Tintakék, lapos üvegkő

Egy követ pöckölgetett, végig, amíg a szertartás zajlott a ravatalozóban. Ijedtében akkor ejtette el, amikor megszólalt mellette a pap, mondott valamit, amit nem értett, aztán rázendítettek a XC. zsoltárra, és a gyásznép egy része is csatlakozott bátortalan hangon az énekléshez. Olyan erősen szorította kezét az anyja, hogy nem tudott lehajolni a kövéért. Az elején még próbálta kiszabadítani magát, rántott egyet, kettőt, hármat, aztán nem erőlködött tovább, belenyugodott. Talán hozzá is szokott az egyenletes erejű fájdalomhoz, vagy talán biztonságot adott neki az a szorítás, különben még elveszettebbnek érezte volna magát a sok fekete ruhás felnőtt között.

Maga elé nézett, a cipője orra előtt heverő kőre, melynek pontosan olyan színe volt, mint amikor felrázta a félig teli tintásüveget, és az üveg fehér falán át hosszú perceken keresztül csodálta benne a kék tintát. Egyszerre volt fehér és tintakék. Meg lapos is, mint amilyennek régen, a reneszánsz idején a Földet ábrázolták, amilyen a természetismeret könyvükben volt. A cipője orrával rugdalta, vagy inkább csak finoman pöckölgette, mint mikor edzőmérkőzésen körömpasszal készül szöktetni az előtte álló játékost, aki jobb helyzetben van, egy ütemmel előbb ér kapura, biztosabban be tudja fejezni az akciót. Vagy amikor ugyanilyen mozdulattal kicselezi a hátvédet, átteszi a másik lábára a labdát, és az ellenkező oldalról indul kapura. Erre gondolt közben.

Félbemaradtak a mozdulatai, épphogy megpöckölte egy kicsit a követ, utána rögtön vissza is húzta a lábát, nehogy véletlenül még messzebbre kerüljön, vagy esetleg valaki észrevegye, miben mesterkedik. Az anyja most nem figyelt rá, pontosabban figyelme mindössze arra összpontosult, hogy egy pillanatra se engedjen a szorításból, egyenletes erővel tartsa a kisfiú kezét, vagy talán már nem is érezte, mert elzsibbadt ebben a mozdulatlanságban.

Az lenne az igazi, ha fel tudnám pörgetni, mint a labdát, és csak el kéne kapnom a levegőben, morfondírozott magában a kisfiú. Nem is, talán így még jobb, lehet pöckölgetni. Most indulnak a jobb szélen, kiadom ballal, egy testcsel, még egy, és már indul is a jobb szél, egy testcsel, még egy, és gól! Kis híján felragyogott az arca, ahogy maga elé képzelte a tizenhatos előtt zajló jelenetet, aztán még mielőtt megjelent volna a mosoly az arcán, még mélyebbre lesütötte a szemét, mint aki érzi, itt most nincs helye mosolygásnak.

Legtöbbet az apjával gyakorolt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy járassák az iskolai sporton kívül edzésre is. Szenvedélye volt a futball, minden tétmérkőzést végignézett, ha a kedvenc csapata játszott, és ha nem ért haza a kezdésre, akkor felvetette, azt mondta, nem jó, a tévé két órával később ismétli, neki meg azonnal látnia kell, mihelyt hazaér, nincs türelme kivárni, amíg a számára érdektelen meccseket végigközvetítik. Edzésekre is általában ő vitte, nagy ritkán csak az anyja. A pálya szélén állt, látszott rajta, milyen nehezen türtőzteti magát, hogy ne szóljon bele abba, amit az edző mond, időnként nem is tudott uralkodni magán, főleg amikor róla volt szó, vagy nála volt a labda, hangosan magyarázott, hogy mit hogyan csináljon, az edző meg, miközben sípjával fújkálta az ütemet a szlalomhoz, rosszalló pillantásokat vetett az oldalvonalt szegélyező zöld korlát felé, ahol támaszkodott.

A kisfiú most egész a szélén próbálkozott. Cipőtalpának peremét rászorította a kő szélére, próbálta kiszámítani, merre perdülne, perdülne-e egyáltalán akkorát, hogy utánakaphasson a levegőben. Éppen egy kicsit kellene felpörgetni, biztos el tudnám kapni, tűnődött. Aztán mégse merte megkockáztatni. Félt, hátha elvéti az ívet, és véletlenül nekipattan a koporsónak, a papnak, a gyertyatartónak, a falnak, vagy, ami még rosszabb, gellert kap a falon, és úgy elgurul, hogy nem is látja, hová esik. Azzal tisztában volt, hogy nem állhat neki keresni, ha egyszer szem elől téveszti.

Amolyan varázskő volt, abban tartotta az erejét, mint a mesebeli királyfi. Elég volt benyúlni érte a zsebébe, kicsit marokra fogni, és már érezte is, hogy átköltözött belé a varázserő. Csak olyankor vette elő, ha senki se látta, nem akarta, hogy faggatni kezdjék, mi ez, mire jó, vagy valaki netán elkunyerálja tőle. Szerette a fénybe tartani, félszemét behunyva nézni rajta keresztül a napot vagy az izzólámpa sárgásfehér pontját. Nagyon megrémült egy pillanatra, de csak egy pillanatra, amikor kiejtette a kezéből. Rajta tartotta a kezét a zsebében, mióta otthonról elindultak, végig, út közben is, amikor kiszálltak, akkor se vette ki a kezét a zsebéből. A temető bejáratánál aztán rámordult az anyja, hogy adja oda neki a kezét, de már nyúlt is érte, ő meg a másikat kövestül kirántotta, különben elvesztette volna az egyensúlyát a hirtelen mozdulattól, ahogy meglódult vele az anyja. Azzal a kezével akarta megigazítani a nadrágját, amelyiket megfogta az anyja, de olyan erővel húzta maga után, hogy alig tudott lépést tartani vele. Mivel a bal kezén nem engedett a szorítás, a jobbal kapott lecsúszni készülő nadrágja után hirtelen, mert félt, hogy a végén még térdig lecsúszik, mert két számmal nagyobbat vettek, nehogy hamar kinője. Amíg beértek a ravatalozóba, kövestül szorította magához a nadrágját a jobb kezével, végig rajta tartotta, egészen addig, amíg meg nem szólalt mellette a pap, és fel nem hangzott a zsoltár, melyhez a gyásznép egy része is csatlakozott bátortalan hangon. Ijedtében akkor ejtette el a követ, de szerencsére nem gurult messzire, csak először kellett nyújtózkodnia egy kicsit, hogy jobb lábbal óvatosan maga elé húzza.

Nem bánta volna, ha hamar abbahagyja a pap a beszédet, unta már nagyon, szerette volna, ha földbe kerül a koporsó, rálapátolják a földet, és sírt csinálnak a gödör helyén. Nem tudta elképzelni, hogy lehet leengedni vastag kötéllel azt a szép koporsót. Csillog-villog, gondolta, kár érte, és ami a legnagyobb kár, hogy apa is benne van. Látni ugyan nem látta, de mondták. Mindenki mondta, hogy el fogják temetni. Mást is ismer az iskolában, akinek meghalt valakije, és azt is eltemették.

Csak egy kicsit engedné, nézett a kezére. Anyja ujjaiból teljesen kiment már a vér. Úgy szorította, hogy nem is érezte a sajátját. Nem tudta megállapítani, meddig tart a sajátja, mettől már az anyja keze. Kezdett zsibbadni a karja. Óvatosan megmozdította, de semmi. Nem engedett a szorítás. Egykedvűen bámulta a követ, és arra gondolt, milyen furcsa lett ezen a sötét lapon. Alig lehet megállapítani a színét. Mintha nem is tintakék lenne. Arra gondolt, bárcsak tudná meghosszabbítani a kezét, akkor le se kellene hajolnia, csak lenyúlna érte, így, ahogy van, álltában.

Mikor a pap meg a kántor ismét rákezdett, Menj el a te nyugalmadba, boldog lélek, megint összerezzent, de már nem rántotta meg a kezét, ernyedten tartotta maga mellett, a másikat meg szinte nem is érezte. Szeretett volna rákiáltani az anyjára, annyira fájt már a szorítás, de nem mert, szeretett volna lehajolni a kövéért, de nem tudott, szeretett volna edzésre menni az apjával, mert edzésnap volt, de az apja ott feküdt a koporsóban, és neki is itt kellett állnia, mert az anyja idehozta. Aztán nem gondolt semmire, csak a követ akarta, semmi mást, elszaladni vele, messze, talán a világ végére, és ott leülni egy fa tövébe, és onnan nézni, hogy milyen lehet abban a koporsóban, mikor majd rálapátolják a földet, és többé nem lehet kijönni belőle.

Mintha tőből szakították volna ki a jobb kezét, akkorát rántott rajta az anyja hirtelen, mikor meglódult a koporsó után. Kibuggyant a könny a szeméből, annyira fájt a szorítás, a rántás egyszerre. Nem mert kiáltani, hogy álljon meg, hadd vegye föl a kövét, hadd menjen vissza érte, mert mire észbe kapott, már megindult utánuk az egész terem, csak azt érezte, hogy húzza az anyja előre, nem tehet semmit, mennie kell utána, nem tud visszafordulni, mert döngnek utánuk a léptek, mintha az a sok fekete ruhás ember mind hajtaná őt az anyjával a koporsó után.

Arra gondolt, ha az anyja egyszer elengedi a kezét, visszaszalad a kövéért a ravatalozóba. Ahogy megindultak felfelé, a koszorúktól roskadozó szürke autó után, útközben végig erősen figyelt, hogy megjegyezze, merre mentek, nehogy eltévedjen, ha esetleg éjjel kellene visszaszöknie érte.

Anyám

Látlak magam előtt, ahogy fekszel a kórházi ágyadon, csapzott őszesfekete hajad a párnán, homlokodat ráncolva a mennyezetre szegezed a tekintetedet, kissé távolabb, mint ahová természetes fekvő helyzetbe néznél, ezért talán a homlokráncolás. De nem idegen tőled ez a gesztus. Arcod is kisimult, állad fölszegve, nem lóg le kétoldalt az arcod az állkapocscsontról, nyakad megfeszül, füled a hangokat pásztázza. Följebb szeretnél csúszni az ágyon, de nem megy. Ápolónőt felzavarni (ezért?) nem akarsz, inkább próbálkozol egyedül. Most gyűjtesz erőt hozzá. Kinéztél magadnak egy pontot a mennyezeten, abba kapaszkodsz a tekinteteddel, vasakaratoddal. Mintha a gerincednél fogva szeretnél hozzászegeződni ahhoz a ponthoz, valahol a hetedik nyakcsigolya környékén, csak ahhoz meg is kéne fordulnod. Egyelőre feljebb se tudsz csúszni. Megpihensz. De nem engeded szabadjára a gondolataidat.

Nem gondolsz vissza, milyen voltál, amikor még szaladtál, hatvanöt évesen fürgébb voltál, mint a legtöbb tinédzser, nem kellett neked átadni a helyet a buszon, tudtál te állni, jó lábad volt mindig, nem restellted a gyaloglást, ha elment az orrod előtt a busz, elérted a következő megállóban, mert mire az megkerülte a fél várost, te bőven elébe vágtál egy rövidebb úton, veled nem lehetett kitolni, mert nem sajnáltad az erődet, azért is megmutattad annak a szemtelen sofőrnek, aki becsukta az orrod előtt az ajtót, hogy kénytelen lesz fölvenni a következő megállóban, és azt nem teszi zsebre, amit tőled kap, mert nem igaz, hogy nem látta, hogy ott állsz, szándékosan csukta be az ajtót, csak hogy kitoljon veled.

Nem jutott eszedbe az sem, amikor két férfi helyett is hordtad a betont az építkezésen, hiába kiabáltak le a kőművesek az állásról, hogy ne merjék neki tele, félig is elég lesz, sokkal nehezebb felhúzni, és a csigán leereszkedő kötél mellett álló apám csak rázta tehetetlenül a fejét, széttárt karral nézett föl rájuk, mintha azt mondaná, ennek úgyis hiába beszéltek, önfejű, csináljon amit akar, te meg visszaszóltál nekik, hogy majd te megmondod, mennyit merjenek bele, nekik az a dolguk, hogy kapkodják el szaporábban azokat a vödröket, a kezük járjon inkább, ne a szájuk. És apám egész testsúlyával nekifeszült a kötélnek, mikor zihálva odaértél mellé a két vödörrel, nem győzött egyensúlyozni, nehogy félrebillenjen a vödör, és a fele beton kiloccsanjon, ahogy táncol a vödör a levegőben. Aztán egyszer csak feladta, el akart zavarni, hogy menjél inkább hátra, keresd meg a másik lapátod, és állj be sódert lapátolni, ő majd hordja, te meg a szomszéddal lapátolod, de nem voltál hajlandó, ráfogtad, hogy csak azért akarja, mert nyámnyila, nem bírja, és veled akar takarózni, mint mindig, hogyha különben elárulta volna a tulajdon gyengeségét. Beszélhet ennek a Jóisten is, arra se hallgat!, mondta félre apám, és húzta, húzta rendületlenül a híg betonnal megtöltött vödröket.

Nem gondolsz vissza rá, amikor otthagytál az óvoda ajtajában, hiába könyörögtem sírva, hogy ne hagyj itt, nem akarok itt maradni, vigyél haza, haza akarok menni, én is haza akarok menni veled, mert tudtam, hogy hazamész, tudtam, hogy a húgom miatt úgyis otthon leszel egész nap, csak engem akarsz itthagyni, hogy a húgommal törődhess, ne legyek útban, kedvedre szoptathasd, pólyálhasd, ringathasd, ne legyek ott akadálynak, ne nézzem feszülő bimbójú, barnás mellsugaradat, ne kérdezzem, hogy fáj-e, ahogy szopik, és ne kelljen látnod újra meg újra sóvárgó tekintetemet, amint alamizsnáért könyörgő koldus módjára esedezek előtted, hogy engedj egy kicsit oda engem is, inkább beírattál az óvodába, valahogy azt is elintézted, addig nem nyugodtál, kijártad, pedig nem volt szabályos, de te nem törődtél semmivel, ha egyszer valamit elhatároztál, akkor annak ha törik, ha szakad, úgy kellett lenni, azt mondtad mindig, ha kell, a római pápához is elmész, mert te soha nem ismertél lehetetlent.

És most fekszel abban a piros körpecsétes huzatú kórházi ágyban, kapaszkodót keresel a mennyezetnek abban a pontjában, amelyre néhány perccel ezelőtt ráfüggesztetted a szemedet. Tizedmilliméterről tizedmilliméterre húznád magad összébb. Akaratod nem enged, hiába érzed, hogy izmaid nem engedelmeskednek, nem vagy hajlandó tudomásul venni, kényszeríted minden idegszáladdal, egyenként az összes harántcsíkolt izmodat, hogy mozduljanak, húzódjanak össze az inak mentén, hogy végre a másik oldaladra fordulhass. De a bal kezed nem segít, csak fekszik melletted, mint egy darab fa, vagy mintha tőled független életet élne, külön a bal lábadtól is. Mert az se mozdul. Érzéketlen az egész bal feled.

De átkozottul erős vagy. Konokul eltökélted, hogy átfordulsz a másik oldaladra. Ha törik, ha szakad, megcsinálod. Elvégre az elméd még ép, akaratodat még te irányítod, nem ismersz lehetetlent. Mindenre azt mondtad, olyan nincs, hogy nem lehet megcsinálni. Csak akarni kell. Ki akarhatott jobban? Náladnál jobban senki. Nem ismertem senkit eddig az életben.

Át kell fordulnod a másik oldaladra, mert millió teendőt számba kell még venned, mielőtt elalszol ma éjjel, végig kell gondolni, hogy lesz majd, ha hazamész. Már neki lehetne állni fákat metszeni, lassan ki lehet takarni a rózsákat, kezdenek hajtani, húsvétra ki kell meszelni a házat, ablakot, ajtót is lehet mázolni, nem nehéz, játszva megcsinálod, mi az neked, sokkal keményebb munka volt a cséplőgépen állni az etetőkkel vagy a szedőkkel, ennyi kis munka meg se kotytyan neked, nem nagy dolog, minden csak elhatározás kérdése.

Még egy percnyi pihenőt adsz magadnak, aztán kezded elölről, erősen koncentrálsz, minden idegszáladat megfeszítve próbálod magad alá gyűrni ép jobb feledet. Hátranyúlsz, jobb kezeddel megkapaszkodsz az ágytámlában, és izomkötegről izomkötegre haladva irányítod a mozdulataidat. Hiszen még ura vagy a cselekedeteidnek, még tiszta fejjel tudsz gondolkodni, nem bomlott meg az elméd, nem zavarodtál meg. Ha felhúztad magad, kiteszed a jobb kezeddel a jobb lábadat az ágy mellé, megkeresed vele a papucsodat, és lesz, ami lesz, elindulsz a mosdó felé.

Nikkelezett köves gyűrű

Azért azt a gyűrűt lehúzhattad volna az ujjáról – jegyezte meg csendben az idősebb kollégához fordulva a fiatalabb gondozónő. Igyekezett minél kevésbé bántó hangsúllyal mondani, nehogy véletlenül zokon vegye a másik, azt gondolja magában, mit képzel ez a kis fiatal csitri, nehogy már ő akarjon dirigálni neki, ő már itt van tizenöt éve, mióta létezik ez az intézmény, tudja, mit kell csinálni, ha annyira fontos neki az az átkozott gyűrű, miért nem ment be a szobába, húzta volna le az ujjáról, elvégre ő is tudta, hogy Kocsis néni meghalt, ugyanúgy bemehetett volna, na, istenem, neki nem az volt a legnagyobb gondja, hogy lehúzza a gyűrűt a Kocsis néni ujjáról. A szeme közben nyugtalanul cikázott a kolléganő arcán, leste, mit olvashat le róla, zavarában rándul-e egyáltalán a szája széle, szemhéja, vagy már mindegy neki, teljesen mindegy, az is, hogy itt most meghalt egy ember, eggyel kevesebb, felszabadult egy ágy, holnap jöhet az új lakó, vannak elegen a várólistán, úgyse lehet lépést tartani vele, akkora az igény, a kórházak nem győzik az elfekvőben tárolni a betegeket, akiket nincs hova hazavinni, mert a gyerekei már a kutyáját is elvitték a menhelyre, ha volt bennük egy cseppnyi jóérzés, és nem akasztatták föl a szomszéddal az öreg körtefára, mondván, hogy a mama ide már többet úgyse jön haza. Várta, hogy talán megrándul az idősebb kolléganő arcizma, elárul valami megrendülésfélét, olyasmit, mint amikor a nagymamája temetésén az első sorból nézte, ahogy leengedik a koporsót, majd miután a pap beszenteli, és a sírásók lapátolni kezdik rá a földet, a rokonok, falubeli ismerősök közül mindenki utána dob egy marékkal abból a sárga, homokos földből, amelyikben a krumpli, a dohány, az eper, de általában minden zöldségféle jól megterem. Tekintete végül megállapodott a kolléganő arcán egy sebhelyen, közvetlenül a járomcsont alatt, baloldalt, oldalról nézve árnyéknak is vélhette a felületes szemlélő, jól takarta-leplezte a téli-nyári egyenletes barnaság, a szolárium barnája, amitől erősen viszolygott, és arra gondolt, a nyolcvankét éves Kocsis néni arcbőre ennél százszorta szebb volt. Aztán vizsgálta tovább, miközben gondolata már másfelé járt, azon tűnődött, immár nem először, hogy vajon mennyire etikus üresen eltemetni azt a koporsót, eljátszani a temetést a többi lakó megnyugtatása érdekében, kegyes csalásképpen, legalább ennyi jár az emberi méltóságnak, hiszen a többi már úgyis elveszett, nincs semmije annak, aki ide bekerül, csak az a szegényes ágy, a vásott ágynemű, rajta a szociális otthon megfakult körpecsétje mindenen, a párna, a lepedő, a paplanhuzat csücskén, meg az a kopott fehér éjjeliszekrény az ágy mellett, melynek ajtaja szorul, ha becsukják, nyikorog, ha kinyitják, a fiókját alig lehet kihúzni, nem öreg kéznek való szerkezet. És saját ruhájuk sincsen. Bejönnek, behozzák őket, kit hogyan, van, akit eleve kórházi hálóingben. A legtöbbnek nincs is másra szüksége, egy-két napig elvan, olyik-másik még reménykedik, tusakodik a halállal, nehezen akar elmenni, mert biztos benne, hogy még jönnek érte, még nem mehet, nem hagyják itt a gyerekei, az ő gyerekei, akik mindig olyan szófogadó jó gyerekek voltak, a lány is, a fiú is, csak hát, az élet, sosem tudhatja az ember, mit kell megérnie. A legtöbbnek személyes tárgya sincs már, apránkint minden elmaradt valahol útközben, de talán nem is bánja, mosolyogva legyintene, ha kérdezné, angyalom, nem bánom én azt a karórát, ahová én megyek, oda úgyse vihetek magammal semmit, minek nekem már az a karóra, az a nyaklánc, az az olvasószemüveg.

Tekintete megint megállt a kolléganő arcán a járomcsont alatti sebhelyen, de most nem időzött el rajta sokáig, mert mozdult a forradás körül az arcizom, felszaladt az orr vonalában, egész a szemgödör aljáig, össze is szűkült a szeme, felszaladt a felsőajka is, miközben a kolléganő felhúzta a vállát, széttárta a karját, mintha azt akarná mondani, ez van, és már ment is a dolgára, ő meg csak állt a szociális otthon lépcsőjének tövében, felnézett a szoba ablakára, ahol Kocsis néni feküdt, szinte látta maga előtt, amikor bemegy a reggelivel, és párás szemmel bólint felé, mintha előre köszönne, mintha megköszönné, és némán morzsolgatja tovább a rózsafüzért bütykös ujjaival. Azon tűnődött, hogy azt a nikkelezett gyűrűt, amelynek türkizkék köve pontosan akkora volt, mint a rózsafüzér szeme, vajon leveszi-e majd valaki az ujjáról, mielőtt Kocsis néni az anatómia tanszék boncasztalára kerül.