Hegedűs Attilával a Tihanyi Szabadtéri Színpad előadásán találkoztam először, teljesen véletlenül, majd’ húsz esztendeje. A fiatal költő szerzői estjét rendezték ott. Egy-két évre rá az óbudai Kiscelli Múzeum Romtemplomában futottunk össze: azon a nyári délutánon ismét hallhattunk a verseiből, és fel kellett figyelnem rá, hogy milyen neves előadókat állított maga mellé: Kőmíves Sándor, Karácsony János, Gyalog Eszter és Vedres Csaba voltak a közismertebb vendégek. Aztán nekilódult az idő, előfordult, hogy évekig alig találkoztunk, máskor gyakrabban hozott minket össze a sors, de hosszabban beszélgetni többnyire nem maradt időnk. Mígnem a közelmúltban valamiért ott sertepertéltem egy pécsi tudományos konferencián, és a távolból észrevettem emberemet. Vajon mit kereshet itt? – kérdeztem magamtól. Már majdnem odaértem hozzá, amikor elém penderült a kongresszus főrendezője, régi ismerősöm.

– Engedd meg, hogy bemutassam szervező- és tanártársamat – mondta, és még hozzátette az illető nevét.

– Azt hiszem, mi már ismerjük egymást – mosolygott meglepetésemet látva a professzor.

Hegedűs Attila 1972. július 4-én született Budapesten. Szüleivel pár évig Ceglédbercelen lakott, de a gimnáziumot már az ELTE Trefort Ágoston gyakorló iskolájában, biológia tagozaton végezte. 1991-ben érettségizett. Még abban az esztendőben fölvették az akkori Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Kertészeti Karára, ahol 1996-ban védte meg diplomamunkáját. PhD fokozatát Summa cum laude minősítéssel a Szent István Egyetemen szerezte, Eltérő érzékenységű növénytípusok élettani válaszai különböző stressz-körülmények között című értekezésével, 2002-ben. Ezt követően a Budapesti Corvinus Egyetem Élelmiszertudományi Karára került, az Alkalmazott Kémia Tanszéken tanársegédként dolgozott. 2006-ban kapta meg adjunktusi kinevezését. 2008 óta egyetemi docensként a Genetika és Növénynemesítés Tanszék kutatója és előadója. Időközben angol szakfordítói oklevelet szerzett; 2007-ben, Debrecenben pedig a Gyümölcsfák nemesítését segítő biokémiai és molekuláris vizsgálatok című dolgozatának megvédésével sor került habilitációjára is. Napjainkban akadémiai doktori disszertációján dolgozik.

Főbb kutatási területei: a csonthéjas és almatermésű gyümölcsök, továbbá néhány kisebb gazdasági jelentőségű gyümölcs antioxidáns értékének jellemzése, a termékenyülést meghatározó molekuláris rendszer működésének tisztázása, valamint a gyümölcsfák evolúciós kapcsolatainak földerítése molekuláris genetikai módszerekkel. Tudományos munkájának elősegítéséhez számtalan pályázatba kapcsolódott be, több ízben volt vezető kutató; manapság többek között a magyar-marokkói kétoldalú TÉT pályázat projektvezetőjét tisztelhetjük benne. A Corvinus Egyetem Kertészettudományi Doktori Iskolájának alapító tagja. Sok egyéb mellett a Magyar Növényélettani Társaság, az Európai Növénybiológiai Társaság, az International Society for Horticultural Science és a Budapesti Corvinus Egyetem Tudományos Tanácsának tagja, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Kertészet- és Élelmiszertudományi Bizottságának titkára. Hosszabb külföldi tanulmányútjai közül kiemelkedik a görögországi, a brazíliai és az itáliai.

A professzor viszonylag fiatal kora ellenére jó pár elismerés birtokosa. Elnyerte a Scientia Amabilis tudományos kutatói díjat (2002), de kapott Certop Nívódíjat az agrár-felsőoktatás tankönyvkiadásában kifejtett kimagasló munkássága elismeréseképpen (2009) és így tovább. Szerkesztőbizottsági tagja a World Journal of Agricultural Science-nek, regionális szerkesztője az Advances in Natural and Applied Sciences-nek, szerkesztője a Turkish Journal of Agriculture and Forestry című, impaktfaktoros folyóiratnak. Publikációinak száma meghaladja a háromszázat; ezek több mint felét idegen nyelven adta közre. Tudományos írásai például Hollandiában, Németországban, az USÁ-ban, az Egyesült Királyságban, Brazíliában és Csehországban jelentek meg. Húsznál több könyv, jegyzet vagy könyvrészlet szerzője, szerkesztője, szakfordítója, szaklektora.

Hegedűs Attila nős, felesége, Halász Júlia egyetemi oktató. Ikerpár gyermekeik, Júlia és Donát 2010-ben születtek. Hobbija… A kifejezést használva zavarba jön az ember. Ugyanis, amint a bevezető néhány sorból is sejthető talán, jóval többről van szó, mint hobbiról. Hegedűs Attila tudniillik tudományos munkája mellett versel. Ebbéli minőségében több folyóirat külső munkatársa, társszerzőként nem egy könyvben fölbukkan a neve. Legutóbbi, önálló kötetét Állati rímsereg címmel idén tavasszal adta ki a Novum Pro Kiadó. Valódi hobbija azonban, hogy dedikált köteteket gyűjt. Attilának, szívvel – írja neki például Faludy György. De ott sorakoznak a polcán a Határ Győző, Illyés Gyula, Déry Tibor, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Eörsi István, Weöres Sándor kézjegyével ellátott kötetek is.

A Corvinus Egyetem budai campusának 21-es előadójába beszélünk meg találkozót. Mire odaérek, a terem zsúfolásig tele. Csak némi professzori segédlettel találok helyet magamnak. Pedig nem valamiféle slágertéma megy, hanem a gyümölcsfák öntermékenyülő és önmeddő voltának genetikájáról folyik a szó éppen. A katedrán álló, koraközépkorú férfi rutinos előadó, a közönség pedig hálásnak bizonyul: a diákok figyelnek, jegyzetelnek, készségesen válaszolnak a föltett kérdésekre. Hamar elröppen a másfél óra. Csodálkozom is: hogy tud eltelni ilyen sok idő ilyen gyorsan?

A tanár lelép a katedráról, hozzám fordul, és tesz egy tétova kézmozdulatot:

– Nem tudom, érthető-e az anyag azoknak, akik minden előképzettség nélkül próbálják befogadni? – tamáskodik. Néhány megjegyzést fűzök a hallottakhoz, erre láthatóan megnyugszik. Az én előképzettségemet illetően sem lehetnek illúziói… A szobájához sétálunk. Az egyszerűen, de praktikusan berendezett helyiség legfőbb dísze a gyümölcsök periódusos rendszere. Ami persze csak vicc, erre még a magamfajta tudatlan is rájöhet hamar.

 

Hegedűs Attila: – A Gyümölcsfák termékenyülésének genetikai háttere című tárgyat, amiből egy kis részt megismerhetett most, a feleségemmel találtuk ki annak idején. Az előadásokba igyekeztünk beszuszakolni mindent, amit fontosnak tartottunk. Ilyen ugyanis sehol sincs a világon. Valójában Julcsi foglalkozott a témával, én csak belekotnyeleskedtem. Tudni kell, hogy ez nagyon szűk tudományterület. A karon is alig egy-két embert foglalkoztat. Az évek alatt hozzászoktunk, hogy szemeszterenként három-négy kíváncsiskodó akad. Hanem a Corvinus Egyetem keretein belül együtt vagyunk a közgazdászokkal. Az egyetem pedig fölajánlott bizonyos tárgyakat, amelyek áthallgathatók. Közéjük keveredett az anyagunk, és váratlanul megnőtt az érdeklődés. A diákok között alig van kertész. Annál több az eredetileg élelmiszertudományt tanuló, sőt, közgazdász, pénzügyes is akad. Persze át kellett alakítanom a mondandómat.

Sz. Koncz István: – Szigorú lesz a vizsgán a pénzügyessel?

– Arra gondoltam, mesélek neki a genetikai alapokról, utána pedig megkérdezem, milyen befektetéseket javasol. Hogy kölcsönösen profitáljunk az együttlétből.

– Az, hogy milyen tantárgystruktúrát követnek, kitől függ? Szabadon változtatható?

– Természetesen vannak kötött tárgyaink, amelyeket minden körülmények között oktatunk. Az elmúlt esztendőkben viszont kialakítottuk a mezőgazdasági biotechnológus mesterképzést, ahol ki kellett dolgoznunk a teljes tematikát. Na, az izzadságos folyamat volt. Magyarországon ugyanis nem nagyon tudtunk példákat vagy támpontokat keresni. Sűrűn forgattuk az idegen nyelvű szakirodalmat.

– Az önöké pedig nem is számít új tanszéknek, ha jól gondolom.

– Már a negyvenes évek végén kialakult az őse, Kertészeti Biológia elnevezéssel. A kilencvenes évektől fogva pedig a genetika is benne volt a nevünkben. De az oktatás a nagy egyetem kialakulásával és a bolognai rendszer bevezetésével jelentősen átformálódott, mi pedig igyekszünk alkalmazkodni a tudományág fejlődéséhez a tanításban is.

– Bocsánat, még nem egészen tiszta számomra a kép. Azt olvastam, hogy nem itt kezdte a munkásságát. Félrenéztem volna valamit?

– A folyamat a következő volt. Az ős-tanszék a kilencvenes évek elején kettévált, létrejött a mostani bázisom és a Növényélettan. Ahová a szegedi Biológiai Központ igazgatóhelyettese, Horváth Gábor került vezetőnek. Nem tudom, tudta-e, hová jön? Mindenesetre olyan hely várta, ahol a műszerezettség két NDK-gyártmányú fotométerből állott. Bizonyos oldatok koncentrációját mérték, fény segítségével. Pontosabban mérték volna. Ugyanis, mire a professzor ideért, a két gép úgy leromlott, hogy ha betettük a mintát, akkor mutattak egy számot, de ha kivettük a mintát, ugyanazt a számot mutatták. Innen szép nyerni, gondolhatta Horváth Gábor, és kitartó munkával, pályázati pénzek bevonásával az egyetem egyik legjobban felszerelt tanszékét építette ki.

– Ma is ő vezeti az intézményt?

– 2000-ben, ahogy mondani szoktuk, tragikus hirtelenséggel elvitte korunk népbetegsége, a rák. De amikor az első kurzusára beültem, érezni lehetett, hogy egy különleges képességű ember adja át a tudását, és könyvtárak állnak a szavai mögött. Az első év után jelentkeztem nála, hogy szeretnék tudományos diákköri munkát végezni. Nem mondom, hogy nem tartotta korainak, de némi hümmögés után elfogadott, és feladatokat kaptam tőle. Munkám közvetlen irányítását kolléganőjére, Erdei Sárára bízta, akitől szintén nagyon sokat tanultam.

– Legyen szabad egy kicsit visszább kapcsolnom, professzor úr! Hogy választotta egyáltalán ezt az iskolát?

– Valószínűleg gyermekkoromban kell keresnünk a gyökereket. Öt-hat éves koromig Ceglédbercelen laktunk, és a kertünkben volt egy nem is nagyon kicsi medence. A település szélén éltünk, és ha halat fogtunk, előfordult nemegyszer, hogy betettük a medencébe, és figyelgettük a viselkedését. Később, amikor Pestre költöztünk, viszonylag közel laktunk az állatkerthez, ahol gyakran megfordultam. A magam gyerekes módján igyekeztem tanulmányozni mindazt, amit láttam. A bátyám biológia szakkörös volt, természetesnek tűnt, hogy a nyomdokaiba lépek. A gimnázium előtt pedig már nem is volt kérdés, hogy melyik szakra jelentkezem. Nagyon erős volt az oktatás, de nem csak a főtárgyból, hanem kémiából is. Kezdetben arról álmodoztam, hogy zoológus leszek, de a terv annyiban maradt, mert megtudtam, hogy olyan sok zoológusra nincs szükség. Nem igazán számít hiányszakmának Magyarországon.

– Bezzeg a növény-genetikus!

– Na, nem, az sem! Inkább az orvostudomány érdekelt, de voltam néhányszor boncoláson, és be kellett látnom, hogy az nem az én világom. Illetve a gyógyítást kedveltem, szerettem volna valamiképpen részt vállalni benne. A terápia közelében akartam maradni. Hallottam, hogy léteznek gyógynövények, és ide jelentkeztem.

– Ahol találkozott Horváth Gáborral, és már nem volt mese!

– Nem, akkoriban még nem a kreditrendszer dívott, elsőben jöttek az alapozó tárgyak, mint a kémia és ilyenek. Ezeket kényelmesen abszolváltam. Hanem, amikor sorra kerültek a termesztésről szóló kurzusok, azzal szembesültem, hogy nem lesz hozzájuk túl sok közöm.

– Miért?

– Egyszerűen nem érdekeltek. Foggal-körömmel kapaszkodtam abba, ami tudomány, és az nem volt egyéb, mint a növényélettan. Ebből diplomáztam, ebből írtam a PhD-dolgozatomat. Így telt el nyolc év. Más kérdés, hogy a dolgozat védését a mentorom már nem érhette meg. Gyakorlatilag addig maradtam a tanszéken, amíg be nem fejeztem a munkámat.

– A dolgozat miatt találkoztunk egyszer Martonvásáron, ha jól emlékszem.

– Így van, az akadémiai intézetben vizsgálódtam, a fitotron kamrákban.

– Hogy mikben?

– Fitotron kamrákban. Növénynevelő berendezésekben, amelyekben valamennyi környezeti paraméter állítható. A hőmérséklet, a fény, a páratartalom… Kíváncsi voltam, hogy a stressz-hatás hogyan érinti a növényt. Például a dohánylevelet treníroztam. Tudni kell, hogy a dohány melegkedvelő. Ha hidegbe kerül, élettani változások következnek be, amelyek a pusztulásához vezethetnek. Kutatók már korábban is vizsgálták, hogy mi lehet ennek az oka, és úgynevezett transzgénikus egyedeket alkottak, amelyek egy-egy tulajdonságban eltértek az eredetiektől. A vizsgálat tárgya az volt, hogy jelent-e ez védőhatást? Kiderült, hogy ami általában véd az oxidatív stressztől, az ad valamiféle oltalmat.

– Amit elegánsan transzgénikusnak nevezett, az tulajdonképpen a génmódosított, még csúnyább szóval: a génmanipulált növény?

– Igen, igen. Persze ez közel sem olyan új dolog, mint amióta, mondjuk, egy bő évtizede, fölkapjuk a fejünket erre a kifejezésre. Kutatási célokra ugyanis nagyon régóta létrehoztak ilyen egyedeket a tudósok. Ez azonban nem jelent szabadföldi termesztést, vagy nem jár azzal, hogy ezeket a leveleket szívnák a dohányosok a cigarettájukban. Hozzáteszem: bár ez slágertéma, mégis rengeteg transzgénikus növényt fogyasztunk anélkül, hogy tudnánk róla. A mi napjainkban folytatott kutatásaink egyébként nem ilyen növényekre irányulnak.

– Térjünk vissza az ön személyes történetéhez!

– Horváth Gábor halála után hamar kiderült, hogy utóda az övétől gyökeresen eltérő elképzeléseket fontolgat a tanszék tudományos munkáját illetően. Éreztem, hogy perifériára szorulnék. A doktori eljárás során ellenben találkoztam Stefanovitsné Bányai Évával, aki az Élelmiszertudományi Karon, a Kémia Tanszéken dolgozott. Fölvetette, hogy igazoljak át hozzájuk. Nem kellett kétszer mondania. Örömmel mentem, és ott töltöttem hat évet. Egyébként Éva is foglalkozott stressz-élettannal, és úgy gondolta: ott folytatom majd a munkát, ahol abbahagytam. Hát, ez nem valósult meg. Nem is lett volna szerencsés, mert egyfelől a kísérletezés jó néhány feltétele hiányzott, másfelől a kar inkább az élelmiszerekkel kapcsolatos kutatások helye volt. Így került sor arra, hogy mindketten váltottunk. A növényeket ért oxidatív hatások helyett a védekezéshez használt anti-oxidánsokat kezdtük vizsgálni. Arra gondoltunk, hogy komoly jelentőségük van a táplálkozásban. Experimentumaink a táplálékot adó növényekre vonatkoztak, gyümölcsökre, zöldségekre tehát.

– Megint divatos szót hozott elénk, professzor úr. Bár gyakran használjuk, nem vagyok biztos benne, hogy egész pontosan tudjuk-e, mit értünk az anitoxidáns kifejezésen.

– Az oxigén a barátunk, tanuljuk az iskolában. Oxigén nélkül nincs élet, minden aerob életforma, növény, ember, állat léte ezen alapul. Azt viszont általában nem tudjuk, hogy ugyanez az oxigén pici kémiai módosulással a legveszedelmesebb lehet ránk nézve. Nagy kérdés ugyanis, hogy egy, két vagy három elektront szerez-e valahonnan pluszban.

– Ezt nem értem.

– A légzés során az oxigén, ami kétatomos molekula, kap négy elektront, felszed két protont, és vízzé alakul. A víz az oxigén tökéletesen redukált formája. Ha a folyamat során valami nem az említettek szerint alakul, mondjuk, az oxigénhez csak egy elektron kapcsolódik, úgynevezett gyökmolekula jöhet létre. A gyökmolekula pedig se Istent, se embert nem ismer. Arra törekszik, hogy a hiányzó elektronokat megszerezze. Például az emberi szervezetből, a sejtekből. A lipidekből, elsősorban a telítetlen lipidekből, vagyis a sejteket fölépítő zsírokból, zsírszerű anyagokból. De a fehérjékből is akár. Ám ha ezektől veszi el az elektronokat, tönkreteszi a szerkezetüket. Rengeteg ismert betegség, így a szív- és érrendszeri elváltozások, daganatok kialakulásának első pontja lehet egy ilyen lépés.

– E folyamat ellen védenek tehát az antioxidánsok?

– Elvileg igen. De melyek? A C-vitamin, például. Amit kénytelenek vagyunk kívülről, többnyire tabletta formájában bevinni a szervezetünkbe. Miközben gyakorlatilag az egész állatvilág előállítja a saját sejtjeiben a C-vitamint. Néhány kivételt ismerünk csak: a tengerimalacot, a gyümölcsevő denevért és az embert.

– Mi lehet ennek az oka?

– Valamikor, becsülhetően huszonötmillió évvel ezelőtt, az emberré válás során történt egy mutáció. Egy vírus következtében megsérült egy génünk, és elveszítettük a C-vitamin-szintetizáló képességünket. Amire pedig, úgy tűnik, egyre nagyobb szükségünk lenne. Valamiféle pótlást a táplálkozás jelenthet. Igen ám, de van még egy gond! A kutya például, ha stressz éri, többet állít elő ebből a természetes védekező anyagból. Reagál a szervezete, fölveszi a harcot a megnövekedett oxidáció ellen. Ugyanakkor nálunk a bevitel nem igazodik az igényekhez. Ezért időről-időre, kiszámíthatatlanul ismétlődnek az életünkben olyan időszakok, amikor nincs bennünk elég redukáló erő. Mindemellett azokon a területeken, ahol relatíve sok zöldséget-gyümölcsöt fogyasztanak az emberek, az említett betegségek előfordulása sokkal kisebb. A kutatók természetes következtetéssel igyekeztek kiszűrni, hogy melyik vegyület lehet az, ami a gyümölcsökben megtalálható és ilyen kedvező hatású? Mesterséges C-vitamint, karotint adtak gyümölcs helyett satöbbi. Az eredmények azonban elmaradtak. Ekkor született meg az antioxidáns-paradoxon fogalma. Azt jelenti, hogy ha antioxidáns molekulát vegytisztán, izoláltan juttatunk az emberi szervezetbe, vagy hatástalan lesz, vagy rosszabb esetben káros. De ha ugyanazt a mennyiséget természetes forrásból, zöldségben vagy gyümölcsben visszük be, az minden esetben kedvező az egészségre nézve. Az Amerikai Egyesült Államokban ezért igyekeznek rávenni a lakosságot a nyers gyümölcsök, zöldségek fogyasztására. Óriási kampányokat szerveztek, rengeteg pénzt költöttek a meggyőzésre. A program körülbelül két évtizede folyik, hatása konvergál a zérushoz.

– Vajon miért?

– Nem lehet bennünket rábeszélni a táplálkozási szokások gyökeres átalakításra. Nem ezt szoktuk meg, nem ezt kódolták belénk a mögöttünk hagyott évmilliók. De valamit, beláthatjuk, mégis csak tenni kellene. Itt jött a kutatás új iránya, ennek részét képezzük mi is itthon, hogy akkor keressünk olyan gyümölcsöket, amelyek az ismert fajtáknál sokkal több, számunkra hasznos vegyületet tartalmaznak. Mondjuk, nem kellene megennünk egy kiló meggyet, hanem lehet, hogy csak tíz szemet.

– A meggy véletlen elszólás?

– Nem, munkánk során tapasztaltuk, hogy a gyümölcsök között drámai különbség mutatkozik. Ismerünk olyan, Magyarországon termesztett meggyet, amely egy nagyságrenddel többet tartalmaz az emlegetett életfontosságú anyagokból, mint amelyekről világszerte leírások születtek, és amelyeket valóságos csodaként tartanak számon.

– Anélkül, hogy manipulálnánk bármelyiket is?

– Anélkül, bizony! Ugye, fantasztikus?

– Talán egy irodalmi folyóiratban nem számít mindent elsöprő erejű reklámnak, ha elújságoljuk, hogy melyik fajtáról van szó.

– Megmondhatom, hisz az eredményt már közöltük: ez a Pipacs 1 névre hallgató meggy. Sajnos nagyon szerencsétlen sorsú gyümölcs ez. A nyolcvanas évek közepén a Gyümölcstermesztési Tanszék kutatója, Kovács Sándor találta meg. Termése sárgahúsú, nincs benne a közismert, piros pigment. Ez a tulajdonsága tette alkalmassá arra, hogy tortameggynek használják; Belgium hosszú esztendőkön át óriási fölvevő piacnak számított. Csakhogy a világgazdaság sokat változott. Már nem éri meg színtelen húsú termést importálni, olcsóbb megvenni a chilei piros belűt, fillérekért, amit a színtelenítő eljárás sem drágít meg különösebben. Itthon tehát, piac híján, tönkrementek a termőültetvények.

– Nincs is már ilyen fa?

– Drámai módon eltűntek a példányok. Jelenlegi tudásunk szerint kettő él még a világon. Itt, Magyarországon.

– Szóljon rám, ha butaság, amit kérdezek: nem lehet megmenteni? Szaporítani?

– De, lehet, ha valaki akarja. Erősen szorgalmazzuk, hogy legalább legyen, aki átörökíti a gyermekeink, unokáink számára. Mindennek a tetejébe olyan anyagokat tartalmaz, úgynevezett izoflavonoid vegyületeket, amelyek egész egyszerűen nem lelhetők föl más meggyekben, csak például a szójában, a babban meg a borsóban, vagyis tőle nagyon távol álló növényekben. Sajnos itthon hiába mondtuk el ezt termesztőknek, konferenciák résztvevőinek. Bár első hallásra lelkesedtek, nem történt semmi. Ám amikor megírtuk az eredményeket egy közismert, nemzetközi folyóiratba, azonnal reagált a nagy, németországi gyümölcsfeldolgozó cég. Harminc perccel azt követően, hogy a dolgozat internetes változata fölkerült a világhálóra, ott volt a levelük az elektronikus postafiókomban. Anynyi idő alatt elolvasták, kinyomozták az e-mail címemet, megtaláltak, és már kérték is, hogy küldjek különlenyomatot a cikkemből. Komoly hazai érdeklődés híján tehát lehet, hogy a Pipacs 1 sorsa a külhon kezébe kerül.

– Pedig nemzeti kincs lehetne.

– Igen, még itthon van, és termésével joggal kerül be azok közé a termések közé, amelyeket szupergyümölcsöknek hív a szaksajtó. Ezekről hatalmas nemzetközi konferenciákat szerveznek és így tovább, de még egyszer mondom: bánatosan kullognak a mi megygyünk után.

– Professzor úr az eredmények ellenére otthagyta a kémia tanszéket. Miért?

– A genetikán dolgozott a feleségem, több témán együtt is gondolkodtunk, segítettük egymás munkáját. Pedryc Andrzej tanszékvezető fölfigyelt erre, és fölkínált egy állást.

– A váltást a lehetőség önmagában még nem magyarázza.

– Nézze, az mégiscsak egy másik kar tanszéke. Ha finoman is, de folyamatosan éreztették, hogy az élelmiszertudomány nem élő dolgokkal foglalkozik. Tehát inkább a kagylókonzerv iránt érdeklődik, mintsem a nyers gyümölcs iránt. Arra viszont sosem éreztem magamban elég késztetést, hogy halott dolgokkal foglalkozzam. Sokkal jobban izgatott az a szédületes változás, amit a molekuláris genetikában látni véltem, illetve, részben a feleségem révén, nyomon követhettem. Meg amúgy is a kertészkar a hazám.

– Mit takar a fejlődésre vonatkozó megjegyzése?

– Egyre több dolgot értünk vagy érteni vélünk például az evolúciót illetően. Bizonyos tulajdonságok kialakulását a gének szintjén tanulmányozhatjuk. Mondjuk, hogy mi történt akkor, amikor a szárazföld meghódítására indult a növényvilág. Amikor, teszem fel, megszekvenálják az egysejtű algát…

– Elnézést, mit művelnek szegénnyel?

– Jó, induljunk messzebbről! A tulajdonságokat hordozó, jelen esetben növényi DNS-t is a négy ismert bázis építi fel: adenin, guanin, citozin, timin. Nagyon leegyszerűsítve: ezek sorrendje, egymásutánisága kódolja a növények tulajdonságait a sejtekben. A meghatározás, szekvenálás során megismerjük a sorrendet, tudhatjuk, láthatjuk azt is, hogy az adott sor milyen fehérjét képez, ha szabad így mondanom. Ha viszont azt látjuk, hogy a sorrend módosult valamiért, és más tulajdonságot idézett elő, akkor levonhatunk bizonyos következtetéseket.

Tehát amíg az egysejtű alga fél méterre a víz színétől élt, addig, persze tudtán kívül, nagyon kellemes helyzetben volt. A félméteres vízréteg megóvta fotoszintetizáló rendszerét a nagyenergiájú UV-sugárzástól. Amikor viszont kilépett a szárazföldre, óriási problémákkal szembesült, és számtalan olyan gént kellett kifejlesztenie, védekezési mechanizmusokat kialakítania, amelyek alkalmassá tették arra, hogy a megváltozott körülmények között egyáltalán élni tudjon. Ismerjük a genomok szekvenciáit, látjuk, milyen új gének jelentek meg. Néha csak annyi történt, hogy az egyetlen példányban létezett génből hirtelen, persze viszonylagos hirtelenség ez, száz kópia keletkezett. Az erősebb expresszió tette alkalmassá az egyedet a túlélésre.

– Fölbukkan-e a tudomány mindennapjaiban hasonlóan izgalmas fölfedezés?

– Tanszékünk a közelmúltban bizonyította, hogy Törökországban kell keresnünk a világszerte ismert és elismert Magyarkajszi eredetét. Számos feljegyzés utalt arra, hogy az ottomán csapatok elhozták magukkal és hazánkban is termesztették az általuk kedvelt, török kajszit. A mai magyar fajták részben ezekből alakultak ki évszázadok során, amit molekuláris bizonyítékokkal is alátámasztottunk. Igazoltuk azt is, hogy a régi magyar alma-tájfajták genetikai háttere különbözik minden más almafajtáétól. Különlegesen szép, ihletett pillanat, amikor a természettudomány eszközeivel, mint egyfajta varázslámpa fényével, bevilágíthatunk a régmúlt idők ismeretlen, homályos mélységeibe.

A legújabb növény, ami az antioxidáns-kutatás szempontjából az érdeklődés homlokterébe került, a homoktövis. Ismerek olyan, Pécsett, az onkológiai intézetben praktizáló orvost, aki előírja a betegének, hogy naponta fogyasszon el egy-két deci homoktövislevet. A közelmúltban Japánban történt nukleáris katasztrófa elszenvedőivel is ezt a levet itatták. Csodálatos hatásai vannak. A jövő munkájának az tűnik, hogy a termesztett és a szabadon található homoktövisek gyümölcsének antioxidáns értékeit összehasonlítsuk. Kétlaki növényről lévén szó, óriási genetikai változékonyságot várunk. Azt gyanítjuk, hogy a vadon termő populációkban értékes egyedeket találunk.

– Tavasszal megjelent Állati rímsereg című kötete után a növényekről készül verseket írni. A kutatási eredmények hasznosulnak a versekben?

– 2010 januárjában születtek a gyermekeink. Mindjárt ketten. Ikrekként. Még csak feküdtek naphosszat, de már olvastunk nekik. Megvettük a gyerekkönyveket, és arra lettünk figyelmesek, hogy egynémely kötet, ha mégoly szép kiállítású is, a gyerekversek tekintetében silány. Annyira bosszantott, hogy a legrosszabbakat elkezdtem átírni. Addig fajult a dolog, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy az átiratokat papírra vetem, és leragasztom velük az eredeti szövegeket. Sőt, ideiglenesen elhagytam kedvenceimet, a haikukat, szonetteket, és komolyabban foglalkoztam gyerekvers-írással.

– Milyen tartalmúak ezek a költemények?

– Hordoznak meseszerű elemeket, de a főszereplő állatok alapvetően nem művelnek olyasmit, amit a természetben ne tennének. Tehát nem írok búvárkodó katicáról vagy szálldosó kismackóról. Olyan versek ezek, amelyek a bölcsőben fekvő kicsinek is mondogathatók. A ritmusok és a rímek hatni fognak. Ugyanakkor érdekes információkat hordoznak, talán olyanokat is, amelyek a nagyobbakat is megszólíthatják.

– Kérek szépen példát, professzor úr!

– Annak idején még úgy tanultam, hogy a víziló a sertések legközelebbi rokona. Igen ám, de a molekuláris genetikai kutatások során kiderült, hogy valójában a cet a hozzátartozója. Tehát már így szerepel a kötetben. Vagy ott van a tukán, az a kis fekete-fehér madár, az óriási, vörös-narancs csőrével. Akkora a csőre, mint ő maga. Sokáig nem tudtuk, miért, mígnem néhány hónapja kiderült, hogy ezzel hűti magát. A magyar tudományos szakirodalomban mindez még nem követhető nyomon, de annyira meseszerű, hogy versért kiáltott.

– És mi a helyzet a növényekkel?

– Növényekről szóló, jó gyermekverset alig találtam, és e fölött kertészmérnökként sem hunyhatok szemet. A gyümölcsöket, a gyomnövényeket, de még a mérgezőket is szeretném versbe írni. Ott kandikálnak majd a fűfélék, mint mondjuk a perje vagy a rozsnok, de ott integetnek majd a lombok között az illatos barackok is.