A hazai kulturális intézményrendszer súlyosbodó állapotát figyelemmel kísérő néző örömteli kivételnek lehet tanúja a mostani előadás kapcsán, ráadásul több okból is örülhet. Az egyik ok, hogy a Janus Egyetemi Színház új játszóhelyet kapott az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében indított fejlesztések eredményeképpen. A Zsolnay Negyed – túlzás nélkül állítható – valóban európai színvonalú tereket biztosít az egyetem művészeti képzése számára, ahogy a festő és szobrász műtermek épületei közé ékelődő egyetemi színház számára is. Joggal remélhetjük, hogy az épített környezet minősége és a különböző művészeti ágak egymás mellett végzett tevékenysége inspiráló hatással lesz a művésznövendékek munkájára. A JESZ játszóterére fókuszálva azt mondhatjuk, talán nem nagyobb a korábbinál, de adottságai sokkal jobbak, mind a térképzést, mind a technikai felszereltséget illetően. Ami azt jelenti, hogy az előrelépés nem számolta föl egyszersmind azt a testközelséget, az intimitásnak azt az atmoszféráját, feszültségét, mely az efféle színháznak lételeme.

A másik ok az örömre az, hogy ismét látható pécsi színpadon Weöres Sándor-mű, ráadásul egyszerre kettő is.1 Bár darabjai meg-megjelennek a magyar színházi repertoárban, véleményem szerint messze nem a jelentőségükhöz mérhető gyakorisággal. E jelenség nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a magyar színházi gondolkodást máig meghatározó pszichológiai realista ábrázolásmód nehezen tud közel férkőzni Weöres gazdagon rétegzett színpadi szövegeihez, amelyek egészen más értelmezési kódokkal állíthatók csak színpadra. Ez a kritikainak szánt megállapítás azonban éppen – az ezzel a bemutatóval egyben tizenötödik jubileumát is ünneplő – JESZ-re nem áll, hiszen 2003-ban már láthatta tőlük a közönség A kétfejű fenevad című darabot. Az akkori előadás sikerességének egyik oka épp az volt, hogy az együttes képes volt megszólaltatni Weöres költői szövegét.

Hosszú és kalandos történet vezetett addig, amíg a negyvenes évek elején írt, eredetileg bábszínházi előadásra szánt szöveg színpadra került. A meghiúsult bábszínházi előadás után a budapesti Nemzeti Színház sem vállalta a darab bemutatását. A holdbeli csónakos formálódásának meghatározó helyszíne Pécs, ugyanis Weöres az egyetemi évek után épp akkoriban tért vissza újból a városba, s Takács Jenő zeneszerzővel és Martyn Ferenc festőművésszel együtt alakítgatták a reménybeli előadás számára a művet. Erre itt sem került sor,2 az ősbemutatóra 1970-ig kellett várni, ezt a Thália jegyezte Kazimir Károly rendezésében. Aztán a győri színház játszotta opera formában, Ránki György zenéjével (rendező: Bor József), s csak 1979-ben vitték színre Pécsett, a PNSZ Kamaraszínházában, Sík Ferenc rendezésében. Majd negyven év után jutott vissza tehát a darab oda, ahol közel végső állapotát elnyerte.

A JESZ előadásában nem hangzik el az 1979-es pécsi bemutatóhoz a szerző által írt verses prológus – mely főként a költő színház-élményének ad hangot –, s olyan dramaturgiai beavatkozások sem szerepelnek benne, mint a Nemzeti Színház Valló Péter által rendezett előadásában, ahol A Felnőtt és A Gyerek figuráinak betoldása és a színen megjelenő bábjátékosok is a mű születését idéző bábszínházi interpretációt erősítették.3 A dramaturgi és rendezői munkát végző Mikuli János sokkal inkább hű maradt a Weöres színi alkotásait magába foglaló kötet végérvényesített szövegváltozatához.4 A színlapon álló „kalandos játék” a szerzői műfajmegjelöléssel azonos, csupán a „húsz képben” meghatározás marad el, mivel a képek száma ritkult. A rendező – nem először – jól és a mű egészének szellemét megőrizve húzta meg a szöveget. A legfontosabb beavatkozásának azt tartom, amikor a textus utolsó néhány sorát elhagyja, s az előadás így a lakodalmi össztánccal, fortissimóban ér véget – azaz elmarad Pávaszem királylány váratlan eltűnése, s a helyzet megoldása („Nem veszett el, csak a bábjátékos már visszatette a dobozba.”).5 Ahogy a szerző legvégső, a mesét mintegy zárójelbe tevő, avagy dekonstruáló gesztusa is, a „fababák” dala („Nem hal bele semmibe, / aki úgysem él. / Jó, hogy mink babák vagyunk, / szívünk bodzabél”6). E dramaturgiai mozzanatok elhagyása eltávolítja a JESZ interpretációját a bábszínházi eredet allúzióitól.

Mikuli János a darabválasztás indoklásaképpen arról nyilatkozott, hogy az egyetemi színház társulatának régebbi és új tagjai számára is lehetőséget adó művet kívánt színpadra állítani, s ezt a szándékot az előadás szépen igazolja. A nagyszámú szereplőt felvonultató darab – embereken túl állatok, elvont természeti jelenségek is megszemélyesülnek a színpadon – kiváló lehetőséget teremt a kezdő társulati tagok bemutatkozására, ugyanakkor a nagyobb szerepekben javarészt már tapasztalt színészek játszanak, egészen a JESZ indulását reprezentáló Tóth András Ernőig (Jégapó), Inhof Lászlóig (Idomeneus, krétai király), Pásztó Renátáig (Temora, kelta királynő). Régiek és újak harmonikus együttműködésének eredményeképpen ritmusos, mozgalmas, élvezetes előadást láthatott a közönség.

Már a ‘79-es pécsi előadás kapcsán is azt konstatálta a kritikus, Hallama Erzsébet, hogy „az est fénypontja mindenképpen a három népmesehős, a három bábszínházi kedvenc: Vitéz László, Paprika Jancsi és Bolond Istók.”7 Most sem volt ez másképp, Czéh Dániel (Vitéz László), Kuti Gergely (Bolond Istók) és Cseporán Zsolt (Paprika Jancsi) alakításai élményszámba mennek. Igaz, ezt a szöveg alaposan megtámogatja, hiszen a szerző főképp ezekben a figurákban engedi szabadon humorát. Mint egész színműíró jelensége, Weöres humora is kilóg valamiképp a bejáratott színházi mechanizmusokból. Távol áll kora polgári színházának szellemességétől, szokásos helyzetkomikumaitól vagy verbális poénjaitól. (Nem is csodálkozhatunk azon, hogy a negyvenes évek bornírt világában nem talált színházra a darab, és persze ugyanígy a – másképpen bornírt és a humorban rejlő szabadságtól rettegő – következő évtizedekben sem.) Weöres humora hol gyermeki, kamaszos, hol abszurd, de javarészt olyan populáris regiszterben szól, amihez nem kell iskolázottság, nem kell magyarázat. Mindezt jól értik és közvetítik a JESZ színészei. Czéh Dániel Vitéz László szerepében – aki a szerzőtől afféle narrátori funkciót is kap a történet fontos pontjain – még a triumvirátusból is kiemelkedik lendületével, Cseporán Zsolt pedig marionettbábos testjátékával nyújt emlékezetes produkciót.

Eredeti megoldás, hogy a Holdbeli Csónakos szerepét Rozs Tamás, a darab zenéjét komponáló zenész játssza, azaz énekli. Énekét felvételről halljuk, arcképe is csupán projektor által egy telihold formába vetített képként látható. Azáltal, hogy a Csónakost játszó színész testi valójában nincs jelen a színpadon, sikerül érzéki tapasztalattá formálni a néző számára azt a helyzetet, hogy Pávaszem csak vágyakozik utána, de soha nem kerül vele azonos világba. Mindez azért fontos, mert bár a darab egyébként számos csodás elemet, helyszínváltást, átváltozást tartalmaz, azaz szinte bármi lehetségesnek tűnik benne, a Holdbeli Csónakos és a királylány viszonylata megmarad a beteljesületlen szerelem, a hiábavaló vágyakozás példázatának.

Az autopoiézis gondolatának hívei a tíz ujjukat megnyalják Weöres dokumentált alkotói szándéka és a létrejött mű közti távolságot érzékelve, hiszen egy Várkonyi Nándornak írt „beszélgetőcetlin” – Várkonyi süketsége miatt így társalogtak – a következőt írta: „Kár, hogy nem jön ki kellőképpen, hogy a két főszemély, Pávaszem és Medvefia, kissé lenézéssel rajzolt figurák; az átlag győzelme az érték fölött; ez akart lenni. Tulajdonképpen a 4 király s a többi intrikus mind talpig ember; Vitéz László és Paprika Jancsi, ezekben megint valami kicsit, jelentéktelent akartam.”8 Ebben az előadásban Pávaszem a fiatal Viktor Réka megformálásában igazi naiva, álmodozó fruska, Nagy Péter Medvefia, a lapp trónörökös szerepében hasonlóan lírai karaktert mutat, némi humorral vegyítve. Úgy gondolom, jól van ez így, hiszen ki tehetne szemrehányást amiatt, hogy a bujdoklás-menekülés közben egymásra találnak s Pávaszem a földi szerelmet választja az égi, azaz a Holdbeli Csónakos helyett. Pásztó Renáta Temoraként – az alkotói szándékhoz híven – formátumosan hozza a királylányt kelepcébe csaló kelta királynőt. A négy királyt humorral alakítja Kiss László, Szabó Márk és Óvári Károly, valamint Inhof László. Utóbbi különösen jó az ostoba, erőszakos Idomeneus király szerepében. „Szerelmi” kettősük frenetikus játék Czéh Dániellel, aki Vitéz Lászlóként titokban Pávaszem helyébe lép, s egy lepel takarásából kelleti magát. A homoerotikus duettben ellenállhatatlanok Weöres törvénytelen, nonchalance viccei.

Az előadás számos ponton felmutatja a mitikus magyar őshaza motívumait, ilyenek például: Jégapó fejedelem jelmeze, a több ízben – így a nyitó jelenetben is meghatározó – sejtelmes-garabonciás hangulatú zenei effektus, amit a doromb, illetve Rozs Tamás mongol énektechnikával szóló torokhangjának együttese jelent. (Mondani sem kell talán, hogy sem a szerző, sem az előadás nem a negyvenes évekbeli vagy a mai politikai retorika felől közelít ehhez, hanem a mesék, mítoszok ahistorikus korszakaként szerepelteti.) Ha Rozs egyik minőségében, Holdbeli Csónakosként nem is jelenik meg a színen, zenei értelemben nagyon is jelen van: mind előadóként, mind fantáziadús komponistaként. Erős vizuális jelként működik a színpad közepén elhelyezett nagyméretű, domború, színes díszletelem, ami egyrészt a különböző eredetű mítoszok szerint a világot tartó teknős páncélját és vele a mitológiai ősidőket idézi, ugyanakkor meghatározó funkciókkal is bír: hol domború felületén mozognak a szereplők, hol megfordítva, üres belsejét használják térképző célra (pl. a barlang-jelenetben).. Mikuli Dorka díszlete ötletesen használja ki a technikai lehetőségeket, a „zsinórpadlásról” mozgatott térhatároló elemek gördülékenyen képesek új helyszínt teremteni, ami segít fenntartani az előadás ritmusát. Mind a díszlet, mind a jelmezek (utóbbi Szabó Zsuzsa munkája) olyanképpen stilizáltak, hogy nem tévesztik szem elől a mese által megkívánt színességet, a gyerekek számára nélkülözhetetlen érzéki hatást. Eközben a felnőtt közönségnek szóló finom utalásokat is regisztrálhatunk: Bolond Istók sokáig egy üres keretet szorongat a kezében, ám amikor sok szerencsétlenkedés után végre valóban megmenti garabonciás tudományával Pávaszemet, akkor a kereten már bőr feszül, révületében a sámándob segíti. És persze nem maradhatott el Vitéz László oldaláról – a Kemény Henrik bábszínházából mindenki által ismert – félelmetes fegyver, a palacsintasütő. Nem hagyhatjuk szó nélkül az előadás képszerűségre törekvő hatását, a megkomponált mozgást (Hágen Zsuzsa munkája) a tömegjelenetekben.

Összegzésként a JESZ előadására is érvényesek Hallama Erzsébet harminc év előtti szavai: „S Weöres Sándor, »a valóság fölött lebegő játék és varázslat költője, a csodás tündérálom és irracionális mítoszteremtő képzelet tulajdonosa« ezzel a darabjával is kiérdemli e jelzőket. Nemcsak a mesének, legendának, történelemnek, nosztalgiáknak, filozófiának, fantáziának, népköltészetnek, humornak gazdagon vegyített szőttesével, hanem azzal is, hogy a mesejáték – álom az álomról, benne úgy győz a józanság, hogy a költészet is trónján marad, a valóság a mesének, a képzeletnek irizáló fényeitől nyeri el igazi, hiteles értelmét.”9

Weöres Sándor a szó valódi értelmében drámaköltő, s ez olyan sajátossága, ami, különösen a huszadik század második felére, már szinte társtalanná teszi. Az évtizedek óta széles körben rögzült vélekedés arról, hogy művei nem színpadszerűek, úgy gondolom, felülvizsgálatra szorul. E revízió könnyen kideríthetné, hogy főképp a kényelemszeretet, a rizikó kerülése állt megszületése hátterében. Vigyázni kell tehát, nehogy a huszonegyedik századi magyar kultúra e nehézségekre hivatkozva szem elől veszítse az egyik legeredetibb és leguniverzálisabb drámaírói életművet. Mindazon színházcsinálók és nézők felelőssége ez, akik a teátrumra nem kizárólag a polgári közönség szórakoztatását szolgáló intézményként tekintenek. A feladat rá eső részét a JESZ Mikuli János és Tóth András Ernő vezetésével példásan teljesíti.

Weöres Sándor: A holdbeli csónakos (kalandos játék). Szereplők: A holdbeli csónakos: Rozs Tamás, Vitéz László: Czéh Dániel, Bolond Istók: Kuti Gergely, Paprika Jancsi: Cseporán Zsolt, Jégapó, Magyar fejedelem: Tóth András Ernő, Pávaszem, leánya: Viktor Réka, Medvefia, lapp trónörökös: Nagy Péter, Huang-ti, kínai császár: Kiss László, Dumuzi, sumir főpap: Szabó Márk, Memnon, szerecsen fejedelem: Óvári Károly, Idomeneus, krétai király: Inhof László, Temora, kelta királynő: Pásztó Renáta, Sólyomárus lány, később Sólyomistennő: Pandur Petra, Hirdető dobos, Lapátos hindu, Kínai börtönőr, Visszhang, Magashangú, Mélyhangú kórus, Énekhang, Palota-személyzet, különféle állatok-alakok, Felhők, Zivatar, Mennydörgés, Magyarok, Görögök, Kelták, Szerecsenek: Al-Mulla Amel, Frank Fruzsina, Huszár Gergő, Kovács Éva, Krassói Boróka, Petrinovics Kristóf, Sári Szilveszter, Vilmos Eszter, Mangold Roland, Agócs Réka, Ahmann Tímea, Csernák Enikő. Díszlet: Mikuli Dorka, jelmez: Szabó Zsuzsa, zene: Rozs Tamás, mozgás: Hágen Zsuzsa, asszisztens: Tulik Tímea, Árvay Dorottya, műszak: Regényi Gábor, Tolnay Donát, dramaturg, rendező: Mikuli János.

-----

1 A Pécsi Nemzeti Színház előadásáról, A kétfejű fenevad avagy Pécs 1686-ban Szikora János által rendezett produkciójáról P. Müller Péter írt kritikát a Jelenkor ez év februári számában (156–164.).

2 A pécsi Sorsunk folyóirat 1943. novemberi számában azonban legalább már olvasható volt a mű egy része (Dalok „A holdbeli csónakos” című bábjátékból, 820–822.). A darab zenéjének kottája megsemmisült a háború alatt, bár Takács Jenő ennek a zenei anyagnak jelentős részét egy zenekari szvitbe mentette át. A mű születését részletesen bemutatja Tüskés Tibor Weöres Sándor színháza című, a Kortárs 2003. augusztusi számában megjelent írása (http://home.hu.inter.net/kortars
/0308/tuskes.htm).

3 Az előadás alapját képező szövegváltozat is „mese bábokkal két részben” alcímmel jelent meg a Nemzeti Színház Színműtár sorozatában 2003-ban, a Palatinus Kiadóval együttműködésben (szerk. Dobák Lívia).

4 Weöres Sándor: Színjátékok, Magvető, Budapest, 1983, 41–133.

5 i. m., 133.

6 uo.

7 Hallama Erzsébet: A holdbeli csónakos. Weöres Sándor kalandos játéka a Kamaraszínházban. Dunántúli Napló, 1979. márc. 25., újraközölve: Weöres és Pécs. Vallomások, dokumentumok, emlékek. (szerk.: Tüskés Tibor), Csorba Győző Megyei Könyvtár, Pécs, 2003, 96. (A három szerepben Szegváry Menyhért, Katona János és Vallai Péter volt látható.)

8 Idézi Tüskés Tibor Weöres Sándor színháza című írásában, Kortárs 2003/8.

9 Hallama, i. m., 95.