Szinte olyan, mintha álmában hallaná a test puffanását. Egy özvegyasszonyt üt el, ki gyerekeiért megy az elemibe az iskolai nap végén. Ő, a gázoló hajt el végül a lányért meg a fiúért. Az asszony csak kisebb zúzódást szenved, beéri F kárpótlási felajánlásával, mely duplája annak, amit a biztosító fizetne. Nem is szólva arról, hogy az asszony a pirosban ment át, s a végén még ő húzhatná a rövidebbet, hiszen a baleset az ő kihágása miatt történt. Így viszont büntetést is megtakaríthat, pénz is állna a házhoz. Esetleg még férfi is, hiszen érzi, hogy föltámogatás közben F tenyere hosszabban időzik el a bal mellén, mint amennyi fogdosásra a segélynyújtás ürügyet szolgáltathat. S a férfi szeme sem a szatíré, mosolya pedig az érdek nélkül tevő-vevő, jótékony szamaritánusé. A bal mell mögött dobogó női szív bizsergő bizalmat érez. És más a gyerekekért sofőrrel menni tágas Peugeot kocsiban, mint gyalog kutyagolni, krumplival, karfiollal tömött szatyorral. Vasárnap F már ebből a prézlis, tejfölös karfiolból pakol a tányérjára a fűszerezett karaj mellé.

Ő, a vendég vehet először, és meglepődik, hogy a lány, szemtelen, alig mellesedő fruska közbenyúl, majdnem kikapja kezéből a nagykanalat. – Jut neked is bőven – nyugtatja az anyja, és angyalkámnak nevezve őt megsimogatja kezét, amelyre F legszívesebben rácsapna. Annál is inkább, mert az angyalka, aki Dolly névre hallgat, bosszús ördögpofát vág neki. – Te pedig várj a sorodra – rivall az anyja a szőke kisfiúra, holott az békésen várakozik, tudván, hogy madárfejű Lajcsiként mi a dolga. F-et, a gyerekek számára F bácsit voltaképpen a villongás kevéssé érdekli, mert leköti a sertéshús megízlelt öröme mellett a háziasszony húsának feltételezhető zamata. Ezeket a húsokat rétegesen egymásra szeletelve képzeli maga elé, ahogy a McDonald’s falatozóban szolgálják fel.

A sertésé után a háziasszonyéhoz is hozzájut, miközben a gyerekeket leköti a brontoszauruszok képernyőn zajló élete és halála. Ez utóbbiakat felfalja néhány jó erőben előrontó türannoszaurusz, s a rémületes sárkánypofákból hangzó visítás minden további nélkül elfojtja az asszony sikkantásait és F kurrogását. Friss tegező viszonyukat változatlan magázással leplezve hagyják el a hálószobát, s a kisfiúnak az sem tűnik fel, hogy anyukáját F csak úgy B-nek szólítja. Dollyt bezzeg nem olyan könnyű átejteni. Tekintetét a filmben galoppozó velociraptorról gúnyosan átirányítja F bácsi sliccére, melynek cipzárja csak félig van felhúzva. Látva, hogy lelepleződhet, F igazítással próbálkozik többször is, mind reménytelenebbül. Mert kapkodva az imént ferdén rántotta, s az egész, úgy ahogy van, elakadt. Ezt veszi észre az anyából lett kedves, ki elvörösödve súgja vendégének, hogy vonuljon vissza a vécére, ott veselkedjék. F még sosem érezte ilyen helyénvalónak az illemhely elnevezést, csak azt sajnálja, hogy bezárkózását megfutamodásnak is felfoghatja az idegtépő Dolly, akit anyja őhozzá, a kagyló mellett is jól behallatszóan agyba-főbe ajnároz. Kicsit lefokozva lép ki ebbe a nehezen magyarázható erőviszonyba.

És közben miért tépi meg a csak úgy „pimaszkodó R”-nek nevezett fiúcska fülét? F elmenőben szeretné feltenni a kérdést, de az előszobában négyszemközt maradva B olyan turbékoló ajnározással búcsúztatja, hogy a férfiszív görcsei sorra feloldódnak. A pozitív mérleg folyamatosan vonzza az asszonyszívhez, melynek kilengései felett elnézően huny szemet, legalábbis ami Dolly kösönködéseit már-már bátorítónak rémlő anyai rajongást illeti. Ha egyáltalán valami, akkor inkább a nyámnyila kis R-re záporozó igazságtalanság, a minden megnyilvánulásába szurkáló rosszmájúság esik F-nek rosszul, akár elbőgi magát a gyerek, akár rá se hederít. Mindenesetre józan eszével úgy ítéli, hogy közömbösséggel kevésbé sínyli meg a mostoha bánásmódot, s olykor, ha a két nő magára hagyja őt R-rel, olyan szavakra és kifejezésekre oktatja kis barátját, hogy katonadolog, meg hogy rá se rántson. R büszkén ismétli, rá se ránts, anyu, mikor ez amiatt hisztizik, hogy a másnapi rákszűrésen kirámolást rendelhetnek el neki, és ismétli nővérének is, hogy katonadolog, mikor Dollyt egy aluljáróban félig-meddig megerőszakolják. A kis R-t ez alkalommal Dolly légycsapóval hurkásra veri, B pedig puszta kézzel csépeli magából kikelve. F védelmező közbelépései lehetővé teszik, hogy a kiskorúakkal kegyetlenkedők ne tegyék ki magukat a törvény szigorának, ezek pedig kimondatlanul is tudják, F-re a családi béke folyamatos helyreállításához szükségük van, szükségük lesz.

Legalább is B így gondolja, és kettőzött erővel hajt az agglegénynek látszó F-re. Traktálja mindennel, amit édességnek tart, F pedig egyre több kedvét lelve a változatos nyalakodásban egyszer csak azon veszi észre magát, B már meg is rendeli az értesítést a házasságkötésről. Az asszony özvegy, a férfi végül is elvált, cécóra már semmi szükségük, a legszűkebb családi körben bonyolítják le. Vagyis éppen csak a gyerekek részvételével. A kis R, aki négy éves múlt, annak örül, hogy lesz szép nagy torta, Dolly pedig azon dühöng, hogy F bácsi oda fog költözni hozzájuk. Csak anyura van szeme, sziszegi a tükrének, s azon is dühöng, hogy amire F bácsinak rajta is szeme lehetne, az neki csigalassan nő. Mérgét szokás szerint öccsén tölti ki. Ne az elöljáróságra jöjjön, menjen dedós táborba – ezen mesterkedik, de számítását F bácsi durván keresztülhúzza. „R velünk jön, és punktum.” Igen ám, de a kisfiú éppen kinőtte ruháját, cipőjét, s ezt a felnőttek úgy pótolják, hogy Dolly csak új cipőt kap, hozzá való táska nélkül. Ez is „punktum”. A frigy előestéjén kiderül, hogy a kis R-nek hosszú és fekete mind a tíz körme. B manikűrözésre Dollyt rendeli maga helyett, és már késő meggondolnia magát. Cérnahangú jajveszékelés hallatszik a fürdőszobából, ahol az éles kisolló R kicsiny kezébe kíméletlenül belenyisszant. A szőke fiúcska sikoltozva szalad ki, és belefeni ujját B menyasszonyi szoknyájába, néhány díszpárnába, a másnapi lakomára előkészített damaszt abroszba. Láthatólag a vérzést akarja csillapítani, nehogy Dollytól megint kikapjon. Dolly nyomában is van és szidja: miért rángatja a kezét, megérdemelné, hogy mind az öt ujját levágják. Rémületében R a szájába rejti mind az ötöt, véres nyálát két oldalt csorgatva. F úgy ítéli meg, hogy neki most itt szerepe van. Dollyhoz lép. Elég! Hagyja abba! Neki ne csináljon cirkuszt a házassága előestéjén. A házasságunkén, mondja nyomatékosan, s előrántja a cérnával egybekötött jegygyűrűket. Dolly magánkívül B-re néz, s ez egyszer B magánkívül hagyja. Semmi ajnározás.

Valakinek ezért hamarosan meg kell fizetnie. R, mikor a család belép a házasságkötő terembe, hasra esik. Vadonatúj fehér zakócskája csupa kosz. Ezért otthon prédikációt kap. Nem tudja megmondani, hogyan történt. Biztos elbámészkodtál, vádolja Dolly. Te bambaság. R most hallja először ezt a szót, nem tud válaszolni. A felnőttek egymással vannak elfoglalva, nászéjszakájukra bezárkóznak B szobájába, melyből megint közös háló lesz. És lehetne további örömök színhelye, ha az új házaspár rivallása helyett a lakást nem kétségbeesett sírás hangja verné fel. Úgy ahogy van, még örömre ajzottan, de gondterhelt ábrázattal F feltépi a fürdőszoba ajtaját, és kiragadja a kis R-t Dolly körmei közül. „Nem akar fület mosni”, – így háborog a nővér, akire csakugyan rábízták a fiúcska esti tisztálkodását. F azt látja, hogy abba a rózsaszínű fülecskébe nem vattás pálcikát, hanem a fogkefét akarja bedugni. És hogy e miatt az embertelenség miatt ő, F nem tudja a maga eszközét az élvezet helyébe tolni. Észlelés meg eszmélés együttes hatására F kipenderíti Dollyt a fürdőszobából, s olyat nyom a karján, hogy a hálószobába menekülő lánynak van mit mutatnia anyjának. B egyből összecsukja két combját, és nászéjszaka ide, nászéjszaka oda, reggelig már szó sem lehet ugyanakkora tárulkozásról.

Serkenés helyett zápulás ideje következik – hogy kinek leginkább, nehéz megmondani. Dolly szemére nem száll álom: egyik bosszútervet a másik után forralja. Valamennyire azért nyugtatja, hogy nem hall diadalmas nyögéseket a hálóból, sőt semmilyen nyögés sem szűrődik ki az ajtó mögül. Hamarosan meg is fogan a lány agyában a terv: azon kell lennie, hogy olyan csend legyen ott úrrá, mint egy sírban. Maga is megdermed egy percre, mikor az apjáé jut az eszébe. Ha most az anyját elveszi az ármányos F, akkor ő az apjával fog szövetkezni, az apja csontkezével fagyasztja meg a méltatlan frigyet. Legyen ravatal az ágyukból – csak hogyan legyen? A felnőttekkel nem jó kikezdeni. Büntetnek, bosszút állnak. És mi lenne, ha... nem őt vonnák felelősségre? Ha őneki semmi köze nem lenne a történendőkhöz.

F jószívű, segítőkész férj, ő viszi reggel R-t az óvodába, ő is megy kocsin érte. R szeret autókázni, B szeret munkába menet előtt kényelmesen piperézkedni, F pedig akkor néz be az irodájába, amikor neki tetszik: reklám rajzfilmekhez akkor dolgoz ki ötleteket, amikor ötletei vannak. Nincs kötött munkaideje. Dolly ötlete először az, hogy szöget szúr a Peugeot gumikerekébe, de nincs elég erő a kezében, és a hosszú vacakolás közben még gyanút fognak a járókelők. Megoldásként kocsikenőcshöz folyamodik, azt gyorsan sikerül rákennie majdnem három abroncsra, és bár félbeszakítják, a következményektől így is sokat vár. Komoly kárt okoz a Peugeot annak a Volkswagennek, amelynek bogárhátába egy vörös lámpánál belecsúszik. F-nek sok pénzébe kerül, mert a KRESZ szerint ő a hibás, viszont elég sok pénzt keres majd azzal, hogy egy alkatrészgyártó cég reklámjába belerajzolja a balesetet, ösztökélésként biztonságos fékek vásárlására. R nincs bekötve: a biztosító előtt a mulasztást titkolni kell, B előtt meg különösen, elvégre mégis anyja a gyereknek. Úgyis csak balkezének mutatóujját rándította meg, azt se nagyon. F gézt köt rá, katonadolognak nevezi, s lelkére köti a kicsinek, senkinek se szóljon róla, mert akkor nem tudnak majd együtt árnyékból török basát varázsolni a falra. A muzulmán főember tánca a tapétán az ő első közös titkuk.

Dolly persze meglesi őket, és levonja a tanulságot, hogy e kettőnek a kicsinálásához neki még fejlődnie kell. Egyelőre beéri konkolyhintéssel. F általában a bejárat melletti asztalkán hagyja a levéltárcáját, hogy ne felejtse a másik zakóban, amikor elmegy hazulról. B egy nap azt veszi észre, hogy aranybarna női végtag fényképe lóg ki a választékos fekete bőrtokból. Közelebbről szemügyre véve egy nudista kacér rázza magát a fényképezőgép előtt, selymesen kék tengerrel a háttérben. És micsoda kisportolt, karcsú gömbölyűség a csípője! B szinte megtántorodik a féltékenységtől, amelyet saját csípőjének örömtelen ismerete ihlet. Egy szót sem szól, de megfigyelés alá veszi F-et, beleturkál zsebeibe, táskájába, azokba a dossziékba, amelyeket néhanapján hazahoz. Talál más újságkivágást és rajta ugyanazt a nőt, kihívót, erotikusat. Csodálkozik is, hiszen az elég nyiszlett F legénykedik ugyan a gáton, de szívkirálynak aligha nevezhető, egy ilyen aranybarna bombának nemigen szúrhat szemet. Éppen ezért magándetektívhez nem folyamodik, inkább megpróbál versenyre kelni az újságkivágással, szétnyitja megint a két combját, s liheg, olyannyira, hogy az ajtó mögött hallgatózó Dolly véresre harapja az ajkát tehetetlenségében. Merthogy ilyen odaadás mellett aligha kerül sor kíméletlen leszámolásra. Nosza, átcsap az ellenkezőbe. A családi fényképalbumból kiemeli B halott férjének utolsó felvételét, mely a felravatalozottról készült. Sajnos mozdulatlan kép, holott az lenne jó, ha mosolyogna, karját nyújtaná, mutatná, hogy mit nem tud már nyújtani. Hatása azért talán úgy is lesz, ha csak simán odacsúsztatja B oldalához az ágy melletti szőnyegre. Odaszorítja fülét az ajtóhoz, mikor a pár hálni tér, elképzeli, B-t hogyan bénítja meg a jeges emlékezet, és nem érti, hogy egy mély sóhajtásra miért következnek gyorsuló apróbbak, zihálóbbak. Határozottan nyihogóak.

Másnap, mikor végre be tud lopózni az üres szobába, a feldöncölt ágy mellett a szívet tépő képen ott találja F papucsát. Eltakarja. Hever rajta hivalkodva. Dolly belezokog az installációba olyan keservesen, hogy anyja félmeztelenül visszaszalad a fürdőszobából, babusgatja, vigasztalja, apukát nem kell már gyászolni, a halottaknak nem fáj semmi, szegény kis árvám, örüljünk, hogy F bácsi velünk van. Dolly könnyei kettőzött erővel spriccelnek B-re, alig fejlett nőiessége úgy vonaglik, mintha dühöngene. Megtölti a lakást feszültségével: R megérzi, kimenekül a lépcsőházba, hogy F vigye már el az óvodába. Nem úgy kéri, hogy F bácsi, hanem csak úgy, hogy F, és F szívébe ez az F melegséget áraszt. Adakozót.

– Nem megyünk ma, fiacskám, az óvodába, elviszlek egy jobb helyre.

Autójuk az Állatkert elé gördül. R először sok iskolás gyereket lát. Megkérdi, hogy azok mind állatok-e. F felnevet.

– Ne legyél már csacsi, az állatok ketrecben vannak.

– A gyerekek miért nincsenek ketrecben?

– Mert rájuk a tanító bácsi vigyáz.

– Én rám most te vigyázol, F. Ki vagy te nekem?

F zavartan: – Papaféléd.

– A papám meghalt.

– Azért vagyok papaféléd. – Hozzáteszi ravaszul: – Azért vagy most az állatkertben, és nem az óvodában. Gyere, nézzük a ketreceket.

Ahogy vonulnak egy koszban szunyókáló sakál, egy legallyazott páva, egy foghíjas csimpánz előtt, R először nem mutat heves érdeklődést. A madárházban befogja az orrát, és igyekszik kifelé. Bezzeg az elefántoknál felélénkül. Rácsodálkozik a ráncos, szürke méretekre. A kézpótló ormány hernyózására. Az oszloplábak ruganyos lépkedésére. A tátott ajkak hegyes fityegésére. Ketten himbálóznak a farudakból eszkábált kerítés mögött, a nagyobb tömegnek kisebb a szeme, a kisebb tömegnek nagyobb a szeme. F vesz R-nek egy kiflit. R gépiesen leharapja a végét, miközben részletesen szemügyre veszi a vastagbőrűek természetrajzát. F kikapja kezéből a kiflit azzal, hogy nekik vette. Dobjon darabkákat a kerítés mögé. A két állat, a nagy meg a kicsi eddig maga elé nézett, most hirtelen rájuk szögezi tekintetét. R ügyetlenül dob, a kifli másik vége a kerítés elé potytyan. A kis elefánt nem éri el, a nagy kinyúl érte és bekapja. R beletanul, sikerül egy másik darabot a kicsi elé juttatnia. A kicsi azonban suta, a nagy megint elkapja előle a falatot. Végül az egész kiflit elnyeli.

– Ez egy elefántgyerek? – érdeklődik R.

– Elefántborjú – igazítja ki F, akinek furdalja a lelkiismeretét, hogy az óvodából állatkert lett, és most örül, hogy legalább R szókincsét gyarapítja. R-t azonban inkább az erőviszony foglalkoztatja, az egyenlőtlenség, amelyet eddig csupán a maga bőrén tapasztalt. Szeretne még egy próbát tenni, de F nem vesz másik kiflit, hanem viszi a kicsit tovább a jó lelkiismeretet biztosító tanulmányúton.

Egy sötét és büdös barlangba lépnek, ahol néhány ellenséges morduláson kívül semmi különös nem ígérkezik. Zsemleszínű, sörényes állatok nyújtózkodnak ásítozva, egymástól különválasztva. Az általános böffentő fetrengés közepette egyszer csak szédületesen előterem bizonyos vérfagyasztó jövés-menés. Ketrecét hosszában ide-oda rója egy tarka, ruganyos, rögeszmés fenevad, fehér, fekete és lángoló narancsszín csíkokat mozgatva bőre szabott bundáján, amely inkább sejteti, mint kidomborítja az alatta dolgozó, lebírhatatlan izomzatot. Pofaszakállat visel leszegett fején – valami nyomot követ. Utol fogja érni, nem menekülhet, akinek ez utánaered – figyelmezteti F a kisfiút, aki gondolatban még nem hagyta el az egyenlőtlen méretű, két szürke tömeget. S ezek az egyébként magabiztos nehézsúlyúak akár a szellemek, úgy rebbennek széjjel gondolatai mélyén, mikor szembe találja magát két hatalmasra tágult pupillával. A semmiből merednek ezek rá: R most ismerkedik a semmivel, mely nézi az életet, és elemészti, mert semmi nincsen benne, amiben az élet megfogódzkodhatna. Olyan szem ez a kíméletlen ördögpofában, mely el akar csak venni, adni semmit sem akar. Élvezetre nem vágyik, csupán végrehajtásra. Felméri, hogy mit kell tenni a megszerzéshez, a többi a készenlét, a rárohanás, a megragadás dolga. A marcangolás szakértelme. A túlsúly diadalma. R-nek önkéntelenül megint az előző jelenet jut az eszébe – ismerkedik az elvonatkoztatás tapasztalatával. De azt is észleli, hogy itt már nem kifliről van szó. Érzése szerint valami iszonyatosról, de pontosan nem tudja, hogy miről. Játékosan próbál a válaszhoz jutni. Elszánt képet vág, elkezd F körül ide-oda szaladgálni, mutatja, hogy kiszemelte őt. Ráveti magát. F magasba kapja, mint Szent Kristóf a dedet, és hatalmasat kacag rá. A levegőben rúgkapáló kisfiúnak olyan érzése támad, hogy valamiben megakadályozzák.

Ahogy R növekedik, Dolly piszkatúrái civódásba torkollnak, mert öccse viszszacsíp, visszarúg, visszavádaskodik. B pedig időnként meghasonlik lánya kényeztetésében, mert akár tetszik, akár nem, igazat kellene adnia a fiúnak is. R ennek okáért egy távoli nevelőintézetbe kerül, B így véli a házi békét megteremteni. F nem tartja igazságosnak ezt a békét, de ellene sem akar tenni. Nem látogatja meg a fiút, tartva felesége elfogultságától. Inkább őrzi emlékezetében az állatkerti kalandot, s álmában a tigris elől a magasba emeli R-t, együtt kacagva vele a hoppon maradt ragadozón. Ahányszor B ajándékot vesz Dollynak, F zsebpénzt küld az öcsinek, nem a saját nevén persze, hanem egy nem létező gyámhivatal nevét adva meg feladónak. R hallgat a rendszeresen befutó utalványokról, viszont kevesebb levelet ír haza, azokban is arról tudósítja a családot, hogy jól megy a sora. Egyensúlyhelyzet alakulna ki így, ha Dolly megbékélne F hálószobai lihegésével. Az idő múlásával kinő mindene, ami B-nek van, de F nem hederít a gömbölyűségeire sem elöl, sem hátul. Szívesen eltenné láb alól, ha nem szeretné közben megkapni. Megkapni pedig, ha amúgy natúr nem sikerül, korához illő bájszereléssel majd csak lehet. Ezt hallja bakfis barátnőitől, s ahhoz, hogy két legyet üssön egy csapásra, elkezdi anyját főzni, hogy ránduljanak ki Firenzébe: neki kellene egy Gucci táska, meg egy Elisa Morelli napszemüveg, érettségire ezt kér, és F különben is szereti az olasz festészetet. „Dollynak mindent” felkiáltással B megszervezi az utat, s egy hét sem telik bele, ott sétálnak a Duomo és a Piazza della Signoria között.

Persze Dávid alulnézetben rögtön szemet szúr Dollynak. Kívül jelenik meg ott, ami egy idő óta gondolatait egyre követelőbben bökdösi, és mivel a képzet családi okok miatt F-el kapcsolatos, odasandít nevelőapjára, hogy vajon neki is olyan ennivaló-e a berendezése, mint ezé a remekbe szabott kőóriásé. Meztelenül ugyanis F sosem volt számára látható, s ami fedve van, az a valóságnál mindig izgatóbb. F is nézi a szobrot, de tudván, hogy másolatot lát, szeretné mihamarabb az Uffiziban kiállított eredetit látni. B. arra emlékezteti, hogy Dollynak körül kell néznie a boltokban zárás előtt. F a térképet tanulmányozva a Via dei Calzaiolit ajánlja, azzal a hátsó gondolattal, hogy a térről nyíló utcában nem nagyon távolodhatnak el az áhított kultúrkincses bányától, B azonban a Via de Tornabuoni felé adja ki a menetparancsot, mert az a leghíresebb. Megcélozzák a divatlapban gyakran hirdető Guccit, ahol őrjítően szép táskák kínálkoznak. B szerint azonban először ruhát vagy szoknyát kell választani, aztán jöhet a táska, de azelőtt még ajánlatos cipőt nézni. Prada pár lépésre Guccitól csupán férfidivatot kínál, úgyhogy Max Marát keresik fel, ahol az árakat nem írják ki. F dolga érdeklődni felőlük, a hölgyek próbálnak. Masnis, csipkés melltartót s ugyanolyan kacér, áttetsző bugyit, mértanian sportos, erősen dekoltált, nagygombos ruhát, pirosat, amelynek rövid szoknyája le- s felcsúszik járás közben. F hallja az árakat, tudja, hogy nem tudnák megfizetni, viszont a szorult helyzet leplezésére teszi a szépet egy vadmacskásan mozgó, tüzes ajkú elárusítónőnek. Hamarosan azt veszi észre, hogy bókjai hatékonyak, s az eleven, beszédes szem viszonozza az ő kihívó tekintetét. Egy pillanat alatt minden elrendeződik. Dollyék a fülkében hagyják a sok női holmit, amiről le kell mondaniuk, F pedig megkérdi, hogy a maxmarás nő másnap délután szabad-e. Mert akkor ő a szállodájában várja.

Hirtelen elege van B-ből és Dollyból, a divatéhségükből, a kultúrközönyükből, az önzésükből, ami kizárja a lehetőségét is annak, hogy a kis R-t bevezesse a firenzei műkincsek rengetegébe. E sok rossz ellen nemileg lázad. Megérdemlik, hogy megdugja ezt a baromi jó nőt, s ezt úgy teszi magának lehetővé, hogy az anyagiasság kelepcéjébe csalja a lányt meg az őt szolgáló anyát. Ne a márkás boltokban turkáljanak, menjenek a Rinascente nagyáruházba, ahol tetőtől talpig mindent megkapnak potom áron, bőr holmiért pedig menjenek alkudozni a Mercato di San Lorenzóba, őt meg majd megtalálják az Uffiziban. Érdeklődjenek a teremőröknél, teszi hozzá gondoskodóan. Másnap délelőtt betelefonál Max Marához, megbeszéli a találka részleteit, s a megadott délutáni időpontban a portás jelzi, hogy Signorina C keresi Signor F-et. Várom, feleli Signor F, és pár perc múltán egymás nyakába ugranak. Signor F leeszi a rúzst Signorina C tüzes ajkáról, közben pedig megszabadítja mértanian sportos, erősen dekoltált, nagygombos ruhájától, előzetesen persze felhúzva ennek rövid szoknyáját és hosszú, lélegző, valójában szaglászó csókot nyom a kacér, áttetsző bugyi kellős közepébe, megkülönböztetve a Max Mara parfümöt, a puncipárázást és a forró, firenzei utcák enyhe kátrányillatát. A masnis, csipkés melltartót viszont izgató kellékként a helyén hagyja, noha izgalmat bőven nyújt a signorina natúr bujasága, amely rohamosan ajzza F-et a fergeteges porcikák tüzetes kiélvezésére. Lassan, de biztosan haladna hát az örömök kapaszkodóján, ha nem nyílna az ajtó, s nem hangzana fel egy leányhangon elkiáltott férfikáromkodás, mely szól az ágyon látható rúgkapálásnak, de legalább annyira az ágy körül heverő mértanian sportos, erősen dekoltált, nagygombos, piros ruhának és a kacér, áttetsző bugyinak, mely Signorina C bal lábfején akadt fenn. Az anyagiakban és érzékiekben lekörözött Dolly tombol, erényesen követeli mögötte álló anyjától, hogy váljon el, és B, aki most még védtelenebb lányával szemben – elválik.

F aránylag közönyösen levonja a tanulságot, hogy nem igazán házasembernek jött a világra, lemondani viszont semmiképpen nem akar a kiváltságos kapcsolatról, amelyet a kis R vele kialakított. Mert ugye a kis R szólította őt F-nek, ő jelentette ki, hogy F vigyáz reá. Úgy is, mint egy papaféle. Ezen az alapon igyekszik felvenni vele az érintkezést. Elég félszegre sikerül, mert a kis R-ből nagydarab R lett, egyetemi szálláson lakik, szorgalmas mérnökhallgató, bár megállás nélkül csajozik, bulizik. Vajon ilyenkor mi az apaféle feladata? F visszagondol a maga neveltetésére, s oktatja a fiatalembert, hogy életereje ne menjen a tanulmányok rovására. – Dugjál fiam, de mértékletesen. Az aranyszabályhoz F több doboz óvszert mellékel. R, akinek Dolly, épp azért, hogy elundorítsa R-t a házasságot vadállatian törő F-től, a realista részleteket kiemelve beszámolt a firenzei paráználkodásról, szóval R megkérdi, hogy F mindig húz-e kotont. F nem akarván, hogy a tények a pedagógiai szempontok rovására érvényesüljenek, azt hazudja, hogy mindig húz. Hát ennyi elég, hogy papaféleként R kicsit dülledt szemében tartósan lebőgjön.

Ugyanez alkalommal a kicsit dülledt szem rányílik F pénztárcájára. Anyjától R filléreket kap: azokkal is el kell számolnia. Stafírozása F-re hárul, ő bújtatja bőrdzsekibe, korddzsekibe, cselesen megrongyolt farmerbe, tőle kap örökmozgó karórát, internetes zsebtelefont, s egyelőre Honda motorbiciklit. Kapna repülőjegyet Firenzébe, mert F szeretné bepótolni a szállodai botrány miatt elmaradt múzeumlátogatást és megvalósítani azt a régi álmát, hogy R-rel együtt gyönyörködjön újra azokban a mesterművekben, amelyeket első, fiatalkori látogatásakor maradandó emlékül hozott magával. R egy ideig kéreti magát, aztán bemondja az unalmast vizsgáira hivatkozva. F egyedül repül. Megy mégis, mert bosszantja az előző kirándulás befejezetlensége, meg reklámötleteket is próbál beszerezni a cinquecento festőitől. Épp ezért úgy dönt, hogy az Uffiziban előbb végigsétál a termeken, csak úgy impresszionistán, aztán visszatér azokhoz a képekhez, amelyek felkeltik figyelmét. Gondolataiból azonban R-t nem tudja, nem is akarja kizárni. Nem esik jól, persze, a visszautasítás, de valami megkönnyebbülést is hoz: az önállósdit játszó nagyfiú most nem zavarja az emlékkép életét. Könynyebb egy aranyos kisgyerek apaféléjének lenni. F felszabadultan, örömmel átengedi magát a vezetésének. Szereti a kis R akaratát. Teljesen súlytalan, magasba lehet emelni, szórakozni a szeszélyein, lehajolni hozzá, s úgy tenni, mintha ő mutatná, hogy a világban, az életben mi a fontos. F csupa hála: R eligazítja a képek rengetegében, apró kezével rábök arra, ami neki, a felnőttnek is hasznos lehet. A fekete emberre például, aki manapság divatossá eleveníthet egy video-klipet, különösen aranyba, bársonyba bujtatva a burnusz fehér csuklyája alatt. A három mágus egyike Mantegna képén, akik tevekaraván élén a Kisjézust térdén lovagoltató, narancsszínű és fehér angyalkák koszorújában trónoló Szűzanya elé járulnak. Ezek az angyalkák szentté avatott szárnyas babák, kisebbek, mint a Jézuska, lábuk sincsen. Méretbeli különbségük hangsúlyozza, hogy az újszülött kisded az anyja ölén, ott a barlang bejáratában voltaképpen nagyded. Így magyarázná el a kis R-nek, aki bizonyára megkérdezné, ha mind a hárman járulnak, akkor a harmadik miért térdel, és miért éppen a fekete. S e fogas kérdéstől megmámorosodva, bár a hiteles választ rá nem tudja, és nem is biztos abban, hogy létezik ilyen, F a képzeletére hagyatkozik, és élvezi, hogy kitalálhatja a fekete ember szerepét. Mirhát hoz, gyógyhatású olajat, gyulladást gátló, vírust ölő, hasmenést és kangörcsöt csillapító szert, hogy a Megváltó jó egészségben élje le életét. S azért térdel, mert nem csupán tiszteleg, mint a másik kettő, hanem imádja a farkaskölyök köszöntéssel rájuk figyelmező újszülöttet. Mesésen imádja, mert fekete, valósággal bálványozza, mert pogány, arra vár, hogy mindennek fejében a Jézuska megkeresztelje, beeressze a koromsötét barlangba és kiválasztottként rendelkezzék vele. „Kis kóbász”, üzeni neki a maga trópusi kiejtésével, és gyengéden vérben forgó tekintete glóriát idéz a fiúcska feje fölé, mielőtt ennek ideje hivatalosan is betelne. A fekete mágus nézésétől a kis test átszellemül, dicsfényben felmagasztosul, jelzi egyben, hogy a szolgálatot elfogadja. Hiszen gyors előmenetelét neki köszönheti majd.

A továbbiakban F a látomásos szerződést szentírásként tartja számon. Firenzéből visszatérve bekopogtat R-hez a diákszállásra, és körültekintő beszélgetetésbe kezd ügyes-bajos dolgairól. Hogyan áll a tanulmányaival, hogyan áll a nőkkel, mik a tervei? R nem érti, mi ez a hirtelen faggatás. Egyre kitérőbben válaszol. F nem sokat teketóriázik. Elmenőben leáll beszélgetni a telep mulya portásával, és kiszedi belőle, hogy R kéthavi lakbérrel tartozik. Másnap kiegyenlíti a számlát. Utánanéz az egyetemen R jegyeinek. Merev elutasításba ütközne, ha más téren nem lenne sikere a tanulmányi osztály titkárnőjénél. Így derül ki, hogy alkalmazott matematikából R kettő helyett csak egy zárthelyin vett részt, azon pedig a nem megfeleltek listájára került. A dugás hatására a titkárnő hajlandó felemelni közepesre a jegyet, s a következő rundnak köszönhetően a második zárthelyi kockájába ugyanezt a jegyet tanárosan odafirkantja. R át fog menni. De miért nem készült, miért bliccelte el a vizsgát? A titkárnő nem tudja, R pedig nem fogja megmondani. F magándetektívet fogad, számoljon be R magánéletéről. Kiderül, hogy R feléje se néz családjának, nem találkozik se anyjával, se nővérével, viszont találkozik Z-vel, egy kacér ügyvédbojtár lánnyal, csak éppen sosem négyszemközt. Z-t árnyékként kíséri X, egy lapos lány, vizslatekintetű bizalmas, akit R sehogy sem képes lerázni, s akit Z láthatólag azért tart, hogy a belebolondult fiatalembert őrületbemenően felizgassa. R-nek nincs más lehetősége, mint Z-t és árnyékát másodrendű árnyékként kísérni, s ahová a két nőnek kedve szotytyan elmenni, ott neki három személyre belépőt kell venni, taxinak füttyenteni, számlát elintézni. Két nőnek kell luxustárgyakat venni, Gucci, Prada, Max Mara termékeket, ezekre megy el az ösztöndíja, meg amit F-től kap, no meg amit hazárdjátékon nyer, mert pókerezik kaszinóban, és ha a nyomozó jól látta, licitálás közben kipakolja a játékos férfiak zsebét, a hölgyek retiküljét. F látja, hogy R az erejét meghaladó tűzzel játszik, azonnal intézkedni kell. Ha már az olasz divatkirályokhoz társuló két nő esete ismerős, be akarja dobni a saját trükkjét, de hiába hozatja el a maxmarás bombát, R szeme csak Z halmain függ, a nyomozó hallotta, hogy bombáknak ezeket minősíti. A maxmarás sértett vadmacskaként fújva visszahúz Firenzébe, F pedig mit tehet, saját bőrét viheti vásárra. Belenéz a tükörbe, látni véli Mantegna fekete mágusát átszellemülten, készen a legijesztőbb áldozatra is. Legyeskedni kezd X körül, behunyt szemmel megteszi, amit nyitottal nem bírna, és tessék, R-nek szabad az út Z-hez, X-et ugyanis más foglalkoztatja. Bizalmasa híján Z az illemszokások sáncai mögé húzódik. R annyira odavan érte, hogy megkéri a kezét. Amit persze megkap, annál is inkább, mert F biztatására Gucci, Prada és Max Mara termékekkel állít be hozzá. F úgy ítéli meg a helyzetet, hogy R az imádott nő ígéretes birtokában kitartóbban készül majd vizsgáira. Ha sikeres vizsgája utánra tűzik ki a lagzit, akkor ő tetemesen beszáll a költségekbe. Csupán annyit kér, kerthelyiségben vagy nagyméretű ablakok mögött gyűljön össze a násznép, hogy ő, F, akit B és Dolly nem fognak meghívni, messzelátóval szemlélhesse boldogságukat.

Minden a tervek szerint alakul. A diplomás ifjú pár nyolc méter hosszú, hófehér díszautóban érkezik, amilyent ázsiai, mesés lagzikra szoktak bérelni rátarti nagykereskedők. Mögöttük iszonyú tülköléssel felvirágozott kocsik serege. Fényképezés a kerthelyiségben, ahová F egy műpálmafát állíttatott az amúgy is mutatós futórózsák közé, a bankett pedig belső helyiségben kirakatba terített díszasztalnál zajlik palackot hűtő ezüst vödrökkel a terítékek mellett. Gyakorlatilag F fedezi az ünnepséget, beleértve a felköszöntőhöz bérelt jó nevű színészt. Amit ez felolvas, annak a szövegét is ő írta. Az eredeti kézírásosat ő tartja kezében a szemközti nagyszálló negyedik emeleti szobájában, az ablakhoz húzott
karosszékben, s amikor a színész szóra emelkedik, ő is feláll, s a szónokkal egy időben lelkesedik, meghatódik, ontja a jókívánságokat az alkalomra brokátba kipreparált arának és szépreményű urának, pezsgős poharat emel a hitves pár egészségére, szaporodására e földön és anyagi gyarapodására ugyanitt. Az epithalamostól kivörösödve, az italtól átszellemülve legelteti messzelátóját R fesztelen örömén, ahogy a drága fiú a társadalmi töltekezéstől magát mit sem zavartatva szemét egy kicsit mindig Z dekoltázsába dülleszti. Lélekben már habzsolja az ott láthatókat, s F mámorosan taksálja saját szerepét ebben a beérkezésben. Eszébe jut, ahogy a tigrisbarlangban a magasba kapja a kisgyereket, s a nyakába ültetve nekivág vele kettejük külön útjának, s eszébe jut az is, ahogyan megérkezik vele a Mantegna által festett barlang setét bejáratához, s imádja, mint a szerecsen mágus, s olyan az egész, akárha a tenger túlsó partjára gázolna vele. Felizgatott állapotában egyáltalán nem zavarja, hogy összekever két bibliai személyt. Nem azt érzi, hogy berúg, hanem azt, hogy egymásba oltásuk megkettőzi erejét. Sikerül, amihez csak fog, ő juttatja révbe a tanulmányok buktatóin botladozó, a tehetetlen szerelem csapdájában vergődő R-t, s a fekete ábrázatú óriás figurájával, aki hátán cipeli át a kisdedet a nagy vízen, egy jövedelmező reklám-klip ötletét tartja markában a fehér gyerekek afrikai nyaraltatásának előmozdításához. És kinek köszönheti káprázatos sikerélményét? Szeme a hálától könnybe lábad. F a süppedő szőnyegen térdre borulva mondja el sokszor egymás után R szent nevét.

Ilyesfajta vallásosan adakozó ámulatban telnek az évek a pompázatos menyegző után. Mert hogy F életfogytiglan adós R-nek, és mert a nász előkelőségéből engedni később sem lehet. A jól kereső fiatal pár polgári színvonalát F egészíti ki nagypolgárira. Hatvanegy centis átmérőjű televíziós készüléküket házimozira cseréli, háromestés, karzati operabérletüket tizenegy estésre, harmadik soros zsöllyére szólóra, másodkézből vett, bűzös Fiatjukat négykerék meghajtású, légtisztító Mercedesre, és lehetővé teszi, hogy szűk, homályos és ricsajos lakhelyükről a leggondozottabb villanegyedbe költözhessenek, ahol is a jómódú tulajok korszerű bio-örömeinek áldozhatnak. Rendszeresen meglátogatja őket, s miközben kicsit feszélyezetten ugyan, de beszélgetnek csip-csup dolgokról, lesi, hogy a továbbiakban milyen újabb luxusra lenne kedvük, ha már szükségük immár alig van valamire. A társalgások azért is akadoznak, mert F igazából nem tud kettőjükhöz szólni, és külön sem nagyon sikerül ez neki. Azt meg nem lehet velük megbeszélni, hogy ő voltaképpen a hajdani kisfiúhoz intézi szavait, akinek ő valami apaféléje. Anélkül, hogy azonosítaná, az asszony olyasmit érez, amit a tolakodó apóssal szemben szoktak, és nekifog a váratlan betoppanások nyirbálásának. R szintén szeretné, ha F kevesebbet lógna náluk, mert az a benyomása, hogy az anyja emiatt néz be hozzájuk ritkán. A kedvetlenedő fogadtatás hatására F belemenne, hogy inkább R jönne el hozzá egymaga, ám röstelli tudatni átköltözését egy szűkebb, ráadásul homályos és ricsajos legénylakásba. A szükség hajtotta el összkomfortos, igazgatói lakosztályából. És bizony a szorongás, amit anyagi helyzetének romlása okoz, megtetézi az érintkezését bénító sutaságot. Sajnos, bevallani, hogy a csőd szélére kerül, egyszerűen lehetetlen, és nem kevésbé lehetetlen levetkőzni a gondviselő papaféle szerepét. Képtelenség már az is, hogy a mérhetetlen költekezése nem tud lépést tartani a rajongásával, elfogadhatatlan, hogy a pálmafával botozó fekete óriás csak úgy levesse válláról a picinyke megváltót, mert a fehér csöppségek afrikai nyaraltatása nem bizonyul időszerűnek. Érzelmek és tények, érvek, ellenérvek, könnyelműség és felelősség zilált helycseréi miatt hovatovább semmi sincs a helyén. F-nek lelkifurdalása támad a szerepével kapcsolatban.

– Ha igazi apja volnék, nem krajcároskodnék – vádolja magát elesettségéért. Úgy próbál a kutyaszorítóból kilábalni, hogy hitelt vesz fel a reklámcége számlájára, bízva a rendkívüli találékonyságban, melyet R iránti imádatából továbbra is meríthet. A pénz csakugyan megérkezik, újabb blikkfangos ötlet viszont sehol. F ül magában a tükör előtt, szemtől szembe önmaga tehetetlenségével. Nem elég jó, nem elég erős, nem elég gazdag, összeomlik minden szivárványos képzete R-el kapcsolatban – egyszerűen nem méltó hozzá. Hirtelen elhatározással felszámolja üzletét, amelyet felvirágoztatni többé nem remél. Terve szerint az utolsó fillérig majd mindent R-nek adományoz, most már utolsó csepp vérével fogja táplálni fiókáját – így talán a szerepből átvergődik a hiteles apaságba. De mi lesz az utolsó fillér után?

Tépelődik hazafelé az utcán is. Ahhoz hogy ő nagy legyen, nekem el kell törpülnöm. De hogyan fogja a szegény törpe tejbe-vajba füröszteni az óriást? Futja-e ilyesmire az erejéből? Az jár a fejében, hogy eddig mindig az volt a jó, hogy R a kicsike, s ő, F, a hatalmas gondviselő. Elérzékenyülve emlékszik a boldogságos kezdetekre, amikor kisujját kellett csupán mozdítania, hogy R-t kiszabadítsa Dolly karmából. Gondolatai kuszán összevissza tekeregnek, s annyira lefoglalják, hogy pirosban lép le az úttestre. Egy tompa csattanás, és ott fekszik F a zebrán kiterítve, véresen, fél testével egy Dacia Logan alatt, melynek kormányát Dolly fogja. F erről egyelőre nem tud, mert felső teste és feje a Logan alá szorult, alteste és lába látható mindössze a kábultan előkecmergő sofőrnő számára. Ez lélekjelenlétének nem lebecsülendő maradékával arról akar meggyőződni, hogy él-e még és mennyire ez a szégyentelen szarházi, aki valósággal odarohant a kocsi elé, bizonyára öngyilkossági szándékkal. Ilyen helyzetben azt kellene kívánnia, hogy dögöljön meg az ilyen bajt hozó, de a vádaskodó kiáltásokkal elősereglő bámészkodók miatt kénytelen azt kívánni, bárcsak ne döglene meg. El akarja dönteni, hogy a két változat között melyikről van szó, és ránt egyet az egyik petyhüdt lábszáron, ahogyan hajdan a kis R-ét cibálta ébresztés céljából. F iszonyú fájdalomra ocsúdik, emlékezetéből pedig előugrik a kisfiú hajdani megkínzatása. Ilyenformán ő már azonosítja gázolóját, míg emez csak akkor ismer F-re, amikor a megbénult szerencsétlent a mentők teljes egészében előhuzigálják.

Dolly nagyjából az úgy kellett neki álláspontjára helyezkedik, de azért, miután néhány tanú segítségével tisztázza a rendőrökkel, hogy a balesetért az áldozat a felelős, úgy dönt, ő tartja kezében további sorsát, a pöffeszkedő R-nek nem is szól az egészről. F viszont, akinek tudomására hozzák, hogy magatehetetlen marad, éppen azt szeretné, hogy R gondoskodjon róla. Nem annyira hálából, mint inkább azért, hogy F hátralevő idejében, amennyire csak bírja, kifejezhesse imádatát. Addig nyafog az ápolónőknek, hogy a fiát szeretné viszontlátni, míg az egyik megtelefonálja az üzenetet. R éppen nyaral az Adriai-tenger partján, végül mégis megjelenik a maga napsütötte sugárzásában. F összeroncsolt arcából mereszti rá révületes szemét. Lemerevedett, felhasadozott ajkával tudatja, hogy amije még marad e földön, azt ráhagyja, s amire még utolsó órája előtt szüksége lehet, azt fedezze az ő részére hozzáférhetővé tett bankszámlájáról. R nemigen tudja, mit kell ilyen esetben mondania. Megkérdi udvariasan, van-e F-nek szüksége arra, hogy ő hozzon vagy elintézzen neki valamit. F teljesen kimerült, mondani egyebet nem tud, csak nézi R rádülledő szemét, mint aki valamilyen helyeslést vár, megerősítést, egy meghitt szövetség elfogadását. Érzi, hogy a fia milyen erős, és tudja, hogy ő maga milyen elesett. Szeretne hozzá kiáltani a mélységből, ahová leépült. Ha másért nem, hát egy kis bátorításért. Egy efféle kiáltás tisztázhatná a változást kapcsolatukban, válaszra bírhatná szenvedélyének tárgyát. De ereje már nincsen hozzá. Annyit motyog, hogy R óvakodjék Dollytól, R pedig kifelé menőben gépiesen bólint, ráhagyja. Ahogy voltaképpen mindig tette, hiszen különben sosem értette, mit legyeskedik körülötte F. Eleitől fogva, mert apja egészen kicsi korában eltűnt az életéből, úgy érezte, megilleti őt egy akármilyen apa, elvégre a többi gyereknek is van ilyen. Nem bánta persze F odaadását, de ebből nem vont le olyasféle tanulságot, hogy mivel ő hagyja magát imádni, azért ő bármiféleképpen tartozna ezzel vagy azzal. Sosem érezte igazán, hogy köze van F-hez.

F-ben pedig az tudatosodik, hogy ő csakugyan egészen kicsike, és hogy ne zuhanjon még mélyebbre, anyja ölére volna szüksége. Az ő gyengéd, puha keze tartsa meg őt térdmagasságban, ahol annyit gőgicsélhet, amennyire erejéből futja. Sokra ebből sem futja, hangja kihagy, szörcsögés vegyül bele, vizenyőbe merülő szemével esdve bámul az épp jókor talpra álló fekete emberre, akin csak most látszik, milyen óriás. Mirhatartóját, melybe csecsemőfej is beleférne, a Szűzre bízza, miközben a kapálózó kicsikét megőrzésre átveszi. És viszi be a barlangba, hogy biztonságba helyezze – feltehetőleg azért. A Szűz feje körül a szárnyas babák irigykedve berregnek. F épp olyan védelemben részesül, amilyenre R részéről vágyik a baleset óta, csak kérni nem meri, hogy ne ijesszen rá túlságosan az örökösére. Még azt hinné, hogy valamennyit le akar faragni a végrendeletéből. Itt a barlangban R bizalomra gerjed a vele mindig kivételezőn bánó F-fel, nyakába ülteti, és indul vele utazásra, akárha szellemvasúton. Kívülről a sziklanyílásból nem látszott semmi egyéb, mint a koromsötét, de mostantól kezdve, miközben lepleket rebbentenek széjjel, úgy tolatnak, mint két szürkén derengő árnyék, befelé, lefelé. Rá egy széles víztükörre, mely hallgatag, csak a hatalmas R botja körül tocsog. Gyerekjáték lehetne az átkelés, ha a túloldali láthatatlanból nem hallatszana követelődző mordulás. Egyébként ellenséges csend, átitatva orrfacsaró bűzzel. Mintha valami ágas-bogas cserjés mögül egy lángoló narancsszín csíkos tigrisfej rajzolódna ki. F szeretné rábírni R-t, hogy vigye el innen, vagy legalábbis hagyja őt leszállni. Nem tud szólni, csak kalimpálni rövid lábával. Az óriás pedig váltig nyomul a két hatalmasra tágult pupilla irányába, melynek mélyén a reá váró semmivel ismerkedik F. El akarja venni az életét, és F-nek nincs már mit adnia. R lekapja hátáról a rémülettől még bénább F-et, és nyújtja át közönyösen a nekilendülő dúvadnak, mint kézbesítő a csomagot. Aztán mégsem. Visszarántja, és bedugja a cserjés másik oldalán nyitva álló páncélszekrénybe. F tompítva hallja a tigriskörmök kaparását a vastag acélajtón.

Keresnie kell a kilincset. Úgy nyomja le, hogy az ápolók ne hallják. Úgy nyomják, mert a mécslámpa derengésében két szürke alak surran be. A rémálomból felriadó F visszafojtott lélegzettel lesi őket, és rémálomban érzi magát, amikor a kisebbik árny szeme rászögeződik. Régi ismerős ez a tekintet, mely el akar csak venni, adni semmit sem akar. Dollyé a föléje hajló fej: felméri, hogy mit kell tennie a megszerzéshez, a többi a készenlét, a rárohanás dolga. F sejti, hogy mit fog megragadni, de bénulása sem kiáltani, sem közbenyúlni nem hagyja. Átkozza tehetetlenségét, mert Dolly az éjjeliszekrényben vécépapírok közé rejtett csekkfüzetét rántja ki s adja át a mellette törtető árnyéknak, melyben F elszoruló szívvel R-t ismeri fel. Villámcsapás F számára a felismerés: ezek összeszűrik a levet. Az ő kis R-je a végzetes nővérrel. Az ő hatalmas R-je az ördögi cselszövővel, aki látva, hogy F képtelen bárminemű tiltakozásra, hangosan utasítja a dülledt szemű mamlaszt, hogy ürítse ki a számlát az utolsó garasig.

– Ennek már többé semmire se lesz szüksége.

– A szemét még forgatja. Látod, valamit akar.

– Biztos mondani valamit. Valami apáskodót.

R türelmetlenül dülleszti szemét a roncsra.

– Torkig vagyok veled! Kár, hogy nem hallod

F behunyja a szemét. Nem akarja hallani. Oda akar térdelni a fiúcska elé és biztosítani őt hűségéről. Magyarázkodni akar. Hogy álom volt. Legalább egy fátyol maradjon belőle, s rajta egy lenyomat. R kimegy a csekkfüzettel. Arra gondol, hogy nekik éppen egy tengeri luxushajózásra van szükségük. Sajnos Dollyval osztozkodni kell majd. Dolly követi, csak előbb még a paplant F fejére dobja.