Metró, aluljáró

Az alsó lejtős világba folyik a víz.

Patakzó esőben, szélről megyek.

Lent kavarogva metró érkezik.

Kerülgetem az áram tömeget.

Oldalvást pillantok: ott áll-e még.

Igen, ott. Szürkében, bajuszban, flanell ingben.

A cigaretta meggyújtja kezét.

Nem kéreget, de nem is mozdul innen.

Fémet nyújtok át, mélán elveszi.

Furcsa, ahogy alulról szembenéz.

Néha osonok, meg ne lásson, kétkezi

utast. Ó, könnyű privát részvétlenkedés!

Mankót kapott – tán elesett? A vitaminokat

elcserélte cigire, korty italra.

Az esős-havas téli délutánokat

még vigyázta, az újságostól balra.

Ott magaslott, ismétlő nappalokban.

Áradtunk kíméletlen – a hely most üres –

látatlan irányokba, mint kutyák a nyomba.

Aztán lerogyott. A lépcsőn fólia-hosszú test.

– Hogy hívták ezt a…, azt… aki itt álldogált?

– Kornél… Konrád? Mi tudom én már, asszonyom!

Most mit keressek itt? Mentségemnek szobát?

Tudni is akarom, hogy hívták, nem is akarom.

Cement bűzlik, pléd senyved. A szél sietős.

Itt mécses pislogott a lépcsőn négy napig.

Hátha ott áll. Nem áll ott. A gyász nem ismerős.

Hogy eltűnt, most szégyenünk jóllakik.

Most is engem kísért. Nem élt, azt képzelem.

Fegyver a csönd, ha az égre fogom.

Egymást törik összezárt életek:

szűk forgódobban csattogó golyók.