Nyugaton már a kanyon oldala fölé ért a délutáni nap, de még változatlan forrósággal sütötte, perzselte a ranch felett a hegyet, a legelőt, amelyen egy idős férfi és egy hat év körüli kisfiú ereszkedett lefelé a száraz, kiégett füvön.

A férfi István, a kisfiú John, az unokája volt. Hasonlított rá. Kék szeme volt, és hirtelenszőke haja, mint neki, míg meg nem őszült. Megkérte a nagyapját, hogy menjenek fel az erdőbe, és keressenek kis pumát. Az hiába mondta neki, hogy puma erre nincsen, se kicsi, se nagy. A puma feljebb, nagyobb magasságban él, az emberi településektől távol. Egy repülőmókust azért láttak, amint egyik fáról a másikra vitorlázott, de ez nem elégítette ki. Csalódottan ment a nagyapja mellett, aki fogta a kezét.

Vasárnap volt, és kis John látogatóba érkezett a Wheeler-kanyonba a szüleivel. Ritkán jöttek, és sose maradtak éjszakára. Délelőtt érkeztek, azután, hogy Istvánék megjöttek a reggeli miséről. Megvolt az ebéd utáni ejtőzés, és már indultak volna vissza San Bernardinóba. Úgyhogy a két kirándulót hamarosan visszavárták.

Imruska és Claire a nappaliban ültek Pistivel és beszélgettek. Ilonékat jövet útba ejtették Santa Paulában. Rozika nem volt itthon. Azt írta Newhallból, hogy erre az alkalomra ő is hazalátogat, de később lemondta, mert közbejött neki valami. A társalgás angolul folyt, helyi ügyekről és közös ismerősökről, és kihallatszott a konyhába. Anna ott mosogatott, és amennyire az edények zaja engedte, néha beszólt magyarul, bekapcsolódott a nyitott ajtón keresztül. Imruska olyankor fordított. Claire felajánlotta, hogy elmosogat, de Anna elhárította mondván, hogy vendég, és a vendég ne mosogasson, majd élje ki magát benne otthon.

Fentről, az erdő széléről jó kilátás nyílt a kanyonra, a kanyonnak erre a részére. Mikor kijutottak a fák alól, István mutatta a kezével, melyik ranch kié odalent, hogy ezen az oldalon felfelé Kirkpatrikék vannak, lefelé Cummingsék, szemben, a patakon túl Hicksék, és tőlük délre, a kis oldalkanyon, a Hampton szája előtt Jaureguiék laknak. John figyelmesen nézett a megjelölt irányokba.

Lassan haladtak lefelé, mert csúszós volt a torzsára legelt fű, és azért is, mert John folyton megállt, és vizsgáztatta a nagyapját.

Ez idő szerint a számokért és az égitestekért rajongott. Az alapműveletekre magától jött rá, de csillagászati ismereteit úgy szerezte be, hogy ilyen tárgyú könyvekből olvastatott fel magának a szüleivel.

Most kétjegyű számokat szoroztat kétjegyűekkel, és örömmel nyugtázza a helyes válaszokat. Majd a vizsgázónak szegezte a kérdést: tudja-e, miért van az, hogy a Holdnak mindig csak az egyik oldalát látni, pedig a Földhöz hasonlóan az is forog. Nem tudta. Tudta valamikor, de elfelejtette. John elmagyarázta. István egy pillanatra megszédült. Olyan volt neki, mintha John az ő fia, a kis Imruska lenne, mintha annak a kezét fogná. Az is szerelmes volt a csillagászatba ilyen korában. Megrázta fejét. Hogy ismétlődnek a dolgok, gondolta, és ereszkedtek tovább.

Leértek az aljba, a gyümölcsöshöz. Nem volt nagy, pár elöregedett fa, főként az errefelé ritka szilva, az előző tulajdonos óvilági nosztalgiájának jeleként. Egy-két fiatal barack- és narancsfa is vegyült közéjük. Azokat már István ültette.

Hirtelen egy gyöngytyúk röppent fel az egyik fára, és méltatlankodva gajdicsált.

– Ne félj! – mondta István –, csak egy gyöngytyúk. A miénk. Szabadon kószálnak, hogy riasszanak, ha róka vagy görény merészkedik be a ranchra.

– Hát, te tudod-e, milyen fa ez? – és az egyik repedezett törzsű szilvafára mutatott, amelyet már ki kellett volna vágnia, mert nem termett, de mindig megkegyelmezett neki abban a reményben, hogy hátha meggondolja magát.

Ezt meg John nem tudta. Nem látott még szilvafát.

István felvilágosította, és elmagyarázta, miről lehet felismerni, és hozzátette, hogy Magyarországon, ahonnan ők jöttek, a kertjükben a legtöbb ilyen volt.

– Remélem, tudod, hol van Magyarország. Mesélt már róla az apád, úgy-e?

John bólintott.

– Menjünk megint a csűr felé, és nézzük meg a lovakat – javasolta. Arra, amellett jöttek fel, de most a gyümölcsösön át mennének vissza. A lovakat már látták, gondolta a nagyapja, de nem szólt semmit.

Arra mentek hát. John azonban a trágyadombtól megpillantotta a karámban a marhákat, és odaszaladt. Jövet is látta őket, de akkor nem érdekelték.

A marhák – vegyesen tehenek és bikák – az örökzöld tölgy árnyékában feküdtek, de pár a rácsos etetőnél állt, és a maradék kevés szénát huzigálta kifelé belőle.

John a karámkorláttól hosszasan tanulmányozta őket.

Összerezzent. Nem fújt a szél, de fentebb áramlás támadhatott a levegőben, mert csikorogva fordult egyet a kúttorony tetején a szélkerék.

– Annak a nagynak ott a mellett a kicsi mellett miért nincs tőgye? – kérdezte.

Nem először volt a nagyszüleinél, tudta már, hogy a tehénnek tőgye van.

– Az fiú, más néven bika. Annak fütyije van, mint neked.

– Akkor az nem ad tejet?

– Az nem. Na, gyere, menjünk, várnak – és István ismét megfogta a kezét.

Már az udvaron voltak, amikor John megtorpant:

– De nézzük meg a lovakat és a kiscsikót is.

– Már megnéztük, mindjárt, hogy megjöttetek.

– De még egyszer szeretném látni a kiscsikót.

– Na, jó – egyezett bele István mégis.

Nem mindig van kiscsikó, mentegette magában tulajdon engedékenységét, lehet, hogy mire megint elhozzák ezt a gyereket, már felnőtt ló lesz, vagy meg se lesz.

Visszakanyarodtak a csűr belső vége felé. Átfutott előttük egy chipmunk. Ügyet sem vetettek rá. Sok volt belőle, mindenfelé szaladgáltak, mint Ohióban a szürke mókusok. Még a csűrbe is beszemtelenkedtek.

A csűrajtó elhúzva, hogy járjon bent a levegő, ne rekkenjen meg. Derékmagasságig azonban rács zárta el a nyílást, hogy ki ne jöjjön a kiscsikó. Nem volt megkötve, szabadon lófrált.

John kinyitotta a rácsot, és a folyosón át bátran előreszaladt az istállórészbe, de a placcon bevárta a nagyapját, és ezúttal ő fogta meg a kezét, mi több, erősen szorította, mert a kiscsikó észrevette, és elindult feléje.

– No, megint simogasd meg a homlokát, nem bánt – biztatta István, amikor az állat megállt John előtt, és meg akarta szagolni.

Alig volt magasabb, mint ő, és fénylő sárgásbarna a szőre, csak a homlokán fehérlett egy kis, kerek folt.

Már egészen közel tolta a fejét, John érezte az arcán a leheletét. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse azt a foltocskát, amikor a kis jószág hirtelen visszakapta a fejét, oldalt perdült, és elvágtatott.

John megijedt. A nagyapjához bújt, aztán kiszaladt a csűrből.

– Gyere vissza! – kiáltotta utána a nagyapja. – Csak játékos kedvében van. Várd meg, amíg megint hozzád megy, vagy eredj utána.

John nem ment vissza. Amikor István is kijött, és becsukta maga után a rácsajtót, azért oda merészkedett, a mögé, és onnan kukucskált befelé, remélve, hogy odajön a kiscsikó, de az nem mutatkozott.

– Na, most már be a házba – parancsolta a nagyapja.

– Ne, még ne. A röfiket még nem mutattad meg.

– Azokat is látni akarod?

István habozott, majd ismét engedett:

– De nem megyünk be az ólba.

– Rendben.

A disznóól felé igyekeztek, amikor John kissé odébb egy sóderhalmot vett észre. Betonozásból maradt meg tavaszról. Etetővályút akartak belőle önteni, de mindig csak halogatták. Az egyik oldalát befutotta a folyóka.

Oda vezette a nagyapját, leguggolt, összegyűjtött pár színes kavicsot, és gyorsan elrendezte egy nagyobb körül.

– Nézd – mondta a nagyobb kavicsra mutatva először –, ez a Nap, ez a Merkúr, ez a Vénusz, ez a Föld, ez a Jupiter, ez a Szaturnusz, ez az Uránusz, ez a Neptunusz, és ez, amelyik legtávolabb van a Naptól, a Plútó. És most átalakítom a naprendszert. Amelyik túl közel van a Naphoz, és emiatt túl meleg van rajta, azt távolabbra teszem. Amelyik túl messze van tőle, és ezért túl hideg van rajta, azt meg közelebb, és akkor mindegyik bolygón lesz élet, nem csak a Földön, amely megfelelő távolságban van.

Elkezdte rakosgatni a kavicsokat, és úgy belemerült a műveletbe, hogy István már azt hitte, megfeledkezett a disznókról. Amikor végzett, megfogta a kezét, hogy vigye befelé.

– Hohó, és a röfik? – figyelmeztette, és kezét kiszabadítva a disznóól felé szaladt.

A disznóól háromhelyiséges, és ennek megfelelően három ajtónyílás rajta. Minden ajtónyílás előtt külön karám, de most mindegyik üres, mert odasütött a nap, és a lakók bent hűsöltek. Aludtak, hallani lehetett a lélegzésüket, a hízók még horkoltak is.

John egyenként felkapaszkodott a karámajtókra, bekukkantott, de disznók helyett csak túráshalmokat és túrásgödröket látott, és csalódottan nézett a nagyapjára.

A nagyapja az anyakoca karámjának oldalához vezette, közel az ólajtóhoz.

John felkapaszkodott a karám oldalára, és az ajtónyíláson át egy óriási, rózsaszínű lufit pillantott meg, amelyből kis, szintén rózsaszínű lufik nyúltak ki oldalt.

– Mi ez? – kérdezte.

– Az anyakoca meg a kismalacai.

– Nem is mondtad, hogy kismalacok is vannak.

– Elfelejtettem.

– Menjünk be hozzájuk.

– Megállapodtunk, hogy nem megyünk be az ólba. Azon kívül az anya ilyenkor kiszámíthatatlan. Azt hiszi, hogy bántjuk a kicsinyeit, és nekünk jöhet.

– De, kérlek. Legalább az ajtóhoz. Na!

István megint engedni kényszerült.

Visszairányította Johnt a karám ajtajához, kinyitotta, de mielőtt bementek volna, a biztonság kedvéért a karjára vette.

Bent megállt vele az ólajtó előtt.

John most látta, hogy az óriási lufi egy has, amelyhez két hátsó láb is tartozik. A fej a mellső lábakkal takarásban volt. A kis lufik a malacok, amelyek a hasba fúrják a fejüket, és közben izegnek-mozognak, de leginkább a farkukat kunkorgatják.

– Mit csinálnak? – kérdezte.

– Ciciznek.

– Anyának is van cicije.

– Igen.

– Én is ciciztem, de már nem cicizek.

– Te már nem – mondta István.

Ideges lett. Már vissza kellett volna menniük. A menye külön megkérte, hogy ne maradjanak kint sokáig.

Eh, a csudába is, gondolta. Ennyivel is több időt tölt az unokájával. Úgyis olyan ritkán látja. A szülei meg mindig, hiszen mindig velük van. Az anyjával legalábbis, mert az apja többnyire távol van. Most külföldről jött haza, Dél-Amerikából. Ne sajnálják tőle ezt a többletfélórát!

Állt ott még pár percig, aztán kivitte a karámból, és letette, mert kezdett elnehezülni. Nem bírta már úgy a karja, mint régen, mint mikor a saját gyerekeit tartotta, amikor azok kicsik voltak. Akkor addig hurcolta őket, ameddig csak akarta. Hiába, nem apa ő már, csak nagyapa.

– Most menjünk a pipikhez – rendelkezett John.

– Menjünk.

– De miért tettél le? Vegyél fel, és vigyél! – kérte John, és hozzá simult.

– Nem. Nehéz vagy. És különben is nagyfiú vagy már. Nem illik vitetni magadat – hárította el István.

Tudta, hogy csak hízeleg ezzel a törleszkedéssel, de elérzékenyült. A fejére tette a kezét, hogy megsimogassa. A gyerek először el akart húzódni, de aztán hagyta.

– Meg mit szólnának hozzá a barátaid, ha látnák? Vagy a barátnőd. Van barátnőd az óvodában?

John nem válaszolt.

– Van, vagy nincs?

– Van – felelte végül vonakodva.

– És hogy hívják?

– Azt nem mondom meg.

– Miért?

– Mert titok.

– Aha.

Egy kékszajkó repült el előttük a tyúkól irányába, alacsonyan.

– Tudod, milyen madár volt ez? – kérdezte István.

– Hogyne tudnám. Kékszajkó. Felénk is van. De nemcsak ez a fajta, hanem Steller-szajkó is, meg nyugati bozótszajkó is. Azok is kékek, mint ez, csak a Stellernek bóbitája is van, a bozótnak meg barna csík a hátán. A bozótszajkó különben csak Kaliforniában él, de a másik kettő az egész Egyesült Államokban honos.

– A madarakhoz is értesz?

– Kicsit. Van egy nagy madaras könyvem. A világ minden madara benne van.

– Hisz nem is tudsz olvasni.

– De anya és apa tud. Én nézem a képeket, ők meg felolvassák a szókat. Vagy inkább anya, mert apa nincs mindig otthon, mindig elmegy olajat keresni. A csillagászati könyvvel is így csináltuk, de abból először csak apa olvasott, mert akkor hosszabb ideig itthon volt szabadságon.

A kékszajkó a baromfiudvar drótkerítésére szállt, és ott billegett csettegve.

– No, ez is kíváncsi a pipikre – jegyezte meg tréfásan István.

– Dehogy – mondta John, aki azt hitte, hogy a nagyapja komolyan beszél –, csak megnézi, hogy van-e ott valami ennivaló, amit meghagytak a pipik.

– Na, majd elűzi a kakas, csak szálljon be oda.

– Ha egyszer megkaparintja a zsákmányát, akkor már nem veszi el tőle – mondta John.

– Az már igaz.

– De nem eszi meg mindjárt, elteszi későbbre. Elrejti. A kékszajkó mindent elrejt. Ez egy ilyen madár.

– Akkor ezt is tudod?

– Igen, meg azt is, hogy néha nem találja meg. Egyszer apával megfigyeltük otthon az udvaron. A kinti asztalon maradt egy földimogyorós zacskó. Apa azt hitte, hogy üres, de nem volt az, maradt benne pár szem. És a kékszajkó egyenként kiszedte belőle, és elvitte, és eldugdosta, héjastul, ahogy volt. Aztán, mikor azt hitte, hogy bementünk, pedig nem, csak elbújtunk a tornácon, sorban összeszedte. De egyet nem talált meg. Nagyon kereste, sok levelet felforgatott érte a barackfa alatt, már egész ideges volt tőle. Elfelejtette, hova rejtette. A végén mi szedtük elő neki, mert láttuk, melyik levél alá dugta. Az asztalra tettük, ahonnan aztán elvitte, és megint eldugta, de utána már egyből megtalálta.

A kékszajkó nem szállt be a baromfiudvarba. Jöttükre felröppent, és eltűnt a disznóól teteje mögött.

A baromfiudvaron pár tyúk és egy kakas tartózkodott. A tyúkok unottan bóbiskoltak kifürdött gödreikben, és felhúzták, majd közömbösen leengedték redőnyszerű szemhéjukat. John tekintetét a kakas vonzotta. Nagy, vörös taraja volt, zöldesbarna farktollazata, és érdektelenül álldogált a tyúkok közt. Aztán mégis a drótkerítéshez jött, de szemlátomást nem azért, hogy jelezze, itt ő az úr, hanem kíváncsiságból, hogy etetés lesz-e.

– Csak egy kakas van? – kérdezte John.

– Igen.

– Miért?

– Mert ha több volna, folyton verekednének, marnák egymást. Több volt, de nagyanyád levágta őket.

– És hány tyúk van?

– Hát én meg nem mondom, nyolcvan, száz.

– De hol a többi?

– Hát, az ólban.

– Hívjuk ki őket.

– Ahhoz mag kellene.

– Akkor menjünk be hozzájuk.

– Isten őrizz, még az udvarba se. Látod azt a sok pöttyöt a földön? Az mind tyúkkaka. Belelépnél.

– Akkor vegyél fel megint.

– Meg az ólban tetű is van, tyúktetű. Belénk menne. Az ellen hiába vennélek fel.

A beszédre kijött az ólból pár jérce. Leugráltak az ajtóból, amelynek küszöbe jóval magasabban volt az udvar szintjénél.

– Kiscsirke is van?

– Nincs, az most nincs.

– Kár.

– Volt, de megnőttek. Látod ott azokat a fehér jércéket, amik most jöttek ki, meg azt a két barnát? Azt hiszem, azok a legutóbbi költésből valók. Nemrég még kiscsirkék voltak, most meg már tyúkok, de még nem tojnak. Vagy lehet, hogy már igen, ezt nagyanyád tudná megmondani, mert ő foglalkozik velük. Bár lehet, hogy az a két barna inkább kakas, csak még fiatalok, és nem nőtt meg rendesen a tarajuk meg a farkuk, úgyhogy még nem vetélytársai az öreg kakasnak.

– De hol a tojás, amit a többiek tojnak? Nem látok egyet se.

– Nem kint tojnak, hanem bent az ólban, kosarakba. Bár előfordul, hogy a rendetlenebbje kint is elpottyant egyet-egyet. Vagy eltojik az udvaron, vagy a kertben, ha kiszáll innen, ha nagyanyád nem nyeste meg rendesen a szárnyát.

– Akkor abból a tojásból nem lesz kiscsirke?

– Nem, ha bezápul, mire megtalálja nagyanyád.

– Szeretnék egy tojást.

– Minek az neked?

– Játszani vele.

– A tojás nem játék, meg összetörne.

– De vigyáznék rá.

– Nyersen akkor se, mert összekennéd vele magad, meg a ruhádat, de főve kaphatsz.

– Úgy nem kell.

A kakas közben visszavonult. Az ólból kijött jércék közül kettő helyet cserélt két gödörbeli tyúkkal, egy pedig visszament. A többiek, a gödröt feladók az udvar földjének vizsgálatába kezdtek, hogy hátha találnak valami szemet a legutóbbi etetésből.

– Steve! Steve! – kiáltotta valaki.

Claire volt az. A keresztnevén szólította az apósát, nem apának, apukának hívta, mint Magyarországon szokás. A ház hátsó ajtajában állt, és integetett feléjük, hogy jöjjenek már be. Aztán a nyomaték kedvéért le is jött a kis falépcsőn, és tett pár lépést feléjük az udvaron, mielőtt visszament volna a házba.

– Na, gyerünk befelé, mert kikapunk – mondta István.

Ott hagyták a baromfikat, és átvágtak az udvaron. John még a kutyát is meg akarta simogatni, de erre már nem kapott engedélyt. A kutya fehér amerikai juhászkutya volt. A színe miatt választották ezt a fajtát. A magyar kuvaszra emlékeztette őket. Úgy festett, mint egy német juhász, olyan volt a testalkata, a füle, az állása. A diófa alól csóválta feléjük a farkát. Nappalra megkötötték, hogy hamisabb legyen, de éjszakára szabadon engedték.

A vendégek már összepakoltak, és kivitték a táskájukat a ház előtt álló autóba, egy vadonatúj Buick szedánba. Egy papírdobozt is tettek a csomagtartóba, amelybe Anna több tucat tojást csomagolt. Egy tyúkot is rájuk akart tukmálni, egy élőt, hogy vágják le otthon, és egyék meg, de Claire hallani sem akart róla. Hogyisne, tiltakozott, hogy ő ölje meg, aztán kopassza, mikor forrázás után olyan büdös. Ez minden látogatásukkor így játszódott le, szinte már rituálévá vált. Anna mindig felajánlott egy tyúkot, Claire mindig visszautasította.

Már csak Johnra vártak.

Az anyja gyorsan leporolta a nadrágját, cipőjét, a fürdőszobába vezette – már az is volt, és vízöblítős vécé is –, és szappannal alaposan megmosta a kezét. Az volt a rögeszméje, hogy a ranch veszélyes hely, tele mindenféle baktériummal, kórokozóval, és ha nem vigyáznak, a fiuk valami csúnya fertőzést kap. Ő maga ezért itt ritkán ment ki a házból, de ha mégis, akkor mindig kesztyűt húzott.

A kézmosás után megpisiltette, és ahogy kijöttek a vécéből, már mentek is kifelé. István, Anna, Pisti utánuk.

Kint, kissé odébb még egy autó várakozott, Pisti öreg Model T-je. A vendégek megálltak a maguké előtt, és sorban kezet fogtak mindenkivel. Nem csókoltak meg senkit, nem nyomták össze a fejüket senkiével. Szajlán ilyesmi nem volt szokás. Imruska is a szüleihez igazodott, megmaradt ennél a kevésbé érzelmes istenhozzádnál. Claire eleinte megpuszilta az Árvaiakat, de minthogy azok sosem viszonozták, elhagyta, alkalmazkodott. A kisgyerekkel azért kivételt tettek. Anna és István búcsúzóul felemelték az unokájukat, és csókot nyomtak a homlokára. Nem az arcára. De ennek már semmi köze nem volt az óhazai hagyományhoz. John kívánta így. Nem szerette, ha, mint mondta, összenyálazzák az arcát.

Beszálltak, és elindultak. John felállt az ülésen, és integetett a hátsó ablak mögül. Mikor kiértek a közútra, és elkanyarodtak, lehetett látni, hogy Imruska és Claire is felemeli a kezét. De csak rövid ideig, mert a következő pillanatban eltakarta az oldalablakokat a felvert por.

Istvánék addig néztek utánuk, amíg Cummingsék ranchán túl el nem tűntek a kanyarban.

Most Pisti az autójához ment, és beült. Indított, gázt adott, és ő is kigördült az útra.

Nem búcsúzott el a szüleitől. Ő csak Santa Paulába ment, moziba. Ez nem volt igaz. Valójában randevú szólította be a városba, de nem akarta a szülei orrára kötni, mert az első lett volna azzal a lánnyal, hátha nem jön el a megbeszélt helyre, és akkor felsül. Megígérte, hogy legkésőbb tizenegyre itthon lesz.

A két öreg álldogált ott még egy darabig, némán, kissé elszontyolodva.

– Hát, elmentek – állapította meg István.

– De Pisti visszajön – mondta Anna.

– Igen, egyelőre – felelte István, és bementek a házba.

Anna bevette magát a konyhába, István kezében a Ventura Starral leült a nappaliban, és a hétvégi mellékletben elkezdett olvasni egy fejtegetést a növénynemesítésről. De pár perc után abbahagyta, mert tele volt szakkifejezésekkel, amelyeket nem értett.

Visszalapozott az újság elejére. A helyi hírek után átfutotta az országos vonatkozású cikkeket, de nem talált köztük semmi érdekeset. A legtöbb a Semlegességi Törvény lehetséges külpolitikai következményeit taglalta, amelyet nemrég hagyott jóvá a Szenátus, egy pedig még mindig a német Hindenburg léghajó katasztrófájának okaival foglalkozott. A külföldi események közül csak egy keltette fel a figyelmét. A japánok megtámadták az Egyesült Államok USS Paney nevű ágyúnaszádját, amely a Jangce folyón horgonyzott, Nandzsing előtt. Erről viszont igen szűkszavúan számoltak be.

Letette a lapot, a faliórára pillantott, felállt, és kiment enni adni a jószágnak. Már akkor kellett volna, mikor kint volt Johnnal, de nem akarta ezzel nyújtani az időt. A lovak jászlába lucernát vetett. A kiscsikónak szintén, de az alomra, mert még nem érte fel a jászolt. A karámban kifogyott az etetőből a széna. A szérűről vitt be villán. A marhának való, gyengébb minőségűt kint tárolta boglyában, hátul a szalmakazal és a kévékbe kötött kukoricaszárgúla között.

Visszaballagott a házba, de nem telepedett le ismét a nappaliban. Átment rajta, ki a tornácra, és leeresztette magát a hintaszékbe. Egyre ritkábban ücsörgött ebben az ülőalkalmatosságban, mert már nehezére esett kikelni belőle, de most valahogy megkívánta.

Egy autó ment el kint az úton, valahol távol tehén bőgött, reszeltek a kabócák, ciripeltek a tücskök, különben csend volt.

Ült vagy inkább feküdt ott elnyúlt testtel, megtámasztott fejjel, karfára helyezett kezekkel, lankadtan, mozdulatlanul, nem billegve.

Először nem gondolt semmire. Csak nézte a bejárót, a földjeit, az egyik oldalon a lóherét, a másik oldalon a tarlórépát, amelyet az őszi árpa után vetett. A lóhere vágásra érett, a tarlórépát is szedni lehetett volna már, mert megnőtt, a szárazság ellenére. Aztán az üres utat figyelte, a patak partját, a patakon túl a fákat, a fák közt a Hicks-ranchot, mögötte a hegyet, a kanyon nyugati oldalát, a sárgásbarna legelőt, a bozótost, az erdőt, a tetőt, amelyet már megközelített a gyengülő nap. Majd a nap és a tető közt az égboltot vette szemügyre, amely még mindig kék volt, és reménytelenül felhőtlen. Aztán visszairányította tekintetét az oldalra, az oldal gyér növényzetére.

Fű, bokor, cserje, fa, gondolta. És mindenféle gaz. Egy részét ismeri, tudja a nevüket, de jó párét nem, és sosem fogja. Itt is, a tornác mellett, nem messze tőle van papsajt, pásztortáska, madársóska, de hogy az a terülő szárú, csipkés levelű szívós növény micsoda, fogalma sincs. Biztos, megkérdezte már valakitől, de elfelejtette. Meg amiket ismer, azokkal se lesz soha olyan viszonyban, mint az otthoniakkal. Mert felnőtt fejjel már nem lehet, nem férkőzhet a közelükbe, nem kerülhet velük olyan viszonyba. Együtt kell az embernek velük élni, kicsi korától kezdve, úgy felnőni, hallani a nevüket, meg amit mondanak róluk, és látni őket, hogy biztosan meg tudja különböztetni egyiket a másiktól. A növényekbe is bele kell születni. Nemcsak abba, amit maga ültet, és ami a táplálékát adja, vagy amit megetet a jószággal, hanem mindegyikbe, a gyomba, a gazba is, éppúgy, mint az országba.

Az ország! Amerika! Itt van, körötte, fent, lent, közel, távol, mindenhol és őbenne. És mégis olyan, mintha valahol máshol lenne. Itt él több mint harminc esztendeje. Itt a családja, van háza, földje, a magáéban dolgozik végre, nem szenved hiányt, és szereti is ezt az országot, és mégis idegen, és az is marad már. Pedig neki adta legszebb férfikorát, erejét, akarását, tudását, és kapott is tőle, kenyeret, otthont, reményt. De sokféleképpen kötődik hozzá, legerősebben tán avval, hogy a földjében nyugszik két gyereke. Igen, aki eltemette már valahol valakijét, annak köze van ahhoz a helyhez, akármilyen rossz, és ez nem rossz, egyáltalán nem rossz, sőt, inkább jó.

Mikor eddig jutott, hirtelen mintegy a testével is érezte ezt a jót. Közben eltelt legalább egy óra, túlnan lement a nap, árnyékba borult a kanyon, a kanyon feneke, a rancha, a háza, és ahogy megenyhült a hőség, megkezdték vándorlásukat a szagok, az illatok, és behatoltak az orrába. Főként a csattanó maszlagé, a kátrányfűé, a vad gyömbéré, az esti kankaliné, de a lóheréé és Anna petúniájáé is a kiskertből. Felkúsztak az orrlyukain, be a légcsövébe, onnan pedig le a tüdejébe.

Ondrok gödrére, otthoni portájukra gondolt. Ott ugyan ilyenkor nem ücsörögtek kint, és az illatok sem ilyenek voltak. Jobban mondva, csak egy illat volt, a vadbükkönyé, amely a Misku-tetőről jött le, és elnyomott minden más illatot, de pont így töltötte meg a levegőt és járta át az embert. Erről meg Dregoly jutott eszébe, ahol néha sötétedésig dolgoztak a szőlőjükben. Ott nem nőtt vadbükköny, de a szemközti erdőből napszállta után ugyanígy áradt ki a fák lehelete.

Lehunyta a szemét. Dregoly, szőlő – motyogta, és képzeletben hirtelen a szőlőjükben termett, az alsó végében, az aljban. Ősz volt, értek a fürtök, dongtak a darazsak, de még nem színesedtek a levelek. Elidőzött a tőkék közt, gyönyörködött a fürtökben, egyet még meg is simogatott, és bántotta, hogy egy szemet már kikezdtek rajta a darazsak.

Aztán kinyitotta a szemét, és visszatért a Wheelerbe. Nem értette, miért nem telepített még szőlőt. Itt, Kaliforniában, ahol olyan kedvezőek az adottságok! Nem sok kéne, de egy lugasnyi mindenképp jó volna.

Kikászálódott a hintaszékből, bement a házba, és megnézte, milyen árban vannak az oltványok abban a kertészeti katalógusban, amely minap érkezett.

Utána már nem tért vissza a tornácra. Ment megitatni a lovakat, kiganajazni az istállóban, megint vetni eléjük és a marhák elé is, és helyet készíteni a tarlórépának, amelyet másnap szedni akarnak.