Amikor egy tökéletesen ismeretlen városban sétálva az eredeti mintát még nem ismerve újra lejátszottam egy férfivel Nemes Nagy Ágnes és Nádas Péter Thomas Mannról szóló vitáját, nem tudtam figyelni a városra, noha utólag épp a vita emlékeztet a bejárt utcákra. A valójában nem eléggé argumentált, de szenvedélyesen képviselt álláspontom lényege az volt, hogy az elfojtás egy csomó szempontból jó dolog, ám a vitának részemről nem volt önmagában intellektuális tétje. Egész egyszerűen meg akartam győzni a férfit, hogy ne csaljon meg. A férfi egyébként nem akart megcsalni, én mégis úgy gondoltam, nem elég, ha pusztán az érzelmei miatt tesz így – az változik, a férfi ingatag –, a szellem erejével kell képviselnem egy olyan világ következetességét, ahol nincs helye a sérülésnek.

Ez egy szélsőséges helyzet, az esetek többségében nem vagyunk szerelmi kapcsolatban a vitapartnerünkkel. De mégis annyi csomagot cipelünk egy-egy vitába, és ezeket a csomagokat a ruhatárban hagyni képtelenség. Ezért vallom be én is: ha bármikor Nemes Nagy úgynevezett „elfojtásairól” hallok, elkap valami könnyű idegesség. Attól függetlenül, hogy amikor először tüntettem fel magam előtt is az elfojtást pozitívnak, vitán kívüli tétje volt, nem gondolom, hogy teljesen tévedtem volna.

Térey János esszéit olvasni mindig örömteli, mert örömteli, hogyha valaki költőként ír költőkről: a figyelemnek olyan megnyilvánulása ez, amely más megszólalásokhoz nem hasonlítható, és Térey tudja, hogyan kell úgy elemző módon megszólalni, hogy közben költő maradjon. Nemes Nagy Ágnes analízisében azonban mintha két tétel feszülne egymásnak. Egyrészt Térey szerint ez a költészet „hideglelős és steril” (vagyis azt sejteti, hogy az életmű nagy hiányossága vagy – a hagyatékban feltűnő versek alapján – eltitkolt oldala a nemiséget hangsúlyosabban megmutató vonulat), másrészt viszont a „csúcsművek közül több – férfielőítélet nélkül rögzítem ezt – bizonyosan mentes a női […] szereptől”. Női előítélet nélkül mondom, olyan ez a szöveg, mintha nem tudná eldönteni – vagy nem szeretné, ha el tudnánk dönteni –, mi a jobb: ha a verseknek van vagy nincs neme. Mert ha lehet semleges nemben remekművet írni, miért lenne önmagában baj, ha valaki menekül az objektivitásba?

Mert legyünk megértők, nem véletlen, ha valaki menekül, és senki se menekül „magától”. Csak a mostani helyzetről beszélek. Ha ma valaki történetesen nő, és történetesen ír, attól a pillanattól kezdve, hogy írásait a nyilvánosságnak szánja, kezdenie kell valamit a saját helyzetével. Valószínűleg a férfiakkal is így van ez, de ők sokkal kevésbé egyértelmű módon vannak kitéve a szerepválasztás kényszerének. Erre a helyzetre sokféleképpen lehet reagálni, mégis jól látható a két nagy tendencia: a női tapasztalat érvényességének totalizálása – és a semleges nemű univerzalizmus. Az utóbbinak tagadhatatlanul látványosabb a hagyománya, mert ez az értékválasztás oly sok férfinek is kínált kellemes menekülési útvonalat.

Nemes Nagy Ágnes költészetének közismertebb része számomra ebből a szempontból megrázó és átélhető: a fák nemtelen világa, az istengyúrás a gyötrelem ellen mind kísérlet egy olyan világ megteremtésére, ahol nincs helye a sérülésnek. Viszont egy harmadik út lehetőségére is kíváncsi volnék, túl a nemi tapasztalat és a semleges nem univerzalizmusán, és ebben épphogy segíteni tudna az ő rejtettebb arca, segíteni tudnának az ő kérdései.

Amikor egy tökéletesen ismeretlen városban sétálva az eredeti mintát még nem ismerve újra lejátszottam egy férfivel Nemes Nagy Ágnes és Nádas Péter Thomas Mannról szóló vitáját, nem tudtam figyelni a városra, noha utólag épp a vita emlékeztet a bejárt utcákra. A valójában nem eléggé argumentált, de szenvedélyesen képviselt álláspontom lényege az volt, hogy az elfojtás egy csomó szempontból jó dolog, ám a vitának részemről nem volt önmagában intellektuális tétje. Egész egyszerűen meg akartam győzni a férfit, hogy ne csaljon meg. A férfi egyébként nem akart megcsalni, én mégis úgy gondoltam, nem elég, ha pusztán az érzelmei miatt tesz így – az változik, a férfi ingatag –, a szellem erejével kell képviselnem egy olyan világ következetességét, ahol nincs helye a sérülésnek.

Ez egy szélsőséges helyzet, az esetek többségében nem vagyunk szerelmi kapcsolatban a vitapartnerünkkel. De mégis annyi csomagot cipelünk egy-egy vitába, és ezeket a csomagokat a ruhatárban hagyni képtelenség. Ezért vallom be én is: ha bármikor Nemes Nagy úgynevezett „elfojtásairól” hallok, elkap valami könnyű idegesség. Attól függetlenül, hogy amikor először tüntettem fel magam előtt is az elfojtást pozitívnak, vitán kívüli tétje volt, nem gondolom, hogy teljesen tévedtem volna.

Térey János esszéit olvasni mindig örömteli, mert örömteli, hogyha valaki költőként ír költőkről: a figyelemnek olyan megnyilvánulása ez, amely más megszólalásokhoz nem hasonlítható, és Térey tudja, hogyan kell úgy elemző módon megszólalni, hogy közben költő maradjon. Nemes Nagy Ágnes analízisében azonban mintha két tétel feszülne egymásnak. Egyrészt Térey szerint ez a költészet „hideglelős és steril” (vagyis azt sejteti, hogy az életmű nagy hiányossága vagy – a hagyatékban feltűnő versek alapján – eltitkolt oldala a nemiséget hangsúlyosabban megmutató vonulat), másrészt viszont a „csúcsművek közül több – férfielőítélet nélkül rögzítem ezt – bizonyosan mentes a női […] szereptől”. Női előítélet nélkül mondom, olyan ez a szöveg, mintha nem tudná eldönteni – vagy nem szeretné, ha el tudnánk dönteni –, mi a jobb: ha a verseknek van vagy nincs neme. Mert ha lehet semleges nemben remekművet írni, miért lenne önmagában baj, ha valaki menekül az objektivitásba?

Mert legyünk megértők, nem véletlen, ha valaki menekül, és senki se menekül „magától”. Csak a mostani helyzetről beszélek. Ha ma valaki történetesen nő, és történetesen ír, attól a pillanattól kezdve, hogy írásait a nyilvánosságnak szánja, kezdenie kell valamit a saját helyzetével. Valószínűleg a férfiakkal is így van ez, de ők sokkal kevésbé egyértelmű módon vannak kitéve a szerepválasztás kényszerének. Erre a helyzetre sokféleképpen lehet reagálni, mégis jól látható a két nagy tendencia: a női tapasztalat érvényességének totalizálása – és a semleges nemű univerzalizmus. Az utóbbinak tagadhatatlanul látványosabb a hagyománya, mert ez az értékválasztás oly sok férfinek is kínált kellemes menekülési útvonalat.

Nemes Nagy Ágnes költészetének közismertebb része számomra ebből a szempontból megrázó és átélhető: a fák nemtelen világa, az istengyúrás a gyötrelem ellen mind kísérlet egy olyan világ megteremtésére, ahol nincs helye a sérülésnek. Viszont egy harmadik út lehetőségére is kíváncsi volnék, túl a nemi tapasztalat és a semleges nem univerzalizmusán, és ebben épphogy segíteni tudna az ő rejtettebb arca, segíteni tudnának az ő kérdései.