Harminc éve találkoztam először Lackfi Jánossal, aki akkor még alig múlt tíz. Szőke kisfiú volt, akit nemigen vettünk komolyan. Beszélgettünk, kamasz költők, ő pedig a háttérben egy furulyát farigcsált. Tudta, hogy milyen ágat kell választani, hogy kell a bicskával hasítani a fa húsát anélkül, hogy megrepedne. Az édesanyja, aki maga is költő, a konyhájukban ültetett le bennünket, a gyerekei pedig ki-be járkáltak a házban, ahogy a gyöngytyúkok is, akik lám, itt a szobában laktak. Nem mondom, hogy nem irigyeltem Mezey Katalin gyerekeit ezért a kaotikus, jókedvű konyháért a hímzett szőttesekkel, az ablakon időnként bebámuló szőrös pofájú Fickó kutyával. Ha ma mind a három akkori gyerek alkotó ember, abban nem kis része lehet ennek az egykori környezetnek. Ezek az emberek ismerték és szerették az anyagot: a költői matériát éppúgy, mint a környező világot. A vásznat, a lisztet, a fát, az agyagot, a meszet, a növényt, a földet, amit éppoly természetességgel érintettek és használtak, mint a szavakat. Semmiféle póz, művészkedés nem volt abban, ahogyan alakították, formálták, munkálták a deszkát, vagy a mondatot. Ha az ember ezt látta, akkor költő akart lenni.

Csakhogy nem mindenkiből lesz ám költő, aki az akar lenni. Lackfi János az lett, miközben megőrizte mindazt a természetességet, vitalitást és játékos kedvet, ami engem annak idején annyira megérintett abban az egykori máriare-metei házban. Élő hal című kötete, amely 2004 és 2010 között született verseit tartalmazza, egyfajta leltár és visszatekintés is az időben a kerek évforduló tájékán. A kötetcím – Élő hal – egyszerre juttatja eszünkbe a vásárcsarnok zavaros vizű akváriumában föl-le úszkáló síkos, nyákos, tátogó eleven halat, és azt, hogy minden élő meghal, ige, él, aztán hal, így, egész röviden, vagyis az érzékien konkrét jelentés mögül egy másik, az egész kötetnek távlatot nyitó másik jelentéssík bukkan elő.

Az első ciklus, a Mária-téri blues leltárversei hasonló módon működnek. A leghétköznapibb alapanyagot gyúrják a versanyagba, nem kevesebbet célozva meg, mint az idő rögzítését és visszapörgetését, a létezés visszajátszását a halál, a mulandóság ellenében. Lackfinak nagy erénye a figyelem, a részletek iránti fogékonyság. Nem akar nagyot mondani, a vers sohasem egy alapgondolat, egy teória kibontása, hanem a talált vizuális vagy nyelvi anyaggal való bíbelődés, aminek során egyszer csak észrevétlenül költői alapanyaggá lényegül a hulladék. A kontextusban szerencsésen kissé ironikus súrlófényt kapó én-versek (Babzsák, Katasztrófa, Narcissus nyáron) és maga a cikluscím-adó vers, a Mária-téri blues teszi egyértelművé, hogy itt a „múlt igazoltatása” folyik. Az utazás-metafora, amely egyébként végigvonul az egész köteten, az Időeltolódás és a Légifolyosó című versben kibomolva egyértelműsíti, hogy bár a két szöveg térben megtett utat idéz meg, valójában az időben visszafelé kelünk útra. A Házas és meztelen című ciklus Május 18. című verse mindjárt a születésig megy vissza. A történelmi eseményeket a születéssel ironikusan egybevillantó képek deheroizálják a történelmi alakokat, és a nagy események hétköznapi, apró mozzanatait nagyítják fel, utalva rá, hogy a világ és a történelem a kisemberek zárt pályán futó életének apró mozaikjaiból épül hatalmas tablóvá, ám megértéséhez mindig a jelentéktelennek tűnő mozzanatok kinagyítása segíthet hozzá.

Lackfi János, ahogy ezt már az elején hangsúlyoztam, nagyon fogékony a vizuális részletekre, a mozzanatokra, rezdülésekre, és szívesen építkezik ezekből. De nemcsak ráközelít a látványra, hanem megpróbálja a kiválasztott részletet szokatlan szögből is bemutatni, rácsodálkozni és meglepni az olvasót. A Lyuk a fogamon a létezés túloldaláról, negatívjáról szemléli a versbeli létezőt, az Elsősegélyben pedig csak a verszárlatban teszi nyilvánvalóvá, hogy amit eddig láttunk, az játék, halál-próba. A vers alapötlete gegnek tűnik, ügyesen kibontható ötletnek, de ha figyelembe vesszük, hogy a kötet címe Élő hal, és hogy a teljes anyag valamiféle leltár kíván lenni, akkor az is világossá válik, hogy a leltár mágikus biztosíték is: a megörökített helyszínek, szereplők nem tűnnek el, aki a versben meghal, az él.

A kötetben egyik kedvencem az Ukrán csap: szokványos, piacon vett használati tárgy leírásából bomlik ki a vers. Kicsit idétlen, kicsit rosszul működik, mint az értelmiségi lakásokban szinte minden, és a tetejébe még egy szójáték is eszébe jut róla a szerzőnek. És itt történik valami, ami szerintem nagyon jellemző Lackfi Jánosra: gátlástalanul beleírja a szójátékot is a következő sorba, és a vers hirtelen elemelkedik a hétköznapi témától. Nagyképűen azt mondhatnánk, a létezésről kezd beszélni, de a szerző kerül minden effajta látványos gesztust. Olyan, mintha mindez véletlenül történne, a nyelvi és képi asszociációk örvényléséből hirtelen a felszínre lökődik valami előre nem látott, metafizikus mélységből hírt hozó versmag. Az érdekes az, hogy – a legtöbb általam ismert kortárs alkotó egyébként igen különböző, de ebben az egyben azért hasonló építkezésével ellentétben – nála a vers nem ebből a magból sarjad. A vers mintegy rátalál saját centrumára, és a keresés leírása maga a spontánnak ható szöveg. Az Origó például egy egykori kertben növő olajfát idéz meg, így jutva ismét a halál gondolatához: „Később, mint minden fa, belülről / Kezdett korhadni, ahogy kezdetben / Az ember is szívében rohad, / S bár lábon áll még, látszik, rég nem él.” De ugyanezzel a poétikai módszerrel él a bravúros Örök is, amelyben Lázár Ervin haláláról, az író haláláról, még általánosabban magáról a halálról, az írás metafizikus üzenetéről van szó. A versbeli beszélő egy gyerekkel folytat párbeszédet, aki a halott szerzővel akarna beszélgetni: „Valamit meg kell beszélnem vele. / Hát nem tudom… / Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog. / És mit tegyek bele? / Öröklét.”

Az Origó ciklus egyes darabjai a kezdetekig, a gyerekkor helyszínéig mennek vissza, érzékien pontos pillanatfelvételekben megörökítve a házat, melynek „ferde padlóján / Középre gurult a tekintet, ahol gázlángok / Tépkedték fontoskodva kékes szakállukat / Ahol kaucsukemberként bogozta csomóra / Polipkarjait a gázvezeték, ahol a padló sülylyedt- / Alámoshatta föld alá száműzött Ördögárok / Egyik vízére / Ahol a repedésekből szárnyas hangyák, / Ászkák, rovarok másztak elő.” Csak azért idéztem hosszabban a ciklus egyik darabját, hogy megmutassam, micsoda atmoszférateremtő erővel sorakoztatja egymás mellé az emléktöredékeket a szerző. Itt, ebben a versben olvasható a kötet egyik kulcsmetaforája is, amire a cím rímel, s ami a gondos szerkesztésnek köszönhetően többször is visszatér a könyvben, mintegy összeöltve a megfordítható időrendben egymáson elcsúszó rétegeket. A versbeli beszélő egy vízzel telt betonteknő fölé hajol: „odalenn / bozsogtak a ki tudja, honnan épp ide került / Ebihalak, tudtuk, kiszárítja őket egy kiadósabb / Napsütés, vagy ami valószínűbb, mirelitté / Fagylalja mindet az első fagy / Velünk is így bánik el a hőség, hideg az első / Adandó alkalommal, hajoltunk föléjük, hajoltunk / Önmagunk fölé.” A kép világossá teszi, hogy a rögzítés-emlékezés során emlegetett Hal az idő végpontjának, az elmúlásnak a szimbóluma, és a kissé elkoptatott homonimikus azonosságon túllépve a szerző többszörösen kiaknázza és továbbépíti a kezdeti metaforát. A filozófiatanár ebihal-kölykei ficánkolnak, az egykori férfi elcsábítja az egykori franciatanárnőt, a Halszemű Johannát, a lakásban pedig az üres halkonzervek dobozai bukkannak fel mindenütt a halott nagymama életének mementóiként. A bozsog igére csak azért térnék ki külön, mert ez a telített versnyelv tele van hasonló nyelvi szépségekkel. Lackfi tobzódik a hangzásban, játszik, és a nyelvhez írott szerelmes ciklus mellett (Variációk anyanyelvre századok hangján) ír ritmusgyakorlatot, rappet, ökörködő ál-balladát is. Ha pedig az anyag nem idomul az ötlethez, mert például Batthyány sajnos nem i-vel írja a nevét, hát anniy baj legyen, az anyag hajlékonysága elbírja még ezt is, bízik a már emlegetett anyagismeretben: joggal (Batthyányi-rap). Balassi, Csokonai. Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Babits, Kosztolányi, Weöres, Illyés és a számtalan kortársi hang mellett megidéződik nála parafrázissal, allúzióval számtalan külföldi szerző is. Az átiratok, palimpszesztek egy részét maguknak a szerzőknek ajánlja (Kortárs remix), máskor csak a szöveg hangulata jelzi, hogy a költőn erős nyomot hagyott egy-egy mű hangja, atmoszférája. A Julio Cortázarnak ajánlott Utcazene fölött például A kéz öt ujja című vers kapott helyett, ami Craig Rain marslakójának bizarr látásmódját idézi az olvasóban. Minden elfér itt egymás mellett, hála a kompozíciónak és az alkalmibb darabokat (Szösz-szonett, Négy mobiletüd) a kontextusban megemelő nagy verseknek, mint amilyen a kötet utolsó előtti verse, A költészet ideje. Mert „Hol irodalom van, ott irodalom van”, ahogy az Egy mondat című Illyés-parafrázis felütésében mondja. És tényleg: minden talált alapanyag irodalommá lényegül ebben a jól egymásra épülő, saját alkotóelemeivel és a hagyománnyal is folyamatos párbeszédet folytató, hét ciklusból álló kompozícióban.

Az Élő hal verseivel nagyjából egy időben jelentette meg a Helikon Lackfi negyvenhárom történetből álló novelláskötetét, amely külsejében is jelzi, hogy az évfordulós verseskötet prózai párdarabja kíván lenni. A verseskötet Sipos Eszter Kész a kávé! című festményének felhasználásával készült, és a címlapon álmodó figura, valamint a másik, csak részleteiben látható éber test érzékenyen rímel a kötetcímre és a versek már idézett bipolaritására. (Álom, halál-élet, ébrenlét, érzéki valóság- belső tájak, emlékezet.) A Legnehezebb kabát borítóján Kiss Márta Tavasz című, kedvesen ironikus festménye szerepel.

A fáradt, középkorú, ásító asszonyt a szintén középkorú férfi konkrét, megfestett szóvirágokkal ostromolja, láthatóan eredménytelenül. Egyszerre bumfordiak és lebegően valószínűtlenek a telített színű parkban, ahogy a könyv hősei is sokszor lépnek át a szürrealitásba a kezdeti konkrét helyszínről. A Drót Palibátyája eleinte demizsonokat teker körbe, majd egy gigantikus műlábat fon magának, ami az égbe repíti. Az alapötlet giccses lehetne, ha a szerző a borszagú, borostás Palibátyát nem festené kissé taszítóra, és nem tűzdelné tele a szöveget olyan szavakkal, mint művház meg „rokkant”, ami itt a rokkantnyugdíj rövidítése: „neki meg ez a nyomorult asszony erre is sokallja a pénzt, pedig összegyűjthetné a rokkantjából, maga kipótolná a demizsonfonásból”.

Majdnem giccset írni nagyon nehéz, iszonyúan kell érezni, hogy mit bír még el a szöveg, mivel lehet ellensúlyozni az érzelmességet ahhoz, hogy ne érezzük szenvelgőnek. Újra az anyagismeretre hivatkoznék: ha Lackfi nem ismerné pontosan a munkamenet és a látvány minden részletét, ha nem hinnénk el neki, hogy tapintotta azt a drótot, amiről ír, akkor a szöveget semmi nem mentené meg attól, hogy szentimentális tündérmesévé váljék. De megmenti, ahogy a kötet többi írását is. A Busz mélynyomorban élő kamaszlányának lefestése igazi bravúr, mindössze három oldalban egy teljes sorstragédia megíródik, miközben megismerjük a lány szociokulturális környezetét is. Ugyanez igaz a Telefonra, ahol az öregasszony tevése-vevése a szóhasználattól válik érzékien pontossá: „Felvett egy száraz levelet a földről, egy szirmot az asztalról. A kesztnibe dobta, a sparherd mellett. Majd bekotorja a tűzbe, nem vész kárba”.

A vidéki környezet tárgyai, atmoszférája mellett tökéletesen jeleníti meg az urbánus közeget is, mint például az Autó, a Zongora, a Rovar vagy a Kutya. Félelmetesen jó megfigyelő, nem véletlen, hogy egyik hobbija a fotózás. A rövid alapsztoriból, mint az előbb emlegetett Kutya című írásban, pár rövid, nyomasztó bekezdés után a lélek kiismerhetetlen vidékeire jutunk, és hosszan, heteken át érezzük utána a szöveg hatását, mint a Kutya főhőse az elgázolt állat után maradó égett vér és szőr szagát. És noha nincs kimondva, pontosan érezzük, hogy itt a férfi gyerekkel való kapcsolatáról van szó, hogy valami homályos módon a kutya a tudatalattijában a saját gyereke. Lackfi itt az általa annyiszor megidézett és átírt nagy előd, Kosztolányi nyomdokaiba lép, miközben itt is folyamatos párbeszédet folytat a hagyománnyal. Mikszáth anekdotázó, mesélő hangja (Drót), Örkény abszurd látásmódja (Rovar, Kispöcök), a móriczi novella göcsörtös, engesztelhetetlen keménysége (A deszka) és Tar Sándor szikkadt reménytelensége (Furcsa, veres virág, Smirgli), Csalog Zsolt szociografikus pontossága (Otthagyta a lecseppent mézet) mind érezhetően nyomot hagytak ezen a prózanyelven, ami a maga sajátos módján még lirizált is. Lírán itt nem valamiféle díszítettséget, vagy akár a dikcióban fellelhető ritmust kell érteni, hanem azt a látásmódot, amivel a szerző egy-egy központi tárgyat metaforikussá növeszt, ahogyan egy-egy mozzanattal magát a jelenséget, egy-egy pillanattal magát az ábrázolni kívánt sorsot mutatja meg. Nem bontja ki a sztorit, ritkán beszél előzményekről. Rögtön a történet, a helyszín közepén találjuk magunkat, az egy-két pontos mondattal megteremtett atmoszféra burkában. És ha ez megvan, onnantól nem enged: a leglehetetlenebb helyekre is elvonszolja az olvasót. A könyv második ciklusa, a Bestiárum, önálló, zárt egységet alkot a novellásköteten belül. Noha a tizenhat címadó állat inkább csak ürügyül szolgál a történetek egybeszerkesztéséhez, akárcsak az ezzel majdnem egy időben publikált kitűnő Márton László könyvben (Te egy állat vagy), itt is sikerül a vélhetően sokszor utólag felvarrt címet visszaölteni a szövegbe. Egyetlen kivétel itt talán pont a nyitódarab, a Zsiráf, hol viszont a figura olyan erős és hiteles, hogy elfelejtjük számon kérni a címet. Vagyis ha ezúttal nem a lótetem, hanem a zsiráf lett áthúzva a Hajós utcába, hát legyen, nem bánjuk.

A kötet egyik csúcspontja az Egy kalauz szerelmei. Az ötlet kézenfekvő, mondhatni zseniális, és az sem véletlen, hogy tudtommal mégiscsak neki jutott először eszébe megvalósítani. Lackfi megírja Kosztolányi bolgár kalauzának a történetét a kalauz szemszögéből. A Kosztolányinál a történetben felbukkanó különös tárgyakat egy logikus múltbeli történet relikviáivá rendezi. A történetszövés bravúros: egy pillanatig sem érezzük, hogy a kabáton földre fekvő főhősnek azért kell rendszeresen ezen a szomorú fekhelyen éjszakázni, hogy a végén a két csontgomb felbukkanhasson. Mert Lackfi János úgy ír, hogy még a tapasztalt, profi olvasót is megvezeti. Olyan áradó kedvvel és nyelvi leleménnyel dumál, hogy elfelejtjük vizsgálgatni, hogy is csinálja. Tanítani lehetne ezeken a novellákon a szerkezeti pontosságot, a különféle nyelvi regiszterek váltogatásának arányát, a feszültség megteremtésének mikéntjét. És azt is, hogy hogyan lehet élő, fesztelen mondatokban párbeszédet folytatni nyelvi örökségünkkel. A Bika főhőse azt mondja, „mi köze ezeknek az ócska régi szövegeknek az életünkhöz.” Szinte minden történetből az derül ki, hogy nemcsak ezek a régi szövegek élnek bennünk, hanem mi is bennük élünk.