„Néha jeges düh kerít hatalmába. Nézem a szobámból a szomszédos épületek égbe nyúló falait, ezt a hatalmas és félelmetes várost, és megértem, hogy komoly a tét. Vagy én kerekedem a város fölé, vagy a város énfölém. Vagy olyan leszek, mint az a szánalmas ukrán öregember, aki eljött a mosogatófiúkhoz, amikor azt a lakomát csaptuk; eljött a megalázottakhoz még megalázottabban és szánalmasabban, vagy… Vagy nincs mese, győzni kell. De hogy?” (41.) – teszi fel a kérdést a főhős Eduard Limonov jó két évtizedes késéssel végre magyarul is olvasható1 Ez vagyok én, Edicska című regényében. Az a főhős, a költői vénával megáldott Edicska, aki a radikális nézeteiről ismert, hazájában, Oroszországban manapság harcias ellenzékiségéről, a rendőrséggel való összecsapásairól híres szerző nem titkolt alteregójaként sok más kor- és művésztársával együtt a ’70-es évek második felében Amerikába emigrál, mivel elege lesz az otthoni illegalitásból és „szamizdat-létből”. Csakhogy – s ez már a regény első lapjaitól kezdve érzékelhető – Edicska Amerikában korántsem azt a szabad világot találja, amelyről művésztársai az emigráció előtt álmodoztak. New Yorkban egyfelől rá kell döbbennie, hogy ő itt egy senki: az amerikaiak nem kíváncsiak a költészetére, a tehetségére, ezért ebben a világban nem lesz más, mint segélyen vagy költő számára alantas munkákból tengődő lumpenelem.2 Másfelől pedig – épp a fentiekből következően – végletekig elmagányosodott különc, aki az emigrálásával hovatovább minden olyan közösségből kihullott vagy szándékosan kiírta magát, ahová addig tartozott. „A családjából (a legkisebb közösségből), az emigráns újságokból (ahol dolgozott), a Régi Hazájából (amely nagy és közömbös, és a földgolyó másik oldalán fekszik) és az Új Hazájából (amely szintén nagy és közömbös, és a Madison ablakából látható.)”3

Mindezt talán még el is viselné, ha Amerikába érkezvén nem veszítette volna el imádott feleségét, Jelenát is, akit a gazdag amerikaiak csábítottak el tőle, a sikeres modellkarrier lehetőségét megcsillantva előtte. Jelena elvesztésével azonban nemcsak magánya válik teljessé – olyannyira, hogy Zorin egyenesen „a magány átható egzisztenciális érzését”4 fedezi fel a műben –, hanem ez lesz számára az a tragikus esemény, amely szovjetellenessége után fokozódó Amerika-ellenességét is a végletekig viszi: hisz tőle, az itt senkiként kezelt költőtől a gaz amerikaiak vették el azt, akit az életénél is jobban szeretett, s aki nélkül, úgy érzi, minden teljesen értelmetlen.5

Edicskának tehát – ahogyan saját magát gyakran egyes szám harmadik személyben a kudarcai ellenére is mindenki fölé helyező, önimádó elbeszélő nevezi – valóban „nem könnyű”, s az emigráns orosz lázadni kezd helyzete ellen. Folytonos jajgatásaival és önsajnálatával tarkított lázadása több szinten zajlik. Edicska egyként lázad a magánélete és a társadalmi „tevékenysége” szintjén, de bármely területről legyen szó, aszociális magatartásának kiváltója Jelena hiánya, az iránta érzett, immár reménytelen szerelme.

A regény 1979-es megjelenésekor épp Edicska magánéleti lázadása volt az egyik legnagyobb botrányt kavaró cselekményszál. A főhős ugyanis minél jobban belelovalja magát a Jelena elvesztése miatti fájdalmába, annál inkább kezdi megutálni a női nemet: „Kirjusa – kérleltem –, undorodom a nőktől, mióta elhagyott a feleségem, képtelen vagyok lefeküdni velük, a nőket folyton ki kell szolgálni, le kell vetkőztetni, meg kell kefélni őket, ők meg természetüknél fogva mindig csak kunyerálnak és élősködnek, a szexben ugyanúgy, mint a normális, társadalmilag és gazdaságilag szükséges együttélésben. Nem tudok többé együtt élni velük, s ami a legfontosabb, képtelen vagyok kiszolgálni őket; mindig kezdeményezni, megtenni az első lépést.” (91-92.)

Csakhogy, mivel elementáris magányérzetéből fakadóan képtelen szerelem és kötődés nélkül élni, tovább keresi a szerelmet, s a női nem egészében csalódva felélednek benne rejtett, homoerotikus vágyai: „most arra van szükségem – tudjuk meg barátjának tett vallomása folytatásából –, hogy engem szolgáljanak ki; simogassanak, csókoljanak, kívánjanak, nem pedig arra, hogy nekem kelljen keresni, akarni, mindezt viszont csak egy férfitől kaphatom meg.” (92.) S a New York különböző sötét bugyraiban megmerítkező Edicskát a korosodó Raymond hamarosan be is avatja a férfiszerelem világába, hogy aztán a hős az ez irányú tapasztalatait a korban és társadalmi státuszban hozzá sokkal közelebb álló feketékkel, Chrisszel, illetve Johnnyval bővítse.

Ezen a ponton osztom Mihail Szverdlov véleményét, aki szerint Limonov „az olvasót nem a minőséggel, hanem a mennyiséggel akarja megfogni: egy és ugyanazon tézis ismételgetésével, folyton ugyanolyan erős eszközök használatával, káromkodásokkal, fiziológiai ízléstelenségekkel, túlzásba vitt jelzőkkel, patetikus botrányokkal és kirohanásokkal hipnotizálja.”6 Viszont véleményem szerint a „fiziológiai ízléstelenség” az irodalomtörténész részéről meglehetősen eufemisztikus megfogalmazása a történetben rejlő végtelen számú közösülés obszcén leírásának, amely a mű megjelenésekor valósággal sokkolta a közönséget.7

Nem beszélve arról, hogy a férfiszeretők között, mellett Edicska az olyannyira utált női nemtől sem szakad el teljes mértékben – ennek oka részben az, hogy maga sem tudja eldönteni, hogy valóban homoszexuálissá vált-e –, s egy-egy útjába akadó nővel továbbra is szexuális kapcsolatot létesít. De mivel elhatározta, hogy gyűlölni fogja a női nemet, a nők iránt érzett megvetése, s ezzel együtt a velük szemben érzett felsőbbrendűsége miatt úgy veszi „górcső” alá őket, hogy minden „résükbe”, testnyílásukba bekukkant: kifordítja piszkos fehérneműiket, elemzi kiválasztási szokásaikat, analizálja fiziológiai tökéletlenségeiket. S obszcenitása ezeken a pontokon – ha lehet – még a homoerotikus jelenetek nyelvi durvaságát is túlszárnyalja.8

A főhős magánéleti lázadása tehát igen erőteljes esztétikai lázadással párosul, illetve azzá áll össze. S ehhez járul a társadalmi szinten megnyilvánuló polgárpukkasztó magatartása, amely a baloldali mozgalmak iránti vonzalmán át egészen a szélsőséges, radikális gondolatokig, egy mindent elsöprő világforradalom kirobbantásának eszméjéig terjed. Mert Edicska számára nem elég, hogy szállodaszobájának falán az ő arcképe mellett (!) Mao Ce-tung hatalmas arcképe lóg (amitől „mindenki frászt kap” [9.]), s nem elég, hogy segélyezett létére az összes pénzét ilyen-olyan öltönyökre, fehér nadrágra, fatalpú sarukra és csipkés ingekre költi, csakhogy ne nézzen ki „nyomoroncnak”, ő bizony „személyes viszonyban áll a forradalommal”. (187.)

„A világforradalom iránti vonzódásomat – vallja – törvényszerűen saját személyes tragédiámból vezettem le; abból a tragédiából, amelyhez mindkét országnak volt köze – mind a Szovjetuniónak, mind Amerikának –, s amelyben bűnös volt az egész civilizáció. Ez a civilizáció nem ismert el engem, semmibe vette a munkámat, megfosztott engem a törvényesen megillető helyemtől a világban, elpusztította a szerelmemet” (187.). Ráadásul úgy pusztította el a szerelmét, hogy szerelme tárgya, lázadásának kiváltója, Jelena „mindig a jobboldal felé húzott” (184.), vagyis volt felesége jobboldaliságával szemben is dacol akkor, amikor a baloldalhoz, egy Carol nevű lány révén az amerikai munkásmozgalomhoz közelít, amikor Kiábrándulás és A New York-i Rádió nappali adása című írásaiban úgy bírálja a szovjet és az amerikai rendszert – párhuzamot vonva az FBI és a KGB tevékenysége között –, hogy azokat véleménye szerint csak egy világforradalom képes elsöpörni. Edicska igen sikeresnek mondható magánéleti-esztétikai lázadása mellett tehát az őt körülvevő kapitalista vagy épp kommunista társadalmi berendezkedések falait is megpróbálja ledönteni. Tegyük hozzá, jóval kevesebb sikerrel, hiszen ezek a fennen hirdetett politikai eszmék több mint ötszáz oldal jajgatás és önsajnálat után a regény végére mindössze ebbe a mondatba torkollnak: „Menjetek mind a picsába.” (547.)

Érdekes módon azonban Edicska sikeres esztétikai lázadása nem állhatná meg a helyét a kevésbé sikeres forradalmi gondolkodásmódja nélkül. Ugyanis, ha elfogadjuk az Eduard Limonov által oly nagyra tartott íróelőd, Vaszilij Rozanov elméletét, aki Korunk apokalipszise című írásában egyenes összefüggést teremt a rendszer radikális átalakítása és az irodalom között („Becsületszavamra mondom, kétségkívül az irodalom ölte meg Oroszországot. Az Oroszország szétesését okozó »összetevők« közül nincs egy se, amely ne volna irodalmi eredetű”9), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Limonov főhőse az író alteregójaként, lázadó magatartása mögé bújva a „szentnek” vélt orosz irodalmi hagyomány összes addigi tabuját is megdönti: kezdve a homoerotikus téma helyzetbehozásával s vele az elfogadott esztétikai zsinórmérték lebontásával, egészen a Limonov által egyébként tisztelt Dosztojevszkij, Csehov és Nabokov művészetének kifigurázásáig. Edicska ugyanis az útjába akadó nők közül senki mást nem utál jobban, mint egy Szonya nevezetű lányt, (külön fejezetet szentelve Dosztojevszkij Szonyája degradálásának), s egyik barátjának, Aljoskának se sok köze van A Karamazov testvérek szentéletű hőséhez. Nabokov művészetének motívumai pedig, ha lehet, még ennél is jobban kiáltóak Limonov regényében: Jelenának ugyanúgy van „előképe” egy Szvetka nevű lány személyében, mint az íróelőd Lolitájának Annabell képében, s Edicska is – hasonlóan Nabokov összes főhőséhez (s magához Nabokovhoz, persze) – folyton visszavágyik a gyermekkorába. Csakhogy amíg Nabokov Lolitájának hősénél, Humbert Humbertnál a tizennégy éves Annabell halála valóban komoly trauma, amely a férfit a betegségéhez, a „nimfács-kaimádathoz” juttatja, addig Limonovnál Edicska Szvetkája „egyszer elrohant, hogy a tóba veszejtse magát” (319.), de persze nem halt meg, csak kalandot keresve bosszantotta kicsit a hőst. Arról már nem is beszélve, hogy a csehovi „tokba bújtság” állapotáról Edicska milyen lesújtó véleménnyel van.

Tehát saját hősében valahol önmagát meg-, illetve újraalkotva az Ez vagyok én, Edicska szerzője – radikális gondolkodásmódja révén – regénye írásakor egy törvényszerűen bekövetkező folyamatra ismert rá: arra, hogy az orosz irodalomban fennkölt és nemes dolog ugyan a nagy elődök nyomdokain haladni, de eljön az idő, amikor ezt a „szabályt” egy esztétikai és etikai forradalommal már érdemesebb áthágni, mint követni. S Eduard Limonov ebből a szempontból ráérzett erre a pillanatra. Szexuális tabudöntögetéseivel, a klasszikus szerzők hőseinek kifigurázásával sikerült kultuszkönyvet írnia. Ahol az obszcenitás csak eszköz. A cél az orosz irodalom legteljesebb szabadságának hirdetése.

-----

1 A Limonov-regény magyarországi kiadásának sajátos története van: először az 1990-es évek elején tervezték megjelentetni, s a kötet fordítója, M. Nagy Miklós el is készítette a magyar nyelvű szöveget. Csakhogy a kézirat elveszett – egyik példánya egy barátnál, a másik egy tönkrement kiadónál „bújt meg” –, hogy azután két évtized elteltével előbukkanjon, s végre magyarul is olvashatóvá váljon.

2 Azt, hogy Amerikában az ő és az emigráns barátai művészi vénájára mennyire nem kívácsiak, Edicska a költőtársa, Zsenya Knyikics sorsán keresztül érzékelteti: „Zsenya nemigen akar dolgozni, s most azon igyekszik, hogy szociális segélyt kapjon. »Én komoly tudós vagyok« – mondja nekem. Elhiszem, hogy komoly tudós, miért is ne, csak éppen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy akármilyen jó esztétikatanár, és akármilyen komoly Gogol- és Dosztojevszkij-kutató, itt ez a fasznak se kell. Itt komoly mosogatófiúkra van szükség, akiknek nem az irodalmon jár az eszük, hanem a ragacsos tányérokon.” (40.)

3 Eduard Limonov. The absolute beginner ili Pravdivaja isztorija szocsinyenyija „Eto ja – Edicska”, avagy az Ez vagyok én, Edicska igaz története. in: www.bookz.ru/authors/limonov-eduard/
r_beginner/1-r_beginner.html

4 A. Zorin: Ggye szigyit fazan… (Hol ül a fácán… Az utóbbi évek vázlatai): Ocserki poszlednyih let, Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije, Moszkva, 2003, 68-69.

5 Eduard Limonovnak a hősével való sok szempontú azonosságát az is jelzi, hogy Limonov a második feleségéről, a költőnő Jelena Sapováról mintázta Edicska nagy szerelmét.

6 Mihail Szverdlov: „Poljubitye szebja…” Eduard Limonov i jevo pocsitatyeli (Szeresd meg önmagad…” Eduard Limonov és tisztelői), in: Voproszi Lityeraturi, 2005/6. 23.

7 Eduard Limonov a regényében szereplő homoerotikus vonal botránykeltő jellegét azzal is fokozta, hogy a könyv francia megjelenésekor a borítóra „alcímként” a következőt íratta: „Az orosz író, aki odavan a jól megtermett négerekért.”

8 A magyar olvasó teljes mértékben érzékelheti a szerző obszcenitását, káromkodásai erejét, hisz M. Nagy Miklós ezeket kendőzetlenül, a maguk nyíltságában és őszinteségében adja vissza, azokból a fordítás során semmit sem eufemizál.