s nincs már időm megtanulni egy másik nyelvet” (43-44.).

Furcsa analógia ez, nem csak azért, mert a komputert egyszerű közvetítőnek, a gondolatok puszta eszközének tekinti, holott néhány hónappal korábban, a laptoppal éppen csak ismerkedve, még ő maga is azon töprengett, hogy vajon megváltoztatja-e az író szövegét, ha számítógéppel ír, ugyanazok a hasonlatok, metaforák jutnak-e eszébe a számítógép előtt ülve, mint ha tollal írna (7-8.). Ha ironikusak akarnánk lenni, és tovább szőnénk az analógiát, azt mondhatnánk: például biztosan nem jutna eszébe a számítógép nélkül a magyar nyelvet a számítógéphez hasonlítani: más eszközökkel is meg lehet
tanulni írni, de a témák, kifejezésmódok mindenképp változnak, ahogy óhatatlanul a „magyar komputer” hozta létre a Sorstalanságot – amint ezt többek között a Gályanapló oly szépen tanúsítja. Nem is a hasonlat pontossága a kérdés, inkább a tétje: Kertész szerint a nyelv, a kultúra lecserélhető, pontosabban a könyvben tanúi lehetünk annak a kétségbeesett, már-már sziszüphoszi erőfeszítésnek, mellyel megpróbál megszabadulni magyar identitásától, ahogy az országtól is. Mindez pedig nem valamiféle identitás nélküli létben nyilvánulna meg, hanem egy „alternatív identitást” kreál magának: ez a kelet-európai asszimilált zsidó, akit lényegében a holokauszt tett zsidóvá, és azóta sem korábbi országához, sem a zsidósághoz nem képes tartozni. Sajátos helyzete azonban mégis köti egy elképzelt közösséghez: a szöveg kreál valamiféle alternatív irodalomtörténeti irányzatot is, melyhez önnön személyét is kapcsolni tudja. „A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartoztam oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként németül, de sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ez a vonal, és ha folytatni lehet, velem kell folytatni” (46.). Talán még Jean Améry sorolódhatna ide, bár valószínűleg nem véletlenül nem teszi ebbe a sorba Kertész. Améry szellemi útja ugyanis sok tekintetben rokon az övével: mindketten kétségbeesetten próbáltak elszakadni egy kultúrától, mely annak idején halálra ítélte őket. Nevének megváltoztatásával (Hanns Mayerről váltott a franciás hangzású új névre) hangsúlyozta a német kultúrától való elkülönülését, ám esszéi, ahogy A holocaust mint kultúrában maga Kertész is pontosan megfigyeli, a legszebb német irodalmi nyelven szólnak e nyelv és kultúra illegitimitásáról.3 Kertész rokona is e mentalitásnak, meg nem is: a magyar kultúrától elszakadva a német, pontosabban a közép-európai német-zsidó hagyomány és kultúra folytatójának, továbbvivőjének tartja magát. Olyannak, aki bár magyarnak született, de e tradícióban, az idegenség hagyományában otthonos, amint azt az előbbi naplóbejegyzés folytatása nyíltan ki is jelenti: „[A]z én szerencsétlenségem, hogy magyarul írok, szerencsém azonban, hogy munkáimat németre fordították – még ha a fordítás csak az árnyképe is az eredetinek” (46.).

Ám az idegenség, akárcsak Améry esetében, Kertésznél is relatív és illuzórikus marad, hiszen az író szellemi elődei, hatásai közt az előbbieken kívül (és ha még néhány német nyelvű gondolkodót ki kellene emelni, Nietzschét, Thomas Mannt és Bernhardot mindenképp érdemes megemlíteni), erőteljesen ott van Márai, Krúdy, de még Berzsenyi is – és természetesen Ady, aki egyfajta szerepmintaként is szolgál. „Berlin az én Párizsom” – jegyzi meg egy helyütt (103.), s a naplóból szinte süt a „Tisza parton mit keresek?”-gondolkodásmód, a „magyar ugar” erőteljes bírálata.

A Magyarországot érintő megjegyzések hol éles megfigyelésekből állnak, az akkori politikai, kulturális élet bizonyos jelenségeinek kíméletlen, olykor igen erőteljes kritikáit tartalmazzák, melyek némelyike mintha nem is a tíz évvel ezelőtti állapotra vonatkozott volna, hiszen sajnos napjainkban a Kertész által elítélt bizonyos tendenciák (a szélsőjobboldal térnyerése, a kisszerű, csak a napi érdekekre, hatalmi harcokra koncentráló szemlélet, a kultúra elszigetelődése, provincializmusa stb.) egyre erősebbek. Másfelől azonban, Kertész igen sokszor hajlamos a túlzásokra, bizonyos képei, analógiái olykor már nehezen tolerálhatóak. Persze a szerző nyilván szándékosan provokatív, ám ez, úgy érzem, az esetek jelentős hányadában olyan egyoldalúsághoz vezet, amely éppen a kritika élét csorbítja. Minden erőteljessége mellett is nehéz például komolyan venni az olyan részeket, mint amikor az elbeszélő egy, a Galápagos-szigeteken élő vérszopó pinty életmódjáról szóló természetfilmet nézve a más állatok sebein élősködő madár ábrázatáról a hazai szélsőjobboldal egyik vezetőjének arcára asszociál (82.). Vagy kissé értetlenül áll az olvasó az olyan erőteljes kontrasztok előtt, mint például az alábbi: „Tegnap elhagytam Berlint. Reggel, Tegel felé menet, a taxiból elnéztem a Kurfürstendamm szelíd fényben álló platánsorát. Budapesten rossz hangulat, morózus arcok, durcás rosszkedv várt: mint kiderült, az árvíz miatt elhalasztották az augusztus huszadikai tűzijátékot. Az ország gonosz gyermektársadalma nem kapta meg az esti csokoládét. Most meg vannak sértve, és az amerikaiakat szidják” (164.). Az ilyen szakaszokat olvasva óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon lehetséges volna, hogy a naplóíró tényleg csak ennyit látott az egészből, hogy máskor oly lényeglátó, a dolgok rejtett összefüggéseit biztos intelligenciával analizáló szelleme időnként valóban csak ennyit vesz észre Magyarországból? Hiszen legyen bármily kedvezőtlen a véleményünk saját országunk állapotáról, az ilyen sarkos és leegyszerűsítő ítéletek nem a szembenézést szorgalmazzák, ilyen szintű megvetéssel és indulattal nehéz mit kezdeni. Persze tekinthetőek ironikusnak, szándékosan „polgárpukkasztónak” is az efféle szöveghelyek (volt olyan irodalmár, aki a Die Welt-interjú kijelentéseit is szellemes iróniaként értelmezte), ám ezzel éppen az a szerkezeti probléma merül fel, amelyet maga Kertész említ a Felszámolással kapcsolatban, azon töprengve, hogy én-elbeszélést, vagy személytelen narrációt alkalmazzon. A személyes narrációnak az a legfőbb veszélye, hogy „a szöveg veszítene az iróniájából, hiszen az én-elbeszélőt komolyan kell venni” (123.). Legalábbis, tehetnénk hozzá, egy olyan határozott, a napló világát uraló narrátor esetében, mint amilyen a Mentés másként elbeszélője, az ironikus olvasat lehetősége inkább csak elvben adott, legtöbbször a szövegkontextus nem segíti elő egy ilyen olvasói attitűd kialakítását.

A naplót olvasva egyre erőteljesebb a benyomás, hogy az itteni Magyarország és Budapest alig azonos a valódival (legalábbis a 2001 és 2003 közöttivel), inkább valamiféle Magyarország-fikció, egy kisszerű haláltáncát járó vidék, valahol Európa peremén. A Budapest-képek olykor egyenesen apokaliptikusak, melyekben általában egy konkrét jelenség az elbeszélői tudaton átszűrve metaforizálódik, s valamilyen globálisabb állapot jelölőjévé válik. Ám a mű fő problémáját legtöbbször éppen az adja, hogy a szöveg valahogy egyszerre akar konkrét és metaforikus, aktuális és világállapotszerű lenni, s e kettősség erőteljesen csorbítja hatását (magyarul, olykor az olvasó nem képes bizonyos szakaszokat metaforikusan igaznak tekinteni, mivel úgy érzi, hogy konkrétan sarkítanak, egyoldalúak). Egy helyütt például, a háza előtt ücsörgő berlini koldust nézegetve, az elbeszélő azon elmélkedik, hogy „amíg Budapest város volt, ott is léteztek ezek a sajátságos figurák: az utcai árus, a koldus, aki az Oktogonon az ember háta mögé lopakodott, és hirtelen elordította magát (…); a férfi, aki a Körúton egyetlen, szerteágazó szíjon öt-hat buldogot sétáltatott (…). Ma egyetlen ilyen állandó figura bukkan fel naponta, a foghíjas, toprongyos ember a szomszéd házból, egy kordéforma kocsit gurítva maga előtt, a kordé oldala pornográf képekkel van kitapétázva, hatalmas emlők, vérvörös szopó szájak, rózsálló pinák” (108.). A berlini, kissé idilli látvány és a nosztalgikus budapesti koldusfigurák felvonultatása után erős ellentétet képez az új világ jellegzetes alakjaként feltüntetett kordétulajdonos. Ám a töprengés folytatódik, s a metaforizált képekből kissé szentenciózus Budapest-állapotleírás válik: „Budapest újabban, hitetlen, kapzsi fiatal politikusok keze alatt, erkölcsös város lett; ebben a városban, ahol a hajléktalanok az utcán fagynak meg, és a korrupció újgazdagok házait emeli a tiltott természeti övezetekben, úgyhogy az emberek fuldokolnak a mérgezett, gonosz levegőben, nos, Budapesten keresztény szellem uralkodik; miközben a legocsmányabb angol és német hardpornó filmekben magyarul beszélnek a kurvák, rendelet tiltja a szexuális tartalmú hirdetéseket, és az utcán nem tűrik az idegen nyelvű feliratokat” (108-109.). Nem az a baj ezzel a szakasszal, hogy ne lenne sok tekintetben igaza, inkább az, hogy a két-három skiccel, kissé hatásvadász módon odavetett országállapot-leírás túl erőteljes, s éppen kritikai funkciója vész el e harsányság következtében.

Idén év elején a Le Monde interjút közölt Kertésszel, melyben az aktuális magyarországi állapotról nyilatkozva a szerző igen hasonló kijelentéseket tett, mint a naplóban (sőt, az egyik elmesélt kis történet már ott is megjelent). A riport végén az idős író megemlítette, hogy írásai révén keveset tud tenni Magyarországért, mert vagy semmilyen hatása sincs szövegeinek, vagy csak elítélik miattuk. Ám új könyve, jegyezte meg némi optimizmussal, „most először” kedvező fogadtatást váltott ki hazánkban.4 Talán a szerző sokszor sarkít, s a „Nobel-díjas író” figurájánál otthonosabban érzi magát a „magyar ugart”, a „rút szibarita vázat” kritizáló próféta-művész szerepében. Talán az új könyve nem állítható az életmű legfontosabb darabjai közé. Mindenesetre még mindig öröm Kertész gúnyos, acsarkodó kritikáit olvasni, még akkor is, ha nem mindenben adunk neki igazat. Mert legalább egyetérthetünk vagy vitatkozhatunk vele, rezignáltan bólinthatunk rá, vagy megsértődhetünk. Mert még olvashatjuk, még olvashatunk, még van mit olvasnunk.

-----