A fenti mondatok Hites Sándor előző, 2007-es könyvéből (Még dadogtak, amikor ő megszólalt. Jósika Miklós és a történelmi regény) valók, és annak indoklásául szolgáltak, miért választotta a cikkgyűjteményszerű formát egy „kimerítő pályakép” megalkotásának kísérlete helyett, minek nyomán akkor a kételkedők közé látszott tartozni – most pedig már azok közé is, akik ennek ellenére monográfiát írnak. Bár ez valójában meggyőző látszat csupán, hiszen a Karátson Endréről szóló könyv olyannyira hagyományos monográfia, hogy nem csak módszertani bevezetője nincsen, de egyáltalán nem is találunk önreflexív megjegyzéseket.

A kötet tehát hallgatólagosan úgy tesz, mintha a műfaj problémátlan módon folytatható, létjogosultsága magától értetődő lenne – és pragmatikusan tekintve ezúttal mintha nem is tévedne nagyot. A ki az a Karátson Endre? kérdés ugyanis plauzibilisebbnek hat, mint a sorozat jóformán bármely másik kötete esetében. A kötet végén olvasható bibliográfiából kiderül, hogy Magyarországon összesen nagyjából húsz írás jelent meg Karátson szépirodalmi munkásságáról, ami megerősítheti azt a formálisan amúgy bizonyíthatatlan benyomást, hogy kevéssé közismert szerzőről van szó – Hites Sándor könyvének feladata tehát kevésbé a recepció által gazdagon belakott terepen történő manőverezés, sokkal inkább a fenti kérdés megválaszolása. A kérdés persze máshogyan is feltehető, hiszen nyilvánvaló, hogy a monográfia műfaja minden újabb fejlemény dacára is irodalomtörténeti rangot fejez ki, az olyan jól beágyazódott sorozatok pedig, mint a Kalligramé, szándékuktól függetlenül is afféle panteonként működnek – amit amúgy Hites szövegének szinte végig affirmatív, helyenként pedig egyenesen laudatív tónusa is megerősít: hogyan kerül hát ide az amúgy kevés figyelemre méltatott Karátson?

Hitest könyve elején e kérdés pandanja érdekli: miért méltatták a szerzőt ilyen kevés figyelemre. Hites álláspontja szerint – aki amúgy az első Karátsonról szóló írása megjelenése óta eltelt bő évtizedben, ahogy azt például A magyar irodalom történeteibe írott két ilyen témájú tanulmánya is világosan mutatja, a nyugati magyar irodalom elsőrangú szakértőjévé képezte ki magát – a probléma Karátson emigráns voltával áll összefüggésben. Könyve bevezetésében elismeri Bengi László korábbi megállapítását, mely szerint „a legnyomorúságosabban talán a nyugati emigráció írói jártak, akik a kommunista diktatúra összeomlása előtt érthető módon a környező országokban élő magyar íróknál is kevésbé válhattak a honi kánon részévé.” – ami amúgy természetesen a nyugati magyar írók önképével is egybeesik (Karátson például a közelmúltban is összefoglalta kitaszítottsága történetét, nem nélkülözve a magyar irodalmi nyilvánosság résztvevőire tett inszinuáló utalásokat sem: Karátson Endre: Villányi László (esszé), Új Forrás, 2011/8, 45-54.) Míg azonban a rendszerváltás előtti időkről beszélve ez a magyarázat tökéletesen konzisztens, hiszen az emigráns szerzők írásai világos cenzurális okokból egyszerűen hozzáférhetetlenek voltak, jóval problematikusabbá válik az azóta eltelt évtizedekre vonatkoztatva. 1992-ben és 1994-ben megjelent „felzárkóztató” kötetei (a novelláit tartalmazó Átvitt értelemben és az esszékből válogató Baudelaire ajándéka) után már újonnan született művei jelentek meg a Jelenkor Kiadónál, tehát voltaképpen a magyarországi irodalmi termelés szabályos menetének volt részese. Annak megítélése, hogy van-e valós összefüggés a korábbi emigráns státusz és a jelenkori külföldi tartózkodás, illetve a viszonylag lanyha kritikai érdeklődés között, a kanonizáció ellenőrizhetetlen irodalomszociológiai oldalának dzsungelébe vezet – így a külső körülmények akadályozó tényezőként való feltüntetése vagy az abban való kételkedés egyaránt pusztán retorikai műveletnek tűnik. Mindez kérdések sorát veti fel: lehet-e egyáltalán igazságtalan egy befogadástörténet, létezhet-e azon kívüli értékállító instancia? biztosan különleges-e az emigránsok helyzete a Magyarországon élt és élő, ám különböző okokból ugyancsak elfeledett vagy sosem érvényesülő szerzőkéhez képest? lehet-e egy monográfia feladata a kánon korrekciója, vagy konstatálhat csupán? elfogadható-e az irodalomban a pozitív diszkrimináció logikája?

Az „igazságos kánon” persze elég nyilvánvalóan illúzió csupán, melynek leghasznosabb funkciója, hogy érzékelt hiányával folyamatosan üzemanyagot biztosít az újabb és újabb irodalomtörténeti munkák számára. A fenti kérdések legtöbbje azonban, ha meg nem is oldódna, fontosságát veszítené, ha a tárgyalt szerző jelentőségét és kiválóságát a róla szóló szöveg kellő elhitető erővel bizonyítani tudná. Ezzel érkezünk el Hites Sándor könyvének egyszerre legtermékenyebb és legproblematikusabb pontjához. Hites fentebb idézett Jósika-könyvének egyik meghatározó tapasztalata, melyről a bevezetésben is számot adott, az volt, hogyan változik meg az évek során az irodalmi élet összefüggésrendszere, és ez hogyan hat vissza egy hosszú ideig formálódó irodalomtudományi munkára: ott a metafiktív történelmi regény kilencvenes évek végi tündöklése jelentett inspirációt és igazodási pontot a rekanonizációs műveletek számára, hogy azután mire a kötet elkészült, rég megszűnjön annak „felhajtóereje”. Jóval kevésbé reflektált módon ugyan, de valami ilyesmi figyelhető meg a Karátson-könyv esetében is: az elmúlt évtizedben ugyanis az az irodalomtörténeti konstrukció is veszített erejéből, amely pedig kézreálló retorikai receptúrával szolgálhatott volna Karátson újrapozicionálásához. A prózafordulat kánona ez, melyet Hites Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter összefoglalásaihoz kapcsol, és amelyet a közelmúltban egyre gyakrabban és egyre vehemensebben kérdőjeleztek meg – Hites a maga részéről már lejátszottnak tekinti a meccset, hiszen a prózafordulatot konzekvensen idézőjelek között és múlt időben emlegeti csupán. Így azután meggyőző megállapításainak (hogy Karátson életműve a prózafordulat vakfoltján helyezkedett el, és annak ellenére nem kapott figyelmet, hogy szoros szálak fűzték az akkor divatos szövegirodalom címkéjű konglomerátumhoz, kihagyásának oka pedig a „meghonosítás”-narratíva alkalmazhatatlansága lehetetett) teoretikus jelentősége lehet mindössze, hiszen egy részben elsüllyedt, és sokszor inkább már csak elhatárolódási alapként emlegetett szövegcsoporthoz való utólagos hozzákötözése aligha emeli meg az életművet. Ennek az elszalasztott lehetőségnek a konstatálása után Hites mintha tétován félbe is hagyná a kánonkorrekciós mozdulatsort – mintegy tükrözve azt az elmúlt években kikristályosodó véleményt, mely szerint a Kulcsár Szabó-féle narratíva volt a magyar irodalomtudomány utolsó (paradox, önellentmondó, megszüntetve-megőrzött, de mégiscsak:) nagy elbeszélése, amely, éppen ennek felismeréséből adódóan, nem lecserélhető, csupán szétbomlasztható, egyértelmű értékvektorai helyére pedig nem érkezhetnek hasonlóan egyértelműek. Hites mintha leginkább innen, a kanonizációs varázsszavak hiánytapasztalatának pozíciójából beszélne.

Ezt a rövid kitérőt – és a világirodalmi (E. T. A. Hoffmann, Kafka, Poe, Beckett, Borges, Gombrowicz, Nabokov, Robbe-Grillet) és magyar (Kosztolányi) előképek időnkénti elősorolását – leszámítva ugyanis a monográfia feltűnően tartózkodik bármiféle kontextus kijelölésétől – így, talán legfeltűnőbb példaként, a testiség fontosságáról vagy az abjekcióról beszélve nem is próbálja meghatározni az életmű viszonyát azokhoz a közelmúltbeli művekhez, amelyek nyomán az ezekről szóló beszéd megkerülhetetlenül fontos kritikai szólammá vált. Ehelyett a monográfia Karátson egy-egy kötetével foglalkozó fejezetei az elszigetelt életműnek adják szövegközeli elemzését, melynek deskriptív alaptónusát az időről időre felbukkanó pozitív jelzők („agyafúrt”, „szórakoztató”, „páratlan rafinériával és tudatossággal szerkesztett” stb.) színezik affirmatívvá – ezek a jelzők azonban a fentiek értelmében nem kapcsolódnak olyan kontextusokhoz, amelyek irodalomtörténeti (vagy akár társadalmi, filozófiai stb.) értéküket megalapozná és biztosítaná; és igen jellemző módon az irodalomtudós Karátsonról szóló fejezet sem a tudományos irányzatok és trendek között helyezi el munkásságát, hanem főleg a saját poétikáját értelmező-alátámasztó témákat veszi sorra. A magától értetődő módon értékes műalkotás felmutatása kánonkorrekciós stratégiának természetesen jócskán paradox, ebből következően pedig a kötet retorikai potenciálja igencsak alacsony: azok az olvasók, akik (irodalmi) szocializációjuk mikéntjéből adódóan szimpatizálnak Karátson életművével, egyetértéssel olvashatják, azokat azonban, akik fenntartásokkal bírnak vele szemben, a kötet minimális mértékben tudja, vagy akár csak próbálja jobb belátásra bírni. A szakadékot, a követhetetlenséget vagy bestialitást (reflektálatlanul vagy egy alternatív irodalomfelfogás alapján) negatív tulajdonságnak tekintő olvasó és az azt pozitív jelzőként használó monográfia között nyilvánvalóan csak az utóbbi hidalhatná át, ha megmutatná, milyen esztétikai rendszerben, irodalomtörténeti áramlatban, társadalmi szituációban látja azok érté-kességének alapját. Ennek elmulasztása értelmezhető úgy, hogy a szerző saját ízlésének foglyává válva nem is számolt ellenvéleményekkel, de radikálisabb interpretációban akár azt is sugallhatja, mintha az átfogó igényű kánonok összeomlásából az irodalmi tér atomizálódására következtetve a kommunikációs szkepszis álláspontjára helyezkedett volna, és nem hinne az ízlések közötti közvetítésben. Így azután a tárgyával kapcsolatos attitűd alapvetően határozhatja meg a magához a monográfiához való viszonyulást is: aki nem kedveli a Karátson-életművet, annak számára a kötet frusztrálóan kommunikációképtelennek bizonyulhat, aki azonban igen, vagy most hall róla először, és ízlése történetesen egybevág a monográfuséval, az talán nem is érzékel problémát.

Hiszen Hites könyve amúgy teljesen lelkiismeretes irodalmári munka. Amihez rögtön hozzá kell tenni, hogy Karátson Endre életműve a monografikusan legnehezebben feldolgozható struktúrát mutatja: az elmúlt évtizedben megjelenő memoárt leszámítva (Otthonok I-II; a harmadik kötet, ahogy ez a kötetben is olvasható, megjelenés előtt áll, ami miatt a monográfia időzítése kissé furcsának hat) bő félszáz novellából áll, nincsenek nagy terjedelmű, komplex művek, ráadásul, ahogy Hites írja, „novellisztikája lényegi tekintetben homogénnek tekinthető” – nincsen tehát szembeötlő hierarchia, a monográfus pedig ezt megállapítván maga sem hierarchizál, nem válogat ki kiemelkedő fontosságú vagy csomóponti helyzetű szövegeket, hanem ehelyett minden egyes novellára szánva néhány oldalt végigzongorázik a teljes életművön.

Ugyanebben a bekezdésben azonban Hites tovább is megy: „mintha minden novellája ugyanannak a szövegnek az újraírása volna, jószerivel bármelyikből kiindulva jellemezhető”. E két megállapítás együttállásának pedig – még ha kissé árnyalja is később az első két és a későbbi kötetek közötti fókuszváltás megállapítása – elkerülhetetlennek tetsző következménye a monotónia, hiszen ennek értelmében az aktuális megvalósulások felszíni különbségeinek leírásán túl ugyanazon tételek újra és újra történő elismétlése lehet csak a feladat. A valóságban a kép annyival színesebb, amilyen mértékben az idézett mondatok túlzóak: kevéssé. Az elemző fejezetek rendíthetetlen egymásutánban foglalják össze a novellák történéseit, és fűznek a lényegesnek tűnő momentumokhoz megjegyzéseket, melyek hol valóban azt mutatják meg, hogyan viszi aktuálisan színre az adott szöveg a Karátson-életmű korábban azonosított problémáit, néha pedig közelebbi-távolabbi asszociációk mentén kalandoznak el – ezek, ahogy az már lenni szokott, hol hasznos adalékok, hol egészen feleslegesnek vagy félrevezetőnek tűnő gondolatfutamok. Utóbbiak tipikus példái, amikor a Télemakhosz utazása című novella kapcsán Hites megemlékezik Fénelon abbé Haller László által magyarra fordított Telemakusáról, ami fontos kapcsolat lehetne, hiszen a francia irodalomnak a magyarra gyakorolt hatása igencsak releváns kérdés Karátsonnal kapcsolatban, irodalmárként és szépíróként egyaránt – ám a konkrét novellához, mint maga is beismeri, ezeknek sajnos nincs közük; vagy mikor máshol mindössze abból a tényből, hogy a De profundis bebörtönzött szereplője az Elnökhöz igyekszik kegyelemért fordulni, egy „totális állam elnyomó apparátusának” kulisszáit látja kibontakozni, pedig a grâce présidentielle a francia demokráciában is létező intézmény.

Ezek a ballépések, és egyáltalán, az életművön kívülre mutató utalások ritkák, egy furcsa kettősség viszont – amely persze a legkevésbé sem független a karátsoni poétika sajátosságaitól – végig jellemző marad: számtalan alkalommal történik az, hogy az egyes mozzanatokat olyan magabiztossággal tekinti a szöveg a korábban izolált elméleti problémák megvalósulásának, hogy az olvasónak az az érzése támad, ezek az írások valóban nem mások, mint allegóriák, teoretikus kérdések megzenésítései: ez a lineáris értelmezésfolyamat azonban sokszor nem torkollik globális jelentéstulajdonításba, a novellák leghomályosabb pontjait pedig csak rekapitulálja, vagy maga is tanácstalanságának ad hangot. Minden eddig kifogásolt problémának itt van a forrása: igen szerény monográfia ez, mely mintha inkább csak együtt akarna végigsétálni az olvasóval az életművön, nem pedig vezetni őt, és végképp nem madártávlatból tekinteni azon végig. Az ilyen belső nézőpontú monográfiák manapság egyre inkább ritkaságnak számítanak, és sajnos ezúttal is jól látszik, hogy miért. Módszertani okokból – vagy egyszerűen a gondolati rokonság okán – ugyanis Hites problémátlan egyetértéssel idézi azokat a tételeket, amelyeket az életmű sokat emlegetett, axiomatikus sarokpontjainak tekint, és amelyeken így az egész elemzéssorozatnak és végső soron az életmű általa tételezett értékének súlya nyugszik. A probléma az, hogy ennek a gondolati rendszernek számos eleme tűnik fantazmagórikusnak vagy leegyszerűsítőnek, vagy legalábbis távoli nyomvonalnak azokhoz képest, amelyeken manapság járni szokás. Az olvasónak el kell fogadnia például, hogy egy szöveg önkényesen és akár motiválatlanul kiválasztott motívumok végtelen kombinatorikus játékából építkezzen. Komolyan kell gondolnia, hogy szöveg és valóság között a határ szó szerint átjárható, és hogy talán ő maga is csak karakter egy irodalmi műben, meg azt, hogy az emberi sors alakíthatósága és a teremtés a történetmondás jogának függvénye. Hinnie kell benne továbbá, hogy „a társas lét testek és pszichék agresszív interakciója”, hogy „a nemiség szintén erőszakos vagy beteges, mint minden testi-lelki kontaktus”, hogy „a neurózis az emberi fogalmával egyenértékű”. A monográfia nem minősíti ezeket, így azután nem reflektál az újabb magyar próza egyre gyakrabban észlelt realista (fél)fordulatára, és fel sem teszi azt a – véleményem szerint jogos – kérdést, hogy e művészeti pszeudoteológiának és hatásvadász antropológiának az erőterében maradva nem válnak-e ezek a művek életidegen és kevés téttel bíró játékká. Ám amit egy részproblémával kapcsolatban mond, akár elszólásként is érthető: „A novella és a memoár viszonyában mintegy valóságos tétekkel [!] ruházódnak föl az emberi testre vetett anatómiai vagy medikális tekintetnek már e tragikus élményt megelőzően is meghatározó tendenciái”. Úgy is tűnhet tehát akár, hogy a végeredmény, mely szerint a kötet kanonizációs potenciálja nagyjából a nagy presztízsű monográfiasorozatban való megjelenés tényére szorítkozik, egyáltalán nincsen a szerző szándékai ellenére. Hites Sándor a műfajt övező bizonytalanságot ezúttal mintha az életmű felmutatásának és jól beláthatóvá tételének minimálprogramjára szorítkozva próbálta volna áthidalni – vagy inkább megkerülni. Ezt a programot a kötet mindenesetre kiválóan teljesíti – az olvasó pedig, immár megtudva, ki az a Karátson Endre, maga megpróbálhat választ találni a mit kezdjünk vele kérdésére is.