„Atyaúristen! – sóhajtotta Kelemen, a borbély, amint a bejárati ajtó üvegén át megpillantotta az utca túloldalán közeledő, pontosabban ott veszteglő öreget és a feleségét. El van cseszve a napom, Atyaúristen!…” – És félbehagyta a hajsöprést, mérgesen belerúgott az összekotort hajkupacba, egyenesen a támlás szék tölcsér alakú lábához focizta, a székben ülő vendégnek pedig azt mondta: „Egy pillanat!…” – Azzal hátrasietett az öltözőbe, ahol a két délelőttös kollegája elmélyülten sakkozott, gyengéd szóval érdeklődött tőlük, volna-e szíves valamelyi-kük kiszolgálni a székben ülő kuncsaftot, mivelhogy neki, nem tudja, mi lelte, cirka tíz percen belül már másodszor kell futnia az udvarba, „Fosok, mint a Budoga”. Szó sem lehet róla, mondták azok egyszerre, halálnyugodtan, föl sem tekintve a partiból, az ő műszakjuk lejárt, amint itt a játszmát befejezik, tüstént indulnak be a városba, a kémeiktől azt a jelentést kapták, hogy délután ingyen sört osztanak a Színház téren. Kelemen durcásan kifordult az öltözőből, menet közben még kilesett a folyosói ablakon: átjöttek-e már az öregék a forgalmas útszakaszon, látta, hogy egymás kezét szorongatva még mindig odaát vacakolnak, gyorsan kilépett a hátsó ajtón, végigszaladt az udvaron, föltépte a diófa alatt álló budi korhadt ajtaját, „Atyaúristen!” – sóhajtotta aléltan.

Amikor visszatért az üzletbe, a kollégáknak már csak hűlt helyét találta, tényleg nagyon siettek, még a figurákat is ott hagyták a táblán anélkül, hogy beadták volna a mattot.

Kelemen kettőt köhintve kiszólt a székben ülő vendégnek, hogy: „Azonnal”. Azután vigyázva kiemelte az öltözőszekrényéből a dugi brandys üveget, kétszer is jól meghúzta, utána bekapott két szem mentolos cukrot, az egyiket mindjárt összeroppantotta, ledarálta és lenyelte, a másikat hosszan tovább szopogatta. Amikor előlépett a hátsó traktusból, csak úgy áradt a szájából a kámfor.

„És akkor azt mondta nekem a főnök, tudja, azt mondta, hát legyen meg a lagzi, amekkorát csak akarok, ha már ezen múlik, hogy elveszem vagy sem, hát ezen ne múljon, a lányát…” – folytatta a vendég a félbehagyott beszámolót. „Világos” – hagyta rá Kelemen. „Aztán amikor a kikérésre került a sor, hát, tudja, megmondom magának úgy, ahogy van…”

Míg a vendég lelkesen sorolta a maga történetét, a borbély, miközben az izgő-mozgó fejet nyírta, hol a tükörből, hol meg egyenesen az ajtó üvegén át továbbra is az öreget meg az öregasszonyt kémlelte. Azok még mindig nem tudtak nekiindulni a túloldalról, olyan nagy volt a forgalom a főúton.

Máskor azért ilyenkor már nekivágtak, a mami nem szokott ennyit kukoricázni, sőt, nagyon határozottan lelépett, akár az autók fékcsikorgását is előidézve. Az üzletbe is mindig ő, az öregasszony nyitott be elsőként, brummogós hangján nagyot köszönt, aztán csak tartotta az ajtót, hogy ne csapódjon vissza az ura orra előtt, akit közben fennhangon sürgetett: „Befelé, gyerünk, gyerünk!”

Az öreg kordbársony sapkája rendszerint szorosan a fejére volt húzva, egészen elfedve hurkás tarkóját, kajla fülei akár a vitorlák, az alsó ajka előre állt, mint a halaknak, a küszöb előtt mindig megtorpant, merőn bámult a lába elé, mintha kételkedne benne, hogy az akadályt át tudja lépni.

Párja, annak ellenére, hogy általában fáradtabbnak látszott, mint a papa, hozzá képest mégis fürgén mozgott. Fáradtsága inkább idegi fáradtság lehetett, talán azért, mert túlságosan is kiterjesztette a figyelmét mindenre, olyanra is, ami nem az ő dolga lett volna, például amikor az öreget nyírta vagy borotválta a mester (Kelemen vagy más), folyton ő utasította a papát a borbély kezéhez: „Húzd ki magad, dőlj hátra, ne beszélj annyit!”

Pedig az öreg nem beszélt sokat, sőt, feleségéhez képest feltűnően keveset szólt, és nem büszkeségből vagy rátartiságból hallgatott, ellenkezőleg, csupa szemérmes alázat jellemezte. Ha olykor-olykor röviden mégis megszólalt, csakis kérdéseket tett föl roppant udvariasan: „Hogy van, hogy van mestör uram?” – Mintha hozzá képest nem taknyos gyereknek számítana a borbély, Kelemen. „Mit szól ehhöz a cudar időhöz? Ugye, nehéz ennyi ember kívánsága szerint tenni?” – Efféléket kérdezett.

Kelemen legtöbbször csak félvállról felelt. Az már korábban föltűnt neki, hogy az öreg csak kérdez, maga sosem fejti ki a véleményét, nem foglal állást ebben vagy abban a dologban, vagy mert rafináltan így remél jobb kiszolgálást, vagy egyszerűen nem érdemesíti a saját véleményét kinyilvánítani.

Az öregasszony, míg várakozott az urára, hamar föltalálta magát a férfitársaságban, pillanatokon belül lenyűgözte hallgatóit, főleg mély fekvésű hangjával, hisz a téma, amit bevetett elsőre, az mindig csupa udvariaskodó locsogás volt időjárásról, erről-arról. Addig-addig, míg csak-csak eltalált a fő mondandójához, miszerint őket bünteti Isten, itt van ez a vénember, az ura, nézzék meg, mi lett belőle, azt sem tudja, mit mondott, mit csinált egy órával ezelőtt, öltöztetni kell, kísérgetni orvoshoz, borbélyhoz, ennek minden mindegy, ennek semmi se fáj, ez enni is elfelejtene, ha ő nem lenne mellette, és ráadásul mi érte őket nemrég, jaj, rettenetes, jaj, jaj, elment, örökre elment a Drága, az egyetlen!...

A borbély jól tudta, ennél a résznél percekig tartó sírás-rívás, fájdalmas sipákolás, nyivákolás, a zsebkendőt gyűrögető kéz ideges rángatózása következik. Ő már akkor inkább a nyugalmából semmit fel nem adó öregre terelte a figyelmét, a nagy szivacs-orra, a vénség tépte szemöldök alatt békésen mélázó tekintetet lesve, mely még csak el sem ködösödött, még ilyenkor sem, az egyetlen fiuk elvesztését felpanaszló asszonytárs jajszavaira sem, sőt, inkább kivirulni látszott ez az arc egy ártatlan mosollyal.

De most még mindig csak odaát, az út túloldalán toporogtak.

Nagyon úgy látszott (bárcsak úgy is lenne!, sóhajtotta Kelemen), hogy sosem érnek át az üzletbe. Próbálkoznak, próbálkoznak, pontosabban a matriarcha, de újra és újra lépést téveszt. Csak így tovább! – gondolta Kelemen kárörvendően. Felőlem akár záróráig ott szteppelhettek.

Ám hirtelen egy rendőrautó termett a helyszínen, csikorogva lefékezett az öregék előtt, két rendőr előugrott, mindkét irányból leállították a forgalmat („Atyaúristen!...” – így a borbély, Kelemen, teljesen elképedve a szék mellett), majd intettek a toporgó párnak: tessék, mehetnek!

Már csak a harsonákat emelő angyalok kara hiányzik a díszmenethez, gondolta Kelemen.

Amint a két öreg az üzletbe ért, az asszony máris ajnározva dicsérni kezdte a rendőröket, hogy „milyen derék, segítőkész, erős katonák”, hajszálra, mint a fiuk volt, de tényleg, ez az igazság…

Egyből a fiukra tért, nyomban róla kezdett el áradozni, közben nyílt az ajtó egyszer, meg megint, aztán még egyszer, csendesen három vendég lépett az üzletbe. Kelemen akkor már az öreget vette kezelésbe, gyorsan beterítette a nejlonkendővel, hipp-hopp beszappanozta, azaz hogy sokáig, nagyon sokáig szappanozta, mindig így kellett, ugyanis az öregnek bitang kemény szőrzete volt. Kelemen megboldogult, magára roppantul adó mostohaapjának voltak hasonló erősségű arctüskéi, sőt neki, mostohaapjának egy kicsinyke gödör is éktelenkedett az állán, még inkább megnehezítve nevelt fiának a beretválást, ugyanis kezdetben Kelemen rajta gyakorolta a fogásokat, persze sosem sikerült neki rendesen, szakszerűen kivakarnia a huncut gödröcskéből a szőröket, és ezt apja minden alkalommal rosszallóan meg is jegyezte: „Hé, te nagylegény, miféle borbély lesz így belőled?!...”

Most nagyon alaposan megfente a beretvát a lengőszíjon, tőle telhetően a legpengősebbre élezte szerszámát, azután figyelmesen nekilátott az arc jobb oldalának, majd szintoly figyelmesen nekilátott a balnak is, és már az álcsúcsnál járt a pengével, a várakozó vendégek, látta, hisz közben-közben ki-kinézett a munkából, ültükben is meggörnyedve hallgatják a vénasszonyt, aki immár a bömbölésig srófolja a jajongást; hogy szakadnál bele!, sóhajtotta Kelemen, mikor is hirtelen azt észlelte, azt érzékelte: egyszerre kimúlt az öreg a keze alatt.

Mint amikor gumit nyújtunk, s a feszesség (a gumié) egy ponton hirtelen beáll, úgy marad, ezt a váratlan beállást, ezt a fura úgy-maradást érezte meg Kelemen, s ettől teljesen libabőrös lett.

A Drága volt az öreg és az öregasszony egyetlen fia, ötvenöt évesen, agglegényként halt meg, Kelemen jól ismerte az üzletből, hullámos hollófekete haját nem egyszer főnözte.

Most nem tudta, mitévő legyen: dobja el a kést és fusson világgá, vagy törik-szakad, fejezze be a munkát mindenáron, adja meg a kuncsaftnak a teljes kiszolgálást?

Amitől igazán tartott: hátha ő vágta el véletlenül az öreg nyakát.

A végtelenségig elnyújtotta volna az időt, hogy amit tett, soha ki ne derüljön.

Újra bekente az öreg arcát szappannal, gondolván, ha eddig nem észlelte, majd a fehér hab láthatóvá teszi a vágás pontos helyét, ahol a vérnek ki kell serkennie.

De már eddig is miért nem serkent?!...

Mindezek tetejébe ott ült a három várakozó férfi közt a rikácsoló vénasszony, egy hárpia, amint ez megtudja, amint ennek tudomására kerül a tragédia, úgy akkor, gondolta Kelemen, neki, hétszentség, annyi!…

Igazából persze nem is volt rá különösebben ideje, hogy gondolkozzon. Mármint hogy elgondolkozzon, mit tegyen, mit tehetne, mit lehetne itt még tennie, ösztönösen az ecsetért nyúlt, s újra szappanozni kezdte a vendéget. Egyszerre riasztotta a holt ember a keze alatt, és töltötte el félelemmel az óbégató öregaszszony, aki továbbra is a Drágáról, a nemrég elhunyt fiukról papolt a négy (mert közben újabb férfi érkezett) vendégnek, különösen a három előbbinek.

Ők hárman már egészen elferdült arccal és szájjal, mélyen együttérzőn hallgatták a mamit, aki e pillanatban a fiukról rájuk maradt buszbérlet-igazolványt vette elő a szatyrából, s az abba ragasztott, megfakult, ringy-rongy fényképet mutogatta körbe: nézzék, ilyen volt, így nézett ki, ugye milyen szép ember volt, nagyon jó ember, legényember, csak azért nem nősült meg, mert fiatal korában szeretett egy lányt, csak őt szerette, viszont a lány férjhez ment máshoz, ám ő, a Drága, továbbra is csak azt az egyet szerette... És újra kezdte, hogy milyen nagyon jó ember volt, őket, a szüleit mennyire tisztelte, ő volt nekik a szemük fénye... A vénasszony, ha nem óbégatott, akkor is borzongást keltő rekedtes hangon karattyolt. Férjénél ugyan alacsonyabb, töpörödöttebb teremtés volt, ám a hang, amit kiadott magából, akár a nagy erdei medvéé. S míg az öregnek csak a karja, lába, szeme lett kisebb az idő múlásával, addig az öregasszonynak a nyaka, a dereka, a háta is egyre zsugorodott. A feje ugyanakkor napról napra nőtt, szélesedett, mintha a sok jajveszékelés pumpálná föl.

A borbély bevizezte a kézfejét, úgy tartotta az öreg orra alá: hátha… hátha megérezheti a légzés hűvösét, hidegét – hasztalan. A vendég nyaki ütőerét is megtapogatta, de ott sem észlelt életjelet. Még vagy háromszor beszappanozta az öreg arcát, és háromszor levakarta róla a habot, végén már meg sem sercent a penge, oly puhán, oly lágyan suhant a kés a habban.

Atyaúristen!... – Kelemen homlokára hideg verejtékgyöngyök ültek ki.

Így, ilyen gyöngyöző homlokkal, remegő térddel indult aztán hátra, az öltözőbe, a szekrényéből előkapta a brandys üveget, reszkető kézzel lecsavarta a kupakot, az italból háromszor is, jókora adagot belöttyintett a torkába, majd, a szájában mentolos cukrot darálva, falfehéren visszabátorkodott a munkaasztalához. A nagy szivacsot hideg vízsugár alá tartotta, és teljes erővel az öreg mozdulatlan, feszes arcába nyomta, de – semmi! Bajuszstuccolás, kölni- és krémpakolás, alapos bemasszírozás következett a megdermedt halotton. Végül puha kendőcskékkel lapogatta, itatgatta Kelemen a megkeményedett arcot, mindhiába, nem észlelt rajta semmiféle életjelet.

A várakozó vendégek többször is odanéztek Kelemenre, hogy mit szutyorog annyit, sőt, időnként a mami is rávetette szúrós tekintetét, ám a borbély továbbra is csökönyösen és rendületlenül ismételte a begyakorolt mozdulatokat, munkafolyamatokat, még úgy jó öt percig.

Aztán egyszer csak elesett. Azaz hogy álltó helyben lement. Csendesen összecsuklott a szék mellett.

A többiek nem is vették azonnal észre. Csak utóbb, az eseményeket rekonstruálva mondogatták egymás közt meg a kiérkező mentősöknek, hogy nekik már egy ideje gyanús volt itt ez az egész, mármint a borbély szőrözése, szöszölése, jövés-menése, egyszóval tökölése.

„Hallotta, hogy megműtöttek?... Hallotta, hogy meghalt a Tardik Sanyi?... Azt tudja, hogy majdnem meghaltam bélcsavarodásban?” – kérdezett az öreg egyszerre hármat is, mély álmából ébredve, kedvesen rámosolyogva a mesterre.

Kelemennek akkor, abban a pillanatban esett ki kezéből a pemzli, s azután mindjárt ment utána maga is, tényleg egészen halkan, egészen tompán alázuhanva.