Hogy valamit mindig

 

Egy férfi fekszik a földön, kilóg a keze

a papír alól, az ujjai begörbülnek, mintha

vizet merne, fölemelik a papírt, hogy lefotózzák,

a hasa horpadt, a szemhéja kék, mint az aszalt

szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly,

rézgyűrű a hüvelykujján, láttam este a téren,

kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi,

diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs,

na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a

csuklója, ennyi az élet, mondja valaki, csupasz

seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,

elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók,

semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak,

még ott maradok egy ideig, és azt veszem észre,

hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,

ahol a halott ember feküdt a földön, olyanok is,

akik nem tudhatnak az esetről, jönnek, és mikor

odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne

ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni,

valami mérgező közeg, egy bicegő öregember

gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott

szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó

katonatisztek csoportja, átmennek a túloldalra,

vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos

sarokházat nézik, sőt olyan is akad, aki megáll,

szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott

valamit, senki nem lép arra a helyre, pedig öt

óra van, rengetegen járnak az utcán, végül jön

két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk

is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a

pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik,

merre járőröznek, meghaltak a téren, hogy fogja

ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy

közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott

kézzel állok a kapuban, a szükségszerűség,

hogy valamit mindig nézni kell, ott feküdt,

valami bele volt vésve a gyűrűjébe, egy név,

hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.

 

 

Itt elhallgat

 

Kérdés, hogy a cipólopás minek számít,

bemegyek a gondolák közé,

de nem tudom visszatenni,

mert ott áll egy biztonsági őr,

így leszek cipótolvajból a cipó foglyává,

olyan friss, ropogós, meleg a zsebemben,

még most is jó hozzáérni,

kitérek jobbra, hogy elférjünk a szűk helyen,

de az őr is épp arra sasszézik,

balra lépek, ugyanúgy ő is,

így táncolunk, kerülgetjük egymást,

 

ez most a szokásos ügyetlenkedés vajon,

vagy unalmában szórakozik, vagy lebuktam,

és ez a motozást és verést megelőző játszadozás,

ahogy a macska játszik az egérrel, mielőtt felfalná,

és hogy maradjak-e komoly,

vagy a helyzetet oldva nevessek föl e fura tébláboláson,

közben szorítom a cipót a zsebemben,

 

és ekkor megkérdi, hogy hol vettem a cipőmet,

hol vetted ezt a klassz csukát, öcsi,

és a szakadt tornacipőmre mutat,

nyílván gúnyolódik, húzza az időt,

de belekapaszkodom a lehetőségbe,

hogy tényleg érdekli, mert ez az utolsó esélyem,

leguggolok, és megtapogatom a cipőt,

közben érzem, hogy kidudorodik a cipó a zsebemből,

jó minőség, mondom, kényelmes,

mire ő, hogy a jó cipő minden pénzt megér,

ő a cipőt a legfontosabb ruhadarabnak tartja,

fontosabbnak a nadrágnál vagy a sálnál,

az ő munkakörében ez húsbavágó,

mivel naponta több tíz kilométert kell mennie

a polcok és a gondolák közt tolvajokra vadászva,

nadrág és sál nélkül tudná teljesíteni a kötelességét,

de jó cipő nélkül, ennyi gyaloglás után

estére a lába megnyomorodna,

és másnap nem tudna munkába lépni,

és a cipótolvajok szabadon garázdálkodhatnának,

itt elhallgat, nézzük egymást,

és csak arra figyelek, hogy el ne dőljek,

hogy remegő lábamon állva maradjak,

lassan félrefordul, és int, hogy menjek,

mikor átfurakodom közte és a polc közt,

muszáj hozzáérnem, hozzásúrlódnom,

a kidomborodó cipó hozzányomódik a combjához,

ekkor azt mondja, de olyan különös hangon,

hogy üdvözlöm apádat,

és mikor kiszabadulok a szűk folyosóról,

és megyek a pénztárak felé,

majd kint a napfényes járdán,

végig arra gondolok, még mindig reszketve,

hogy honnan ismeri ez az apámat.