Kedves Miklós,

sietlek megnyugtatni: a lehető leghibátlanabb példányt adtam neked! Amit nyomdahibának láttál, mikor már egyáltalán észrevetted, az nem más, mint a kitűnő fiatal könyvtervező, Czeizel Balázs tipográfusi remeklése. Valóban „elképesztő" és valóban „szemtelen". Engem is alaposan elképesztett vele, amikor a könyvborító tervét először megpillantottam. S ha meggondolod, akkor világosnak is kell lennie előtted, hogy ilyen nyomdahiba nincs, hanem csak egy szokásos nyomdahiba mintáját veszi alapul. Mert betűket föl lehet cserélni a nyomdában, de nem lehet tükörbe állítani. Itt pedig ez is történt a betűkkel, meg még más is. A szóösszetétel két része a tükör által adott fordított képben van úgy összekeverve, hogy ráadásul kispórol a szóból egy „V"-betűt. S ha arra a megállapításra vezetett ez a látvány, miszerint „nem azt olvassa az ember, amit lát" (és ez nem kevéssé kritikus megállapítás), akkor bizony elérte a célját. Másfelől teljes mértékben megfelel a könyv indítékának (ha olvasod, akkor magadnak is erre a megállapításra kell jutnod), s ezért én nagyon elégedett is voltam vele. Persze nem te vagy az egyetlen, akit megzavar. Néhány ember arcán megfigyelhettem a hatást. A pillanat első fele mindig azé a reflexé, amit leírsz: nem azt olvassák, amit látnak, hanem azt, amit látni szoktak. A pillanat második fele pedig a hökkenet, a meglepetettség. S csupán a következő pillanat a gondolkodásé vagy az alkat szerint különböző reakcióké. Volt, aki hevesen tiltakozott, volt, aki ijedt képet vágott, volt, aki fölnevetett hirtelen támadt izgalmában. Jómagam azt mondtam Balázsnak, hogy ez a címlap csak azért lehet veszélyes nekem, mert a címbetűkről többet fognak gondolkodni és beszélni, mint magáról a könyvről. Amiről persze tán jobb is elterelni a figyelmet.

A konferenciával kapcsolatban azt hiszem, hogy nem a lehetséges gondolataink mások, mert azok gyakorta és szükségszerűen egybeesnek inkább, hanem az érzéseink. Ha az érzéseimre hallgatok, akkor hasznossága vagy haszontalansága szempontjából nem tudok a részleteiről ítélni. Az egészet, úgy, ahogy van, magát az irodalmi konferenciázás műfaját, alapvető gondolkodói tévedésnek érzem. S mindazokat, akik résztvesznek ilyesmin, függetlenül attól, hogy áldozatai vagy haszonélvezői-e ennek a tévedésnek, s attól is függetlenül, hogy mit mondanak, mit nem mondanak, vagy milyen írók, hibásan gondolkodóknak. Magamat, aki nem először és talán nem is utoljára járultam hozzá ehhez a világi cirkuszhoz, nemkülönben. Egy ilyen irodalmi konferencián minden író azt a legfontosabb kincsét kényszerül föladni, amitől író vagy amitől napról napra íróvá kényszerül válni. A mozdíthatatlan magányra gondolok. Ha pedig ezt föladta, akkor olyan nyelvet kényszerül választani, amely nem a sajátja, hanem egyike az elfogadott nyelveknek. De milyen író az, aki az elfogadott nyelvek egyikén úgy beszél, mint bárki más? Így lesz aztán ezeknek az irodalmi konferenciáknak a politika vagy a szociológia a közös nyelve. Robbe-Grillet okos volt, ??????? megindító, de az érzéseimre kizárólag Artmann válaszolt, amikor azt mondta, ő nem tudja, hogy itt miről beszélnek, és nem mutatott még hajlandóságot se arra, hogy értetlenségét részletezze. Én se tudtam, miről beszélnek. Olyan magányos paradicsommadarakat láttam, akik a politikus szerepében tetszelegtek. Még ha a bölcselet vagy a lélekismeret nyelvét választanák, akkor közelebb lennének a műfajukhoz. Ezeknek a nyelveknek azonban ma igen alacsony a nemzetközi árfolyama; hiszen ha egy ilyen nyelv akceptálható lenne, akkor mit csinálnának a szakfilozófusok és a pszichológusok a maguk konferenciáikon? Az ember szét van szerelve részeire. S ezek az irodalom címszó alatt értékesített politikai-szociológiai konferenciák alaposan hozzájárulnak ahhoz, hogy ez így is maradjon, s még ígyebb legyen.

Lehet, hogy így jó. Arról, hogy mi szükséges és mi hasznos a világban, viszonylag keveset tudhatok. Érzésről beszélek, amely persze hajlamos visszatekeredni önmagába (talán ezért is szimpatizálok olyannyira könyvem címének tipográfiai képével), és sajnálatos módon az indulati elemeket sem nélkülözheti.

Mindezekről nem azért írok ilyen hosszan, hogy aztán a post scriptumodról hallgathassak. Azt is készséggel elismerem, hogy ez esetben hülyébbnek vagy tájékozatlanabbnak óhajtottam mutatkozni, mint amilyen hülye és tájékozatlan vagyok. Ezt azonban, legalábbis a szándékaim szerint, valamiféle „jószolgálat" érdekében igyekeztem tenni. Ám kitérni semmiképpen nem szeretnék, hiszen akkor előled kéne kitérnem, s ez egyikünknek se lehetne jó. Bevallom hát, hogy azért szabályoztam ebbe az irányba magam, mert nem szerettem volna a részletekbe belebonyolódni. A részletek ismerete óhatatlanul arra kényszeríti az embert, hogy rögtön ítéljen is felőlük, s akkor azonnal arról lesz szó, hogy kinek van igaza. Ha pedig erről van szó, akkor a következő lépésben azt is el kell döntenie, hogy kinek a pártjára áll a vitás kérdésben. Nem azért szeretném egy ilyen színvallástól megkímélni magunkat, mert akkor kapásból kiderülne, hogy ki, mekkora érzelmi területet foglal le bennem, tehát nem az érzelmek megvallásának félelméből, hanem azért, mert egy ilyen igazságtevéssel felérő és lényegében érzelmi jellegű színvallás egyenesen megakadályozná a megoldást. Holott azon az önfejű véleményen vagyok, hogy két ilyen jelentőségű ember, mint amilyenek ti vagytok, egy ilyen szétbaszott kultúrában, mint amilyen a miénk, már csak józan számításból se engedheti meg magának a tartós harag luxusát. Indulatot, gyűlölködő véleménykülönbséget, ordítást igen, de csak addig a határig, hogy a következő napon is beszédhelyzetben maradhassanak. És függetlenül attól, hogy ki a hibás, ki nem, kinek van igaza és kinek nincs, a jelek szerint ebben a tekintetben kissé messzibbre mentetek a kelleténél. Ezt persze te is tudod, nálamnál jobban is, hiszen ennek a magatartásnak az alapszabályait velem szemben is igen bölcsen gyakoroltad, amikor nem egyszer túl messzire mentem az indulataimmal. („Enfant de Mészöly", ahogy a Liberation cikkírója elővezetett francia olvasóinak.)

Az időben bíztam. Szemrehányásod jogos. Diplomáciai szolgálatokra felajánlom magam. Nem feltétel nélkül, hanem ha megengeded nekem, hogy ne foglalkozzam a részletekkel. Ehhez azonban valóban beszélnünk kellene. És időt kellene adnod magadban az egésznek, nekem.

Azt se hallgathatom el, hogy levelednek volt egy rám nézve nem nagyon hízelgő mondata. („Távol álljon tőlem, hogy én pottyantsak legyet a ti tejetekbe.") Ezt csak keserűségedben vagy rossz kedvedben írhattad. Nem gondolhatod komolyan, hogy bárkivel hajlandó lennék az indulatok harci szövetségébe lépni! Ez a „ti", ez fájt vagy legalábbis azért érintett érzékenyen, mert így ütött vissza a hallgatási és a halogatási taktikám. Mivel nem tudhattad mire vélni a hallgatásomat, értelmezned kellett a csöndet. E tekintetben se tehetek szemrehányást, csak arra kérlek kérve, hogy ne így gondold.

Amikor az istállót átépítettük, az utolsó pillanatig halogattam, de aztán mégis eleget kellett tennem a rombolás (építés!) erőszakának és le kellett operálnom a gerenda alól a fecskék fészkét. Új helyre helyeztem, de e kényes munkát persze nem tudtam elég jól elvégezni, és a fészek szétmállott a kezeim között. A durva askenázi parasztja! Tavaly aztán jöttek a fecskék, és szemrehányón tiltakoztak az eljárás ellen, meg talán nem is értették. Hiszen legalább harminc évük folyamatosságát romboltam szét a saját ostoba igényeim szerint. Legnagyobb szomorúságunkra el is távoztak. Most aztán néhány hete az újonnan épített tornác gerendájára felépítették új remekművüket, és belefészkeltek. Immár semmi mást nem remélhetek, mint hogy a folyamatosságnak ez az új ciklusa messzibbre fog kitartani, mint az én életem. Ez nem tudom, mit jelenthet, de így remélem mégis.

Ölel:

P.

p. s. nem tudom, mikor megyek, de jelentkezem.

Jegyzet:

* Az itt közölt levél, mely az Évkönyv (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989) című kötet megjelenése után íródott, Mészöly Miklós hagyatékából származik. (A szerk.)