Három évvel ezelőtt Szigligeten jártam a JAK meghívottjaként. A beszélgetés előtt kimentem a teraszra. Összeismerkedtem néhány fiatal íróval, kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Egyikük neve ismerősen csengett, néhány héttel azelőtt hallottam már a rádióban véleményét, mely szerint a magyar irodalom másodlagos, epigon irodalom, ez alól a vezető műfaj, a költészet sem kivétel. Úgy emlékszem, szigorú ítéletét csak József Attilára és Pilinszkyre nem terjesztette ki, de Petőfit az epigonok közé sorolta. Megkérdeztem tőle, ő nyilatkozott-e, s ha igen, valóban ezt gondolja-e. Pontosan ezt, válaszolta, miért, Maga mást gondol? Ha így gondolnám, válaszoltam, nem írnék. Pusztán a dramaturgia kedvéért elmondom, hogy beszélgetésünk alatt ő egy kerti karosszékben ült, én meg álltam előtte. Végül egy lány, kissé távolabbról, felállt és odahozta a székét, hogy üljek le. Kijött azonban valaki értem, hogy menjek be a terembe, mert kezdünk. A teraszon maradók nélkül is elegen voltak a teremben, és legnagyobb meglepetésemre, odaadó csöndben hallgattak végig. Magányosnak éreztem azonban magamat, úgy gondoltam, figyelmük nem szólhat nekem. Az est második felében felolvastam még új kötetem Nyelvtan, haladóknak című ciklusából a rákbeteg versalany vallomásait. Annyira hatalmába kerített azonban a ciklus életrajzi háttere, a hozzám évtizedek óta legközelebb álló barátom kiszolgáltatottsága és szenvedése, hogy megbicsaklott a hangom. A „Gyakorolhatja rajtam bárki / az irgalmasság cselekedeteit. / Vállamra teheti kezét. / Vagy köhögésbe fojtva könnyeit föl- / dönthet egy poharat az asztaltól / menekülve, ha körmeim / kisebesedett félholdjaira néz” utolsó soránál csaknem elsírtam magamat. Felolvasásom után búcsúestet tartottak a fiatal írók a terasszal egybenyitott teremben. Kurjongatásuk és a harsogó zene miatt hajnali fél négyig nem tudtam aludni. Kétségbeesésemben írtam egy alkalmi verset: az új nemzedéknek szóló leszámolást. Dajdajoznak a holnapi vének, így kezdődik alkalmi versem, és visszafelé haladva a huszadik század irodalmi nemzedékei megaláztatásának történetében a Nyugatnál fejeződik be, nevezetesen Füst Milán Osvát Ernő rokonszenvének elnyerésére tett szánalmas és hiábavaló kísérleteinél. Eszemben jártak persze saját történeteim, a generációk közötti féltékenység, pozícióharc, kiszorítósdi mindkét felet terhelő siralmas megnyilvánulásai. Hétvégén megjelent az ÉS-ben egy fiatal író szívmelengető írása szigligeti látogatásomról, egy napra rá viszont alkalmi versem ott szerepelt a Népszabadság kulturális mellékletében. Mondanom sem kell, ha tudom, hogy látogatásomnak ilyen visszhangja támad, nem küldöm el versemet az újságnak. Mindezt nem mondtam volna el, ha az esetből nem szűrnék le általánosságban is hasznosítható tapasztalatot.

Nemes Nagy Ágnes pályáját, írói szenvedéstörténetét érdemes egy el nem küldött levél felől közelíteni. A Babits Mihályhoz írott fiktív levél, a Babitscsal és önmagával való kemény szembenézés kísérőszövege 1957-ben keletkezett, de nyomtatásban először csaknem harminc évvel később, az Erkölcs és rémület közt című, halála után megjelent gyűjteményben szerepel. Babitsról, akiről 1984-es kötetében, A hegyi költőben így ír: „...a nagy Nyugat-hegylánc egyik főorma, a vízválasztó hegysoré, amely a századelőn gyűrődött fel a magyar irodalomban, amelytől számítva másfelé folynak a folyók” – még vagy már, ’57-ben, élete egyik legnehezebb történelmi és magánéleti pillanatában –, a következőket mondja: „Miért szerettem magát jobban, mint Kosztolányit? A tartózkodása miatt… A fegyelmezett szenvedélyt szerettem… Mert mit ér a szenvedély, ha formátlan… Néha arra gondolok, sosem láttam impotensebben nagy költőt, mint Maga…Az a sok agyalás, fúrás-faragás, az a Mache… Maga voltaképpen hideg tenger. Egyszerűbb szeretnék lenni. Csak azt írni, ami legbelül van, amit ezerszer megvizsgáltam, hogy igaz-e… Maga tetemre hívja az antiintellektualizmust, mint a háború és minden emberi iszonyat szülőjét, illetve eltűrőjét. Hogy is írta másutt: »Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér«… Rémülten jöttem rá, hogy én már nem hiszek. Nem hiszek az észben. Vagy nem úgy hiszek.”

Kemény és szigorú tanár, sugárzóan okos, minden lazasággal szemben türelmetlen költő volt Nemes Nagy Ágnes. Sebeket osztott, és még súlyosabb sebeket kapott. Tizenkilenc éves voltam, amikor egy eszpresszóban találkoztunk a Bölcsészkarral szemben. Ő harminchat éves volt, hosszú szőke hajú, szép és magas nő, szűk magasnyakú pulóverben, széles övvel. Vizsgát kellett (volna) tennem, hogy elnyerjem rokonszenvét, kérdezgetett, és én igyekeztem megfelelni. Második találkozásunkkor nekem szögezte a kérdést, a kortársak közül kit olvasok leginkább, Pilinszkyt – válaszoltam; nem dacból, érzéketlenségből, az igazságnak megfelelően. A Pipit? – kérdezte csodálkozva. A Némajáték, első kötetem kéziratát elvittem még neki, de a versek mellé tett ceruzabejegyzései, különösen az ez jó! vagy: ez nagyon jó! miatt úgy láttam, azt dicséri, amiben a saját hangjára ismer. Kötetem címe Pilinszky-hatást tükrözött, de belesimult az Újhold és a Még Újabb Hold szerzőinek egyetlen összetett szóból álló kötetcímei közé. Pilinszky Harmadnapon, Nemes Nagy Szárazvillám, Napforduló, Vándorévek, Rába György Nyílttenger, Lator László Sárangyal és Székely Magda Kőtábla című könyve jut hirtelen az eszembe. Azontúl nem kértem, hogy olvassa el kéziratomat, holott lett volna mit tanulnom, és tanítványának lenni nagy kitüntetés lett volna. Tandori Dezső csak középiskolás fokon, de Székely Magda és Tóth Judit élete végéig tanítványának mondta magát. Tandori költészete iskolát teremtett, Székely Magda megtalálta összetéveszthetetlen költői hangját, Tóth Judit azonban a normakövetés csapdájába esett. Nemes Nagy az övéit mindig megvalló kiállása védőhálót vont egyébként tanítványai fölé. Tandorit a szülei a Műszakira akarták irányítani, Nemes Nagy rábeszélte őket, hogy engedjék a Bölcsészkarra, és másodszor, amikor Töredék Hamletnek című, a magyar költészetben új korszakot nyitó kötete megjelent, s erre Vas István megírta haragos Vojtina legújabb levele egy ifjú költőhöz című versét, egy életre összeveszett vele. Idézek Vas irodalomtörténeti érdekességű szövegéből: „Formát, matériát…/ …biztos mederben tartasz – szűk meder, igaz, / És nem te magad vájtad verseidnek: / Húsz évvel ezelőtt előkelő elődeid, Pilinszky és Nemes Nagy / Ágnes …/ vezették át költészetünk honi / Beltengerébe Rilke mágiáját / Meg Trakl hervadó idegbaját…// De te már ne ácsingózz új elemre, / Jobb ha beéred / A jó öreg jambussal…” Nem akarok lecövekelni a Vojtina-levélnél csak még egy konklúzió-félét hadd idézzek: „Te elvont vagy és / áthatolhatatlan, / Mint hőségben hófehér nylon ing / Dogmáknak bedűlő, becsületes / Balek, ki megtalálja számítását…” És végül, illusztrációképpen, a vers záró sorait: „Hogy ezen-/ kívül mit kellene még megtanulnod? / Semmit, fiam. Részint reménytelen. / Részint fölösleges. Ne bonyolítsd. Pótol tartalmat, nyelvet, leleményt / A következetes, a tiszta semmi.” Először azt hittem, Vas levele nekem szól, ugyanis olvasta kötetem kéziratát. Amikor bementem hozzá a kiadóba, csaknem szó szerint úgy fogalmazott, ahogy a Vojtina-levél kezdő- és záró soraiban teszi: „Hibátlanok a versek, még a központozás is rendben, csak éppen semmiről se szólnak.” Annyit még – új elemként – hozzátett, hogy „szép nő, minek ír verset, szüljön inkább gyerekeket!”. De visszatérve kettőjük konfliktusára: Ágnes tehát kimutatkozott Vasnak. A szakítás szándéka régóta érlelődhetett benne, az ’58 és ’60 között keletkezett Barna notesz egyik bejegyzése erről árulkodik: „Én végülis megértem Pistát / hogy a verse csapnivaló. / Ki fenének is volna kedve / leszállni oly pokolkörökbe, / ahol jó vers bányászható.”

Az Újhold megvesztegethetetlen tartása, politikai tisztessége egyébként közismert. A történet a nyilas időkre megy vissza, amikor Lengyel Balázs és Nemes Nagy hamis iratokat gyártott, és szervezte Szerb Antal, Sárközy György és Halász Gábor megszöktetését, Ottlikék pedig lakásukban bújtatták Vasékat. A koalíciós évek fellélegzése után, a Rákosi-éra idején aztán elkezdődött Nemes Nagy, Ottlik, Pilinszky, Mándy, Mészöly, Kálnoky, Jékely, Lator és a többiek kiszorításának újabb időszaka. A fenti írók, ki-ki a maga módján, különböző kifogásokat kerestek arra, miért nem írnak születésnapi köszöntőt Rákosinak. Nemes Nagy azzal mentegette magát, hogy elvesztette írói tehetségét. Borzalmas állítás, nem kell babonásnak lennünk ahhoz, hogy ki ne ejtsünk szánkon egy ilyen, esetleg önmagát beváltó jóslatot, ő azonban racionális volt, és nem kételkedett írói képességében. A bedarálásukra indított, Lukács- és Keszi Imre-féle pártakcióról a korszak jellemzésére Nemes Nagy egy interjúban így fogalmaz: „Nem az volt a nehéz, karriert csinálni, a főírók közé kerülni, nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat, ez volt a nehéz.” Az Újholdat azonban mégsem lehetett földbe döngölni; minden veszélyeztetettsége, személyes ellentéteik ellenére ott világított az irodalom baljós égboltján. A lemorzsolódók, a Nemes Nagy dominanciáját, sugárzó okosságát nehezen viselők ritkuló látogatásai ellenére is folytatódnak az összejövetelek, a mulattató irodalmi társasjátékok a Királyhágó utca 5/b harmadik emeletén. Ahányszor Nagyezsda Mandelstam sztálini időkről szóló naplóját olvasom, olyan érzésem támad, hogy szelídebb változatban ugyan, de olyanok voltak összejöveteleik, mint a húszas-harmincas évek leningrádi estéi Ahmatováék lakásán.

1957-ben válságos perióduson ment át, végképp megromlott Nemes Nagy és Lengyel Balázs házassága. Az ávósok ’57-ben a házkutatás és motozás során megtalálták Lengyel Balázs zakójába varrva a szép, fiatal erdélyi színésznő, L. Kata szerelmes levelét. Ez a megtorlás reménytelenségével súlyosbított magán-tragédia Nemes Nagyot még keményebbé tette. Térden című verse létező vagy nem létező istenének szóló négysoros fohásza, a „Ne ítélj meg engemet, / szívemben mindig térdelek. / De nem letérdelek, ne hidd, / föl-föl föltérdelek” pontosan rögzíti helyzetét. A halála után, Lengyel Balázs gondozásában megjelent összegyűjtött kötetben szereplő addig publikálatlan barna, szürke és fehér notesz versei, töredékei bátor, önleleplező írói vallomások. Képtelenség lett volna, hogy ne írja le, amit gondol, ahogyan büszkesége, ha tetszik, gőgje miatt képtelenség volt a versek publikálása is. A vád és önvád töredékei között nem egy József Attilát idéző sor szerepel. A „magam után húzom magam, mint egy csapzott esőköpenyt a földön“ utolsó szavát nyugodtan írhatta volna nagy betűvel, ha hinni tud bármilyen égi kompenzációban, de számára képtelen gondolatnak tetszett a hit, s ebben még mestere, a hívő katolikus Babits példája sem vigasztalta. A hitről szóló Hiánybetegségeink legnagyobbika alcímű, ez a nagy versei között is a legnagyobbak közé sorolható vers a kéziratok között, könyvben kiadatlanul hevert ’95-ig.

A kötelességteljesítésen nyugvó protestáns etika magatartásának fontos, de mégsem kizárólagos jellemzője. A Tanulni kell a téli fákat kezdetű vers ma sok fiatal (és középkorú) író számára elfogadhatatlan. Mégis biztos vagyok abban, hogy az amerikai magyar iskola virtuális homlokzatára írott, tanulásra ösztönző felszólítás a helyén van. A fa tetteinek megtanulása engem Flaubert híres tanácsára emlékeztet. Tanítványának, Maupassant-nak azt javasolja, hogy addig nézze az ablaka előtt álló fát, amíg a világ összes fájától nem különbözik. A ködbe úszik át a fa / akár a test emlékezetbe egyedi példányként áll Nemes Nagy Ágnes fái között. Nemes Nagy szobrai, székesegyházai, kövei és hajói lélegeznek, hát még a fák, a lovak és angyalok. Tölgyfája útra kel, mint idomtalan sellő, széthárított haja mögül mohos arccal bámul a szokatlan zajra visszaforduló járókelő képébe. Ettől a megváltó gesztustól ébredve nyeri el emberi körvonalait olvasója.

Ki ne ismerne a versben a Rilke és Babits-jelenésre? A hirtelen erdei tóvá sötétülő, körvonalait vesztő, a másik arcot tükröző járókelő megindultsága, a tölgyfa képében, megfejtetlenül, reményét vesztetten előttünk álló különös hírhozó mégis összetéveszthetetlenül Nemes Nagy versszereplője.

Nemes Nagy látomásos költő. Menekül a zene felforgató hatásától, kerüli a zene szirénénektől hangos partszakaszait. Versszobrai, épületei, sziklái, kövei, vitorlavásznai, a gigantikus építkezés föld-kráterei, mint gyakorlott sebesültek viszont éberen figyelnek. Furcsálkod-va néznek ránk lovai, angyalai, macskái, a szoborrá meredő jelenések. Apollói alkat volt, vagy dionüszoszi inkább? Bátran és egyedül viselte egyénisége súlyos terhét. Ez volt a tőkéje, amelyből gazdálkodhatott. Máig is emlékszem a Kossuth Rádióban a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elhangzott beszélgetésre, melyben az újságírónő arról faggatta az azóta világhírű írót, hogy feldolgozandó gyerekkori traumája miatt vajon nem kellene-e analizáltatnia magát? Asszonyom – tiltakozott az író, miért kívánja, hogy ne tudjak írni többé?

Nem tudom, sírt-e valaha Nemes Nagy Ágnes (Pilinszkyről tudhatjuk, hogy igen). Valahányszor elolvasom Tölgyfa-versét, elfutja a könny a szememet. Ha zavar is föl-föl föltérdelek attitűdje, ha számomra meggyőzőbb a szabadelvű katolikus- és zsidó írói magatartás, a gyöngeség bevallása például, Nemes Nagy életműve megrendít, mert szakadékszerű lényébe enged bepillantást. A Szophoklész Antigonéjában elhangzó jelző: a deinon az emberi karakter egyszerre szakadékszerű és csodálatra méltó természetére vonatkozik. Férfias volt vagy nőies? Mi közünk van hozzá? Férfias vagy nőies költő volt? A megfogalmazásban rejlő ellentmondás.

-----