Csak ez a mucsa

Nyílegyenes bekötőút vezetett a telepre. Az út szélén valamikor jegenyefák álltak, most már csak a kukoricatáblák látszanak, és egy ottfelejtett olajtároló. Amikor Rácz Béla megszerezte a telepet, azonnal kivágatta az összes fát, a bekötőutat azóta szemét szegélyezi. Műanyag flakonok, csipszes zacskók, cigarettacsikkek, a gyerekek reggelente, iskolába menet mindent eldobáltak. A műanyag úgy csillogott, mint a víztükör, éjszaka szinte foszforeszkált. Aztán a nap mindent kiégetett, és a végén nem maradt más, csak a gyűrött, megolvadt szemét. A nap kiszárította a bokrokat és a fűszálakat, még az emberi testeket is, a bőr pergamenszerűvé vált, egy érintéstől felszakadt. Valahol a fűszálak között ott lapult Gulyás Feri műfogsora is. A buszon kivette a szájából, zsebkendőbe csomagolta, és becsúsztatta a kabátzsebébe. Gulyás Ferit nagyon zavarta a műfogsor, nyomta az ínyét, amikor az ablaknak dőlve aludni próbált. Ahogy a busz rázkódott, úgy zörgött a szájában, később pedig, amikor már a bekötőúton bandukolt hazafelé, a zsebéből is kiesett, a zsebkendővel együtt kirántotta belőle. Csak a konyhában vette észre, hogy hiányzik, nem tudta megrágni a parizeres zsömlét. Azonnal biciklire ült, de hiába tekert el többször a kereszteződésig, nem találta meg. Pedig még sötétedés után is tett egy fordulót, zseblámpával kutatta át az út menti árkot. Egy állat vihette el, róka vagy varjú, mondta másnap Pók Lacinak, amikor összetalálkoztak az intézet bejárata előtt.

A házsoron csak Gulyás Feri tartotta rendben az udvarát. A szomszédokat semmire sem becsülte, a drótkerítésre hullámpalát erősített, hogy ne lássa az elhajigált kólásüvegeket és a darabokra szedett, rozsdásodó mosógépet Tukora Bandi udvarán. A fészerben mindennek megvolt a helye, egy fémszekrény rekeszeiben külön-külön tárolta a szögeket, csavarokat, alátéteket. Egyetlen helyiséget tartott zárva, de már azon is berozsdásodott a lakat, olyan rég nem használta a láncfűrészt, a fúrógépet és a kukoricadarálót. Egyedül a láncfűrészre lett volna szüksége, hogy szétvágja vele az erdőről hazahozott tűzifát. Kéthetente ment ki fáért az erdőbe, mindig sötétedés után indult útnak. De hiába, ahogy elindult a kézikocsival, mindig úgy érezte, hogy valaki a sötétben is figyeli. Összetörte a lehullott gallyakat, a nagyobbakat kötéllel húzta fel a kézikocsira, aztán a fáskamrában vágta darabokra az ágakat egy kézi fűrésszel. Évekkel ezelőtt még metszett, kapált, vetett, permetezett. A fóliasátorban zöldségeket termesztett, paprikát, paradicsomot. Mostanában már csak az almafát verte le egy seprűnyéllel, összeszedte a krumplit. Kukoricát nem ültetett, úgyis csak ellopták volna a termést. Tartott néhány állatot, akadtak az udvarban csirkék, néhány tyúk és egy öreg kakas. Napi két-három tojás, rántottához, bundás kenyérhez elég volt. A disznótartást feladta, amikor a koca csak kettőt ellett, majd reggelre mindkét kismalacot félig felfalta. Gulyás Feri dühében egy hétig nem adott enni a disznónak, de az éhségében akkora lyukat rágott az ólajtóba, hogy ki tudta rajta dugni a fejét. Onnan visított órák hosszat, amíg be nem rekedt.

Felhúzta a pufajkát és a gumicsizmát. Odakint még csillogott a harmat a fűszálak hegyén, a napfény a szúnyoghálón keresztül is beszűrődött a verandára. Cigarettára gyújtott, és kilökte az ajtót. Hallotta, ahogy Irénke utána szólt a konyhából, de nem értette pontosan, mit mondott. Ráér, gondolta, majd leverte az eresz alól a fecskefészkeket, a madarak közben vijjogva köröztek az udvaron. Összesöpörte a fészek maradványait, aztán kiöblítette a macska bádogedényét. A bádogedényt és a pufajkát is a gyárból szerezte. Privatizálok, mondogatta otthon, a sufniban pedig gyűltek a vasszekrények, a vasszekrényekben gyűltek a munkáskesztyűk és a szerszámos készletek, gyűlt a gépolaj, a növényvédőszer, a vetőmag, a patkányméreg. Gulyás Feri még egy olajkályhát is hazacsempészett a munkahelyéről. Csak a gondnoknak kellett időnként adni valamit, néhány facsemetét, tíz kiló paradicsomot. A macska felborzolt szőrrel bújt át Gulyás Feri lábai között, miközben tejet töltött neki. Privatizált itt a Rácz Béla is, bagóért megvett mindent, a nagyját pedig azonnal továbbadta, ahogy a jegenyefákat is. Aztán a többit is, a gépeket, az állatokat, az építőanyagot. A földet megtartotta, de minek, azon is csak a gaz nő. Gulyás Feri leült a cseresznyefa tönkjére. Nézte a kiserdőt, a kilátásban már nem zavarta az a két fenyőfa, amelyet előző télen tüzelt el. Elnyomta a cigarettát, leverte a sarat a gumicsizma sarkáról. A gumicsizmához már itt jutott hozzá, az intézetből szerezte, két liter bort adott érte. Tiszta haszon, mondta neki röhögve a féllábú, miután cseréltek egymással.

Irénke egész este a verandán cigarettázott, a tévét onnan is hallotta. Nyitva hagyta a szobaajtót, és hallgatta az adást. Hatlábú kecske született Minszk mellett, Indiában elsüllyedt egy komp, legalább kétszáz halott, reklámszignál. A kedvenc sorozata következett, a szereplők hangját a verandáról is felismerte. A képernyő vibrált, tükröződött a faliórán. Fél tíz, fél tizenegy, Irénke elnyomta az utolsó cigarettát, és besántikált a szobába. Az ördög vigye, gondolta, majd magára húzta a takarót. Gulyás Feri ekkor már közeledett a telep felé. Kora este rossz autóbuszra szállt, a sofőr a végállomáson ébresztette fel. Huszonöt kilométert gyalogolt a sötétben. Zavarta a szemből jövő autók reflektorfénye, ezért többször is átvágott a földeken, az erdőket elkerülve. A bakancs feltörte a sarkát, aztán teljesen átázott. Elesett, feltápászkodott, három-négy óra is eltelt. A dombról már látta a telep körvonalait, és lassan meghallotta a kutyák ugatását is. Hátulról, a kert felől ment be az udvarba, nem szerette volna felébreszteni Irénkét. A fészerben leterített egy pokrócot a földre, a kabátját a feje alá hajtogatta. Arra már nem emlékezett, hogy miért ment be a városba. Hiába szórt ki mindent a nejlonzacskóból, ez sem segített. Csak hajnalban tudott elaludni. A konyhaablakon keresztül még látta a vibráló fényeket, aztán lehunyta a szemét.

Se család, se munka, se pénz, csak ez a mucsa. Gulyás Feri lapozgatta a kockás füzetet. Oda jegyezte fel az sms-eket, egy kocka, egy betű, százhatvan kocka, egy sms, így számolt. Azokat az üzeneteket, amiket kapott, kimásolta a telefonjából a füzetbe, a sajátjait előre megírta. Ha kellett, radírral törölt. Az ágyon egy zsebnaptár is hevert. A borítólapon az első két számjegy, a kettes és a nulla változatlan maradt, a második két számjegyet minden évben leragasztotta egy matricával, amire aztán újra ráírta az aktuális évszámot. Gulyás Feri a feleségére gondolt, aki ezt az üzenetet akkor küldte neki, mielőtt végleg elszökött tőle. Későn ébredt azon a reggelen, kótyagos fejjel, Pók Laci szerint az asszony keverhetett valamit az italába. Az asszony csak egy sporttáskányi holmit vitt magával, ami maradt utána, azt Gulyás Feri néhány nappal később elégette az udvaron, a fekete füst még éjszaka is ott örvénylett a házak között. Maga sem tudta, miért, de csak a jegygyűrűjét tartotta meg, amit az asszony a konyhaasztalon hagyott. Gulyás Feri nem bocsátott meg a feleségének, de Irénkével már elővigyázatosabb volt. Ha rájött az őrület, bezárta a kamrába, és csak másnap adott neki enni, addigra meghunyászkodott. Miért nem csapsz inkább fejbe azzal a Lenin-szoborral, visszhangzott Irénke kiabálása a telepen, aztán lassan minden elcsöndesedett. Másnap már úgy vette el az ételt, mint egy riadt kis állat. Gulyás Feri keresett egy üres oldalt a naptárban. A ceruzát olyan erősen nyomta oda a papírhoz, hogy a hegye is kitört. De annyi még maradt a grafitcsonkból, hogy kitölthesse vele az üres kockákat, Szandra. Ez a név majdnem minden oldalon szerepelt a jegyzetfüzetben is.

Egész éjszaka ébren volt. A tévéműsor éjfél körül ért véget. A parabolaantenna már rég nem működött, csak ott rozsdásodott az udvaron, a fészer mellett. Egy zsineggel kötötte össze az antennaállványt a csirkeólakkal, ott szárította a ruháit. Egy ideig még a vevőfejet is lehetett forgatni, de aztán elromlott, a csavarok beragadtak, nem mozdult többé. Nem volt más adás, csak az, amit a szobaantennával be lehetett fogni. A lányától kapott egy dvd-lejátszót, azon nézte a régi filmeket, sorozatokat, a Sztálingrádot és a Vörös földet már tízszer látta, a Régi idők fociját unta. Nehezen kezelte a készüléket, folyton félrenyomta a távirányítót, olyan apró gombok voltak rajta. A menürendszert kezdettől fogva nem értette, egyedül a lejátszás és a megállítás gombot ismerte fel, a háromszögre és a négyzetre emlékezett a kazettás magnó előlapjáról. A filmeket Edit küldte neki, minden karácsonykor kapott tőle egy csomagot, a lánya filctollal írta fel a filmcímeket a lemezekre. Gyöngybetűkkel, ahogy valamikor még Gulyás Feri megkövetelte tőle, de azok az idők elmúltak, nem álltak szóba egymással. Csak annyit tudott Editről, hogy a városban dolgozik, és nemrég megszületett a kisfia, az ő unokája. Gulyás Feri az utolsó kortyot is felhajtotta, a poharat visszatette az éjjeliszekrényre, és rágyújtott egy cigarettára. Arról álmodott, hogy végre elalszik.

A telepen megállt a levegő, a hőmérő harmincöt fokot mutatott. Gőzölgött a föld, a fák mozdulatlanul álltak, a domb felől sem fújt a szél. Csak Gulyás Feri kutyája vonyított keservesen, napok óta, véresre harapdált sebbel. Gulyás Feri a hátsó udvarban gyomlált, meztelen hátáról csurgott a verejték, még a nadrágját is átizzadta. Néha megállt, a kapára támaszkodva nézte a pusztaságot. Eszébe jutottak azok a nyarak, amikor még mindenki az állami földeken dolgozott. Vladák Janiékkal sötétedés után ráijesztettek a lányokra, megkergették őket, aztán csak feküdtek a réten, és kártyáztak vagy bámulták a csillagokat. Mindenki elment innen, ki hamarabb, ki később. A termelőszövetkezet megszűnt, és már az iskolabusz sem jött be a telepre, csak megállt a kereszteződésnél. A legtovább Vladák Janiék maradtak, aztán egyik napról a másikra ők is eltűntek. Mondogatják, hogy az asszony egyetlen éjszaka alatt megőrült, amikor a kis Katinkát darabokra szaggatta egy kombájn. A kislány elaludt a búzaföldön, a vágókések úgy hasították fel a bőrét, mintha elevenen megnyúzták volna. Gulyás Feri a hátára vette a kapát, és elindult a ház felé. A palatető alatt kuporgó kutya keservesen vonyított. Gulyás Feri elhúzta a reteszt, és belépett az ajtón. Elég éles a pengéje, állapította meg, miközben leemelte a kapát a válláról.

Szervusztok, gyerekek

Pók Laci az árokparton ült, megpróbálta ledörzsölni a kezéről a gépolajat. A szerszámok szanaszét hevertek körülötte, összekeveredve a kismotor alkatrészeivel. Csapágyak, tömítések, fúvókák, minden úszott az olajban. Még a pedálokat is lecsavarozta a motorról. Kikanyarodott a telepről, megkerülte a sorompót, de a kereszteződésig már nem jutott el, a motor köhögni, pöfögni kezdett, majd leállt. Pók Laci egy órán keresztül bütykölte a kismotort, mire észrevette a halványuló csíkot a betonon, a nap még nem szárította fel teljesen a nyomokat. A hajszálvékony repedést ezután már könnyen megtalálta a benzintank fenekén. Egy tűhegyet sem tudott volna bedugni a résen, de a benzin azon keresztül is elszivárgott a tartályból. Nem maradt más, csak az olaj, a tikkasztó forróság és valami rothadó bűz. Az aszfalt gőzölgött, a távolban eggyé olvadtak a bokrok és a kukoricatáblák, az erdősáv vizenyősen reszketett, a vadles fejjel lefelé fordult. Csak az árokparton, a kereszteződéshez közel csillant meg valami az elsárgult fűben, lehetett nejlonzsák vagy karóra számlapja is, lehetett délibáb. A vibráló fényességből aztán előbukkant egy alak, valaki biciklivel közeledett a kereszteződés felől. Dülöngélt, nyolcasokat írt le az úton. Tukora Bandi volt az, Pók Laci felismerte a piros baseballsapkájáról.

A telepen tíz ugyanolyan ház állt egymás mellett. A termelőszövetkezet a hatvanas években építette fel őket. Két szoba, fürdő, kamra, konyha, tornác, padlás, teljes egyformaság, összkomfort. A házsorral szemben kiserdő, a közepén egy réttel, amit egykor futballpályának használtak. Pók Laci szívesen emlékezett vissza a termelőszövetkezet csapatainak bajnokságára. A tehenészek az éjjeliőrök ellen, a traktorosok az otthon dolgozói ellen, a pálya szélén nyolcvan-száz ember. Pók Laci rengeteg gólt rúgott, nagyon jól tudta, hol vannak a legnagyobb gödrök a pályán. Ma már nincs pálya, csak méteres gaz és két rozsdásodó vaskeret. Üresen állt a mázsáló bódéja, kitört ablakokkal, neoncsövek csonkjaival. Üresen álltak a silók, az istállók és a víztorony udvara is. A bolt még működött, Rácz Béla reggel és este félórára kinyitotta. A pálya mögötti kétszintes épület kezdetben öregek otthona, majd Munkásőrképző volt, később KISZ-tábor, újabban szenvedélybetegek intézete. Az intézet lakói pizsamában, papucsban jártak körbe-körbe az udvaron. Pergamenbőrük szürke, szemük színtelen. A cigarettát kézzel sodorták, a bort korán reggel kapták meg a kerítésen túlról. Műanyag pohárral a kezükben álltak sorba a gázpalacktároló takarásában. A bort Pók Laci hozta nekik a faluból. Száz forintért két decit adott nekik, így mindenki jól járt.

Pók Laci a negyedik házban lakott, egyedül. Nyolcéves volt, amikor az anyja elhagyta a telepet, tizenkilenc, amikor rátalált az apjára a sufniban. Az apja éjszaka odafagyott a vasszekrényhez. Pók Laci a faluban végezte el az általános iskolát, azután a telepen dolgozott. A szomszédoktól bérbe vett földeken fóliasátrakat állított fel, paprikát termesztett. A munkát a telepen lakó lányok végezték napszámban. Pók Lacit ezért sokan nem szerették, kiskorúakat dolgoztat, mondogatták egymásnak. Aztán elfogadták a pénzt, amit a lányoknak adott. A fóliasátrakat habzó szájú, korcs kutyák őrizték, a házak mögötti földekre éjszaka nem volt tanácsos kimenni, mindenkit megtámadtak. Reggelente Pók Laci megetette, majd láncra verte őket, azután szemlét tartott a birtokán. Hosszasan elidőzött a fóliasátrak környékén. A serdülőlányok mellét és combját bámulta, miközben azok locsolták és kötözték a paprikát. A lányok nemegyszer rajtakapták Pók Lacit, ahogy leskelődött utánuk, de nem szóltak senkinek, volt, akinek még tetszett is a dolog. Pók Laci egészen odavolt Szandráért. Órákig nézegette volna az izmos vádliját és a kis dudorokat, amiket a mellbimbója ütött a pólóján. Sokszor álmodozott arról, hogy egy éjszaka Szandra kopogtat be az ablakán, kibújik előtte a ruhájából, ő pedig végre magáévá teheti a lányt. Néha, éjnek idején mintha hallotta volna a lépteit a házak között, de hiába szaladt ki az udvarra, nem látott senkit.

Az udvaron sokáig egy nagy gödör tátongott. A medence építésének ötlete Mucsi Pistától származott, a strand túl messze volt, a belépő árát pedig senki sem tudta volna kifizetni. A lányoknak különben sem volt fürdőruhájuk. A fiúk kiástak egy másfél méter mély gödröt, a lányok közben a tornácon sustorogtak. A gödör oldalát és alját nejlonfóliával bélelték ki, nehezéknek téglákat használtak. Slagot húztak a medencéhez, feltöltötték vízzel. A gyerekek atlétában, gatyában, bugyiban másztak be a gödörbe. A derékig érő víz jéghideg volt, de senki sem kényeskedett. Bakó Józsi még a magnóját is elhozta, kitették a tornácra, abból szólt a Kör közepén állok és a Lesben áll egy cápa. Csodálatos nap volt, Pók Laci beengedte a kutyáját a medencébe, Mucsi Pista pedig később azt híresztelte, hogy a víz alatt megbögyörészte Gulyás Editet. Aztán a nejlonfólia lemerült a gödör aljára, onnan kellett kihalászni. A nagy izgalomban ezt csak azért vették észre, mert a víz egyre zavarosabbá vált, habzott. Amikor pedig már öklömnyi földkupacok lebegtek a víz felszínén, a sáros, koszos gyerekek kiszálltak a medencéből, és hazamentek. A gödörben még hetekig poshadt a zavaros lé, a fertőzés miatt a telepen mindenki megbetegedett.

Tukora Bandi osztott, kétszer három lapot, aztán felütötte az adut, makk. Pók Laci alatt megnyikordult a szék, a konyhában cigarettafüst kavargott, próbált félrehúzódni előle. Néha Gulyás Feri is átjött kártyázni, de esténként inkább videózott. Pók Laci gyűrögette a kezében a zsíros kártyalapokat, egyetlen makkja sem volt. Te aztán tudsz osztani, bökte oda Tukora Bandinak, aki éppen elnyomott egy cigarettát. Remegett a keze, miközben összesöpörte az asztalra hullajtott hamut, aztán sodorni kezdte a következőt. A makk felső és a zöld király biztos nála van, állapította meg Pók Laci. Bizonyos lapokat hátulról is felismert a pakliból, a tök alsót például sötétbarna kávéfoltok borították. De többnyire így is Tukora Bandi nyert, pedig a jobb szemére nem is látott. Pók Laci felállt, és kinyitotta a konyhaablakot. Az erdő felől halk nyikorgást hallott, ez csak Gulyás Feri kézikocsija lehetett. Pók Laci beleszagolt a levegőbe. Trágyaszagot érzett, de ezt már megszokta. A tehenészetet évekkel ezelőtt bezárták, levágták az utolsó marhát, a rácsokra lakatokat szereltek, de az állatok bűze még most is ott járt a telepen. Előfordult, hogy Pók Laci tehenekkel álmodott, száz meg száz marha bőgött az udvaron. Valahol ott volt közöttük Szandra is, de sosem találta meg, hiába kiáltozta a nevét, a marhák hangosabbak voltak, és halálra tapostak mindenkit, aki közéjük merészkedett. Lassan megszokta ezeket a rémálmokat, mint ahogy mindent megszokott a telepen. Becsukta az ablakot, de mielőtt elhúzta volna a függönyt, meglátott egy alakot a nyúlketrecek mögött. Mintha átmászott volna a kerítésen, éppen Gulyás Feri udvarába. Menjen csak, gondolta Pók Laci, és visszaült az asztalhoz.

Volt egyszer egy disznója, Döncinek hívta, olyan kövér volt. Nagyon szerette a malacot, együtt sétáltak végig a házsor előtt, a disznó meg-megállt a kerítések tövében, felfalta még a szemetet is. Pók Laci néha a tornácra is felengedte, a malac a kezéből ette a töpörtyűs pogácsát. Amikor eljött a vágás ideje, Pók Laci kivezette az ólból. Az egyik kezében a kést tartotta, a másikkal simogatta az állatot, de hiába, Dönci érezte a vesztét. Kitépte magát a kezei közül, és menekülni kezdett. Pók Laci utána futott, kergetőzni kezdtek a fagyott udvaron. Kétszer megkerülték a házat, végül Dönci megbotlott a hólapátban. Pók Laci rávetette magát, és azonnal nyakon szúrta. A malac sivított és rúgkapált, vére a házfalra spriccelt. Aztán már csak hörgött, vöröslő habot böfögött fel a szájából. A szíve lassan az utolsó csepp vért is kipumpálta a késsel vágott lyukon. Pók Laci könynyezve engedte el a testet. Együtt feküdtek egy jeges, sáros tócsában. A vérnek előkészített lábas az üldözés közben felborult, a hóban látszottak az egymást érő lábnyomok, a malac csülkeinek lenyomatai, a gumicsizma bordázata. A kerítésen túl Tukora Juliska állt, a nővére kezét szorongatta. Szervusztok, gyerekek, mondta nekik Pók Laci, de azok válasz helyett elszaladtak.

Gyerekkorában szívesen kószált a kastély környékén. Az épületbe a hetvenes években irodákat költöztettek, Pók Laci a fűben fekve hallgatta az írógépek kopogását és a rádióslágereket. El sem tudta képzelni, hogy a kastélynak tizenkét szobája lehet. Még most is ez volt a telep legszebb épülete. A kastély mögötti házban Rácz Béla lakott. A felesége teljesen belebolondult a vetélésbe, azóta Rácz Béla egyedül élt a hatalmas épületben. Senki sem sajnálta az esetet, Ráczből itt egy is elég, ebben mindenki egyetértett a telepen, kivéve Pók Lacit, aki ilyenkor inkább hallgatott. Gyakran sétált el a kastélyhoz, és nézte, ahogy az a lemenő nap sugaraiban fürdik. Aztán a nap vöröslő gömbbé változott, a képe darabokra szabdalva tükröződött vissza a kitört ablakokon. Narancssárgán izzottak a fenyőfák, visszanyerte vörös színét a kifakult stoptábla, amely előtt évek óta nem állt meg egyetlen autó sem. A perzselő fényben szinte kigyulladtak a kartotékdobozok. Az ábécérendet és a filctollfeliratokat már lemosta róluk az eső, a penészes lapok között egerek rágtak ki maguknak folyosókat. Lassan lebukott a nap, de még egy utolsó csíkot húzott a kastély elhagyott folyosójára. Ezután már csak az ajtóra szerelt lakat csillogott egy darabig a szürkületben.

Pók Laci kikapcsolta a tévét, aztán az udvarra botorkált, és bezárta a kaput. A kulcsot a kerítésre akasztotta. Tukora Bandi kutyája felmordult, különben élettelen csend honolt a szomszédban. Pedig ott volt a házban három gyerek is, de amióta az apjukra maradtak, alig lehetett hallani a hangjukat. Ha játszani akartak, inkább kimentek az erdőbe, ahol senki sem látta őket. A telepre teljes sötétség borult. Olyan sötétség, ami összeszorította az ember szívét, ha kimerészkedett a falak közül. A sötétségnél csak a csend volt mélyebb. A telepet még a szél is elkerülte, a kiserdő némán tornyosult a házak fölé. A házsor előtt valamikor még lámpák pislákoltak. Aztán a lámpák egyenként kialudtak, végül egy sem világított közülük. Ma már a villanypóznák sincsenek a helyükön. Gulyás Feri egymás után kidöntötte a facölöpöket, egy Ladával végigvonszolta őket a latyakos földúton, és kerítést épített belőlük. Pók Laci visszament a házba, a szobában már csak az éjjeli lámpa égett. A falat naptárak és poszterek díszítették, rajzszögekkel feltűzve. Samantha Fox selyemtangában, Zoltán Erika fényes tornadresszben, feszület az ajtó fölött. Pók Laci szenet rakott a cserépkályhába, a parázs reggelre elszunnyad, a hamu a gyűjtőrekeszbe pereg. Magára húzta a pokrócot, kezét a takaró alá csúsztatta, és a fal felé fordult. Figyelte az éjszaka hangjait, hallgatta a neszeket. Türelmesen várt tovább, várta a megfelelő pillanatot.

Ne csináld ezt

Mucsi Pista ásítozva emelte fel a sorompót. Rácz Béla intett neki, aztán elindult. Az éjjeliőr megláncolt kutyája acsargott, ahogy elhaladt mellette a terepjáróval. Mucsi Pista a botjához nyúlt, a kutya pedig a farkát behúzva rohant az ólba. Rácz Béla elhajtott a mázsáló mellett, a motor szinte hangtalanul suhant a betonon, csak a gödröknél huppant egyet. A reggeli nap átsütött az üres hangárokon, az útra rajzolva az építmények vasszerkezetének árnyékát. Nem is olyan régen még jegenyefák vetettek árnyékot a bekötőútra, amíg Rácz Béla ki nem vágatta és el nem adta az összes fát egy bútorgyárnak. A vastag fatönkök még ott állnak az út szélén, de hamarosan azok is besüppednek a földbe, nyomuk sem marad. A kör alakú tönkök olyanok, mintha lapos, földbe süllyesztett betonbunkerek volnának. A hangárok után Rácz Béla gyorsított, gyűlölte a sivár bekötőutat, rá sem bírt nézni a jegenyefák maradványaira. Nem látta a csillogó harmatcseppeket a bokrokon, a korhadó fakérget, az elmaszatolódó évgyűrűket. Csak egy
homályos foltot látott az árokparton, hússzínű, hosszan elnyúló, mozdulatlan alakzatot, felrebbenő varjakat. Tovább gyorsított volna, de közeledett a kereszteződés. A stoptáblánál megállt, majd a falu felé vezető útra fordult. A bekötőútra pillantva látta, hogy a varjak visszarepültek az árokpartra.

Rácz Béla a kastély mögött lakott, a kiserdő legszélén. Ha kiült a verandára, nem látta a telepet, csak a fákat. Nem bánta, elég volt neki, hogy érzi a telep szagát, azt az átható bűzt, ami elől már gyerekkorában menekülni akart. Gyűlölte a hajnali ébredést, a favágást, a moslék keverését, a trágyaszagot. Amikor ő lett az állami gazdaság alelnöke, akkor is gyűlölte a telepet, még annál is jobban, amennyire őt gyűlölték az egykori iskolatársai. Pedig Gulyás Ferivel együtt jártak horgászni a Kéneshez, bedobálták a vízbe a kukoricadarát, feltűzték a csalit, majd órákon át üldögéltek a sötétbarnán kavargó, hínáros patak partján. Vagy ott volt Pók Laci, akit gyakran elvertek, de amikor az apja halálra fagyott, hónapokig ők viselték a gondját. Vele látott először női mellet. Bakó Zsuzsit lesték meg fürdés közben a kisablakon keresztül. Felálltak egy rossz székre, de az öszszetört alattuk, az öreg Bakó vasvillával kergette őket a silókig, aztán térdre ereszkedett, és csak lihegett, kipirosodott arccal. Akkor változott meg minden, amikor Rácz Béla visszatért a telepre a technikumból, mintha idegenek közé küldték volna. Az állami gazdaság felbomlása után megszerezte a boltot, de reggelente alig várta, hogy bezárhasson, este pedig, amikor visszatért a faluból, gyakran ki sem nyitott. Elszorult a szíve, ahogy a kereszteződésnél a bekötőútra kanyarodott, émelygett a gyomra attól az elviselhetetlen szagtól, ami lassan a bőrébe ivódott. Akárhová ment, nem tudott szabadulni tőle. Nem tudott megszabadulni a hangoktól sem, amelyek a fejében visszhangoztak, ne csináld ezt, ne csináld. Női hang volt, suttogó, elfúló hang, amely mindenhová követte. Hol az anyósülés felől, hol a fürdőszobából, hol az istálló irányából hallotta ugyanazokat a szavakat. És aztán, amikor végre csend lett, Rácz Béla biztos volt benne, hogy egyszer megtébolyodik.

Pók Laci az aszfalton térdelt, franciakulccsal a kezében. A kerítésnek dőlve többen is figyelték, ahogy a motorját javítja. A féllábú mutogatott, a pizsamás felvett valamit a földről, Pók Laci az öklét rázta feléjük. Rácz Béla az üvegen keresztül nézte a jelenetet. A pult mögött ült, várta a pékes kocsit, ami háromnaponta
hozott friss kenyeret a telepre. Mostanában már csak az otthonlakók vásároltak nála, ásványvizet vettek, a piros kupakosat, mindenki tudta, hogy azokban víz helyett vodka van. Rácz Béla szó nélkül kiszolgálta őket, aztán felsöpörte a helyiséget, letörölgette a hűtőpult ablakát és a polcokat. Egy ideje már csak alkoholra, kenyérre, tejre és felvágottra volt kereslet. Üresen állt a fagylaltos láda, a telepről elfogytak a gyerekek. A kávédarálót sem használták már évek óta, csak a Karaván feliratú matricát kaparta le valaki az oldaláról. Neszkávé, zacskós leves, konzervbab, az alkohol mellé ez elég volt mindenkinek. Rácz Béla meghallotta a pékes kocsi hangját, éppen átugrott a sorompó utáni bukkanón. A bolt előtt egyre többen álltak, de senki sem lépett be az ajtón, az emberek csendben várakoztak az intézet bejárata előtt. Tukora Bandi egy fához támasztotta a biciklijét, Pók Laci feltápászkodott a földről, és utánozni kezdte a féllábút, egy lábra állva szökdécselt előtte. A mosogatóban csöpögött a csap, az ablak bepárásodott, Rácz Béla az ajtóhoz lépett. Megfordította a műanyagtáblát, most már a lapocska piros oldala nézett vele szembe, zárva. Arra gondolt, hogy végleg be kellene zárnia a boltot. Aztán arra, hogy a kintiek közül valaki egyszer elvágja a torkát.

Margit nélkül üresen kongott a ház, még a kastély falai is visszhangoztak, ha végigment az előszobán. Felakasztotta a kabátját, Margit kabátja mellé, kivett egy poharat a konyhaszekrényből, Margit pohara mellől, évek teltek el így. Az emlékek váratlanul törtek rá, előzmény nélkül. Egyszer a ló csutakolása közben jutott eszébe az az éjszaka, amikor Margit megkérte, hogy szorítsa meg a nyakát, miközben belé hatol, szorítsa meg, egyre erősebben. Vagy az a nyári nap, amikor kijöttek a kórházból. Mintha izzó parázson lépkedtek volna, pedig csak a kavicságyon jártak. A napsugarak szinte felnyársalták őket, Margit alig tudott menni a fájdalomtól. A kocsiban sem sírt, csak annyit mondott, hogy erről soha többé nem akar beszélni. Nem telt el sok idő, és már nem beszéltek sem erről, sem másról, ahhoz pedig néhány hét is elég volt, hogy mindezt megszokják. Mondják, hogy a csend két ember között mély csak igazán, de Rácz Béla nem hitt ebben. Amióta egyedül volt, tudta mi a különbség a hallgatás és a csend között. Margitnak legalább elmondhatta, hogy a faluban a rendőrök minden biciklistát megszondáztattak, meg azt is, hogy Rezes Mariska el akart lopni egy zacskó cukorkát a boltból, de kiesett a zsebéből. Margit nem válaszolt, talán nem is figyelt, de ott volt, köhécselt, sóhajtozott, lélegzett. Vizet eresztett a kádba, órákat is eltöltött a fürdőben. A konyhaasztalon felejtette a kenyérvágó kést, a tejesdoboz levágott sarkát, a gyógyszeres üvegcsékbe tömködött vattapamacsot. Ha Margit nem felelt, a tárgyak beszéltek helyette, aztán azok is elhallgattak. Rácz Bélát hosszú ideje csak a csend vette körül, síri csend. Nem volt kihez beszélnie.

Nappali fényesség támadt a telepen, pedig éjszaka volt, annak is a legközepe. Rácz Béla az ablakon keresztül bámulta a villámokat, aztán számolni kezdett, egészen a következő mennydörgésig. A villámok felparcellázták a csillagtalan égboltot, balra az intézet, szemben a kastély, jobbra az istállók sora. A szél fákat csavart ki a földből, bokrokat szaggatott darabokra, betörte az autó szélvédőjét. Rácz Béla egészen addig azt gondolta, hogy ez is a vihar műve, amíg ki nem nyitotta az ajtót. Műanyagszilánkok tapadtak az ujjaiba, miközben kiemelte a téglát a műbőr ülésről. Akkor nem keresem tovább a kutyát, gondolta a következő pillanatban, és ettől megkönnyebbült. Pók Laci udvarán látott ilyen téglákat, ott álltak sorban, a drótkerítés mellé támasztva, bárki átnyúlhatott a kerítésen, és elvehetett belőlük egyet. Eszébe jutottak a régi szép idők, amikor addig verte Tukora Bandit az istállók mögött, amíg az végül be nem vallotta, ki lopja a raktárból a benzint kannaszámra. A tehenek elkeseredetten bőgtek, talán azt hitték, ők következnek a sorban, senki sem hallotta meg Tukora Bandi könyörgését. Elestél, megütötted magad, taszigálta ki az istálló elé Rácz Béla a félájult férfit. Hosszú évek teltek el azóta, Rácz Béla elfáradt. A telepen senkivel sem állt szóba, és Pók Lacin kívül nem is köszönt neki senki, a többiek legfeljebb a boltban mordultak rá, ha éppen olyan kedvük volt. Rácz Béla a kert végébe hajította a téglát, aztán leöblítette a vért a kezéről.

Szívesen járt egyet éjszaka a telepen, csak a fóliasátrak környékét kerülte el, előfordult, hogy Pók Laci kutyái rátámadtak. A jelenlétét így is érezték, a távolból ugattak utána, a fóliasátraktól túl messzire azonban nem merészkedtek. Magányos séták voltak ezek, de időről-időre összetalálkozott valakivel a kiserdőben vagy az istállók környékén. Egyszer a kastély mögötti bódékból riasztott fel két alakot, akik elrohantak előle a házak irányába, a gallyak csak úgy ropogtak a talpuk alatt. Tukora Szandrát még a sötétben is könnyen felismerte, a másik sántított. A boltban hallott ezt-azt Tukora Szandráról, nem kell sokáig nógatni, könynyen beadja a derekát, mondták róla a férfiak a telepen. Pedig ápolatlan lány volt, Rácz Bélának akkor sem kellett volna, ha önként ajánlkozik fel neki. Alkalmanként a telep bejáratáig is elgyalogolt, Mucsi Pistával ilyenkor leültek az őrbódé előtti lépcsőre, de többnyire csak néztek maguk elé, szótlanul. Gyakran hallották az üvöltéseket az intézet felől, valaki cirkuszolhatott. Sokáig eltartott, mire megzabolázták. Vagy bement a lovak közé, az állatok állva aludtak, csak néha horkantott fel egyik-másik ijedtében. Rácz Béla ilyenkor suttogni kezdett hozzájuk, becézgette, simogatta őket. Végül is a testében nincs hiba, gondolta magában Rácz Béla, amikor megint eszébe jutott a lány, Tukora Szandra.

A falakat átjárta a nedvesség, a vakolatdarabok tenyérnyi foltokban hullottak a földre, és lassan elporladtak, végül a huzat hordta ki őket az épületből. Az istállót átjárta a metsző szél, ami szüntelenül ott fütyült az ólak, az oszlopok és a tetőszerkezet gerendái között. Hiába fújta ki a trágyaszagot a telepre, a csípős bűz ugyanúgy az istálló része maradt, mint a tetőcserepek vagy a betonra csavarozott etetőtálak. Az egyik etetőbe vércseppek csöpögtek, apró, piros pöttyöcskék, amiket a lecsorgó vizelet sem színezett át aranyszínűre. Pedig volt rajta ruha is, a vizelet a combján csorgott végig, egészen a lábfejéig. Meztelen lábujjairól már lekopott a piros körömlakk, sarkának láthatatlan repedéseibe pamutszálak kapaszkodtak. A szoknya feszült a fenekén, a hátsó zsebeket csillogó gyöngyszemek díszítették. Görcsbe rándultak az ujjai, a jegygyűrűje körül felduzzadt a bőr. Vágtató lovak, lobogó sörénnyel, a háttérben jegenyefák és a naplemente, ez volt a pulóverén. Az arcát éppen Rácz Béla felé fordította, amikor az nekitámaszkodott az istálló ajtajának. A nő arcán különös grimasz ült, s ezt a hatást csak fokozta, hogy a nyelve kilógott a szájából. A lábujjait kinyújtotta, mint egy balerina, de az etetőtál így is túl messze volt tőle. A nyaka körül szürkés-vöröses csík, a vér már megalvadt, a gerendára kötözött drót megfeszült. A szél felerősödött, és himbálni kezdte a testet. Margit nyikorogva fordított hátat Rácz Bélának.