Mivel Nagy Ignác 1843-ban írta e pátoszos mazsolát, Dickens pedig 1812 februárjában született, a magyar fordítás megjelenésekor egy alig harmincegy esztendős ifjút hozsannáztak mennybe e távoli pusztán. Petőfi Sándor is így ismerte a világhírű ifjú írótárs romantikus történetét, Gondol Dániel2 Dickens-fordítása ugyanis az egyik kedves könyve volt. Ám e skicc alapján sajnos mindent ábrándos-rosszul gondolt szegény Petőfiunk. Pedig mennyire szerette a hősies példaképeket! Tanulás közben többnyire falára erősítette – volt-e rajzszög? – az épp megismert hősök metszett arcképeit. A regényes mesének azonban az igazsághoz megint kevés köze van. Ha ugyanis közelébb hajolunk a képhez – és igen, mert ennek szívbéli értelme van –, észrevesszük, hogy fordított ábra lebeg előttünk, tükörkép, ráadásul a Pickwick klub bölcsője mellett – az ősi minta szerint – egy árnyalak is állt.

Induljunk tehát újra. Mintegy hét évvel azelőtt, az 1835-ik télen történt, hogy az újonnan induló londoni Chapman and Hall könyvkiadó3 jó kezdetet, azaz némi pénzt látott egy rajzolója ötletében. Kitalálnak, úgymond, egy utazó klubot, a mókás csapat keresztül-kasul bejárja majd a szigetországot, vagyis átissza magát Anglián, kalandjaikat pedig az ötletgazda, remek rajzoló, addigra már országos hírű Robert Seymour – „a karikatúra Shakespeare-je”4 – majd rajzsorozatban örökíti meg egy kitalált kocsmatúra képein.

Dickens ott jött a képbe – most megfelelőnek tűnik e szófordulat –, hogy őt bízták meg, írjon mindehhez némi kísérő szövegeket – azaz illusztrálja a rajzokat! Ám az akkor még épp csak Boz írói néven futó ifjú Dickens rögtön – vagy aludt rá egyet, és másnap – meglátta a lehetőséget e megbízásban, fordított a kormányon, ne a rajzokból álljon a könyv, melyeket az ő szövegecskéi illusztrálnak, legyen az egy prózakötet, mely mellett, rendben van, szerény-alázatosan ott állhat egy-két rajz csöndes homályban. Továbbá, ne a meghitten véres vidéki vadászatok szerepeljenek. Csekély változások. Dickens a pársorok helyett e vadászötletből megírta élete első könyvét, a Pickwick Paperst.5

Robert Seymourt, Vörösmartynk kortársát, nem tudták iskolákban taníttatni szülei – özvegyen maradt mamája csekély fizetségért egy mintarajzolónál dolgozott –, a kisfiú így előbb egy bútorkészítő tanonca lett, majd maga is mintarajzot és vízfestést tanult Londonban, egy Duke Street-i mester tanoncaként (pattern-weaver). A tehetség ördöge azonban ekkor az ecsetnél fogva egyből megragadta az alkalmat, és az egyszerű, ám megélhetést biztosító műhelyből egy sokkal félelmetesebb harcba vezette őt – előbb miniatűröket festett, majd „igazi olajképeket.”6

Ment is valameddig Seymournak a festészet, egy alkalommal, 1822-ben – még a csúcson – a Királyi Akadémia7 termében is kiállított, a Somerset House-ban, a fényűző Stranden, ahová a király is gyalog járt. Mivel azonban az éves tárlatokra soha többé nem válogatták be a képeit, bár még festegetett (lásd: – Festegetsz még, öregem?), egyre inkább a – sokkal eladhatóbb – karikatúra felé fordult. Előbb fametszetekhez rajzolt könyvkiadójának, majd a cég bukása után rézmetszeteket készített. Mint írják: „gyorsan és olcsón dolgozott” – nyilván igyekezett, hogy ő is kapjon megbízásokat az élet nagy evőversenyében. Aztán már hamar összeadom ezt magamban azzal a hírrel, hogy e gyönge ember egész életében vonzódott a sporthoz – életben maradásunk ugyanis egy sportszerűtlen világban igazi sportemberhez méltó szép feladat.

Mivel Robert Seymour szegény, vidéki családból, Somerset grófságból utazott fel Londonba, vagyis iskolázatlan volt, az idegen helyen nem épült be, csupán a szegénységhez ráadásul még idegenné is változott. Ezért, és mert a szegénység csúnyán-lassan őt magát is megviselte, soha nem lehetett a divatos londiner művésztársaság része, így a nagyvárosi magány nekilátott, és felőrölte lelki erejét. Életrajzának egyik számomra megható üzenete – persze bizonyos, ismert, lelkiállapotunkban sokan elsírjuk magunkat, részeg könnyek –, amikor a Dictionary of National Biography megemlíti, hogy Robert Seymour, Anglia egyik legjobb rajzolója nem tudott helyesen írni. És hogy ezért is félt a Társaságtól. – Naná. Ők mind helyesen írnak.

Innen már egyenes út vezetett az írás-akasztás gondolattársításhoz – a zsinórírásra gondolok.8 De Seymour halála előtt még ott volt utolsó, halhatatlanságát elhozó virágzása. Szeretem az életrajzok e szavát – Robert Seymour virágzott 1831-től haláláig, 1836-ig. Virágjában távozott – ez is szép szófordulat –, látjuk Seymour egyre kisebb virágfejét, ahogy Londonból kinézünk álmodó vidéki tájak felé – Bóbita, Bóbita álmos, Elpihen őszi levélen, Két csiga őrzi az álmát, Szunnyad az ág sürüjében.9

Szóval ott volt az utolsó nagyjából öt év. Ekkoriban Seymour átállt a napóleoni kor slágerére, a német eredetű kőrajzolásra10 – százával ontotta a humoros litográfiákat. Erről azt írják, nagyon ráfaragott szegény, mert minél többet nyomtak a rajzaiból, annál vacakabbak lettek végül a nyomatok, és hát ez a népszerűség átka, a kopás. (Írók esetében annyi kötet, hogy állva is görnyedés nélkül rá tudnak könyökölni a könyvhalomra.)

Csodálatos találkozások azért még akadtak – tán, mert Seymour a fát nem hagyta el a kő miatt –, 1831-től 1836-ig Seymour fametszetei főként a Figaro in London című humoros hetilapban jelentek meg, ennek – akkor még nagyon is – ifjú szerkesztője pedig nem más volt, mint Gilbert Abbot à Beckett, a Punch egyik későbbi alapítója, aztán szerkesztője. Ők írták le először, e régi brit vicclapszerkesztők, hogy: „– A humorista az humanista, uraim!”11

Később sajnos a tréfás emberbarátok is összevesztek, Seymour kiakadt: egyre vacakabbul nyomtatták a rajzait. Ezért a Figaro in London 1834. augusztus 16-i száma illusztrációk nélkül jelent meg – Lássátok, mire mentek nélkülem.

Pár hónapos kihagyás után a londoni Figaro szerkesztőségének élére egy bizonyos Henry Mayhew került – olyannyira életem egyik legjobb barátja, hogy még én is írhatnék-rajzolhatnék abba a lapba, már ha visszafelé tudnék írni-rajzolni, valamiféle zseniális Möbius-hurkolással az Időben. Persze abban a szent percben Seymour is visszakerült, 1835. januártól megint rajzolt nekik – télen különösen jól jöhetett a pénz.

Éppen azon a télen, 1835 telén, egy ígéretes, ambiciózus új vállalat is beindult, a Chapman and Hall, mely majd Dickens halhatatlan kiadója lett. Nyitó ötletként kitalálták, hogy egy Library of Fiction kiadásába kezdenek – fűben, fában, vízben van az orvosság, termékeny íróban, vagy jó hosszú, népszerű sorozatban van a pénz. Kellett valami reményadó ötletelés. Mr. Chapman visszaemlékezései szerint – mint Dickens barátja és varázsbiográfusa, John Forster14 írja:

E vadászatból is láthatjuk, hogy valóban létezik az emlegetett csehovi puska, mely kezdetben a vidéki származású művész nagyvárosi lakásában lóg a bejárati ajtó mellett, nem sokkal később – mondjuk a végzetben – pedig menetrendszerűen elsül, ezzel az életrajz végét jelezve. Úgyhogy ez nem éppen startpisztoly.

Később ebből az egész kérdésből, a Pickwick Papers eredetéből, durva nagy ügy lett, halálos vita. William Hall, az egyik kiadó ugyanis egyből felajánlotta az akkor még Boz néven futó, kevéssé ismert, de ígéretes szerzőjüknek, Dickensnek, írjon a rajzok mellé valami vicceset. Dickens mélyen, pitbullszerűen ráharapott a lehetőségre – mai szóval lenyúlta az egész ötletet –, majdnem teljesen kifúrta a rajzokat, és megírta élete első kötetét, a Pickwick Klubot. Később, amikor Seymour özvegye szóvá tette az ügyet, Dickens – nyilván megerősítésért – Chapmanhez fordult: „– Öregem, akkor a Pickwick előszavában jól írtam a könyv eredetéről dolgokat, hogy én vagyok az atya?” (– Mondd, hogy igen!! könyörülj!! – teszem hozzá magamban), és a szerkesztő, jó barát 1849. július 7-i levelében ekként válaszolt megnyugtatólag: „– Ó, persze, igen… én is legfeljebb csak árnyalatnyi javításokat eszközöltem, ne félj.” Forster ehelyütt, további bizonyítékként, jegyzetben csillagozva kiemeli, hogy az ominózus Mr. Pickwick nevét igenis Mr. Dickens javasolta, Pickwick úr Bath fürdővárosában volt egy kocsivállalat nevezetes tulajdonosa. Később, mikor a Pickwick Papers már rég sikerben fürdött, Dickens a következőket írta egy olcsó kiadás előszavában: „– A baráti művész iránti tisztelettel, de magam iránt is igazságosan, csak azt mondhatom, uraim, hogy a rajzoló egy mondatocskával, egyetlen ötlettel, egy árva szóval sem járult hozzá e könyv megszületéséhez… sőt: e könyv első huszonnégy oldalának megjelenése után már nem is élt! Mr. Seymour kézírását életemben soha nem láttam! Őt magát is csupán egyetlen egyszer. A halála előtti éjszakán.”17

John Forster ezután büszke szűkszavúsággal idézi a másik kiadó, Edward Chapman levelét: „a regény főhősét először hórihorgas, ösztövér figurának rajzolta meg a néhai Mr. Seymour, a halhatatlan alak az én javaslatomra lett a rajzokról már közismert dagi öregfiú, richmondi barátom, John Forster kinézete után.”18

1836. április 19-én az ifjú Dickens meghívta Seymourt lakására, a Furnival’s Innbe,19 egy üveg grogra. Gondolta, italozgatás közben majd finoman beadagolja a nála tizenkét évvel idősebb, már országos hírű mesternek, hogy nem tetszik az egyik metszete, ki kellene azt cserélni. Dickens írásainak egyik fő sajátossága valóban az, hogy hajszálpontosan szinte megírja az illusztrációkat – nyilván innen eredtek elvárásai is. Hogy ezt egy példán is megmutassam, tovább folytatom a bohóc életét:

Bemutathatjuk Dickens lakását is, mivel kicsit korábban, még az év elején meglátogatta őt Mr. N. P. Willis is, aki leírta „a Morning Chronicle ifjú paragrafistájának” Furnival’s Inn-beli szobáját.

Az adagolás tán finomtalanul sikerülhetett, vagy ama grog hatása volt kiszámíthatatlan a rajzolóra, Seymour mindenesetre a fent leírt szobában azt válaszolta az ifjú írónak, hogy tán jobb lenne egy korban magához illő illusztrátort keresnie,22 aztán grogot, Dickenst hagyva bevágta az ajtót, és távozott a londoni estbe. Másnap, április 20-án reggel először még nekilátott rajzolgatni, de egyre borúsabb lett a kedve, végül drága feleségének egy levelet hátrahagyva kiment a kertbe, és ott fejbe lőtte magát egy vadászpuskával („with a fowling-piece” – e fegyverrel szárnyas vadra lőnek).

Van az önpusztítás és átok e különös, egymást látszólag tagadó kettősében valami misztikus: – Rohadjatok meg – mondja egy férfi, és szíven szúrja magát –, Dögöljetek meg, ahányan vagytok – sóhajtja, és maga alól rúgja ki a zongoraszéket, vagy azt mondja, sunyi ravaszkodók vagytok mindannyian, és eltolja magától a ravaszt.

Seymour ruhája a puska tüzétől lángot fogott, úgy találtak rá, vérben, összeégve. Utolsó rajzát a Pickwick Papers egy félelmetes fejezetéhez készítette, a haldokló bohóc jelenetéhez:

Ez volt hát a jelenet, melyet az ifjú Charles Dickens szerint nem megfelelően rajzolt le Robert Seymour. Dickens illusztrátorokat cserélt a tökéletes arcképet elkészíteni, Hevesi Sándor fordítását a kiadó javaslatára Ottlik Géza írta át – Istenem, mennyi munka a Végzet hiteles ábrázata körül.

-----

6 Elsős képzőművészeti főiskolás koromban egy lépcsőházi takarítószobában laktam a Krisztina körúton. A behemót bérház – az akkori Diadal-, manapság Tabán mozi háza – két ki-bejárattal rendelkezett, főkapuja a Krisztina körútra, a Horváth kertre nyílt, hátsó kapuja meg a Gellérthegy utcára, a harmadikon, mivel a ház a hegyoldalban állt, enyhe lejtőn, optimistábban: emelkedőn. Egy régi cselédlány – vagy cselédnéni – lakásában laktam, ő 1945-től haláláig élt a szobában, vécéje nem volt, csak falikútja, abban fürdött, mint egy madár. Voltak madaraim, az előhívótálban szökőkútszerű fürdéseket csaptak – de nem hinném, hogy a cselédnéni szárnyait csapdosta a sufniban. Eljött a december, mondhatom, iszonyú telek is voltak a hetvenes évek vége felé, bár lehet, hogy csak nekem tűntek iszonytatónak – az öt négyzetméteres lakásban éjszaka a falon folyó víz jégszőnyeggé fagyott, és a hajnali napfényben könnyezett a szemem, úgy ragyogott a falam, és úgy átfáztam télikabátban gubbasztva a selyempaplan alatt. Megtudta ezt egykori gimnáziumi padtársam bölcsész mamája – Királyi Magyar Pázmány Egyetem –, és tett egy üzleti ajánlatot, hogy nekem adják vas samott-kályhályukat szinte ingyen, csak fessek érte egy-két miniatűrt, jelképesen. A csere meglett, ám jött a meglepetés, nem volt mivel fűtenem. Akkortól éghető anyagok után kutatva jártam a várost. „Kályhaszemmel !” – és ez még csak nem is képzavar, mert egyes kályháknak Mária-üveg szeme van.

7 Milyen fontosak „adott esetben” a méretek! Amikor mint festőnövendékek a negyedik évzáró kiállítás után a Művészeti Alap tagjai lettünk, beadhattunk egy-egy képet az úgynevezett milliós kiállításra. Ezt a Nemzeti Galériában rendezték évente egyszer, az összes „alaptagok” felvihettek képeket, egy adott héten, péntekig, a hétvégén aztán körbejárt a zsűri. Konyakoztak, pletykáltak, intrikáltak az elvtársak, közben rá-rámutattak egy-egy képre – Ezt vegyük meg. Ijesztő kapcsolatba kerültem egyszer e ceremóniával. Vettek tőlem egy képet!!! – Mi ebben az ijesztő? – kérdezi valaki. Hát, hogy a következő éves kiállítás idejére már mohó lázban égtem, kiválasztottam egy háromszor akkora képet, és elhatároztam, hogy most azzal próbálkozom. Igen ám, de ama mű oly dögnehéz volt, amilyen szegény a festője, s mivel árva forintom sem volt tehertaxira, nagyjából a Mikó utcától gyalog kellett felvinnem a három négyzetméteres tölgyfa deszkát a várhegy tetejére. A Galéria földszintjén rögtön megállított az őr: – Hová lesz a dögnagy deszkával a séta? Lifttel ne is próbálkozzon, menjen gyalog... Negyedik. Amikor végre felhurcoltam deszkámat, és csuromizzadtan lefelé botorkáltam, jött velem szemben egy finom, öltönyös kicsi bácsi felfelé, és ez a legalább hetvenéves festő szinte szárnyallt, röpködött. Egymásra néztünk, rólam folyt a víz, őneki egy kéttenyérnyi kép volt a hóna alatt, és fittnek mutatkozott. Negyven éve nem vettek tőle semmit. Már régtől nem indult útra nagyobb léptékű művekkel, volt annyi esze, hogy ha visszautasítják, legalább simán haza tudja vinni minden áldott évben az akvarellt. Könnyedén, szinte tánclépésekkel haladt.

8 Zsinórírást tanultam gyerekkoromban, Budán, a Medve egyetemen, vagyis ügyesen kellett hurkolnom a betűket. Édesanyám a leckéim alá sormintákat rajzolt – mamám hattyúi és virágai úsztak házifeladataim alatt. Tehetséges volt, felvették az Ungvári Képzőművészeti Akadémiára, mégis bankban vállalt munkát, mert el kellett tartania édesanyját, öccsét és húgát, miután lelkész nagyapám a szibériai ólombánya – és állítása szerint nagyanyám – elől a Tiszán át egy téli este Magyarországra menekült. Szép volt a fiatal mamám rajzolt kézírása, a Szovjetúnióban más volt a kockás papír, a franciakocka oldalra nyomott, álló téglalap, kicsi paralelogramma.

10 Olcsó sikert arattam, mikor a Bajcsy-Zsilinszky úti antikváriumban egy délután az Archeopteryx ősmadárról elmeséltem, hogy ő voltaképpen bajor, mert az úgynevezett Solnhofeni mészkőben találtak rá filigrán, szárnyas csontvázára, és mi épp ilyen követ használtunk fiatal koromban a Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafikai műhelyében, a Népköztársaság útján. – Vigyázz!! – mondta a grafikai műhely vezetője, a lovak szerelmese, Kőnig Robi –, ha nem jól fogod be a nyomdagépbe a húszkilós kőlapot, kiugrik – métereket ugrik!! – , és agyonüt.

11 Nagyon komolyan gondolták e két fogalom testvériségét a régi fiúk: „Dickens sógornőjének, Mary Hogarthnak halálára az idős Leigh Hunt [egykor Shelley, Keats és Byron barátja, a politikai börtönt megjárt kedves íróm] szépen válogatott vigasztaló idézeteket küldött Dickensnek, aki erre postázta Huntnak a Twist Olivért, a Pickwicket és a Nicholas Nicklebyt: ’Ha talál ezekben valamely, szívének tetsző sorokat, írja meg.’ Hunt válasza: ’Csodálom önt a humoráért, és szeretem önt mint humanistát. Szívből megnevettetett a bajok közepette, s fájdalmas és mégis reményteli könnyekre fakasztott. Az Isten áldja meg önt, uram.’ (...) A következő év folyamán végig leveleztek, sétáltak is együtt a vidéken egy téli estén, megvacsoráltak ez alkalommal, ezt Hunt büszkén megörökítette egy versében. Dickens pénzt is küldött a már ezüsthajú Huntnak, mikor értesült nehézségeiről. Egyik utolsó látogatójának, Charles Kent írónak Hunt megjegyezte: ’Jó lenne, ha létezne egy túlvilági élet.’” (L. E., A madárfészekárus, Orpheusz, 2001, részlet)

17 Meglepve tapasztaltam, hogy George Cruikshank, mint a regény egy kései, 1903-ban megjelent kiadásához mellékelt írásából kiderül, a Twist Olivérről azt állította, nem csak illusztrálta a művet, valójában az egész ötlet tőle származott. (CBEL, vol. III. p. 441. art. Charles Dickens, (3) The Novels, Oliver Twist.)