G. István László költői hangja eltéveszthetetlen, az egyik legerősebb és leginkább öntörvényű hang a kortárs lírában. Költészete nem könnyű olvasmány: az olvasó teljes figyelmére igényt tart, azt a gyakran intuitív tudást, amit a létről és a világról megszerzett, (az ő szavával) nem „könnyíti ki” a vers megformálása során. Tömör és enigmatikus költészet ez – de nem úgy enigmatikus, hogy csak sejteti, de nem árulja el, amit tud; nem „sugallatos”, nem parabola, képei nem allegorikusak, nem barokkos conceitek, hanem bizonyos képi-logikai evidenciákkal él, hogy olyasmit fejezzen ki minél pontosabban, ami (mint mondanivaló) közben alakul ki, vagy egy másképp megfogalmazhatatlan közérzet, tudatállapot része.

Ami miatt mégis az allegória jut eszembe, az az igen logikus nyelvi szerkesztés. Csakhogy a fogalmi és a képi elemek gondos összecipzárazása helyett G. István Lászlónál maga a nyelv viselkedik nagyon gyakran úgy, mintha valamit magyarázna, és az elemek mégis kitérni látszanak a logika elől, vagy legalábbis több lehetőséget hagynak nyitva.

Hadd kezdjem a szavakkal, a kisebb szerkezetekkel. Rögtön az első kötet,1 az Öt ajtón át (1994) első lapján olvassuk: „Erdőt borít a csönd, hangja még jó lesz bármi másra” (Október). Konvencionálisan az erdőre borulna a csönd, vagy (ha már tárgyas ige) beborítaná az erdőt. Itt azonban „erdőt borít”, ami sokkal direktebb, és az erdei csönd képébe (amelynek „hangja” is van) valami erőszakos mozdulat vegyül, csendes horror, amelyben esetleg a fák egyenként kidőlnek – előrevetíti a négysoros vers utolsó mondatát: „Lassan hull a világ egymásra.” Noha ez a fajta igei metafora a későbbiek során ritkább, az elmozdulás annál fontosabb.

Itt van rögtön a szintén gyakori hasonlításban (pontosabban hasonlítói mellékmondatban) is, még ugyanezen a lapon:

Nyelvtanilag a „hiszel [engem]” és a „belőled itthagyok” alanyai és logikai tárgyai (akire a cselekvés vonatkozik) felcserélődnek. Persze megpróbálhatjuk lefordítani így: többnek hiszel, azaz kevesebb vagyok [mint hiszed], illetve: több vagy, mint amennyit belőled itthagyok. Még szerencse, hogy itt az én két fele beszélget („Te vagy partnernak való, / magázhatatlan magányom”), és a felcserélés mégiscsak ugyanarra a személyre vonatkozik. Versolvasás közben viszont nincs is idő megállni – és ez mindig nagyon fontos G. István László olvasásakor –, mert a vers szintaktikai lendülete visz tovább (különösen a későbbi kötetek bonyolultabb szerkezetű mondataiban), ám ez termékeny zavar, gondolkodásra, újraolvasásra – vagy pedig azonnali, intuitív megértésre késztet.

Ugyanilyen termékenyen nehezíti az olvasást-értelmezést, amikor az alárendelő mondatban az utalószót kifejtő tagmondat, amely azt a várakozást kelti, hogy megvilágítja a főmondatban szereplő hiányt, mégis kisiklik ez elől (a kifejtés helyén enigmát találunk). Az 1996-os Kereszthuzat egyik verse:

Nem tudjuk meg, mit rejt az utalószó („elviszem [azt]”: mit?), és a nyelvtani visszafordítás [a visszakapás esetén az álomnál több valami] reménytelen az enigma megfejtésére. Ugyanakkor az ellentétes irányú igék-igenevek („elviszem” – „visszakapni”; „nem marad… csak mindenem”; „kihűl” – „[rá]ég”), az álom, a semmi és a minden távlatai pontosan kijelölik azokat a pontokat, ahonnan megsejthetjük a hiányt. És ha a verset a saját tempójában értjük meg, itt is felfogunk valami mást is, mint a logikai megközelítéssel.

Magyarázó, megvilágító szerepe van egy versben a képnek is. Hagyományosan a költői kép egyik fele értelmezi a másikat, amit hasonlítok, az a lényegi mondandóm („fogalom”), amihez hasonlítom, azzal akarom szemléltetni („kép”). De én szívesebben nevezem ezt a megvilágító elemet vagy a kettő közötti összefüggést – különösen G. István László képeivel kapcsolatban – evidenciának.

Evidensnek nevezhető a verseiben egyfajta fordított világ, a kint és bent megfordulása – az itt következő fa-motívum másutt is visszatér.

Ugyanez a fordított világ van jelen egy másik visszatérő motívumban, ahol a koponya (másutt a szem) a tér határa:

A megvakított Küklopsz lelkiállapotát vetíti ki ez a szokatlan – mégis teljesen tiszta, plasztikus – látványelem: a fej falára belülről csapódó hullám képe. A vakság és a belső látás szintén visszatérő evidencia: „Altasd át magad, / tanulj megvakulni. / Sose voltál ébren” – így indul a Kereszthuzat kötet Éjjeli négyes című, ars poetica-szerű darabja.

Néha csak egy szószerkezet vagy összetett szó marad a sűrítő látásmódból: „Minden kitartott arc csak engem vádol” (Sűrű álom; Öt ajtón át), ilyen szó-evidenciákat a legújabb kötetben is találni: „függőketrec” (Függőketrec; Választóvíz). Másutt egy köznapi szóöszszetétel oldódik egyéni képpé: „Tempózom, mint aki sose fárad, / vízgyűrűk gyűlnek az ujjamon” (Vízidal; Kereszthuzat).

Ennek a látásmódnak a lehetőségeit a Kereszthuzat kötet Hang és árnyék: Álomversek ciklusa bővíti tovább, mert eleve az álom logikáját és evidenciáit (látás- és beszédmódját) használja anyagául.

Bizonytalan körvonalú és életkorú beszélők („egy fiú”, „egy lány”) mesélik minden érzékterületre kiterjedő emlékeiket, minél kevésbé érthető egy-egy foszlány az ébrenlét logikájával, annál inkább érvelnek a mondatok. Hol egyszerűen, gyerekmódra: „»látod ez a szélcsend«, mondták a férfiak, pedig nem volt csend”, hol valami bolond-logika alapján: „Mondták, hogy kiabálok. Nem hagytam / abba, mert mondták, hogy kiabálok. / Nem hagytam abba, aztán mondták, / hogy abbahagytam, mert megdicsértek, / hogy abbahagytam.”

Ennek a ciklusnak a keletkezéséről és az álmok szerepéről egy friss interjúban2 mondja G. István László: „közvetlen az álom után arra ébredek, »más létkörnyezetben voltam«, olyan emberek és emlékek között, amik ébren nem az enyémek, de ott az álmomban hozzám tartoztak. Ezekben az álmokban összefüggő »múlttudattal« rendelkezem, rengeteg olyan emlékem és tapasztalatom van, amely nem egyezik meg az ébrenlét emlékeivel és tapasztalataival. Ilyen visszatérő álomatmoszféra íródott a Hang és árnyék: Álomversek teljes ciklusába a Kereszthuzatban […] Egyedül az atmoszféra azonosítható, de könnyen lehet, hogy a motívumokat nem egy helyről meríti a képzelet. […] nekem sok ilyen »gólyakalifás« álmom van. Szóval az álmok rendkívül fontosak – sokszor összeérnek a képzelettel és az ébrenléttel.”

„Ha látni csak ennyi volna, / mi volna nézni?” – kérdezi a 2001-es Napfoltok egyik cím nélküli verse (már a lefokozó „csak” utal rá, hogy valami nyilvánvaló vagy annak vett közlést vezet be).

A vers ismét belső evidenciával érvel, és ezzel fokozza az olvasói koncentrációt, hiszen grammatikailag végig az utolsó sorra várunk [ha – akkor], és úgy olvassuk végig, lebegtetve, az addigiakat, mintha valóban számunkra is evidens lenne a kép. A valódi, filozófiai kérdéshez csak a végén érünk el. De közben mintha a vers (a költő) megtanított volna a gondolatai olvasására.

Ezt a jelenséget, hogy a vers megtanít az olvasására, először a Merülő szonettekben (1998) éreztem nagyon erősen. A kötet kétszer tizenöt szonettjének egységes (bár fellazított3) formája, a többszörösen is összetett, gyakran kérdő mondatokra épülő, homogén dikciója olyan erőtér, amely (ha átadjuk neki magunkat) nagyon felfokozza a befogadást.

Ezeknek a szonetteknek a szintaktikai húzása olyan erős, hogy első olvasásra akár úgy is érzékeljük, mint egy rokonnyelvet, amelynek a szerkezeteit többé-kevésbé ismerjük, de a szavait csak sejtjük: vagyis egy külön nyelvet olvasunk. Miből adódik ez a zsongító, zenei hatás? A vers felütése egy teljesen hiányos, egyetlen jelzővel bővített határozóból álló tagmondat („Olyan fázással”), ám ez a továbbiakban több alárendelt tagmondattal kifejtett határozó nyolc tagmondaton át nem találja meg a hozzá tartozó alanyt és állítmányt („mégsem lehet élni”), ami rendkívüli késleltetés, az olvasóban egyre erősödik a nyelvi-logikai várakozás. Hogy a mondat örvényét térben is érzékeltessem: ha egy-egy alárendelt tagmondatot egy-egy emeletnek veszünk, itt a legfelső szinthez (a fenti főmondathoz) képest négy emeletet kell lefelé menni, mire visszajutunk a folytatáshoz, ugyanarra a szintre. A vers hiányt emleget, és fizikailag meg is teremti ezt a hiányt a maga terében. Kifelé és befelé is, hiszen itt, a kilencedik sorban derül ki, hogy ráadásul az egész versmondat valamilyen ismeretlen állítást cáfol („mégsem”).

Ez G. István László legfogalmibb kötete, minden szonettben a megfosztottság valamilyen szinonimáját találjuk: honvágy, büntetés, szomj, felejtés, gyász, halál, fázás, félelem, szorongás, szégyen – ezt erősítik a rendkívüli sűrűségben szereplő fosztóképzős szavak (feltérképezhetetlen, érthetetlen, látványtalan, hagyománytalan, elkövetetlen, érintetlenek stb.), a tagadott igék és a tagadószók.

A szonettek szűk terében ezek a hosszú, monoton ragok valamiféle zsongást teremtenek. A mondatok a füst- vagy vízszerűen örvénylő mozgásukkal ikonikusan adnak testet a megfoghatatlan mondandónak. Ugyanilyen megfoghatatlan a látvány is: „a versekben fölmerülő képek sohasem valami közvetlen látványt tükröznek, hanem egy elvont, valamikor látott, de az emlékezetben álomképpé párolt, mintává absztrahálódott rajzot” – írja Tóth Krisztina a következő kötetről, de a Merülő szonettekre is érvényesen.4 Bár a kulcsfogalmakból látható, hogy végig nagy tétről van szó, a versek – például épp a bonyolult nyelvi felépítésükkel – elkerülik a nagy témák ingyen-hatását. Az emelkedett, elégikus hangvételbe sehol nem keveredik hamis pátosz. Ugyanakkor a végső pontig elviszi, ahonnan már nem lehetne tovább folytatni.

A mondatok ívében testet öltő dikció a vers zenéjének része. A Merülő szonettekben a hagyományos akusztikai elemek is fellelhetők, de a rímelés nem feltűnő. A szonettforma fellazul, de nem is a versforma a lényeges. Noha G. István László költészetében kezdettől megvannak a klasszikus versformák: a tiszta rímeket, könnyű dikciót igénylő dal, a Berzsenyi-féle körmönfont időmértékes ódaforma, a több szempontból is kötött szonett és más kisebb szerkezetek, fontosabb a variációval, ismétléssel játszó (a zenében is matematikai) fúgaszerkezet (amely később kötetcímben is szerepel: Homokfúga), vagy a külön dikcióval rendelkező hosszú versei belső ritmusa. G. István László verseiben maga a kompozíció zenei: a mondatívtől egészen a ciklus- és kötetszerkezetig. „Nekem a vers némán olvasva is hangzó nyelvi szövet; a szavak, hangsúlyok erőviszonyai, a hanglejtés, a mondatdallammenet, az enjambement egyszerre tagoló és összekötő indulatsarka mind hangzástényező” – mondja erről a már idézett interjúban. Amit belső ritmusnak neveztem, azzal foglalkozik G. István László Weöres Sándorról szóló doktori disszertációja:5 a metrum, a ritmus és a prozódia tudatos, féltudatos és spontán elrendeződésének bonyolult vizsgálatával.

G. István László kötetei – elég messziről nézve – mintha ellenpontoznák egymást. A negyedik kötet, a Napfoltok átmenetileg lebontja a Merülő szonettek nagyobb lélegzetű tömbjeit (ez a fajta dikció legfeljebb egy-egy versben marad meg, például Miféle őrzés), és visszatér a látszatra egyszerű dalformához, a Rongyszőnyeg-szerű, kisebb formákhoz. A 3×33 verset és egy Emily Dickinson-versfordítást tartalmazó kötetkompozíció ezúttal lazábban összetartozó darabokat fog össze. Ugyanakkor talán ez a kötet viszi legmesszebbre az absztrakciót:

Emlékezet – elmúlás, akarat – hiábavalóság – vágy, és az egész kombinatorikus (bár korántsem tét nélküli) játéka. Látszatra hat sor, de felírható a logikai arányai alapján is: 2,5 + 1 + 1,5 + 1 sornak; Möbius-szalagja folyamatosan értelmezésre szólítja az olvasót.

További ellenpont a Merülő szonettek emelkedettségéhez képest A Duna győzi ciklus köznyelvi rétege. Arany Hídavatásának mintájára öngyilkosságra készülő, hétköznapi figurák szólalnak meg, egyszerre keltenek együttérzést és viszolygást. „Leülünk egy sörrel? Az asszony / utánam néz, apám, ahányszor reggel / otthagyom. Fél a kutyáktól. Nem / löttyedt a melle, és csak kicsit / felmosószagú.” – Ez a hang már az első kötetben (Kirké) és a másodikban (Kabinokhoz pihenni) megvan, de igazán a hatodik kötetben, a Homokfúgában bontakozik ki (szintén két másfajta kötet között).

Az Amíg alszom, vigyázz magadra kötettel (2006) G. István László visszatér a nagyobb lélegzetű mondatívhez, az apró formák után – ahogy Ferencz Győző írja a borítón – „a matematikai pontossággal és zenei invencióval megkomponált kötet első felében katedrálist épít a versekből, sőt, mint valami gótikus templomépítő mester, kőszoborfaragásokkal fel is díszíti a homlokzatot, hogy aztán a kötet második felétől kezdve ebben a szavakból létrehozott térben hangozzék el ima, zsoltár, fohász és párbeszéd”. A szerző által „Vízköpőknek” nevezett portrék leírásaiban (a korábbi absztrakcióval szemben) feltűnően sok a konkrét elem, a szakszó („Hajtóvizén, a molnár nézi csak, / megült a malom sodrása [...] / Látni most / múlt időben enged, őrlés, / halál, mint az alvilág limánya, áll, / folyik vissza, ahogy a gabonaszem peregne” – A molnár), az apró megfigyelés („keményített köszönések, / lúdtalpas, hanyag vigyázz” – Főpincér), ahogy a lelküket vesztett kisembereket megjeleníti. Ebben és az erősen áthajlásos, mindig váratlanul megtorpanó, továbblendülő, inkább belső rímekkel élő sorokban az előző kötetben elbúcsúztatott barát, Simon Balázs dikcióját élteti tovább G. István László, a maga világában.6 Az „imákban” (amelyek a legközelebb állnak a Merülő szonettekhez) a befelé forduló, elégikus hangvétel helyett a versek beszélője energikus, szenvedélyes hangon, hol vitázva, hol megértő empátiával fordul a megszólított Istenhez.

Ha a szomj és a homok vagy por (konkrét és metaforikus) ellentétére gondolunk, akkor értjük igazán, milyen ellenpont a Homokfúga (2008) az előző kötet után. A korábbiban Isten a megszólított:

A későbbiben, ahol a dialógus megszólítottja a közös, elviselhetetlen kapcsolatba zárt partner, a bánathoz nem a vétek vagy a bűn, hanem a baj fogalma társul, és még annak is a lefokozása („nem baj, nem számít” értelemben), a hangnem a korábbi emelkedettségnek a kifordítása:

A kötet a viszolygás alaphangjával indul („Félig megkelt kenyér az arcod – / közös vád, közös megaláztatás. / Rajta mint a szétkenődött smink / egy pattanás” – Lánykérés), G. István Lászlótól szokatlan, pattogó mondatai engem valamiért József Attila szociografikus közérzetverseire emlékeztetnek, talán az ellentétes hangulati hatású elemek miatt. A versek riasztóan kedélytelen játékáért az elővillanó humor, a morbid ötletgazdagság nyújt vigaszt. Például ebben a temetési képpel és rögtön egy oximoronnal kezdődő versben: „Gyászolni vidáman, mint a föld / gyászolja elvizesedett felszínét – / […] a ravatal / is gurul, soha ennyi jószándék, / lendület nem jutott még nekik. […] Meg fogunk, / mind, ilyen jóízűen halni – / cserébe miről alkudhatunk?” (Gyászolni).

Nem egynemű kötet, inkább felemelkedési folyamat az első ciklus keményen letett kijelentéseitől, fúgán, dalokon, mérlegelő verstömbökön át egy könyörgésig, talán a valóság viszolyogtató lehetőségétől a valóságosnak megélt spirituális felemelkedésig: „Ne jöhessen szárazságra / szél, kifáradás, földem ne repeszd meg, / ne húzzon barázdát az ég a testen. / Ne sorvasszon gyökérig szenvedély. / Ne engedd, hogy haragom fölneveljen.” („Haragomnak véghezvitelére” [És. 13.3].)

A 2011-es Választóvíz talán a terek és idők kötete (visszavont tér, elmulasztott idő –
A legelső fázás), újra telt hangzású, bár – ismét ellenpont – rezignált hangvételű könyv, legalábbis az első kétharmada. „A nappalt, éjszakát / ismeri, gondolja, ez lehet a harmadik / napszak, a múlásra merőleges, / a teret émelybe fordító idő, aminek / se holdja, se napja, nem vigyázzák / fentről, múlását félnék / figyelni” (Képzeld Ádámot). A visszavonás jelenségét egy lázas vers mondatról mondatra megtestesíti:

A kötet harmadik része egy korábban már részletekben felbukkanó magánmitológia betetőzése, huszonkilenc (plusz egy) Nap-monológ. A versekben a Nap beszél, a Nap szemszögéből jelenik meg az emberi világ, felülről („Latyakban a fényem, mint a kutya vizelte hó, / elkedvetlenít” – Harmadik Nap-monológ). Ugyanakkor ez a Nap a geocentrikusan látott felkelő-lenyugvó égitest, amely G. István László költészetének régi lét-metaforája – például az Amíg alszom kötet már idézett Hitetlen című, Istenhez szóló verse indul így: „Mindig egyidőben nyugodni, kelni / elfáradtam, uram, én benned alszom, / és nem leszek nap, hogy égig se érjek, s már visszahívsz.” Ehhez képest a Nap nevében beszélni talán a vállalt szerep. „A fehér elhivatottság / minden sors lehetőségét / megteremti, de visszaver / minden sorsot” – olvassuk A fehérorrú bagolyban. (Egy másik, cikluson kívüli vers szóhasználata is az emberi perspektívát sugallja: „[ott… volt] erő magasba íveltetni éveket” – À la recherche). Vagy ha már szerep, akkor egyben az egzisztencialista létküzdelem kényszerű szerepe is, mint Sziszüphoszé Camus-nál: „Hogy felkelek, azt meg kell bánni, / nyugtom, mint a lelkiismeret / mélybe bukása. Hogy lenyugszom, azt / meg kell bánni, bűnöm foltozza fényem / felbukkanása” (Tizenötödik Nap-monológ).

A szerepek egy versen belül is váltakoznak, a Nap hol antropomorf isten, hol felsőbb parancsra jár az égen; tehát Isten, Nap és ember hármasa váltakozik a monológokban, a tér, a leírt világ pedig néha mintha Ted Hughes apokaliptikus-mitologikus, félelmetes világának, bonyolult hatalmi viszonyainak volna rokona.

Az utolsó monológ hangvétele viszont szikárabban haragos. A kép itt a Nap felrobbanása utáni. „És ha a korai, számtalan / körnek tükre lesz az utolsó kilobbanó / sejtcsomó után néhány milliárd évig / az új idő, akkor sincs végleg veszve / semmi. Az is idő lesz. Ha nem is / lesz benne semmi” (Huszonkilencedik Nap-monológ). Ezzel a paradox jóslattal zárul a kötet, hiszen kérdés, hogy az idő fogalma értelmezhető-e változás, történés, valami(k) nélkül. Az emberi idő talán nem, legfeljebb az örökkévalóság.

Külön esszét érdemelne a kötet sűrű szövésének, külső-belső utalásrendszerének felfejtése, ám inkább azt kívántam megmutatni, hogyan épül fel a kisebb elemektől a nagyobb kompozíciókig, a látásmódtól a megfogalmazásig ez a majdnem két évtizedes, jelentős költészet.

-----