A klasszikus poézis tudása és a megújítás szenvedélye hatja át G. István László kötetét. Egészen kivételes könyv a Választóvíz, amely nagyon magas szinten nyúl a poézis klasszikus tárgyaihoz, és mindezt a klasszikus poézis mesterségbeli tudásának magabiztos birtoklásával teszi. A mesterségbeli tudásnak ez a finomsága és elmélyültsége kevesek figyelmét képes ma már felkelteni, hisz a poézis művelésének ezek az árnyalatbeli szépségei már elveszőben vannak. A kötet megkomponálása is ezt az aggodalmas aprólékosságot, szigorú szakmai értékrendet és igényességet mutatja. A két nagy ciklus, a kötet címét adó Választóvíz és a Nap-monológok című ciklusok szintén ezt a kiegyenlítettséget, arányos és csendes harmóniákkal dolgozó bensőségességet juttathatják eszünkbe. Mindkettő a poézis klasszikus tárgyaival foglalkozik, a jelentések, a nyelv poézis által feltárható és elmondható titkait feszegetik. A mesterség tisztelete a témákhoz való megújító hozzányúlást is mélyen áthatja.

Vegyük például az utalások rendszerét. A klasszikus poézis az imitáció és a műveltségi archívumok kettősségében, ebben a koordinátarendszerben mozog. Mindkettőre nagy szüksége van ahhoz, hogy saját tudásterületét nyelvhasználatának elkülönítése és a poézis kompetenciájának kinyilvánítása által gondozni tudja. A poézis sohasem egyszerűen szép szavak és képek összeválogatása volt csupán, hanem az ember világról alkotott tudásának fenntartója és folyamatos gondozója. A kultusz és a kultúra fundamentumai körül végezték a poéták megalapozó munkálkodásukat, ezért volt természetes hosszú századokon keresztül, hogy a poézis infrastruktúráját használó tudósok más tudásterületek művelői is voltak egyúttal, mint a matematika, csillagászat vagy a bölcselettel kapcsolatos tudományok, vagy épp a mesterségek közé sorolt szobrászat és festészet művelői. A poézis művelői ezért használták az ikonológia tárházát, az allegóriákat, a szimbólumokat, az idézeteknek és utalásoknak azt a hálózatát, amely az elmúlt egy-kétszáz évben radikálisan átrendeződött. Mivel G. István László verseinek tárgyai a klasszikus poézis tárgyai, ezért természetes, hogy a versek nyelvében is visszaköszönnek azok a közös tudásra igényt tartó vonatkozások, amelyek ezt az utalásrendet, az ebben rejlő rafinált és bensőséges jelentéslehetőségek mozgósítását használják fel. A Választóvíz ciklus címei, utalásaikkal, allúzióikkal, műveltségi elvárásaikkal is ezt a hagyományrendet képviselik. Például mindjárt a nyitó vers címe, a Képzeld Ádámot ezt a felütést hordozza. A vers az „Ádám” nevével felkeltett elvárások lerombolásával, illetve radikális átértelmezésével, vagyis a hiány és a felfüggesztés eszközeivel teremt kontextust, azaz az ismert összefüggések helyett új összefüggéseket. A szöveg poézissá emelt terét a viszonyítás, a kontextusként értelmezhető összefüggésrend lerombolása hozza létre:

A vers a poézis klasszikus szabályai szerint épül fel, és a klasszikus poézis tárgyát sem téveszti el. A szöveg visszautal egy másik, őt megelőző szöveghelyre, amelyről joggal feltételezheti, hogy közös ismeretre talál olvasójával. Konkrétan az idézett vers esetében a Teremtés Könyvének közismert mítoszára, amely a világban megjelenő Rosszra kíván magyarázatot adni. Az erre a kérdésre választ kereső bibliai mítosz egy textushoz kapcsolódik, de jelentése sosem merült ki a jelentést közvetítő betűk által behatárolt szövegtérben, hanem túlcsap azon. A bibliai hermeneutika a rabbinikus hagyományból eredően többféle értelmezést alkalmazott. A keresztény hermeneutika négyféle értelmet képes felismerni a textusban: a betű szerinti jelentésen túl még az allegorikus, a morális és a misztikus jelentést. A poézis azonban a négyféle jelentésen túl még a maga megújító, áthágó értelmezését is bevezette. Ezt a modern poézis egyre merészebben, egyre orcátlanabbul tette. Az utalások sűrűre szövött rendje épp ezt az átértelmező munkát könnyítette meg. G. István László kötete a poézisnak ezt a szellemét mutatja fel nagy erővel, azt az energiát, amely a nyelven keresztül a jelentések rendjét felforgatni hivatott. Vagy szelídebben fogalmazva: tovább lendíteni. Az utalások átszövik az idézett Képzeld Ádámot című verset is, ahogy szinte mindegyiket. Kirajzolnak egy olyan kulturális mintázatot, amely leginkább a művészeti archívumként elgondolt keresztény hagyományt mutatja fel. A kereszténység textuális és képzőművészeti jelrendszere e költészet számára afféle szótár, ikonográfiai bázis, értelmezések összessége, amely a poézis számára kiaknázandó bányaként tárul fel.

A felforgató, áthágó megújítás azonban ehhez az archívumhoz sajátos viszonyt rajzol ki. Kiváló példa ennek szemléltetésére az Új Magnificat című vers:

A vers kifordítja a keresztény hagyomány bensőségessége és himnikus pátosza által közismertté tett jelenetet, a Megváltó hírül adását, amelyet akkor, amikor Erzsébetnek válaszolt, még csak az anya, Mária tudhatott. A bensőség, az elrejtett, a titok, amely mégis olyan hatalommal bír, hogy képes megváltoztatni maga körül mindent. A Magnificat-utalás épp arra vonatkozik, hogy az egész világot, a teremtést, a kozmoszt magát változtatja meg a Mária által rajongva hírül adott bensőség. A vers azonban a bensőt hideg külsőséggé fordítja át. Az anyaság sejtelmét, amely az evangéliumi textus által elbeszélt kitüntetett pillanatban mindent felforgatott, a Megváltó rejtett üzenetének felbukkanását minősíti vissza esetlegességgé és a töredékes akarat eredményévé: „Nem szól bele az életembe.” Van ennek a versnek valamilyen kimódolt kiszámítottsága, a szöveg többértelműsége azonban mégis megmenti a didaktikusság csapdájától. A tudatosság azonban erősebb, ahogy az a klasszikus poézis gyakorlatában lenni szokott.

A poézis által bejárható utaknak az a megújítása, amely ebben a fegyelmezett és tudatos versnyelvben alakot ölt, nem csak G. István László pályáján, de a kortárs lírában is jelentős teljesítmény. A kötet második ciklusa is figyelemre méltó, de a kiindulópontja annyira absztrakt opciót alkalmaz, amelyet nehéz átélhető versbeszéddé formálni. A Nap-monológok beszélője a megszemélyesített égitest, maga a Nap. Az egytől huszonkilencig számmal megnevezett Nap-monológok huszonkilences száma mégis inkább a holdhónapra utal, amely huszonkilenc napos ciklusokból áll. Az antihumán beszélői pozíció idegenségét a megszemélyesítés mégis humán tartalmakkal telíti. A Nap emberi aspektussá válik, még akkor is, ha a szerző igyekszik ennek ellene tartani. De ezzel találják meg ezek a versek is a kötetben a poézis tárgyait felforgató összefüggések feszegetését. A Nap-monológok perspektívája a mindenütt jelen lévő, mindent látó, objektív tekintet. Leginkább a mechanizált látás metaforáira emlékeztet, az objektívnek nevezett optikai tárgyakra, amelyek rögzítenek. A poézis emlékezetéből felrémlő Naphimnuszok a himnikus lelkesedés hangján szóltak, és a megszemélyesítés vagy a divináció által személyként felfogott Naphoz intézték az emberi nyelv szavait. A nyelv által és a nyelvben elérhető nyelven túlit kutatták, és azt akarták elérni ezek az önmaguk esendőségét eltakarni akaró szavak. A poézisen kívülre helyezték a maguk igazságát. G. István László a Napot beszélteti, mintegy a drámai monológok beszédmódját ismerő perspektívaként. A Nap a mozdulatlanság alig elképzelhető nézőpontja. A nyelvi alakzatok, figurák kiszolgáltatottjai a Napnak, épp úgy, mint a növényzet, a Föld és annak minden létezője. A nyelvi mintázata a napfelkeltéről beszél, és akár a bolygók, a nyelv is a Nap körül kering. A Nap által beszélt nyelv az irónia antihumán perspektíváját keresi, mint az Ötödik Nap-monológban is:

Az emberi nézőponton kívüli szemlélet paradox jelei rendre visszatérnek a monológokban, mint például a Tizenhatodik Nap-monológ által elbeszélt történet. A poézis tárgyait visszaidézik újra és újra. A Huszonötödik Nap-monológ például Arany János zenéjét idézi meg, Arany nyelvét, amely a nap-metaforák tárgyias, személytelen leírásában olyannyira otthonos előkép lehet. De az ember nélküli nyelv ideája meghaladja a poézist. A hagyomány tovahaladó árnyai visszaköszönnek.

Még itt van és látszik a klasszikus humanizmus nagy hagyománya, de már mintha fátyol takarná el szemünk elől. Ez a fátyol pedig nem más, mint a Nap, a fény maga. A túl sok fény feloldja a látványt, hiszen a fény a színek teljessége. A poézis pedig a prizma, amely felbontja az emberi szem számára, hogy színről színre lássunk. Ez a szép és izgalmas kötet ezt segíti, hogy lássuk, még elfoszlóban megpillanthassuk a fényben eltűnő színeket.