A 2010-es évben első kötetét a Palatinus Kiadónál Eggyétörve címen publikáló Nagy Ildikó Noémi neve nem ismeretlen az olvasóközönség számára. Az írónő – fordító, illetve végzettsége szerint zenész – már több különböző folyóiratban (így például az Eggyétörve-kötetben is helyet kapó Szilenciót egy 2003-as Jelenkorban, az Epic, Lánycsók és a Lélegezz velem! címet viselő írást pedig az Élet és Irodalom hasábjain) és válogatáskötetben (Próbaidő Antológia, Palatinus, 2009; Körkép, Magvető, 2009; Dzsungel a szívben antológia, Jaffa, 2010; A szív kutyája antológia, Jaffa, 2010) megjelentette kisprózai munkáit. Károlyi Csabának a korábbi írásokhoz fűzött megjegyzése olvasható az Eggyétörve fülszövegében: „ha én könyvkiadó volnék, egy-két éven belül biztosan betervezném Nagy Ildikó Noémi kötetét is.” A könyv összeállt; a benne található, kiérlelt írói stílusról tanúskodó munkák pedig igazolják, hogy korántsem volt alaptalan Károlyi várakozása.

A kötet címe találó – pontosan jelöli azt a kérdéskört, amelyet a huszonöt rövid, egy-egy életszituációt felvillantó, olykor mozaikszerű, ám legtöbb esetben rendkívül hatásosan lezárt (itt említendő a Metronóm és a Martha) írás körüljár. A kívülállás, az identitáskeresés (-vesztés, -teremtés) és a múlttal való szembesülés problémája köti össze a munkákat; illetve felfedezhető egyfajta motivikus összejátszás is, amely szintén egyben tartja a kötetet. Egyértelmű érintkezés is megfigyelhető ott, ahol az írások egy-egy mondatukkal kapcsolódnak a következő darabhoz (a különböző zajokat szerepeltető Szilenciót követő, Továbbra is tücskök címen jegyzett elbeszélésnek a szerző az alábbi felütést adja: „a bogarak közti szünetben lehajtom a fejem a terítőre, és hallgatom a hűtőszekrényt. Ez az összes zaj” [41]; a Bumeráng végén pedig azt olvashatjuk: „nem bírom az alkoholt” [52], s ezzel is kapcsolódunk a Józanságom története című íráshoz). Sok szempontból egységesnek, összefogottnak mondható tehát a kötet; azonban az egyes darabok stílusában, megformáltságában, prózatechnikájában érzékelhetők eltérések. Ebből a szempontból talán a legkevésbé illeszkedő darab az említett Továbbra is tücskök, amely – az életképszerű leírásoktól eltérően – rejtélyes, álomszerű jelenetet rögzít; vagy a Sikoly című rövidtörténet, amely repetitív részeivel („Táncolok, táncolok (…) Lassan, lassan sétálok (…) Telefonon beszélek, beszélek (…) Sírok, sírok magamért” [60]) szintén kifejezetten különbözik a többi írástól. A kötet egységességét az is megbontja, hogy míg a – homodiegetikus narrátor által elbeszélt – prózák többsége a referencializáló olvasatot erősíti, addig más darabok egyértelműen eltávolítanak ettől az értelmezési lehetőségtől.

Az önéletírás műfaji hagyományát szólaltatják meg a kötet azon szövegei, amelyeknek bizonyos részei párhuzamba állíthatók a szerző életével. Az írónő tizennyolc évesen, Amerikában született magyarként költözött Budapestre (ugyanúgy, mint a Martha című rövidtörténet fiktív hőse: „leérettségiztem, és elköltöztem Magyarországra” [18]); a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (akár az Ősz, New England narrátora) végzett zenész (a Metronóm elbeszélőjéhez hasonlóan). Emellett Nagy Ildikó Noémi több helyen a szerzői nevet is szerepelteti. A Noelle című darabban a következőket írja: „a nevem Noémi. Arról, hogy a nevem valójában Ildikó, mélyen hallgatok” (25); a The Lady With The Spinning Head második részében pedig a teljes szerzői nevet is szerepelteti: „Nagy Ildikó Noémi, Halifax, Nova Scotia, szemüveges műfordító” (61). Ebből az olvasatból zökkentenek ki azok a rövidtörténetek, amelyekben a narrátor és a szövegvilág a korábbiaktól egyértelműen eltér (Lánycsók, Lélegezz velem!, Gina).

Majd’ minden írás különlegessége, ahogyan az – olykor tehát Nagy Ildikó Noémiként megjelölt – elbeszélő önmagát szerepelteti. Több helyen eltávolítja, kívülről szemléli alakját – megteremtve egyfajta idegenséget. Az elbeszélések szóban forgó részeiben a narrátor saját magára, saját testrészeire mint (kvázi) külső dolgokra tekint: „a kezem a kockás viaszosvásznon”(7); „megpillantom magam Anya tikfa keretes tükrében. Elkapom a szemem” (8); „egy képrámában amorf Szász Endre-arc. Kényszerítem magam, hogy nézzek a szemébe. Látom saját arcomat az üvegben tükröződni” (10). Az eltávolító gesztus egyik legradikálisabb példája a Metronóm azon része, amikor az elbeszélő a kívülálló perspektívájából figyeli és írja le saját magát: „odalent sétálok a mezőn, az ablak előtt. Felnézek, látom magamat, ahogy fésülködöm” (13). Az identitás problematizáltságát sejteti ez a hol finom, mégis érezhető, hol pedig egészen egyértelmű kívülállás; azt a kérdést, amelyet az írások több szempontból is érintenek.

Az idegenség, a többes identitás témáját leginkább a kétnyelvűség szerepeltetése hívja elő. Az eggyétört egyén nyelve hol kevert formában („Itthon vagyok. Now what?” [6]; „Hat körül végzünk, so hétre otthon leszünk. Van a fridge-ben csiki, ha akarsz ebédre” [7]), hol pedig kimondott problémaként jelenik meg („reflexből angolul folytatnám, de kényszerítem magam, hogy mégse. A számban átrendezem a szavakat, hogy magyarul jöjjenek ki.” [9]). E kérdéskör kulcsmondata – amely egyben metaleptikus gesztusként is értelmezhető – direkt módon, magához az írói nyelvhez kötődően is megfogalmazódik: „miért írok magyarul? Ha annyira nehéz, miért erőltetem? (…) Tudok angolul, és tudok valamelyest magyarul is. De nincs átjárás a kettő közt.” (36) A meghasonlottság a kulturális kevertség képében ugyancsak megmutatkozik. A kitelepült magyarok Amerikáját mutatja be az író például az Epicben; egy olyan Új-Angliát, ahol a vitrinben Szász Endre-tányér, az ablakban 168 óra, az asztalon pedig zserbó van: „Amerika mint háttérdíszlet az emigráns magyaroknak, akik zserbót majszolnak a gulyás után” (9).

Az identitáskérdés mellett, azzal összefüggésben fontos szerepet kap a kötetben a múlttal való szembesülés problémája. Az elbeszélő több írásban egy jelen helyzethez köthető visszaemlékezést beszél el (Józanságom története, Ha szépet álmodsz); valamint kiemelten foglalkozik a múlttal (akár szentenciózus megfogalmazásban: „Elmúlt, bűnhődtem, mert túl jó volt” [14], akár metaforizálva: Szörnyek az ágy alatt). A szintén a múlt-problematikához kötődő generációs hatás (hatásiszony) kérdésével találkozhatunk például A táskám mélyén, az Orális higiénia vagy a Bumeráng című írásban; amennyiben azok elbeszélői a nagyszülők és szülők általi meghatározottság otthonos vagy éppen riasztó-szorongató jelenségével foglalkoznak. „A saját sírásom sem az enyém. (…) Hallom, ahogy anyám lélegzik bennem” (34) – mondja a fiktív szereplő az Orális higiéniában; a Bumeráng huszonéves narrátora pedig a következőképpen nyilatkozik az apáról: „arra gondolok, most már nincs jogod beleszólni, mennyi kólát iszom (…) Most utoljára engedem, hogy megmondja, mit csináljak” (52). A szereplők egyéni életük múltbéli eseményei által gerjesztett szorongásokkal, a múlt elengedésének nehézségeivel és a továbblépés lehetetlenségével szembesülnek: „Ragacsos, piszkos múlt, eltorlaszolja az ereimet, a tüdőmet. Rendezem a jelent, lekaparom a falakat, és új, lemosható, vidám színű festéket mázolok rájuk (…) Igen, minden mozdulatunkban (…) ott van a ragacsos, fekete múlt” (58-59) – olvashatjuk a Szörnyek az ágy alatt soraiban.

A kötet vége felé elhelyezett, a többi írásnál terjedelmesebb Lánycsók az, amelyben sűrítetten, mintegy összegezve vannak jelen az eddig tárgyalt kérdések. Ez a darab az identitásvesztésnek és -konstruálásnak egyik legszélsőségesebb esetét mutatja be: a férfi narrátor egyik napról a másikra nővé lesz; egy elhatározás következtében („mostantól minden másképp lesz (…) Ma elkezdőik az új életem” [74]) elhagyja múltját, nemét, egész személyiségét. Régi énjét kiveti magából, külsővé teszi azzal, hogy egy fejplasztikát készít róla. Az újrakezdést azonban követi a kétely („tényleg ezt akartam?” [77]), a szexust illető bizonytalanság; a múlttól való teljes elszakadás lehetőségének kérdésessége felerősödik, mígnem a teljes lemondáshoz („Nem volt semmi értelme a döntésemnek” [78]), végül pedig megint csak az újrakezdés gondolatához érünk („Mostantól minden máshogy lesz” [81]).

Az Eggyétörve fenti kérdéseket feszegető szövegeiben több helyen szerepelnek a fogyasztói társadalom attribútumai (Volvo, McDonald’s, Saab, Burger King, Ikea polc, Samsung telefon). Az írások egyúttal bővelkednek a kulturális utalásokban: megjelennek filmek (Holt költők társasága), írók (a Szilencióban Kafkát, a Lánycsókban Dosztojevszkijt említik), de még inkább zeneszerzők, zenekarok és számok neveit olvashatjuk (Debussy, Faith No More, Cure, REM, U2, Sweet Child o’ Mine, Booming Back at You). Az ily módon jelen lévő zeneiség nagyban fokozza a hangulati hatást. Az erőteljes hangulatiság és az érzéki megjelenítés pedig az Eggyétörve különösen sikerült eleme. Az érzékiség ott válik fokozottá, ahol a szerző a tárgyaknak fontos szerepet tulajdonít: kiemeli, közelről szemléli, metaforizálja vagy megszemélyesíti őket („A zoknim a vastag padlószőnyegen, mint hernyó a fűben” [7]; „Koporsójukban fekszenek ájultan” [14] a hegedűk; a metronóm „az est szíve” [uo.]). Máshol pedig oly módon fejeződik ki, hogy az elbeszélő saját testével kapcsolatban olvashatunk mikromegfigyeléseket („Kávéíz a számban, lepedék a fogamon” [7], „a zsebkendő illata, ahogy az arcomhoz ér” [10]; „A végtagjaim puhák belül” [13]; „a fejemen keresztül éreztem a fülbevalóm ízét” [62]). Ezen kívül külön kiemelendő az elbeszéléstechnika játékossága (a kötetnyitó Epic vége például megegyezik a kezdő mondatokkal) és az író finom humora, szójátékai, amelyek alig észrevehetően, ám annál hatásosabban bújnak meg a szövegekben (az Alkony, ébredés című írásban a teniszmeccset néző apáról ezt olvashatjuk: „Agassi izzad, apám elalszik” [15]; a töredezett hajvégeit szálanként széthúzó lány a Hajban „szőrszálhasogatással múlatta az időt” [19]; a Lánycsók képzőművésze pedig így szól: „A diplomamunkám egy páncél volt. Felvettem a páncélt, és úgy mentem be megvédeni a diplomámat” [73]). Ezért is lehet Nagy Ildikó Noémi első kötete valóban élvezetes olvasmány, sokat ígérő munka.