Nádas Péter műveiről 1990 óta jelennek meg folyamatosan recenziók, tanulmányok és méltatások német nyelvterületen. Ez idő alatt interjúk is készültek vele, valamint különböző lapok felkérésére a szerző maga is írt esszéket, hozzászólásokat különféle aktuális témákhoz. 1999-től, az 51. Frankfurti Könyvvásártól számíthatjuk azt a korszakot, amikortól a magyar irodalom „meghódította" a német nyelvterületet, általános figyelmet és érdeklődést keltve, nem utolsó sorban a magyar „súlypont" alkalmából német fordításban megjelent művek mennyisége miatt. Természetesen 1999 előtt is jelentek meg magyar szerzők németül, sőt Nádas már ekkor is ahhoz az irodalmi „triászhoz" tartozott, akiknek kötetei visszhangra számíthattak a könyvpiacon. Nádas Péter, Esterházy Péter és Kertész Imre művei mellett e „hódító korszak" előtt többek között Konrád György és Dalos György neve vált ismertté a német irodalmi köztudatban. Ehhez csatlakoztak 1999-től Márai Sándor nagy visszhangot keltő munkái. Ezt nevezi Gahse Zsuzsanna találóan „az urak csoportképének" a német nyelvterületen.

Az 1999-es évben és az azóta megjelenő Nádas-kritikákról szeretnék rövid áttekintést nyújtani. A német köztudatban Nádast 1999-re már az egyik legjelentősebb regény-, próza- és esszéíróként tartják számon nem csak magyar, hanem európai „mércével" is, tehát ebben az időszakban ő már túljutott a „felfedezés" állapotán. Így ekkorra kialakult az a róla szóló egységesnek mondható beszéd, mely mellőzi a magyarázkodást, „miért is fontos nekünk, németeknek Nádast olvasni", valamint a bizonygatást „tessék megvenni, érdekes közép-kelet-európai szerző", mely általában a kilencvenes évek jellegzetes szófordulatának számított a magyar művekről megjelenő kritikákban. Miután ezek a szlogenek egyre kevésbé vannak jelen a Nádasról szóló írásokban, egyre nagyobb teret kapnak a műközpontú értelmezések és értékelések. Természetesen a kilencvenes években is születtek ilyenek, egyrészt a magyar irodalmat „belülről" is ismerő külföldön élő, valamiképp magyar kötődésű szerzők tollából, mint például Eva Haldimann, Gahse Zsuzsanna vagy Ilma Rakusa, másrészt olyan kritikusoktól, akik szinte az első pillanattól figyelemmel kísérték Nádas műveinek megjelenését, és bekapcsolódtak a Nádasról szóló irodalomkritikai dialógusba. Edwin Hartl, Andreas Breitenstein, Anton Thuswaldner, Karl-Markus Gauss, Eve-Marie Kallen vagy Hansjörg Graf rendszeresen publikáltak a német nyelvű sajtóban Nádas köteteiről. És bár 2000-ben egy kiadói átszervezés eredményeként Nádas Péter Kertész Imrével együtt elhagyni kényszerült kiadóját, a Rowohlt Berlin Verlagot, népszerűségük a könyvpiacon és a sajtóban is egyaránt töretlen maradt.

Nádas 1999-ig megjelent műveit, valamint az újabb fordításokat a Frankfurti Könyvvásárra még a hamburgi Rowohlt adja ki: „Ende eines Familienromans" (Egy családregény vége, Hildegard Grosche fordítása), „Buch der Erinnerung" (Emlékiratok könyve, Hildegard Grosche), „Der Lebensläufer. Ein Jahrbuch" (Évkönyv, Hildegard Grosche), „Minotaurus" (Minotaurusz, Hildegard Grosche), „Ohne Pause. Drei Stücke" (Takarítás, Találkozás, Temetés, Ilma Rakusa), „Liebe" (Szerelem, Christina Viragh), „Von der himmlischen und der irdischen Liebe" (Az égi és földi szerelemről, Magda Berg és Dirk Wölfer), „Heimkehr" (Hazatérés, Hildegard Grosche), de Nádas szintén 1999-ben megjelent könyvét – „Etwas Licht" (Valamennyi fény) – már a göttingeni Steidl jelenteti meg 182 fotóval, Gahse Zsuzsanna fordításában. Nádas Péter könyvei (Esterházy Péteréivel együtt) 2001-től a Berlin Verlagnál jelennek meg.

Néhány interjúról külön szeretnék említést tenni, közülük az egyik korai, Anton Thuswaldner készítette 1993-ban, kettőt pedig Eve-Marie Kallen 1999-ben. Mindkét kritikus rendszeresen figyelemmel kíséri a magyar író német pályáját, több interjút, beszélgetést készítettek vele, számos kritikát írtak Nádas műveiről. Thuswaldner az 1991-ben németül megjelent Emlékiratok könyvéről kérdezi Nádast, bevezetőjében összefoglalva a regény kritikai fogadtatását és magát a regényt. Amikor 1991-ben németül megjelent a könyv – vezeti be a beszélgetést –, felkavarta az irodalmi köztudatot, a kritikusok véleménye megegyezett abban, hogy ritka jelentős könyvről van szó. A regény egy belső történetet mond el, tudati, lelki eseményekről tudósít, mindezt azonban történelmi megvilágításban, a jelen időperspektívájának tükrében teszi, rálátást nyújtva századunk töréseire és katasztrófáira. Végül az érzékelés és a nyelv pontosságát emeli ki. Thuswaldner életrajzi vonásokat vél felfedezni a regényben, amit Nádas határozottan cáfol: véleménye szerint annyiban életrajzi a regénye, amennyiben nem létezik a világon olyan író, aki valamely módon ne a saját életét írná le. Az egyes szám első személy csak forma. Nádas írói módszerként említi, hogy mindent, amit a képzelete létrehoz, ellenőriz, megállja-e a helyét a realitás talaján. Az emlékezés, a fantázia és a tények összjátékáról folyik tovább a beszélgetés, az anyaggyűjtésről, az írói módszerről, Nádas önmagával szemben támasztott felelősségéről, a töredékesség ritmusáról, a szövegrészek motivikus kapcsolódásáról és elkülönüléséről, valamint a nyelvi zenéről és a mindebből kibontakozó egységről. 1999-ben Eve-Marie Kallen interjúiban a művek reflektáltsága, a kísérletiség, a jelen és múlt hangsúlyeltolódása a múlt javára kerülnek előtérbe, valamint a politikamentesen politikus mű létformáinak lehetőségei. A Nádassal készített interjúk körvonalazzák műveinek központi esztétikai, filozófiai, szemléleti, formai és szerkezeti jegyeit, ha szerzői „segítséggel" is.

A Frankfurti Könyvvásár alkalmából Thuswaldner 1999-ben négy szerzőt mutatott be (Esterházy, Kertész, Konrád, Nádas) cikkében. A Nádas-portréban Thuswaldner továbbra is az emlékezést tartja a művek fő és általános strukturális elvének, így az Egy családregény végében is ezt emeli ki: „Az emlékezés beszél el, mesél, ezért is követ a regény egy sajátos, egyéni ugrásokkal teli és asszociatív logikát. Az emlékezés kitágítja az időt, megkomponálja, azzá változtatja a tapasztalatokat, ami a legjobban megfelel számára, új hangsúlyokat teremtve. Az, hogy az emlékekben mi a fontos, a szubjektív faktor függvénye. Az emlékezés rendezi a múltat, szétszedi, újból összeállítja, éles vágásokkal és gyengéd átmenetekkel dolgozik. […] Az emlékezés tulajdonsága, hogy számára a múlt át- és feldolgozandó anyag csupán."

Bernád Ágoston Zénó 1999-es írásában a Rowohlt Nádas-összkiadásának egyes műveit elemzi a fotókötettel együtt. A cikk alcímében itt is megjelennek Nádas prózájának általános jegyei: kutatás, átültetés, áthelyezés. Ugyanakkor megjegyzi, hogy nemcsak a nádasi pillantás különlegessége kelt ámulatot az olvasóban, hanem „a látszatra mellékes részleteknél elidőző precíz nyelv, a gondolatritmus, a dolgok mély ismerete". Nádas ugyanis mindent megvizsgál, egyetlen hajszáltól vagy izzadtságcsepptől kedve az értelmen és szellemen át a hazáig és európai történelemig semmi nem kerüli el figyelmét. Ezért is ajánlja a szerző „csodálatos belépőként" Nádas szövegvilágába fotóalbumát, „ugyanis műveinek leíró képei számtalan esetben dokumentarista felvételként hatnak, ugyanakkor a kötet fotói epikai minőséggel bírnak".

Az „Etwas Licht"-kötetről írt kritikák zöme ezeket az elemeket hangoztatja. Kiemelik még fotó és szöveg elválaszthatatlan kapcsolatát, ugyanakkor az „önmagukért beszélő" fotók sikerültségét. A fekete-fehér képek fő motívuma a fény, a tárgyak, emberek és a fény kapcsolata, kontrasztjai. Az albumban megfogalmazódó Nádas-poétika, miszerint a világ kevés fényt visel el, ezért óvatosan kell bánni vele, a recenzensek számára meglepetésként hat, ugyanakkor a fényt a fotó írásmódjaként „használó" szerző kötetét egyöntetű elismeréssel fogadják. Wilfried Wiegand egy második Emlékiratok könyvének nevezi az albumot, noha megjegyzi: „a fotografált képek az albumban éppoly kevéssé »irodalmiak«, mint ahogyan a könyvben elbeszélt képek sem »fotografikusak«."

A 2001-ben a Berlin Verlagnál Doma Ákos fordításában megjelent regény, a „Schöne Geschichte der Fotografie" (A fotográfia szép története) már korántsem keltett olyan egyöntetű elismerést kritikusaiban, mit a szerző korábbi regényei vagy fotóalbuma. Dirk Schümer értetlenül áll a mű előtt, nincs hozzá megfelelő „kulcsa": a történetet, elbeszélést kéri számon rajta, valamint a címben jelzett mindhárom szót külön-külön, de egyben is: a szépet, a történetet és a fotográfiát, illetve azt, amit a szerző ígér, a fotográfia szép történetét. Ezzel szemben Jochen Jung, a Residenz kiadó egykori lektora épp mindennek hiányában látja a kötet erősségét. Felismeri a posztmodern vonásokat, a rájátszások és a pastiche központi szerepét a műben. A fotó és a szöveg kapcsolatáról így ír: „Természetesen mindig nagy a kísértés, hogy párhuzamot vonjunk irodalom és fotográfia között, és ebből a néhány szép következtetésből vezessük le Nádas munkáit. A két eljárás közötti különbség azonban sokkal nagyobb, mint hasonlóságuk, és az összehasonlítás egyébként is a műfaj-meghatározó specialisták dolga. Egy kép az egy kép, és a szöveg az egy szöveg. És ezt nem kell bebizonyítani." Ugyanakkor ő sem sorolja a kötetet a „nagyregények" közé, de kiemeli egyediségét. Werner Thuswaldner még egy műfajt megemlít kritikája alcímében: egy bizarr film kockáinak nevezi a könyvet. Szerinte a mű az olvasót a feltételezések világába vezeti be, ami feltétlenül igényli az aktív közreműködést. Az együtt játszásból keletkezik a szöveg, és maga a játék az izgalmas. Thomas Grob szerint is csupán mellékszerephez jut a történetmesélés. Groteszk jelenetek és képek rafinált összejátszásából keletkezik a mű, mely a végén szürreálisba fordul. A szerző utolsó mondatában találóan jegyzi meg: „a regény vastagabb, mint amilyennek látszik."

E néhány bemutatott cikk is bizonyítani látszik, hogy Nádas Péter művei „nagy falatnak" bizonyulnak a német kritikusok számára. Az Emlékiratok könyvével a szerző feladta a leckét a kilencvenes évek elején, mégis kialakult egy aránylag egységes megközelítési mód, amely alapján kritikusai eligazodtak a mű labirintusában. A további kötetekről szóló kritikák e beszédmódot követve nyilatkoztak Nádas műveiről. A tíz évre rá megjelenő A fotográfia szép története azonban csupán néhány recenzens számára jelentett valódi kihívást. Azok számára, akik otthonosan mozognak a posztmodern irodalom berkeiben, és akik képesek önfeledt pillantást vetni a modern európai irodalomra is.

Bernád, Ágoston Zénó: „Der Lebensläufer", in: Der Standard, Wien. okt. 9. S. 3.

Breitenstein, Andreas: „Selbstporträt mit Kamera", in: Neue Zürcher Zeitung, Zürich. 1999. Nr. 287. dec. 9. S. 33.

bs: „Immer halb im Schatten", in: Badische Zeitung, Freiburg. 1999. okt. 12. S. 19.

Gahse, Zsuzsanna: „Die Literatur lebt dort so stark wie kaum irgendwo", in: Literaturblatt für Baden-Würtenberg, Baden-Würtenberg. 1999. szept.-okt. S. 16-19.

Gahse, Zsuzsanna: „Sie wandern wieder", in: Freitag, Berlin. 1999. okt. 15. O. S.

Graf, Hansjörg: „Hommage an die Stille", in: Süddeutsche Zeitung, München. Nr. 237. 1999. okt. 13. O. S.

Grob, Thomas: „Gefrorene Leidenschaft", in: Neue Zürcher Zeitung, Zürich. 2002. jan. 12-13. 34.

Ingold, Felix Philipp: „Klare Sicht bei wenig Licht oder Wie ein schweres Messbuch", in: Basler Zeitung, Basel. 1999. Nr. 239. okt. 13. S. 11.

Jung, Jochen: „Der ingeniöse Ingenieur", in: Die Zeit, Hamburg. 2001. Nr. 47. nov. S. 17.

Kallen, Eve-Marie: „Wenn man nicht reflektiert, kommt der Balkan" (Interjú), in: Freitag, Berlin. 1999 Nr. 36. szept. 3. S. 16-17.

Kallen, Eve-Marie: „»Etwas Licht«", in: Kommune, Frankfurt a. M. 1999. Nr. 10. S. 53.

Kallen, Eve-Marie: „Mein Experimentierfeld bin ich selbst" (Interjú), in: Der Neue Pester Lloyd, Budapest. 1999. okt. O. S.

Nüchtern, Klaus: „»Einfach wie eine Ohrfeige«", in: Falter, Wien. 1999. Nr. 41. S. 3.

Menasse, Eva: „Vielweltig", in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, Frankfurt a. M. 2001. Nr. 193. aug. 21. S. 43.

Moritz, Rainer: „Schöne Lügen", in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, Frankfurt a. M. 2000. Nr. 113. máj. 16. S. 49.

(p.a.): „Dunkelkammer der Sprache", in: Tiroler Tageszeitung, Innsbruck. 2002. jan. 19-20. 6. o.

Schlosser, Christine: „Literatur aus der Mitte Europas", in: Tiroler Tageszeitung, Innsbruck. 1999. okt. 9-10. S. 9.

Schümer, Dirk: „In der Dunkelkammer der Geschichte", in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, Frankfurt a. M. 2001. Nr. 234. okt. 9. S. L. 4.

Thuswaldner, Anton: „Mich interessiert die Einheit und nicht eine einzige Seite" (Interjú), in: Salzburger Nachrichten, Salzburg. 1993. márc. 6. S. 24.

Thuswaldner, Anton: „Das totale Ungarn", in: Salzburger Nachrichten, Salzburg. 1999. okt. 9. S. III.

Thuswaldner, Werner: „Rätselhafte Schöne", in: Salzburger Nachrichten, Salzburg. 2001. aug. 11. S. 8.

Wiegand, Wilfried: „Der Mensch braucht die Finsternis", in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, Frankfurt a. M. 1999. Nr. 235. okt. 9. O. S.

Készült a Petőfi Irodalmi Múzeum Recepciós Adattára anyagának feldolgozásával.