N. N. Á. – Szemelvények?
PDF-ben
Betegségem (és a műtét, vele) eddig nem sejtett bonyodalmakba kevert: nem hittem, hogy a „csak az egészség!” jeligém reménytelen frázis – de „mit mondjak el? Hogy reménytelen? REMÉNYTELEN?” –, az élet meghaladja a hiedelmeket, alapkérdések elé kerülünk… rák? nem? elvérezhetünk? (Jékely elvérzett!), trombózist kaphatunk a beavatkozás során? mi van pajzsmirigyünkkel? alhasi sérültségünkkel? vérnyomásunk fenyegeti-e agyunkat? hát a többi? (7 fog pusztulása 3 módon; gócok?)
Realistának csúfolható látásra kényszerít minket az ilyen. De…
Igaz, hajlok az állócsillagosdira (szeretteim: medvék, madarak, otthonom, festészet, kicsit Buda-Pest, városok már csak emlékekben… emlékek meg? csak idéző-jelekben?), az irodalmi „preferenciák” nem innen, hanem önmaguk mibenlétéből eredően örökek. A magyar költészet, a világirodalom… sorolhatatlan VAN. Személyes alapélményeim fűződhettek Ottlikhoz, Jékelyhez, Kormoshoz, Mészöly Miklóshoz, Kálnokyhoz (néhol „atyai- öregtestvéri” jegyben is), Weöreshöz… És kicsit mindnek kiindulásánál ott volt tanárom, Nemes Nagy Ágnes (1956-tól).
Térey dolgozatát korrekt, tárgyi részletekre figyelő műnek tartom. Sem vele, sem N.N.Á.-val „nincs itt vitám”. Örülök, ha tiszteletadásaim személyiségeiről olvashatok; félve már kissé, ha írnom is kell róluk.
Térey munkája laza ürügy lehetne nekem, hogy (32+ évemnél fogva) bővebb választékomat előpakoljam; de ilyen most eszembe se jut.
N.N.Á. életművéről 2011-ben (Babitsé mellett) alkalmam volt írhatni. Nem szeretném ismételni magam. Ellenben gondolkoztam így-úgy ennek az elemien kamarajelleggel-óriás költőnek némely szakmai jellemzőjéről. Hogyan írt verset? Mi jellemzi ezt a műveletet végelemzésben? (S nem azt nézem, hogyan és mikortól nem tartoztam az Újhold köréhez. S maradt jó-tanító-barátom Ottlik és sokáig még, távolabbról, Mészöly Miklós, az esszéista is. S nem… és nem. Az érdekességek a legmúlandóbbak.)
A hasi műtétseb lézernyoma elijeszt még bármi gépeléstől. Innen (is) a rövidség. N.N.Á. csak végeredményt ismert. Nála az út is az. Cél, de nem hasonlatként.
Állandóként, képként. Ő csak a kalapács „harmadszor!” semmi-többet-lecsapását fogadta el magától. Ez meghatározhatta magánemberi személyét is.
Legjobb versei a maguk jegyében maximalizáltan tökéletesek. A legnemesebb engedményről sem lehetett szó. Nem volt szó arra.
Tételek? Kor? Politika? Történelem? Térey János sokat szálaz ilyen kérdéseket. Esztétikai megközelítések és irodalmi csoporttörténetek lennének tőlem várhatóak. De ezeket megírtam többször; lelhetőek. Összefoglalva, fájós kézzel: irodalmunk egyik alap-köve N.N.Á., de nem kell alapkőnek tekinteni. Örökérvényű létező; nem osztandó.
Ám ez erőszakos „kérés”. N.N.Á.? Inkább: prímszám. Nem is osztható.
Vagy: nem (hiábavaló-féle) szételemzésre jó/való.
Egység, mint Pilinszky. Csak zártabb. Végszavas, mint Jékely. Csak kopárabb. Felengedni alig tudó. Hanem hát Szép Ernő mindegyre felenged, aztán mégis mindenkinél egzisztenciálisabban jaj-ugyanaz.
Toldalékok; másodlagosak
(Az egzisztencialista kérdés felé)
Történt-e újabban változás a mai itteni lírafelfogást „illetően”? Ahhoz képest, hogy (Rilke; Duinói; Rónay György fordítását idézve lazán) ellentét-alap készül (minden érdemleges esetben) „a perc rajzához… fáradságosan”? Ha van főbb vonala, terjedésfoltja a mai itteni (főleg tökélyprodukciós) lírahonosulásnak, oly messzi-e ez a centralista N.N.Á.-esztétikától?
Divattal szólvást: csak kérdezem. (A reménytelent reménytelen mondani?)
Valamint hová tegyem azt a perszonálcentralizációs tényt, hogy Rónay, N.N.Á., Lengyel B., Ottlik, Mándy, Vargha Kálmán stabil társasága épp így állt össze? (Rónay vezető szerepben volt; s Ottlik és Mándy a maguk natúrabb jegyeivel hol? Mészöly Miklós evidensen nem tartozhatott oda? Nem.
Weörest N.N.Á. érdemben hogyan vette? Szentkuthyt?
Érzett-e N.N.Á. olyat, hogy a (tévesen) meghaladottnak vélt Jékely egy másik változat az ő későbbi maximumára, lazán? (Nagy korszakában J.Z. feltétlenül; kb. 1945–47-ig.) S így tovább – – –
„Vers (N.N.Á.)”
S ha mondható a mondhatatlan?
Mi csak nehezen-mondható?
Lakik való a címszavakban?
S honnét az érdemleg-való?
„Vers”, jer, Rilkén át vissza Goethe,
lehess jelenszerű-alig.
A tényszerűvel összeszőve
érd el, ahol Zénón lakik:
se a faltól, se a falig.
A zénóni végzetlen vonal…
…
1/2 1/4 1/8 1/16… etc.
…ha körré igazoljuk
kezdet?
vég?
A rajzolás esetlegessége az eset!
(Wittgenstein: der Fall!)
Bár a poszt-és-posztra-poszt-modernség lehetővé akarta tenni (nyíltságokkal) a zártságba-lehetetlenülteket: kételyek ébredhetnek. S nem az N.N.Á.-féle „ne mondd nekem a mondhatatlant” jegyében. Hátha nem releváns ma a reflektív nehezen-mondható? (Brr, ez az idegenszó-halmozás a posztokban is.) Hátha, mint N.N.Á- tól hallhattam, igen, hogy bizonyos művészetféleségek az évszázadokkal el-eltünedeztek (főleg kézművi dolgok?!), hátha, tehát, ma az élet-írás-jegyű, ki-is-hogyan-is-volt-központú elemzés nem igazán aktuális? (Reflektivitás és relevációja, ismétlem.) Hátha a kezdet ősrobbanása (ah!) és a vég ugyanily ködössége túlnyomó lett „az érdekben” (régies kifejezés!), és a tényleges zénóni út (s nem az érdemi micsoda-is) csak kételyekkel értékelhető? Kényszerkedvet kapott kétely-hajlamunk…? (Mondaná Mészöly?)
S akkor az ily motoszolás (újra M.M.!), a magaméira is mondom, nem okvetlenül üdvözítő, sőt, kicsit…
Nem mondom ki. Fura, Ecónál, más nagy posztmodern elméletíróknál is érzem ezt. Önmagukba fásan fordulnak, letagadva a zárulást nem engedő kör-pontokat. Nekem igazi hasznomra ma épp nincsenek. De bulvárt se! Inkább akkor Kellér Andort, krétarajzos Illés Endrét? Szintén-jaj!-kétes.
Esszét senkiről inkább sehogy! Tanulmányfélét, vélekedést, értékelést: ne! Ismét magam ellen szólok? Rólam se? Szépről se?
Nem érezzük: ahol a térben „írói szanatórium” alakul…? Legvégsoron ne. Ám M.M. is előhozta mindig a „vadabb” Faulknert; a Robinson Jeffers-féle Szikla-lakókat én… Mit tudhatunk (írói vallomásán túl) íróról? Egy gyanús: N.N.Á. törzsanyagának bővítése így-úgy szerencsétlen vállalkozás lett.
In mem. Beckett-Krapp
Átolvasom ezt a… ezt itt. A „Toldalékok”-ig (magasztalódjak?) maga volt a visszafogott, desztillált elegancia.
Onnét? Szénakazal.
Hitellel mondok magamról bármit így? Hitellel is, szénakazal-érdemesen is: csak magunkról kezdet-se-vég-se vallhatunk. Ha másról szólunk: a max. eredmény (ism.) a tökélyprodukció. Amire elsősorban ott a líra.
Tanuzza pedig (sic!) a kettősség Rilkétől ezt: „Wir sind nicht einig.” Magunkban sem. Ám: „Az egyféleség hazárd, a több: csalárd.”
Mai véleményem szerint: az így-innentől-tehát-pusztulok? egzisztenc. kérdése nem Real–Barcelona, nem lófogadás…
…de esztétika sem.
Az esztétikum a művekkel (részeikkel) suhint meg minket. Ld. Weöres (Ars poetica), kb. mint fürdőző lábát ha hal… Az esztétikum+élet elemzés kétfelé kétessé válhat. (Nekem eleve kétes, ám a más dolga a más dolga.) Egzisztenciális reflexió pedig (a tudósi szerialitáson túl) csak megrendültségből keresheti érvényét.
És kezdődhetnének itt a megszorítások. Hogy… persze, érdemes és kell kis íróportrékat készíteni. De a műfajnak még Kosztolányinál is „kiszúrják” buktatóit: az immanens retorika csak enyhe változat ezek közül. Helyben vagyunk. A szociális elemzés, a (vélt) személyiség saccoló előtárása: keservesen csikordulhat össze az esztétika kérdéseivel. Rilke: inkább elviselem az irhát, a bábu-teltség mivoltát, a félig teli maszkok nem kellenek okvetlenül (egy elégia, említettük). Félig teli maszkká válhat az olyan portré, amelyik csak eminens tökélyes. (A megírásban.) Ráadásul: összeilleszthetetlen minőségek adódnak a költői megformálás és a családi örökség közös nevezőjén. Ha a kétes közös nevezőt (s a tökélyben is némi széthullást) kerülnénk, ezt is újrázom: vagy a tiszta művészet jegyénél kell kitartanunk, vagy a „szociológiás-adódó” vonatkozásrendszer (brr!) elemei helyett a belőlünk magunkból fakadó „egzisztencialista” áramot kell (eszközeink szerint!) vezetnünk.
Visszakanyarodva a simább felületű íráshoz: csekély tűnődéseim egy feldolgozási jellegre irányulnának, ha egyáltalán. Inkább az egzisztencia-áram indukálódott azonban; hála Téreynek, meg óriás-témahősnőjének.