Feleségemnek, Danielának,

nagyszüleim,

ªtefan és Virginia Theodorescu

emlékére

 

Félbehagyott történet

A két világháború közötti Slobozia* község illusztrációkkal ellátott történetének nagyszabású tervéből csak néhány fénykép maradt fenn, és talán még P. tanító úr bevezetőjéből pár oldal. A polgármesternek támadt ez az ötlete a tanítóval játszott ostáblaparti közben, P. házának udvarán, a lombsátor alatt, és a nagyapám, aki akkor kezdett fényképezni, készített róluk egy képet. A lokálpatrióta tanító felajánlotta, hogy megírja a szöveget, míg a nagyapám, hogy lefényképezi a község épületeit és személyiségeit. Az ő közreműködése nem volt teljesen érdekmentes: kellett neki egy papír a városházától, hogy pillanatfelvételeket készíthet a vásárokon és a búcsúkban. A tanító rábukkant a község eredetére. Senki sem tudta, hogy mennyire régi. A szájhagyomány szerinti történetben voltak kellemetlen állítások, amelyeket P. tulajdonképpen nem akart megemlíteni. Később meggondolta magát, kutatta a község régi nevét, amelyet sehol sem talált, vagy legalább valamilyen magyarázatot a nevére, amit a polgármester kérdése vetett fel: „Ilie úr, hogyhogy a mi településünk felszabadított cigány falu?”; „Hát, ha az volt…”; „És Ilie uram, hol vannak azok a felszabadított cigányok?” A tanító felsorolt néhány nevet. Nem voltak sokan: „Összekeveredhettek a románokkal, vagy elmehettek másfelé is”, „És minket, idevalósiakat is felszabadítottak?” A sötétbőrű nagyapámé volt a község péksége, de már elege lett belőle. Ezért kezdett el fényképezni. Ő már hallott róla, hogy „azelőtt” falun a kovácsok, a pékek, a muzsikusokról nem is beszélve, cigányok voltak. Ha nem volt földjük, valamiből meg kellett élniük. „Hallja, Fãnicã bá, maga túl kevéssel beéri. Azt mondom, csináljuk meg a község történetét, és nyomtassuk ki Bukarestben! Egy fényképalbummal együtt!” A községházával, a templommal, az iskolával, az emlékművel és a fontos emberekkel.

Egy hét alatt ªtefan Theodorescu úr, a sloboziai fotóművész mindent lefényképezett, még az őrsparancsnokot is, pedig az nem is volt odavalósi. A képek nem sikerültek valami jól – a fotóművész egyelőre a búcsúkban készült pillanatfelvételekkel elsajátított kézügyességével még nem volt az előhívás minden titkának birtokában. Az egész település a községházához vonult, hogy megtekintse a képeket. Fãnicã úr a községháza lépcsőjén mindenkit lefényképezett. A pópa állt középen, de a polgármester azért jobban látszott. Ott volt még a jegyző, a bábaasszony, a tanító fiatal felesége, és fent balra, vasárnapi öltözetben és kinyújtott nyakkal, az a nyomorult Papuricã, a hal- és rákkereskedő. Ez házról házra járt a gyékénykosarával, reggelente halat, délután rákot árult.

Ilie úr, a tanító meglátogatta otthon az öregeket, és kikérdezte őket, hogy mire emlékeznek. Különösebb erőfeszítés nélkül végigböngészte az egyházi lajstromokat és vette a bátorságot, hogy írjon Nicolae Iorgának. Rábukkant néhány szálra, miszerint a falut vagy Kiszelev oroszai nevezték el így, vagy az innen eltávozott cigányok mondták, hogy őket szabadon bocsátották, de egyik se biztos. Dolga végeztével Fãnicã bá eladta a pékséget, és a fényképezésből összegyűjtött pénzzel liciten megvásárolta a medgidiai állomás restijét. A tanítót tévedésből az arcvonalba küldték az orosz frontra, mert összetévesztették egy legionáriussal, mivel ugyanúgy hívták őket. Ennek a lokálpatriótának a neve nem került fel a sloboziai hősök emlékoszlopára, csak abban a levélben szerepelt, amelyben az ifjú P. asszonyt értesítették, hogy a férje elesett a harcmezőn.

 

 

A bőség jele

 

Mintha azelőtt is mindig kocsmáros lett volna, úgy ugráltatta Fãnicã a pincéreit és rendelte el, hogy mit főzzenek a szakácsnék! Virginica nagysád csak ámuldozott. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a medgidiai állomás restije az övék. Olyan viharosan történt. Aznap, amikor megnyerte a licitet, Fãnicã pezsgős bankettet rendezett, a dús fröccsöket és a „tulajdonképpeni” licitálást nem számítva. Stelian úr, aki addig vezette a vendéglőt, nagyon iparkodott, amíg Fãnicã rá nem nevetett, ahogy a pókernél szokott. Ráment a láp melletti földje, a háza, a fele péksége, pedig a vendéglőbe még egy kanalat se vettek. A bankett előtt Fãnicã táviratozott Pascunak, a feteºti boltos barátjának, és elkezdett italozni. Stelian úr koccintott vele, és szedelőzködött: „Azért csináltuk meg Nagy-Romániát, hogy ti kaparintsátok meg, te paraszt!” Fãnicã megragadta a karját. Mégis mennyiért adná el neki a vendéglő berendezését? Inkább elégeti, akkor se adja el neki, vésse az eszébe!, felelte Stelian úr. „Megveszem, Stelian bátyám, és együtt égetjük el! Én asztalt, széket Bukarestből hozatok!” Ezzel sikerült annyira megpuhítani, hogy eladta neki a szódásüvegeket és a rendelésre készült, sörcsappal ellátott bádogpultot. Amikor három nap múlva megérkeztek Medgidiára a Pascu által felfogadott mesteremberek kicsinosítani a vendéglőt, hogy minél bukarestiesebb legyen, és az első meg a másodosztálya között ne csak árban legyen különbség, hanem az első osztályon legyenek olyan cifraságok, hogy még a tehetősebb városi népek is betérjenek oda egy-egy pohár mellett elbeszélgetni. És a peronon, amíg a vonatok megállnak, hogy a mozdonyt feltöltsék vízzel, legyenek kint az inasok a pereccel, süteménnyel és limonádéval. A legjobban fizetett ember semmit se csinált, csak lábatlankodott a mesteremberek között. Hagyd békén, Virginia, mert az Seruzi úr, az építész, és azért szedeti ki az ablakokat, hogy megnagyobbítsa őket. Fãnicã nem avatkozott a dolgába, csak egyetlenegyszer mondta neki, hogy azért ő mégse kimondottan luxusvendéglőre gondolt. Az olasz megfenyegette, hogy otthagyja a francba, úgyhogy Fãnicã engesztelésképpen őt is megtanította néhány titkos pókerfogásra. Seruzi úr, a balszerencsés kártyajátékos, el volt ragadtatva, és hátba vágta a munkásait, hogy ugyanazért a pénzért bekeretezett tükröket is szereljenek a falakra, amitől aztán az állomás restije Medgidia legnagyobb vendéglőjének látszott. Egy héttel a nyitás előtt Fãnicã Konstancára ment pincérekért és egy szakácsnőért. Az egyik kikötői kocsmában rátalált Ionicára, aki annak idején még Jaques néven az Orient Expressz utasainak szolgált fel, amíg egy francia nő be nem panaszolta, hogy minősíthetetlenül pimasz ajánlatot tett neki. Ionicã vállalta, hogy pár hónapig Fãnicã vendéglőjében dolgozik, azzal a feltétellel, hogy a többi pincért ő választhatja meg. Az ünnepélyes megnyitás előtti napon a tulajnak is elmondta, milyen szabályok voltak az Orient Expresszen, hogy ő is tudja, mit kell elvárni a személyzettől. A szakácsné, egy gömbölyded erdélyi asszony istenien főzött, ha éppen nem itta le magát. Az ünnepélyes megnyitást november 9-ére tűzték ki, de Florica asszony ezzel nem értett egyet. Fãnicã, a kilences szerencsétlen szám. Megterítették az asztalokat, kirakták a pezsgős- és borosüvegeket a söntés mögötti polcokra, és lefeküdtek a hátsó szobában a matracokra, a pincérekkel és a szakácsnéval együtt. Éjjel három órakor a szakácsné sikoltozni kezdett, hogy mozog a föld. A vendéglőben pedig szétrobbantak a pezsgősüvegek. Fãnicã felriadt álmából, szó nélkül megragadta Virginicát, és átvonszolta a vendéglőbe. A polcokról lezúdultak az üvegek, az egyik falitükör ripityára tört. „Ember, ez Isten csapása, amiért kocsmát nyitunk!” „Menj már, asszony. Ez bőséget jelent!” Reggel az állomás távirdásza bejelentette, hogy Bukarestben összedőlt a Carlton szálloda.

 

 

Raul, a jótevő

 

Az istentiszteletet nem lehetett elkezdeni. A templom udvaráról egyre durvább lárma hallatszott. Akik nem fértek be, és sokan jártak így, tiltakoztak, és követelték, hogy a megboldogultat vigyék ki az udvarra. Akik már reggel helyet foglaltak maguknak a templomban, méltatlankodtak. Az istentiszteletet a templomban, nem az udvaron kell megtartani. A három pap, akik azért jöttek, hogy megadják a végtisztességet Raul Barbãlatãnak, egyik sarokból a másikba somfordáldtak. Az istentisztelet után következtek a beszédek, majd a legionáriusok ájtatos menete, egészen a temetőig. Caludi uraságot nézték, a gondnokot, aki a karzaton a felesége mellett várakozott. A gondnok üres szemmel bámult. Stelian úr, a legionáriusok vezetője a felesége nélkül jött, odaintett a papoknak, hogy az udvaron tartsák meg az istentiszteletet. Aztán érces hangon kiadta a parancsot: „Tíz bajtársat a ravatalhoz!” A zöld inges bajtársak helyet csináltak maguknak a tömegben. Négyen vállukra emelték a koporsót, a többiek, hatan elindultak a ravatallal a kijárat felé. Elöl Stelian egyetlen pillantására utat nyitottak nekik, bár a tiltakozó zúgolódás még mindig nem csitult.

Ahogy megjelent a templomajtóban, mögötte a vállukon koporsót tartó bajtársakkal és a ravatalt hozókkal, az udvaron felzúgott az elégedett moraj.

Raul Barbãlatã tanár hosszú évek óta a város szellemi és kulturális vezetője volt. Széleskörű műveltségét csak az ortodox egyház papja, az imám és Tase könyvesboltos tudta értékelni. A Sorbonne-on szerzett summa cum laude doktorátus után, ahelyett, hogy Bukarestben telepedett volna le, mint Medgidia több kiváló elméje, Raul visszatért a városba. Cikkeket és verseket írt Nichifor Crainic úr Gândirea című lapjába, felolvasott Lovinescu úr irodalmi körében, és ezzel elismerésre is szert tett, de ő fiatalos lendülettel úgy gondolta, az ő küldetése szülővárosának kivívni a Dobrudzsa szellemi fővárosa rangot. Előadásokat tartott Konstancán és Tulceán, és elment Cadrilaterbe is, hogy felélessze a románosítás pislákoló lángját. Kulturális egyesületének, a Dobrudzsa Hangjának még Cernavodán és Babadagban is volt kirendeltsége, ezeken a kis helyeken, ahová csak évente egyszer járt el ülésezni a helyi értelmiséggel. Megtagadta, hogy bármely pártba belépjen, és amikor Nicolae Iorga meghívta Bukarestbe, mert meg akarta ismerni, és megyei prefektusi állást ajánlott fel neki, tisztelettel megköszönte, de nem hitte, hogy a miniszterelnök úr megszünteti a hivatalok korrupcióját, és nem volt hajlandó beállni a korruptak közé. Ez volt az ő nagy pillanata. Két évvel később kulturális egyesülete kirendeltségeinek tagjai beöltöztek a legionáriusok zöld ingébe, és minden szellemi energiájukat menetelésre és munkatáborokra fordították a közösségük és a Kapitány népszerűsítése érdekében. Barbãlatã nem fogadta el a Kapitány ajánlatát, hogy csatlakozzon hozzájuk, pedig a barátja, Caraeni közvetített. Raul megértette a fiatalok türelmetlenségét és elégedetlenségét az egyesületében, ők a politikában látták saját érvényesülésük és a megye felemelkedésének legrövidebb útját. De ha neki nem volt bizalma a politikai állásfoglalásban, mit tehetett? Azért alapította meg a Dobrudzsa Hangját, hogy az alakuló értelmiség és a tanulni vágyó fiatalok, akik ahhoz a párthoz csatlakozhattak, amelyikhez akartak, dugják már össze a fejüket és lendítsék fel a megyét. Barbãlatã nem volt szabadkőműves, ahogy sokan hitték róla a városban. Rejtőzködő szocialista sem volt, ahogy a legioniáriusok híresztelték, hogy végleg kivonják a befolyása alól az egyesület tagjait. Ellenben meg volt győződve, hogy Dobrudzsának és az országnak szüksége van arra, hogy az embereknek eszményeik legyenek, vitatkozzanak és egyezzenek meg a követendő politikáról és a jövőről. Raul véleménye szerint nem volt sok vesztegetni való idő. Egy héttel azelőtt bérelt autóval körútra indult az egyesülete részlegeihez. Tulceán a maradék hívei megkérdezték tőle, hogy nem volna jobb, ha ő is a legionáriusokkal tartana. Barbãlatã ezt meg sem hallotta: a fiatalok nem tettek rá jó benyomást! Bár már esteledett, beszállt az autóba, és elindult Medgidia felé. A sorsa vagy két kilométerre a várostól érte utol. Az autó az árokba fordult és felborult. A sofőr elismerte, hogy elaludt a volánnál, de ő néhány karcolással megúszta, a szélvédő megsebezte az arcát. Barbãlatãnak kicsavarodott a nyaka, különben semmi sem látszott rajta, mert hátul ült.

Az istentisztelet végén Stelian úr beszédet mondott a város szellemi jótevőjéről. Ha nem történik ez a szerencsétlen baleset, akkor polgártársunk elfogadta volna, hogy szellemi irányítója legyen az egyetlen mozgalomnak, amely olyan Romániát teremt, mint az égen a szent Nap! Miközben hallgatta, a vizsgálóbíró suttogva megkérdezte Pomenea őrsparancsnoktól, hogy a sofőr véletlenül nem volt-e szintén legionárius. A rendőr bólintott, hogy de igen. Amikor a beszédek véget értek, és a városi halottaskocsit behúzták az udvarra, a bajtársak kifogták a lovakat, és ők léptek a helyükre, a többiek hátulról segítettek a halottaskocsit a temető felé tolni. És a „Szent legionárius ifjúság”-ot énekelték.

 

A szerződés záradéka

 

Két napra rá, hogy Fãnicã megnyitotta a vendéglőjét, elindult sétálni a városban. Hűvös, esős délután volt. A főutca elég kihalt. Pomenea, a rendőr járta a körútját, néhány kóbor kutya, egy fát szállító fuvaros, iskolából hazatérő gyerekek és egy vadászruhás férfi fiákerben. A Traian szálló, apró üzletek, egy patika, pár száz méterre egymástól két pékség, a városháza, a közösségi ház és városi bálterem, két kocsma, a bíróság, egy fényképészszalon, még egy szálloda, a dzsámi, közöttük itt is, ott is házak. A domboldalon a török negyed, ott az utcák mentén ablaktalan házak. Szintén a dombon állt magányosan egy hosszú ingatlan, a Kopasz, míg lent a völgyben a gyalogezred hadtestjének barakkjai. A Kopaszban két részleges bordélyház működött. Egyik a tiszteknek, hátsó bejárattal, a másik a közlegényeknek, amely elölről nyílt. Ezen az első medgidiai körútján Fãnicã olcsón bérelhető házat keresett a családjának és az övéinek, vagyis a pincéreknek és a szakácsnéknak. Az állomás mellett ki is nézett egyet, de Tudoricã, az állomásfőnök azt tanácsolta, tegyen le róla. A tulajdonosnő tiszta bolond. A ház több éve lakatlan, mégse törték be az ablakait és nem feszítették fel az ajtóit. A függetlenségi háború után ebben a házban vert tanyát a nyomorúságos, török mezővárosba száműzött hadtest és tisztikar parancsnoksága. Már senki sem emlékezett, ki és hogyan építette ezt a házat, de az örökösnőnek majdnem ugyanaz volt a neve, mint Scipion őrnagyé, a sereg mostani parancsnokáé, csak őt Scipionénak hívták. A tulajdonosnő mindenkit elutasított, aki addig ki akarta bérelni a házát, nem akarta akárkinek kiadni.

Amikor Fãnicã visszatért a sétából, azonnal táviratozott Scipione nagysádnak, és a választ is kifizette. Válasz helyett három nap múlva a délben érkező bukaresti vonattal maga Scipione nagysád jött, mély gyászban. Az inasa hozta utána a bőröndjét, az inas is feketében, és vékony, kasztrált hangon ő szólt az asszonya helyett: „Ki az a ªtefan Theodorescu úr, aki Maria Scipione nagysáddal akar beszélni?” Fãnicã éppen a vendéglőben tartózkodott, amikor az inas feltette a kérdést, de úgy tett, mintha nem hallaná. A hátsó ajtón gyorsan kisietett a peronra, hogy fogadja Scipione nagysádot: „Drága asszonyom, micsoda megtiszteltetés, nem vártam volna, hogy személyesen idefárad!” Az özvegy arra kérte, hívjon fiákert, amivel megteszi azt a kétszáz métert az állomás peronja és a Traian szálloda között, és kerítse elő az emberét, hogy a bőröndjét a szállására vigye. Fãnicã bement a vendéglőbe, és szólt az inasnak, hogy mi a dolga. Aztán visszatért az özvegy Scipione nagysádhoz, és meghívta a vendéglőjébe egy kis kóstolóra. Az asszony úgy negyven körül lehetett, a maga harmincöt évével Fãnicã, ez a gáláns, kék szemű, sokat ígérőnek látszó úr asztalhoz ültette – tyúkhúslevest, sültet hozatott a hosszú útról jött hölgynek, a fagylaltot nem ajánlanám, helyette talán egy flambírozott palacsintát, tisztelt asszonyom? A bérleti szerződést este írták alá, kettesben, a hölgy hotelszobájában, több mint három órás tárgyalás után. Később, amikor már hűséges és megbízható barátai voltak a városban, Fãnicã erről nem mondott egyebet, csak annyit, hogy egy valamirevaló özvegyasszony nem adja meg magát egykönnyen. Fãnicã még vagy két évig folyton Bukarestbe utazgatott, hogy megbeszéljék a szerződés némelyik vitatott részletét. Ha késett, érte jött az özvegy szomorú és hajthatatlan inasa: „Scipione nagysád fel akarja bontani az önnel kötött bérleti szerződést, Theodorescu úr.” Ahogy meglátta a vendéglőben a tulajdonosnő komiszárját, Virginica asszonynak sem volt már nyugta: „Menj, nézd meg, Fãnicã, mit akar az a bolond nő!”

 

 

A zsebóra

 

Zsebes, akit Könnyű Kezűnek is neveztek, minden szempontból úriember volt. Micsoda öltönyök és micsoda kalapok! Szürke kamáslis cipő, finom bőrkesztyű, elegáns fekete sétapálcával számolta a lépteit. Ionicã pincér még az Orient Expresszről ismerte, ahol megmotozták, amikor zsebtolvajlással gyanúsították. Mivel úriember volt, nem csinált belőle botrányt. Közömbösen, hidegvérrel hagyta, hogy megmotozzák és átkutassák. Táviratban tett panaszt a vasúttársaság ellen. Bocsánatkérő levelet és tetemes kártérítést kapott. Ez után a sértő bánásmód után Zsebes többé nem szállt fel az Orient Expresszre. A vonatokon, amelyeken utazott, mindig kizárólag első osztályon, mégis eltünedeztek a pénztárcák és a zsebórák. Követni kezdte a rendőrség. Hetente egyszer, különböző időpontokban leszállt Medgidián a vonatról. Csomagja nem volt. Ionicã azonnal megterített neki egy asztalt, külön neki, a pezsgősvödörben Mott pezsgővel. Először hozott egy kis étvágygerjesztőt olajbogyóval és egy kupica cuj-kát. Ezután jött a csorba, amit Zsebes egy fél citrommal még megsavanyított. A sültet véresen fogyasztotta, a hús sütését maga Ionicã ellenőrizte és az óráját figyelve fordította meg a rostélyon, a szelet két ujjnyi vastag volt és akkora, mint a tányér. Zsebes gondosan megborsozta, késhegynyi vajat tett a közepére, és kicsavarta rá a citrom másik felét, amit szalvétába fogott, nehogy összepiszkolja a kesztyűjét. Ráérősen, kenyér nélkül evett. A sülthöz megivott két pohár pezsgőt. Rágyújtott egy görög cigarettára, és a semmibe bámulva diszkréten a fogát piszkálta. A többi vendég közül sokan ismerték látásból. Odaköszöntek neki; tartózkodóan fogadta, nehogy véletlenül valamelyikük közelebb húzza a székét. Néha a városban maradt, az állomás melletti Traian szállodában, de aztán hirtelen megint felszállt valamelyik bukaresti vonatra, mintha az utazásának egyetlen célja az lett volna, hogy ebben a vendéglőben megvacsorázzon és Ionicã szolgálja ki.

Az utóbbi időben a városban az emberek a háborúról és a zöld inges hazafiak új államáról beszéltek, és azt kérdezgették, mit csinál majd a Tábornok, miután Károly király az ő Lupescunéjával elmenekült az országból. Scipion őrnagy szerint a Saint-Cyrban abszolvált Tábornok a kezében tartja az adu ászt. Zsebes felbukkanásai a vendéglőben csaknem észrevétlenek maradtak. Vonatszámra jöttek az erdélyi és besszarábiai menekültek, akik azt se tudták, hová, merre menjenek. Sokan fejvesztve szálltak le a vonatról, és a következő konstancai vonat érkezéséig a váróteremben vagy a peronon tolongtak.

Zsebes mind szomorúbban ült be a vendéglőbe a törzsasztalához. A rendőrség razziázott a vonaton, de amit tényleg elfogadhatatlannak tartott, az az volt, hogy akkor is fogva tarthatták, ha nem találtak nála semmi bizonyítékot. Elhagyta volna az országot, de hová menjen? Mindenhol háború dúlt vagy már a küszöbön állt. Amerika nem vonzotta. Ionicã éppen az asztalra tette az étvágygerjesztőjét. Belépett a vendéglőbe három férfi, két rendőr meg egy civil, utóbbi kinyújtotta karját Zsebes felé. A vendéget nyugodtan, sietség nélkül vállon veregette, maradjon nyugton, azzal beleszúrta a fogpiszkálóját egy szelet téliszalámiba. A rendőrök az asztaltól vitték el. Mielőtt kiment velük, Zsebes kérte a számlát, és fizetett. Éjjel, amikor levetette a fekete pincéröltönyét, Ionicã érezte, hogy van valami a felső zsebében. Egy zsebóra, leszakadt lánccal. Svájci aranyóra. Zsebest másnap reggel kiengedték. Betért a vendéglőbe, hogy megigya a kávéját, amíg jön a bukaresti vonat. Ionicã remegve nyújtotta neki az órát. Nem fogadta el: nem az övé, és miért ne lehetne Ionicáé?

 

 

A város illata

 

Marcel úr eladta a boltját! A házát és a földjét is eladta. Nem akart többé Medgidiá-ban élni, és sehol ebben az országban. A város egyetlen ékszerésze Palesztinába készült, vagy Amerikába – nem lehetett tudni. A város hölgyei, még azok is, akik rokonszenveztek Stelian úr hazafiaival, duzzogni kezdtek. Marcel készítette a jegygyűrűiket, nála vásárolták a fülbevalóikat, gyöngyeiket, nyakláncaikat és medáljaikat. Drágán dolgozott: konstancai és bukaresti megrendelései is voltak. Párizsban tanulta ki a mesterséget. Az ékszerekről rajzokat cserélt még három főváros – London, Párizs és Bécs – ékszerészeivel, ugyanolyan zsidókkal, mint ő, akik hallani sem akartak a cionizmusról. Marcel apja, a tekintélyes medgidiai polgár a Ben Iatan nevet Dobrogeanura románosította. Egy ideig, hogy zavart keltsen, mind a kettőt használta. Marcelt, egyetlen fiát, második gyerekét a három lány között, tizenkilenc éves korában kiküldték a frontra. Egyik fülére süketen, kitüntetéssel tért haza. Ben Iatan-Dobrogeanu Párizsba küldte, hogy megszabadítsa a süketek mogorva szomorúságától, és a családi vállalkozás se menjen tönkre. Marcel párizsi mestereinek ajánlásaival és egyik mestere unokahúgával tért haza, akivel indulás előtt összeházasodtak. Ben Iatannak semmi kifogása nem volt Marguerite ellen, de Marcel legalább értesíthette volna, hogy menyet hoz a házhoz. Boldog volt, hogy a fia egy ilyen büszke nőt hozott a családba, de szenvedett attól, hogy semmi beleszólása nem lehetett ebbe a mariage-ba. Nem lehetett tudni, hogy a rossz szíve vitte el, vagy a boldogság, hogy Marcel rokonságba került a legnevesebb ékszerésszel. A vörös hajú, energikus Marguerite magániskolát nyitott Konstancán, francia tanítónőkkel. Marcel párizsi légkört vitt a medgidiai üzletbe, amikor Ben Iatannak már alig voltak kuncsaftjai, annyira lefoglalta a föld és a városi hivatalos teendők – volt köztük fizetett és volt köztük tiszteletbeli is –, úgyhogy egy hónap múlva Marcel már alig tudott eleget tenni a megrendeléseknek, és várólistát vezetett be. Marcel felvett volna inasokat, de honnan? Egyedül dolgozott, reggeltől késő éjszakáig. Az első gyereke, akit Marguerite szült neki, lány volt. Judithnak hívták, Marguerite anyja után. Két évenként egymás után megszületett a fiú, Beniatan, a lány, Rachelle, az ő neve kompromisszum eredménye volt, viselje Marcel anyja nevét, de Marguerite kívánsága szerint mégse hangozzék románosan. Amikor iskolába kellett járniuk, Marguerite-nak eszébe sem jutott, hogy máshol is tanulhatnak, mint Párizsban. Miután a németek elfoglalták Párizst, mind a három gyereket hazahozta. De éppen akkoriban firkálták Marcel kirakatára, hogy „Le a zsidókkal!”, vagy „Ne vásároljatok tőle!”, vagy „Kiszívtad a vérünket!” A városi hölgyeknek semmi kifogásuk nem lett volna a firkák ellen, de amikor meghallották, hogy Marcel el akar menni, felháborodtak. Mégis kinek képzelik magukat ezek a legionáriusok? Még Stelian felesége is fellázadt. Ha a férje elfelejtette is, hogy Marcel készítette a jegygyűrűjüket, amit a kisujján visel, meg a nyakkendőtűjét, ő azért még nagyon is jól emlékszik. Stelian úr szájon vágta, pont azzal a kezével, amelyen a jegygyűrűjét hordta, az egyik legénye is jelen volt azok közül, akik körülötte őrködtek, amióta Caraenit megölték.

És ha tetőtől talpig aranyba öltöztette volna az a zsidó, neki akkor is kötelessége kivonni őt a forgalomból.

Egy hét múlva Marcel, Marguerite és a gyerekek felszálltak a kora reggeli konstancai vonatra. Onnan hajóval akartak továbbmenni Isztambulba. Ahogy a vonat elindult, Marcel kidugta a fejét az ablakon, és még egyszer utoljára beszippantotta a város illatát, amelyet örökre elhagyott, ottmaradt a háza, a szülei a török temető melletti apró temetőben, a katonai kitüntetését, útban az állomás felé, a városháza portásánál hagyta, hogy feltétlenül adja át a polgármesternek.

 

 

A vizsgálóbíró farkaskutyái

 

Stelian úr megtudta, hogy a bíró vizsgálatot akar lefolytatni ellene. Egyik nap meglátogatta a bírót, a látogatás nem tartott sokáig. A vizsgálóbíró különben jámbor kutyái a kapuig kergették. Nem voltak harapósak, de ha a vizsgálóbíró nem szólt rájuk, ráugrottak az emberre, és földre teperték. Stelian nem szólt semmit. A korához képest fürge lábú volt. Pár nap múlva egy éjjel a két farkaskutyát vadászpuskával lelőtték, miután valakire rátámadtak a kerítés mögül. „Mekkora veszteség ez a bírónak!”, mondta Stelian: neki pisztolya van, és rendben vannak a papírjai. A lakásában nem tartott vadászpuskát. A vizsgálóbíró saját kezével temette el a kutyáit az udvar végében. Kölyökkoruk óta nála voltak, és ha kiment sétálni a főutcára, pórázon vezette őket. Amikor a városban megtudták, hogy Jacot és Rexet megölték, még Stelian barátai közül is sokan felháborodtak. „Máma megnyúzzuk a kutyákat, holnap majd a gazdájukat nyúzzuk meg!”, mondta Mardare, a szűcs. Nem akarta elhinni, hogy Steliannak bármi köze volna ehhez a sötét ügyhöz. Feltételezése szerint az a paraszt, aki most az állomásnál kocsmáros, lefizetett valakit, hogy kompromittálja a város tekintélyes emberét. Azzal érvelt, hogy amíg az új kocsmáros nem jött a városba, Medgidián olyasmi nem fordulhatott elő, hogy kutyákat lőjenek agyon a kerítés mögött. Két nap múlva váratlanul lángra lobbant a szűcsműhelye. Szintén éjjel. Pomenea, a rendőr éppen arra tartott éjjeli őrjáratot, de mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy elmondja, mi történt, Mardare már kiabált, hogy Fãnicã Theodorescu felgyújtotta az üzletét! A szűcsműhely nem volt messze az állomástól. Fãnicã odament megnézni, mi történt. Mardare, amikor meglátta, nekiugrott: „Örvendezni jöttél! A saját kezemmel öllek meg!” Akadtak támogatói is, akik már rázták az öklüket Fãnicã felé, és közben körülfogták. Pomenea a pisztolyával a levegőbe lőtt, hogy szétrebbentse őket, de ezzel még jobban felhergelte a bandát: „Le is akarsz lőni, te!” – bőszült fel Mardare –, és szorongatni kezdte Fãnicã torkát. A rendőr, az Atyaúristen embere, a botjával közéjük állt. Nyugodtan tarkón vágta őket, hogy megszédüljenek, a szűcsnek még be is húzott egyet, amitől az elájult. Mardare boltja úgy égett, mintha a tűzoltókocsikból pumpált vízzel szítanák a tüzet. Fãnicã az ütésektől kótyagosan lehajolt, hogy felemelje a szűcsöt, de Ionicã, a pincér, aki Virginica nagysád furcsa előérzetétől vezérelve („Menjen, Ionicã, nézze már meg, mit művel az az ember!”) utánajött, még idejében lefogta a kezét, miközben ordított, hogy „Vizet hozzanak!”, és kivonszolta azok közül, akik eldöngették. Azon az éjszakán a vendéglő ablakait kövekkel mind betörték. Virginica nagysád sírva és felháborodva rohant az állomásfőnöknéhez, hogy azonnal értesítse, ahogy tudja, Konstancán a csendőröket! Fãnicã ivott egy korty kávét és egy kancsó bort, hogy helyrejöjjön a veréstől, és fiákert rendelt a peronra. Elment Vasileért, az üvegesért, aki a városszéli kovácsműhely mellett lakott. Amikor meghallotta, mennyi pénzt kap hat ablakért, Vasile álmosan a hálóingére rögtön fölkapta nadrágját. A fiáker felhúzott ernyővel várakozott az üzlet előtt, amíg Vasile összeszedte az üveglapokat, a szögeket és a gittet. Korán reggel, mire az első vonat befutott, a vendéglő ablakai a helyükön voltak, Fãnicã meg a pincérei botokkal felszerelkezve álmatlanul őrködtek a peronon. A szél odahozta Mardare leégett szűcsműhelyének perzselt szőr szagát. Az Atyaúristen emberének, Pomeneának csak reggel felé sikerült felvilágosítania a károsultat, hogy akik betörték a kirakatot és petróleumos üveggel felgyújtották az üzletét, mind a négyen Stelian, a barátja boltossegédei voltak.

 

 

A pisztoly

 

Egyik éjjel, ahelyett, hogy ágyba bújt volna, Fãnicã elővette a sifonérból a legkisebb fényképezőgépét. Annyiba került, mint egy tenyészló, de tízszeresen viszszahozta az árát. Ez a kis fekete játékszer eszébe juttatta, hogy még egy évvel azelőtt gondtalanul járt a búcsúkba és vásárokba, ahonnan egy csomó pénzt hozott haza, miközben otthon a pékség is biztosan jövedelmezett. A vendéglős üzlet is beindult. Még ha nem is a reményei szerint, ahogy Slobozián tervezte, de nyereséggel. Vasile, az üveges neki köszönhetően szép pénzhez jutott. Hetente háromszor kellett üvegeznie a vendéglőben és a lakásán, annak ellenére, hogy Pomenea és a csendőrei meghosszabbították az őrjáratot az állomás peronján. Azért jött ebbe a városba, hogy itt maradjon, de kezdett rájönni, hogy nem tud már sokáig kitartani. Miután Caraeni tanárt megölték, meglátogatta a vizsgálóbírót, aki azt tanácsolta, legyen óvatos és vásároljon magának pisztolyt. Pár hónapja a vizsgálóbíró is felfegyverkezve járt. Bukarestben, Antonescu szeme előtt, sokkal rosszabb volt a helyzet. A legionáriusok mindenhová bejuttatták az embereiket. A vizsgálóbíró azt gyanította, hogy a Tábornok tudtával mehetnek a saját fejük után. Végleg megszabadultak a királyhoz és a kamarillához hű emberektől, ő meg úgy tesz, mintha nem tudná elkapni a tetteseket. Talán fél tőlük, vetette fel Fãnicã. Hogy Antonescu félne? Nem, Theodorescu úr, ez nem fél senkitől. És annak, hogy ő tisztességes törvénytisztelő ember hírében áll, még nagyon megisszuk a levét. Hacsak meg nem buktatják a legionáriusok, de annak majd még jobban megisszuk a levét.

A kocsmáros megvette a pisztolyt, de nem mutatta meg a feleségének, nehogy megijessze. A vendéglőben tartotta, az egyik szekrényben, amihez csak neki volt kulcsa, így olyan volt, mintha nem is lenne. Scipion őrnagy, aki kezdett a vendéglőjébe járni vacsorázni, meghívta a laktanyába egy ostáblapartira. A parancsnok nem avatkozott bele a városi acsarkodásokba, de azt sem akarta látni, hogy valaki hagyja magát megfélemlíteni a legionáriusok erődemonstrációitól. Megüzente Steliannak, éppen az egyik csapatbeli szimpatizánsával, nehogy még egyszer be merjen törni akár egyetlen ablakot, amikor ő ott tartózkodik. Stelian visszaüzent, csodálkozik, hogy tiszteletreméltó román létére, Antonescu tábornok hadseregének tisztjeként Haikishoz hasonló zsidókkal és a legionáriusok ellenségeivel kocsmázik. Az őrnagy nem a közvetítőn keresztül válaszolt neki. Másnap, amikor a főutcán sétált, és találkozott Steliannal, tanúk jelenlétében a szemébe mondta, hogy vén szarháziakra nem használ ostort, csak pórázt, mivel kutyája már úgysincsen. Egy hét múlva Scipion lova lesántult. Az őrnagy megvizsgálta a lábát. Nem látott rajta semmit. Aztán felemelte a patkót a beteg lábon. És meglátta benne a kampósszeget. Ő maga húzta ki a kovácsműhely fogójával. A ló, amit ő tört be lovagláshoz, nem vetette le a nyeregből, pedig a hüvelyknyi kampósszöget pont azért verték a patkójába.

Scipion titokban faggatózott a seregben, amit megtudott, csak ő tudta, de ha még ő is megjárhatja, akkor Fãnicã hogy védekezhetne?

Fél évig nem merte hazahozni a gyerekeit. Slobozián bekvártélyozta őket egyik barátjához. Szívesen elment volna ő is, bárhová, de a kocsma nem az övé volt, úgyhogy nem adhatta el. Majdnem mindenét elvesztette volna.

Minden reménysége a kicsi fényképezőgépében volt. Ha senki sem tudja elfogni azokat, akik betörik a vendéglő ablakait és őt megverik, majd ő megpróbálja elkapni őket a fényképükkel, ahogy éppen kifutnak a peronról. Az ő Virginicája hanyatt fekve aludt és halkan horkolt. Már egy hónapja hozzá se ért. A feleségét szinte sohase hevítette a vágy, és most már őt se nagyon.

 

 

Amikor Párizs elesett

 

Éjszaka kurjongatás hallatszott a városban. Ezek a szaros franciák elvesztették Párizst! A Fürer bosszút állt Németországért. És a fiatal legionárius ország vele van! Mivel a gárdisták közül egyedül Stelian úrnak volt rádiója, egy Telefunken, a város polgárainak nemigen volt bizalmuk a boltossegédei által terjesztett hírekben, annak ellenére, hogy az utóbbi két hónapban sorra beigazolódtak. De reggel, amikor az újságok is megjöttek, már nem volt mit mondani. Párizs elesett. Scipion őrnagy felkészült a hírre. Nem ő volt az egyetlen. Az állomásfőnök valami csodára várt. A vizsgálóbíró attól félt, hogy Párizs után a németek Londonba is bevonulnak. Az imám, neki is volt rádiója, a dzsámiban azt mondta a híveinek, hogy tartsák távol magukat az eseményektől, de magánemberként nem titkolta csodálatát a nagy hódító iránt. Ám amikor meghallotta, hogy a németek elfoglalták Párizst, mégiscsak kételkedni kezdett abban, hogy a nagy hódítót Allah vezérli.

Fãnicã kocsmáros nem tudta, mit gondoljon. Ha háború, valakinek győznie kell. És ha nem lett volna az az összetűzése Stelian úrral, elismeri, hogy ő is csodálja azt az embert, aki egész Európa ura akar lenni. Fãnicã a gárdisták kurjongatására riadt álmából, kikelt az ágyból, fogta a fényképezőgépét, és kiment az állomásra. A peron jól ki volt világítva, de ahhoz nem eléggé, hogy fényképeket készíthessen, amelyeket később felhasználhat. A nyugtalanságát fokozta, hogy azon az éjszakán senki sem próbálta betörni az ablakait. Amikor befutott az első bukaresti vonat, és a legények rohantak az újságokért a postavagonhoz, ha már úgyis kiment az álom a szeméből, ő is hamarabb ment átvenni az Universult. „Igen, uram, Párizs elesett!”, arra eszmélt, hogy magában beszél az újsággal a kezében. Gondolta, megbeszéli az állomásfőnökkel, de Tudoricã úr ablakai sötétek voltak. Bement a vendéglőbe. Ionicã volt a soros, hogy reggelig nyitva tartson. A pincér már megkapta az újságot a gyerektől, aki a vendéglőnek szállította, hogy legyen mit olvasniuk a vendégeknek. Ionicã az első osztályú terem középső asztalánál üldögélt. Egy bögre kávéval és egy üveg borral vigasztalódott. Fãnicã leült melléje. Kitöltött egy pohár bort, és maga mögé öntötte. Aztán rágyújott egy cigarettára. Ionicã hallgatott, neki meg nem volt kedve kérdezősködni. A pincér letette az újságot, és belekortyolt a kávéjába: „Fãnicã úr, itt valami bűzlik. Ha Hitler bevette Párizst, Stelicã elveszi magától a vendéglőt!”

„És akkor te mihez kezdesz?” Ionicã belekortyolt a borba: „Én elmegyek, de maga mihez kezd?” Fãnicã vállat vont. Ő nem mehet el. Minden vagyonát ebbe a vendéglőbe ölte. „Fãnicã úr, ezeknek nem számít a maga vagyona!”

Azon a reggelen Sarkis, az örmény szatócs, akinek volt egy Európa-térképe a boltja mögötti kamrájában, és azon követte a háborús eseményeket, arra a konklúzióra jutott, hogy a háború a kávé útját is elvágja. Beszerzett néhány tucat zsák zöld babkávét, és azt mondta a belvárosi kocsmában, hogy ha Párizs elesik, az amerikaiak, akik a franciáktól kapták a Szabadság-szobrot, szintén belépnek a háborúba. És ez blokkolni fogja a kávé nemzetközi útvonalát.

Tase, a franciatanár, akit még Bukarestbe is meghívtak Franciaország ünnepén, elővigyázatosságból Fãnicã vendéglőjében ebédelt, üsse kő, csak hogy megmutassa, nem fél azoktól, akik Párizs elestén örvendeznek. Ebéd után azért mégis aggódni kezdett. Miután a vendéglőben elszívta a cigarettáját, Stelian úr lakására sietett, hogy bevallja neki, a Jóisten teljesen elvette az eszét.

 

 

A sária és az imám

 

Hassan imám olyan bölcs volt, hogy a müezzin azt mondta, még ő is sokkal okosabbnak érzi magát, ha mellette áll a mecsetben. Naponta érkeztek hozzá levelek egész Törökországból. Imámok és muftik kérték ki a véleményét az Igaz Útban felvetett kérdésekről, az igazhitűek bűneinek számbavételéről vagy az 1924-es kiadású Korán bizonyos passzusainak értelmezéséről. Hassan a nap jórészét és az éjszakát is a levelek megválaszolásával töltötte, és legtöbbször az ő véleménye zárta le a disputát. Az imám felszólította a törököket, hogy menjenek Isztambulba, ő is bármikor elmehetett volna, de nem volt se gyereke, se vagyona, és nem készült elhagyni a híveit ebben a városban. A lakosságcsere után nem sok török maradt, de ott voltak a tatárok, ők is igazhitű muzulmánok, még ha szegények és általában írástudatlanok is. Az imám nem volt vakbuzgó szentember. Eljárt a mulatságokba, és úgy tett, mintha nem venné észre azokat, akik berúgnak, nem tett megjegyzéseket a nőkre, ha festették a szájukat, levágatták és ondoláltatták a hajukat.

A városban nem volt kivel sakkoznia. Egyetlen méltó ellenfélként Scipion, a laktanya parancsnoka jöhetett szóba, őt azonban a katonás, minden nyájasságot nélkülöző modora miatt mellőzte. Az a világ, amelyben Scipion jól érezte magát, túlságosan leegyszerűsített volt az imám ízléséhez képest. A kettejük közötti különbség gátolta, hogy megértsék egymást, mert az őrnagy azonnal lezárta a vitát, ha látta, hogy újabb fordulatot vesz, még ha Hassan belátta is, hogy a fegyverek és a vallás stratégiájában sokkal több a közös vonás, mint amennyit ő szeretne. Az imám az állomásfőnöktől értesült arról, hogy a városban felbukkant az ostáblajátéknak egy valóságos bajnoka.

Egy kerek hétig tartó tárgyalás után az állomásfőnök közbenjárásával és lakásán létrejött a találkozó, közönséggel. Az imám tudta, hogy a város jobb emberei nem akarnak szóba állni a jövevénnyel, de ez a tilalom rá nem vonatkozott. Megegyeztek, hogy öt partit játszanak, az állomásfőnök tábláján és korongjaival. Jelen volt a vizsgálóbíró, Haikis nagykereskedő, Sarkis, a szatócs és Mangiurea, a piaci kocsmáros, Stelian spionja. Hassan azonnal látta, hogy az ellenfele nem valami kifinomult ember, de merész és fürge észjárású. Nyíltan játszott, és olyan gyorsan mozgatta a korongokat, hogy az imám arra gyanakodott, még csalni is képes. Hassan is gyorsan játszott, de mégis megfontoltan lépett. Az első játszmát ő nyerte, és úgy tűnt, uralja ellenfelét. A másodiknál belátta, hogy ezt a Fãnicã Theodorescut nem lehet legyőzni. Ösztönösen ráérzett a valószínűségre, és alighanem a mosolyával késztette arra ellenfelét, hogy hibázzon. A jövevény egymás után a következő két partit is megnyerte, ilyesmi Hassannal még sohasem fordult elő. A negyedik játszmában előbb tönkreverte, aztán szépen játszott, mintha csak azért hívta volna ki, hogy nyerni engedje. Lehet, gondolta Hassan, hogy csak a nyerő vonalra várt. De az utolsó partiban Fãnicã csaknem egy pillanat alatt megszerezte két vonalát, aztán megint visszatért az óvatos játékhoz. Az utolsó parti után az imám biztos volt benne, hogy a jövevény csak azért engedte őt nyerni, mert neki most egy ennél sokkal fontosabb játszma a tét. A legyőzött kocsmáros kézszorításából kiérezte az elégedettséggel rokon huncut cinkosságot. Miközben a tanúk örültek, hogy ő nyert, csodálattal néztek az ifjú kocsmárosra is, mert csak egy vonala hiányzott a győzelemhez. Az imám éjfél után bosszúsan ment haza. Talán ez a jövevény az eldobott kockákkal jelet kapott, még akkor is, ha ő nyert. A felesége kibontott hajjal várta, és jobban bízott benne, mint valaha.

 

KOSZTA GABRIELLA fordítása

 

-----

* magyarul: szabad/felszabadított föld