fogok. Van itt egy kanadai gyerek, kínálom dzsinnel, de nem kér, mert másnapos. Jó forró a gin, nem is kívánok többet egy kortynál. Mesélek neki K.-Európa mocskáról, nézze meg, javaslom, a teliszart vécéket és az orosz állomásokat. Bekéredzkedünk egy kamionba. M.-ig megy, én kiszállok egy forgalmasabbnak tűnő parkolóban. Állok, álldogálok, becsomagolom a ruhá-im(-id)ba a cserepeket, a szatyorba az elemózsiát teszem. Már 7 csicsergőnek letört a sípja (egyet meg odaadtam a szász sofőrnek. Vett nekem még útközben is kólát. Szegény, a határoknál nagyon aggódott « kis, rabságban tartott ember; még nem sokat vetkőzött le Romániából.) (Vidám volt, de keserű is. Nem lelé honját a hazában.) A csicsergők miatti mérgemben megettem egy konzervet, camping vagdalthús. És állok, Stuttgart táblával. Odajön egy faszi, elvisz, előtte bemegyünk az étterembe, és kávét iszunk, Anik, tejeskávét, kiderül, hogy horvát, én poénkodom bunyevác véremmel, de ő nagyon öntudatos, ich bin croatisch. Bazmeg, megint autót kell tolni, ez az ember elég furcsa, részeg, buzi vagy fáradt. Jön egy házaspár segíteni tolni; csak így tudunk elindulni, és közben megnézem a rendszámát, ha elmenne a csomagommal.

Csak fáradt a sofőröm, és kiderül, hogy horvát gárdista, éppen a frontról jön haza szabadságra, mert itt él Düsseldorfban. Na, tudd meg. Hát, mesél, lelkébe be nem avatkozom, hiába tenném. – Most egy korty bor, hogy jobban fogjon a tollam, és sodorok egy cigarettát, hogy a füst elhomályosítsa a betűket és a világot. – Ötven embert ölt meg, de távolról, és a szerbeknek semmi esélye nincsen, elindulnak majd Belgrádba [beszúrás a két sor közé:] « horvátok, és vértől piroslik akkor a Duna. Meg, láttam-e én már, tudom-e, milyen kicsi sebből mekkorára szökik fel a vér, gránátütötte egycentis sebből négy méterre, komám, sprickolt, mint a Dugonics téren a földieső; saját kezével bevégezte barátja életét, mert két lába és 1 keze odalett, s kérésére euthanálta.

Terhes asszon gyermeke hasából kivágva – csetnyikek által –, s haragos macska helyére téve, a vágás aztán összevarrva. A macska benn csintalankodik, izeg-mozog, kaparász, a párkák elvágják e hölgy élete fonalát. E faszi látta a tetemét. 6 hónap háború, 2 hét szabadság. Meg majd szóban. Szikár, 40-es ember, itt (Düssl.) él feleség, gyerek, 21 éve részegen belépett az Idegen Légióba. „Ha egy golyóra rá van írva a neved, akkor kész, annyi, de talán nincs.” Neki is akartam okarinát adni, de aztán még kétszer kellett autót tolni (Mohács!), és végül elaludtam. Kiszálltam, tovább. Szopás :II. Végül, kérésre, egy kamion egy Saarbrücken előtti parkolóba visz, ott tovább szopok. Végül Sbr., onnan már Franciaország. Semmi élmény, alszom, éjjel 2-3 órát sikerült. Most szomjas vagyok, vizet iszom, konzervet eszem és gint iszom. Az utóbbi feldob, tán időre is odaérek, tán még várnak Feriék. Cipőm levetem, s megáll egy autó.

Idősb faszi, aranykeretes szemüveg, ősz bajusz, és kövér, mint más kövér ember. Most, most éreztem meg az országot. Tudom, hol vagyok, ahová vágytam tíz éve, és hallom a szót azon a nyelven, melyet csak kevésszer beszélhettem, és vélük még kevésbé. Nagy-nagy dolog ez, tán érted egy kicsit, inkább érzed, remélem, Anik. Kedves néném. Ez az ember fölvette a telefont az autóban – ilyet még nem láttam én a való világban –, és beszélt, szépen, ízesen, nagy csönd, autója hangtalanul megy és siet gyorsan, Robert, mit csinált már megint, a német konkurrencia, és még, még, 2. ejakuláció. Patinás hely. Németország nem az. Túl új.

És újabb szopi, egy mellékúton, fizetőhely mellett. De aztán már Párizs, jó zenékkel útközben, hátul kanári és egy kis uszkár, akire aztán tévedésből reácsuktam az ajtót, Verdi meg fáintos jazzek, és megérkeztem, és az öröm mondhatatlan, igen, ezt egyedül kellett talán látnom, ez most B. Balira tartozik csak; N. Dame: Feriék nincsenek, és megiszom a maradék gint, jé, hát ez a Szajna, és a könyvárusok ládái a mellvéden, és és minden, és a nyüzsgés, amilyet kívánsz, és itt minden, amit vágytál, amiről oly sokat tudol, és mostan látod is, piszkos tornacipő, és a zoknim büdös.

– És mindez nélküled, de most nem baj; sőt. Vagy nem. Nem tudom. És most nagy étkezés következik, ám én már a testembe helyeztem rágással és ízleléssel egybekötve 4 db pácolt heringet és valamiféle kagylót paradicsommártásban, és a kínai boltból rákollót rejtettem a zsebembe, s az most ott fő kiváló levesünkben. Bort fogol inni, Balázs, de egészségemre kívánd, Anikó, azután étkezünk, és már megint későn megyek árulni. 2000-kor.

– Nem is mentem. –

Hát itt vagyok, kilenc óra, késtem öt órát. Pénzt akarok váltani, hogy telefonáljak, de mindegyik telefon kártyával működik, és vennem kell egy ilyet, 40 fr., és veszek Samson dohányt is, pénzem negyede már nem létezik. De nagyon jó, hogy folyékonyan beszélek, meg tudom értetni magam, s megérteni, amit mondanak, és mindenki olyan kedves; bénáskodom a telefonnal, szegény vidéki fiú nem ért ehhez a civilizált kártyához, megmutatják, hívom Feriék szállását, már vasárnap elmentek, akkor nem is baj, hogy késtem. Márknál üzenetrögzítő veszi fel a kagylót, és, öröm, először magyarul szólal meg, és hagyok neki olyasmit, amit rögzíthet. Egy óra múlva kell a másik helyet visszahívni, tán aludhatok ott. Addig, addig pedig úszom egy kicsit az utcákon és a teraszok és éttermek és kávéházak között, lassan ismét sötét, hoppá, egy bolt olcsó borokkal, leülök egy órára, és szemlélődöm; kiderül, hogy ebben a kerületben 2100 után nem árusítanak szeszitalt, csak kocsmában és hasonló helyeken, sebaj, csak ez a szemét zsák lenne könnyebb. Eltévedek, kérdezősködöm, merre van a Szajna. Leülök a rakpartra, hosszú, jó hosszú sétahajók húznak el előttem, a reflektoraik a szemembe világítanak, így megsértik személyes szabadságomat, (persze) nem engem világítanak, hanem a parton az épületeket, miket a sétahajózónak látni kell, és megeszek egy konzervet, immár a harmadikat készletemből. Följebb sétálok, egy híd alatt szálláshelyet látok szállóvendégekkel, visszafelé megkérdezem, akad-e hely számomra, és persze. Van itt még egy nagy kutya, egy fekete macska pórázon, és egy fehér kölökkutya. Úgy nézem, ezek állandóbb lakosok itt, mint én leszek, elmegyek telefonálni, a zsákom otthagyom, és ezért végig aggódom. A hívott számon nincs már hely, visszamegyek, és bevackolom magam a hálózsákomba. Magamhoz ölelem a Jeszenyin-kötetemet, benne a fényképeddel (bizony, elhoztam), majd vigyáz rám az éjjel. Nézem a folyót, hát itt vagyok. Szervusz, Párizs.

Reggel, ó milyen friss egy reggel, mint a rendőrök, akik keltenek, egy szó sem jön a számra, útlevél, és baj nincs, hálótársaimmal elviccelnek, aztán ennyiben maradunk.

Megköszönöm a szállást, és elindulok, a járdaszegélyek mellett víz folyik erős sodrással, lemossa a szemetet, fényes és inkább világos minden, a reggel zajai és a nyelv, mely befurakszik e zajok közé, mintha mindegyikük egy madárka lenne, a csivitelésük minden, a zajok és zörejek által üresen hagyott helyet betölt. Telefonálok, szorgalmam nem marad jutalom és eredmény nélkül, pedig erősen sejtém, hogy nem lesz a vonal másik végén senki, de M. otthon van, és indulok hozzá, ez megoldja mindenféle problémámat; megvan az első metrójegyem, tudod, ez olyan sznob buli, megőrizni a párisi metrójegyet, én egyébként is megtenném. Jó ez a metró, de mitől jó, ugyanolyan, mint a többi, csak reggel van, és valahová megyek vele, nagyon ügyesen nyitom ki az ajtót, mintha gyakorlott itteni metrózó lennék, és az utcában, ahová megyek, megkérdezem, hol [van] ez és ez az utca, hát itten, benne vagy, öcsém. Egy fáradt, most ébredt Márk, épp a boltból jön, meg K. László barátom, tudod, ő játszott az Óriáscsecsemőben, és vele laktam Vácott a kollégiumban. Sajna máma már megy haza, de hát most itt Éden van egy ideig. És dohányzunk, és beszélek, jönnek ki a fejemből, meg lentebbről, az élmények, persze csak nekem olyan fontos ez az egész, ők tán unják, de most lemegyünk egy – beülősbe és söröket iszunk, jó drága, de ez a végén derül csak ki, és megint érzem, hogy itt vagyok, otthon vagyok, így tán még sehol nem éreztem ezt, ilyen helyen persze. Arab-néger-fr. koktélnegyed, meg kínai meg vietnámi, sejtheted, jó színes és mozgó meg kiabálós, meg négerkisgyerekek az utcán fürtökben, megiszunk sok sert, és mesélünk, réglátott emberek vagyunk egymásnak, már csak 100 fr.-om van, de hazafelé veszünk rajta bort, és lassan indulok, mert ők még beszélni akarnak egymással. De az a terasz! Laci augusztustól a szegedi színházban dolgozik, na, egy ember, amilyen még Szegeden nem volt a környezetemben. Hagyott itt nekem arcfrissítő keszkenőt és napszemüveget és körömvágószerszámot. Aztán kakálok és megjönnek Feriék, mert csak arról a helyről mentek el (Juditra fenték a fogukat az ottani legények), s most szállodában laknak, innen kétszáz méterre. Fürdőzöm, s frissen elbúcsúzom komámtól, és megyünk árulni, hát, a Montmartre-ra. Be vagyok egy kissé csípve.

Beülünk egy beülősbe, mert hát van beszélnivalónk, és meg is szomjaztunk, és veszünk egy liter bort, aminek csak a felét tudjuk meginni, mert mehetnékünk van, és a maradékot elvisszük a dzsinnesüvegemben.

Ó, kellemes helyek, jó beszélni velük – bennszülöttekkel –, mindent megértek és viszont; éhesek lettünk, sajtot, parízert (mert hát; stílesen. sic!) és kagylót veszünk, s piknikelünk a Sacré Coeur tövében, és persze el is álmosodunk, de munka van, s a pénzkeresés délutánja. – Ezt fölolvasni volna jó neked, meggazdagítani a szavaimmal, hallgatod, bort iszunk közben, azután kimerülten reájönni, nem is olyan nagy dolog ez az én utam. Ha akarja, megtesszük, s ha én is akarom. „Majd.” –

Egy szökőkút, a kétes szépségű templom előtt, sok boxos árulja itt a cuccait + 3 kelet-európai. Basznak tőlünk venni. Merítgetem a csicsergőket a szökőkút vizébe, mindhiába, okarinán fúvok csodás, ősi, fájdalmas dallamokat (azon az elbaszott öt hangon), sebaj, legalább látványosság vagyunk, ahogyan a néger-arab ellentét is, az előbbiek korbácshoz nyúlnak (lásd: Indiana Jones), a lényeget ám nem látjuk, mert másutt történik. Aztán békülés és békítés, hisz mindkettejüknek el kell férnie e szűkre szabott piacon. Fölmegyünk a templomhoz, s lám, 4 okarina gazdára lel. Mindjárt javul kedvünk, s Ferenc 2 üveg borral ezt állandósítja. Kurva japán kövér kölök! Befogja a fülét, amikor beléfúvok valamelyik szerszámba! Aztán belémegyünk a tömegbe Ferenccel, tán ott jobb, persze, orrunkba csap egy darab könnygáz, egy arabot rugdal s bilincsel meg egy szivil ruhás fiatalember, s aztán elviszi. (Tóvajkodhatott a szerencsétlen, nem igazán sikerrel.) Különben nagyon barátságos a többi árus, együtt nevetünk sikertelenségünkön. Van, ki papírgalambot röptet (eladásra), s én fúvom hozzá a madár hangját. Aztán tízpercenként rendőrautók, a négerek spriccelnek szét, mintha zápor jönne; mi nyugodtan elpakolunk, egyet-egyet továbbra is fúvunk, Judit elmegy a zsákkal, ha baj van. És így be is sötétedett. Kontaktlehetőség brit leánnyal, de túl buta. Kontakt Murád nevű berber fiúval, másféle. Barátságos szeme van, elhíjuk inni. Jó, mert nem iszik alkoholt.

Aztán beszél nekünk a berberekről, hallgatjuk, egy kávéház valahol, csomagjainkban palackos borok. Kimegyünk az utcára (St. Denis), inkább sugárútra, s jönnek hozzánk arabok. A berber nem szereti őket, s odébbáll. Ellenség vannak ők egymással. Persze, minden följön, az egyik algériai meghív Algériába, barátját Mo.-n megverték a szkinek, magyarázom, nincs fajgyűlölet, kevesen vannak, s kevesek. [a lap szélén, függőlegesen:] (Spandau) Aztán elindulunk haza, úgy három óra lehet, Ferenccel végigdaloljuk a Bld. Magentát, Addobták a szart a kerítésen, Jó’ bebaszott nekünk a szentkuthy búcsú, Lészarom a lovam, egyebek, zengj tőlük, Páris, vad pusztai népektől, igen jól érezzük magunkat, ejaculatio 4. (vagy inkább 5.) « Nem, 4. Szállodához érve Feri fölmászik az emeletre kívülről, mert zárják azt 3-kor, nagy nehezen bejutunk, á, majdnem elfeledtem, meg-ettem a 299.-ik fasírtomat, itten! (10 fr. volt, bazmeg. Még mindig több pénzem van, mint délben.) És hosszú, mély, italos alvás következik mostan. – Be nagyok ezek a gyufák, miket az imént vettem, nagy dobozba be se férnek. Percek múlva megyek árulni s pénzt szerezni létemhez. Ma megint álmodtam veled. Íme, elmesélem. Jössz, találkozunk, együtt kell valahová mennünk. Másfelé indulok, te szaladni kezdesz, versenyt futunk, ki ér oda előbb. Rajtad rövid szoknya van, a hajad kiengedve. Buszra szállok, – kereslek; nem találkozunk. Tán hazamentél. Meguntad a játékot. –

4-en társalgunk itt; gombákról, Márknál.

Így ülni itt most.

Indulásra készen.

És mennyifelé vagyok.

 [A főszöveg végigfut a rajz két oldalán, a bekezdés a lap aljáig tart:]

Ébredni lepusztult és tiszta és újonnantapétázott, csótányfutottafalú szállodai szobában. Másnapra sört inni, gintonikot, a faszt, vodkatonikot, elviccelni a tegnapot. Aztán haza Márkhoz. Este 9-kor találka a N. D. előtt, addig eszem, és ettől úgy elálmosodom, hogy el is alszom. De végre elindulunk, én aztán egyedül, de egy magyar fiú megmutogatja nekem a Quartier Latin-t. Hol lakott József Attila; ebben a színházban 38. éve játsszák a Kopasz énekesnőt és a másikat, aminek a címe nem jut eszembe, de szerintem te sem ismered. – Slussz, most indulok dolgozni, szia hát, zebralány. Legyél itt Tatán. Úgysem.

Ez már jó sok, nem? Cigim elszívom, mert annak módja s rendje van, aztán tényleg. Fogmosás és indulás. Kívánj jó szerencsét és sikert. Szia, Anik, búcsúzom egy időre. –

Ez a napom nem sikerült túl jól, a kézírásból is láthatod. És nagyot bukok ezen az áruláson; már a fele cucc összetört vagy ellopták. Szikkadtnak 43 fr-nal tartozom, de csak az eladottak után, ebből is csak 21 fr. van meg. Azt hiszem, ki kell mennem Bécsbe árulni, hogy meg tudjam adni neki a pénzét.

Szaró halad alszik. Bizony.

[Szöveg a rajzban, a kövön:]

Kő, min támasztja a csőrét.

„Hát, csak azért.

Nem én tudom az okát.”

/Farkas Bálint

költő, XIX. szd./

Szóval még csütörtök és este, amit a múltkor félbehagytam. Elindulunk este 9-kor megnézni a Diadalívet, szép lassan megyünk, piknikelők a Szajna-parton, pokróc, ételek és veresbor, egyszer ilyet is tenni kell majd. Leülünk a Louvre udvarán, az üvegpiramis, a franciao. ép. stílusok kibogozhatatlanságáról beszélünk – bár nem értünk hozzá. Bort iszunk, igen kellemes hangulatban járjuk a helyet; a Tuileriák kertjében pedig fölülünk az óriáskerékre, nagyon gyors és magas, kiáltozunk, és a fények a magasból (ejac. 5.), félelmetes és izgató a mozgás, a sötét, a magas, a fények, az emelkedés és zuhanás. Pl. de la Concorde, fordítgatom a feliratokat, Champs-Élysées, a végén a Diadalív. Nem nagy szám, nem annyira, mint várnád; csak egy jámbor turistaséta az egész este.

Sietni kell vissza, a hotelzárás miatt, ez kicsit elrontja a végét. A hotel zárva, én telefonálok, hogy nyissák ki. Az első éjszakám Márknál, és másnap, péntek, [áthúzva: aug] július, mindig eltévesztem, 31., már egyedül indulok útnak. Levelet írnék neked, de akarok egy üveg bort venni hozzá, hogy leüljek vhová, s bolt után járva eljutok a kurvanegyedbe, hát, más, mint az A.-i. Nem oly kedélyes, de nem is nagyipari (kis-nagyipari), mint ott. Öreg és csúnya, szőke nők mosolygatnak rám, sovány, paszuly kurvák villanyoszlopnak támaszkodva, oldalukon horpadtarcú stricijük, az arc még jobban behorpad, ha cigarettájukba szívnak. Közel a Montmartre-hoz, fehér ember alig, négerek, arabok, az egyik lelejmol 1 fr-ra, látod, kár, hogy nem koldusnak adtam inkább, egy másik cigipapírt kér, és elvesz vagy huszat. Moulin Rouge, Pigalle, ez már olyan, mint A, turistabuszok, élő sóra invitáló emberek, nincs pénzem, de, olcsó, 5 fr.-om van, ahá, lengyel, nem, magyar, de, ugyanaz. Végre találok egy boltot, veszek egy üveg bort, és leülök egy parkba egy templom elé, La Trinité, és ott kezdek neki a füzetnek, ami már nincsen. Barokk templom, előtte, a talpából szökőkút, előtte félkörkert, abban én. Jön egy arab, ça va?, oui, néz, elmegy, a faszt, bemászik a parkba (ezeket a kisebbeket este bezárják. 01 óra lehet). Mellém ül, q’est-ce que tu fais, levelet írok, akarsz faire la sex; non, non. Elmegy hálistennek; jön a következő, marokkói ügyvédhallgató (?), panaszkodik, nincs pénze, van-e kajám, nincs, igyál bort, nem talál munkát, holnap hazamegy. Jön egy srác, pisztolyt kínál megvételre, igazán szükségem van rá, főleg pénzem. Szid nagyon valakit a marokkóinak, aztán a nagyapjáról mesél, aki szicíliai volt, és fültől fülig vágták el a torkát. Kutyasétáltató fiú, kis, fehér kölökkutya, gurul a füvön. – Örömnegyed: több bája van – jó-rossz bája, mint az A-inak. Sötét utcák, rossz arcok, kemény fiúk. Itt a piros és más játékok. Kapualjakban és sarkokon a nők. – Végül haza, nagy kerülővel. Szt. Lajos sziget – és igen, érzem ezt a várost, és befogad, ha gondolkodom és messze járok, békén hagy – hogy mire elszomorodom, megvigasztalhasson. Csönd, ülök a járdaszegélyen, épp rád gondolok, cigarettát sodrok, és hallom a zajtalan zajokat, az utcai lámpák fényudvarai, dobosok az egyik híd alatt, az előbb találtam egy sört, próba-szerencse – tudod, biztos belehugyoztak – de nem, igen finom belga sör, ez a város is fönnmarad hajnalig, mint A., de nem oly harsányan. Csöndben, látod, itt is egy csoportka, és odébb néhány ember, ülnek a rakparton, karjuk a térdükön, beszélnek egymáshoz, fontosat, a testtartásból így látom, és megvilágítja egyikük zöld trikóját a gömbfényudvar – hát így mentem én haza, sűrűn megállva, hogy minél több jusson belém az estéből, a melegből, mindenből itt. [Ma egy éve + 1 hete indultunk Hollandiába. Itt van egy szökőkút az üvegpiramisnál, nem túl mély, de bele lehet varacskolni. Meg akkor arra gondoltam, minek írsz neki? Mindened oda akarod adni, szegény ember, a gazdagnak, az utolsó könyvecskédet vagy teáscsészédet is? Vagy szegény lesz nemsokára? Tudod előre? Sajnálod hát?]

És most aug. 1. szombat; szokásos késői kelés, borok, étkezés, oly bő, rákpüré, Mo-i konzerv, jó, porózus, zsíros itteni sajt, szardellapaszta, paradicsom, valami fűszeres vaj, chilli, ez egy fölvágott baguette-ben, oly jóllaktam, hogy eltikkadtam, de nem hagyom magam, 7 óra felé elindulok a Ctr. P.-felé, és útközben mindenkitől megkérdezem, merre kell menni, azért csak, hogy a mosolyomért ugyanazt kapjam, milyen jó, mindig így történik! [A jobb margón függőlegesen:] Ma egy éve indultunk vissza! Egy köszönés egy szomorú arab kocsmárosnak, ki vendéglője ajtajában horgasztja a fejét, és olyan kedves bonjourt kapsz vissza, hogy « (Ejac. 6.) « (nem olyan nagy azért.) Megszólítok rabbit, beszélgetek vele, betérek egy képtárba, kérdezem, szerb? vagy tán bolgár? Rideg válasz, zsidó képtár. Sok Chagall-utánérzés és pár jó kép. Hát persze, hogy zsidó. Láthattam volna, de csak az ortodoxiát láttam. Hülye spicces Balázs. Odaérek, két néger lány mellé lepakolok, és igen jó kedvem van, mindenki barátságos, a sok árus egyből megkedvelt, az egyik ad egy napszemüveget, vagyis azt árul, és választhatok; adok néki ajándékba egy okarinát, mert azt kér. Füttyögök, mint a bolond, egész este 1 csicsergőt vesznek, azt is áron alul, de olyan hangulat itten, hogy nem is érdekel. Valaki zenél, kiugrom áruim mögül, s táncra perdülök, hamarost csatlakoznak hozzám a környékbeli árusok és mások, előkerül egy furulya, s magyar népdalokat játszom rajta, bele kicsi jazz, ó, hogy tetszik nekik, taps, pedig hát nem tudok én ezen a hangszeren játszani. És gyűlnek a népek, hollandok, németek, osztrákok, olaszok, arabok, boxosok [Ejac. 7!] És kontakt egy német lánynyal, elmegyünk bort venni, mesélek neki a horvát gárdistáról, persze bort nem találunk, de hoz más, két kedves vorarlbergi, párocska, közben ellopják a hátizsákomat, s én sírva fakadok [hittem, benne a Jeszenyin-kötet a fényképeddel, az erszény; de nem, hálistennek]. De nagy a gyász a zsák miatt. Hát tudod, tudhatod. Vigasztalnak, nagyon kedvesek; arrébb megyek, és elalszom valahol. Hajnalban pedig haza, és fáj most a zsák – de ilyen estém azért régen volt. És másnap, vasárnap, aug. 2., sok pénzt költök: sajtra és dohányra, mert az sincs meg. Á, a papír drága itt nagyon! Aztán este ismét ugyanoda, s most két csicsergő, ismét áron alul: 30 helyett 20 fr-ért. És hasonló, mint tegnap, új emberek, csak megismerjem őket; mert a setétben egy arab/néger mint a másik. Éjjel hazafelé eszem egy jó arab-török kajeszt, meg belevaracskolok a számmal a sajtomba is. No, Anik, tanulmányid szakítsad meg, s figyelj a hétfőre, mely kevésbé mozgalmas, mint az előző két nap, földi javakban viszont annál jobban dúsolkodik.

Már közelítek a mai naphoz – ez már augusztus 6., amikor ezt írom, kora délután, s indulok, ismét megpróbálkozom a jólét közelébe jutni. – És ami e napon történt, hát hallgasd meg. Tán érdekli szömüveges leánt. Y. Semmi igazán, végig otthon, írok neked, beszélgetek Márkkal, bort iszunk, aztán lemegyünk egy kínai boltba, te, hogy ott mi minden! Kalmár, polip, tintahal, hatalmas rákok, kagylók, ezerféle hal – képzelheti Anikó. Aztán főztünk levest, benne minden, csak azt nem tudom, mi, tészta, rákolló, babrizsgombóc, hússal töltött, vagy káposzta, vagy valami más, tán tészta ez is; erősen jóllakunk, + az én pácolt halam meg valami feketekagyló, aztán elalszom, és vége is így a napnak.

Na, ezen a napon aztán piszkos módon berúgok, úgyhogy megvethetsz erősen, bár nem kell. Tegnapról maradt egy csomó bor, nekiállok írni és a bornak. (Az a lap, a rajzokkal.) Hosszú beszélgetés Márkkal, aztán megjön egy erdélyi magyar lány, aztán a barátja, vidám társalgás, s a végén nem emlékszem rá, hogy mentem ki árulni. Meg hát nem is nagyon ettem én még máma, akkor. Persze nem adtam el semmit, széttapostam véletlenül egy okarinát, vidám társaság, eléneklem és lefordítom nekik a Jó’ bebaszott nekünk, siker, és buli, borok, kis haska, hangulatunk a magasba hág. Megint hollandok, olaszok, egy lengyel lány, vele sok beszéd, megbeszélni mindent, ami lengyel és lengyel-magyar, elpanaszolja, hogy szerelmes ebbe a fekete fiúba, de az nem szereti őt, igen, látom, egy holland lányt fabrikál saját maga felé. Aztán – úgy három körül – buszra szállunk, a sofőr bérleteket kér, micsoda képtelen dolog, elmegyünk egy térre, nagy szoborcsoport, nagytestű, nagykeblű, háromméteres nőkkel, Place de la Nation, inkább elfordulok. Aztán gyalog arra, merre lakunk; útközben piknikelünk, és ez abból áll, hogy leülünk – már csak 2 holland lány – megkaphatóak lennének, de fáradt vagyok és olyan szép ez így, békében – 2 fiú ugyanonnan, a lengyel leán meg én – egy metrószellőzőre az utcán, mert onnan meleg jön föl, gyertyát gyújtunk és kekszet – a hollandokét – eszünk meg dohányzunk. Útközben hasznos tartozékokat: két papírhengert, 2 m-esek « ez a teleszkóp, dobozokat, fakosarat szedek össze, s a társaságnak kell most cipelnie. Én magamra húzok vmi útépítőruhát, erősen mocskos, a szemétből szedtem ki, egy övvel körbetekerem magam, és hivatalos személy vagyok. Mindenféle emberek odajönnek, egy időre csatlakoznak a piknikhez, aztán lemegyünk a metróba; nagyon kedves a személyzetember, üljünk oda be, a székekre, ne a lépcsőre, hideg az, még húsz perc múlva jön csak az első metró, jegyünk persze nincs; aztán hosszú metróutak, én a lengyel lánnyal az Eiffel-toronynál kötök ki; kiderül, ott alszanak a barátai, és tényleg, egy kupac ember a torony alatt – ami nem is olyan nagy –, a rendőrök költögetik őket, de nagyon kedvesen. Még Szegedről is láttam egy bölcsész faszit, de nem volt kedvem odamenni hozzá. És most egy új nap:

mert ez már szerda, augusztus 5., és én keresek valami padot, ahol kialszom magam, mert igen messze vagyok most Márkéktól. 2-szer ébreszt föl különböző padokon a locsoló, amivel a füvet égetik ki délelőtt, aztán egy harmadikon alszom délig v. egyig. Ez a Mars-mező. Reggel – reggel! Ébredés után fáj a torkom, köhögök, és kurva meleg van. Csinálok egy szép túrát az árushelyemig. Az ez vót: hidakon által s vissza, körbenéztem az Eiffel-torony alját előbb. Hotel des Invalides, régi, böhöm ágyúk, hidegek és kemények. Napóleon sírja, de belépős, passz. Kiteszem a napra, az éri a testemet, ingem levetem. Állandóan szomjas vagyok, és a hidakról eszembe jut Amszterdam. Néha találok egy cigarettát, épet; Sz.-part, a könyvárusok. De jó lenne képeslapot lopni – egyedül vagyok. Most rossz így. P. de R. Ó, ide el kell jönnöm még, itt fogok neked írni. Lábamat megáztatom a szökőkútban, aztán a nap elé bocsátom. Mezítláb megyek tovább. Arrébb, egy idős ember füttyög, és feltartott kezére, kinyújtott ujjaira verebek szállnak, három, nyolc, egy, kettő, eteti őket. Jó nézni az emberek arcát itt körben: szép és tiszta mosoly van rajta. Munka: 1 okarina és unalom; hamar hazamegyek aludni.

És a tegnapi nap, csütörtök, hatodika. A kezdés a szokásos, hamar talpon, de az írás lassan megy, épp 5 óra, mire kiérek. 1 okarina, húszért, Márknak tartozom már 17 fr.-nal; ismét kedély, ugyanazon emberek, két civil rendőrrel, basszák szájba az anyjukat, elpakoltatnak, de előtte: összetörjük [a cserepeket]? Á, hagyjuk. Egy darabig nem árulok, aztán csak fúvom, fúvom, de hiába, erős razzia van, végignézik a lefolyókat, kukákat, embereket visznek el – haska –, és egy félvietnámi-félfrancia fiú örömmel újságolja, honfitársaimat talált – persze lengyelek, kis korcs kutyával – Perla a neve –, jó faszik, egy lány, nagy B. Sr. orrú, igazán kedves és nekem való társaság. Ismét rendőrök, ez a kicsi kutya úgy ugatja a rendőrkutyást /ném. juhász/, hogy becsületére válik, és közszimpátiát vált ki. Rendőrök megszégyenülten távoznak, majd nagy erőkkel térnek vissza, és kiürítik a C. P. előtti teret. A népek erősen útálják és erősen nevetik őket; ők tehetetlenek. Szabad emberek vagyunk, érzik ők is, nem tesznek semmit, néhányuk még wiccell is. Hiába, antipátia. Mondják barátink, fasiszták, áhá, nem ismeritek ti még a rendőröket K.-Európából! Távozunk, s utcán muzsikáláshoz fogunk: furugya, harmonika, okarina. Legtöbben a kutyát simogatják, s a kávéházakban inkább pénzt adnak, távozzunk, azért. Pl. de la St. Michelle: itt hatásosabb, zavarják a rendőrök a népet /zenész népet/ itt is, beljebb megyünk, s a kakofóniáért még 8 fr.-t is kapunk. Na, utcai zenész lett vót vőlegényedből.

Hazamegyek, hát ismét, jó este után, s kukából félpizzákat eszem. Á, meg be is szíttam, három slukkból ám! Volt nevetés és mosoly, mind az én, mind a mások arcán. És nem találtam kövér tárcát.

Egy kis park, az árnyékban. Az előbb ideült egy öreg hölgy, eltársalogtunk kedvesen, panaszkodott a melegre, és amikor beszédemből rájött, hogy nem vagyok francia, nagyon örült a ténynek, hogy magyar vagyok; az első, akivel eddig beszélt. Láttam egy piacot, gyümölcsök és halak és nagy, élő rákok, osztrigák, csigák, ismert képek, és el is jövök, nem fájdítom a szívem; nem jó ezt egyedül járni most. Visszaült a hölgy, keresztrejtvényt fejt, néha váltunk néhány szót. 86 éves, szeret az óceánhoz járni, Bretagne-ba, fiatalkorában sokat kerekezett is ott. A nővére 92 éves. Bosszankodik, hogy elfoglalták a törzspadját. Kaptam tőle egy finom csomag cukrot. Most elmesélem az álmaimat. Egy csomó rólad szól. Rövid leszek, biztos unod már. Mint az egészet. Bár nem tudom; hiányzol nagyon. Nem tudom, mennyire én neked. Még szörnyű ez a betegség – vagy öröm? –, gyógyítja az ittlét, a bor, a vágy: félek hazamenni Szegedre. Találkozom veled úgyis – hidegség vagy gyengeség, hiába úgyis; vége, az egész reményes világnak és a fényeknek, miknek értelmük van. És lám, akkor az álmokat, melyek jelenléted s nélküle által mindig fölköltenek.

Egy álom arról, hogy épp csak ott vagy, valahová tán hívtalak, megmutatni valamit, tán más; a hajad a füled előtt és copfban, nagyon türelmetlen vagy, arcodon unottság, rosszkedv. Sietsz, el is mész, ott is hagysz. A másik arról, hogy egy gyűrűt adsz nekem, szépet, vékony, kétféle fémből van, és te húzod az ujjamra. Egy másik, hogy süteményt veszek neked, örülsz, kicsi gyerek, a villa élével vágod, és eszed. Egy cukrászdában mindez. A következő szerelmi; szeretkezünk, de másképp, te teszed, tudod, és csodálkozom és szólok is neked, ne oly gyorsan, hát nem így szoktad, lelassulsz. Aztán nem tudom mi, mintha egy hegyoldalba, közelbe vágytam volna ezt, de te már villamosra szálltál, velem együtt, hogy hazamész, akarom, hogy velem gyere, aztán eszembe jut, egyedül vagy a szobádban. Találkozol M. K.-val, de ő nem jön velünk. Aztán MK-vá változol.

Este árulok ismét, eladok egy okarinát, örömömben a tegnapi lengyel fiúval elmegyek bort venni. Mire visszaérek, a barátnője eladott még 3 okarinát. Öröm, eső, magyarok, New York-i fiú, zsidó vagy? Nem, ír. Ó, ír! Erre is üveg bontódik, az övé. Egy magyarral elmegyek bort venni, a város másik végébe, ugrálunk a metróba be s ki, míg egy sem marad belőle. Vissza gyalog, útközben – bor mellé – végiglejmoljuk az utat cigarettáért. Készségesek. Részeg néger nyomozó, igen barátságos. Mire visszaérünk, senki, cuccunk sehol. + 5 csicsergő –. És találtam valamit az éjjel. Csak elveszett.

Le Havre, egy bérház negyedik emeletén, valamikor délelőtt. Erősen lepusztult lakás, leszaggatott tapéta, deszkapadló, matrac, tévé, létra, alvó kopasz néger srác, ő hozott stoppal idáig Rouentől. Indulni kéne a tengerpartra, de hát alszik, nekem meg már mehetnékem van, a wc el van dugulva, teli valamivel, nem nézem közelebbről meg. Valamikor jobb napokat látott ez a lakás; mint ahogyan én is.

Nagyon jó utam volt, elég simán jöttem, bár már éjszaka volt. Úgy kezdődött, hogy tegnap, szombaton Márk vhová indult, én meg akkor, gondoltam, megnézem az óceánt. Elmentünk egy lányhoz, jött még kettő, sört ittunk és szívtunk, közben kitalálták, hogyan jutok ki stoppolni; egyiküknek születésnapja volt – a néger gyereknek ma van –, még Dieppe táblát is írtak nekem. 8 felé állhattam ki, ha látnád azt a szar helyet, értenéd, Anik, miért gondoltam, hogy én ma már Párisban maradok. Még jó, hogy volt nálam bor, így a reménytelenség (1½ óra) várakozássá csitult, az pedig eredménnyé: fiatal, csinos lány (a vállán tetoválás), Versailles-ig elvitt, ahol azonban én balfaszkodtam, és így egészen rám söté-tedett, mire a jó útra kiálltam. Lehetett vagy fél 11. Már úgy volt, ott alszom, de végül megállt egy kék Citroën – tudod, a kacsa, amilyen neked is lesz –, és fölvitt egy fizetőhelyig, és nagyon jó út volt, ismét, hogy tudtam beszélni, megértettük egymást, és nagyon vegyes dolgokról, és magas szinten beszéltünk. Persze, déli háború, Mo., meg a cigányokról, ott és itthon stb. Kezdett már a bor is hatni, és lelkesített, hogy haladok. Eztán egy öt perc várakozás, és máris Rouenig utazom egy vietnámi fickóval, és itt megint lehet dohányozni. Nem szeretek, tudod, túlságosan beszélgetni stopp közben, de ez most nagyon jólesik. Emlékszel még a horvát gárdistára? Na, ő meg a dél-vietnami hadseregben volt kommandós, a vietkongok ellen harcolt. Pedig sokkal fiatalabbnak néz ki, tegezem is.
R.-ban van egy étterme, mondom neki, majd benézek egyszer. Beszélgetünk a háborúról, kommunizmusról /erősen gyűlöli/, mondja, hogy szégyenli, de sokszor élvezte, mikor ölt. Macskás eset itt is, úgy látszik, kedvelt figura az ilyen mulatságokon. Elég szimpatikus ember, olyan, aki szó nélkül hordja a terheit, teljesen európai, csak a szomorúsága lehet otthon. Beugrik a feleségéért – nála fiatalabb fr. nő –, Kimroi az étterem neve. Kivittek az útig, ott elszívtam egy cigit, gondoltam egyet rád, mennyi mindent viszek haza a fejemben, de sokat, hangulatokat és gondolatokat, abban a pillanatban fontosakat, elfelejtem – vagy mélyre kerülnek. Megint szabad vagyok, és kíváncsi, mi történik velem. Talán egy kis boldogság, [Ej. 7.]. Lehet, nem is megyek Olaszországba, hanem maradok, míg kedvem van; nagy köröket teszek ez országban.

És még el sem tudtam szívni, máris megáll egy autó, a fent említett fekete gyerek, Le Havre-ba megy, hív, aludjak nála, reggel onnan megyek tovább, elvisz az útig, rövid idő alatt beleegyezem, aggályaim most kikapcsolva. Mennyire rosszabbodik észak felé az emberek kiejtése! Vagy inkább: egy francia tán jobban, mint egy vietnámi, és ő szebben, mint egy fekete. Alig értem, mit mond, azért elbeszélgetünk mindenféléről, akar nekem kaját venni, de már zárva minden. Mint a bolond, úgy vezet, nagyon csúnyán, de ügyesen, és megy, mint babvásárló a piacra. Isszuk a bort, kívül kibaszott [Ej 7.] [sic!] nagy vihar, jól megvilágítják az utat a villámok; majdnem folyamatosan. Nem tudom hova tenni a srácot, de hát majd látjuk. Először valami haverjához megyünk föl, az kihoz nekem egy fél baguettet valami pástétommal (májkrém), bent kiabál az anyja, továbbindulunk, de először ledúrja a járdaszegélyen a kipufogót, úgy hajlítjuk vissza dupla erővel. Újabb vizit, végre megérkezünk az előbb leírt lakásba, ahol már ketten vannak; fiú és lány, ők távoznak. Tévét nézünk, de az rossz, így végül hajnal felé elnyom az álom. – Megint egy álom: egy fényképet nézegetek:

Prága, Óváros tér. Tavalyi utatok, rajta az egész slepped, NA. és Z. kivételével (Béres, Józsika, Narancs stb.), Filosz a földön fekszik, feje alatt hálózsák, te X-el jelölve, a hajad ismét kibontva, narancssárga ing rajtad, ahogy előredőlsz, két gomb között kilátszik a melled, nézném, de mozogsz, s el-eltakarják előlem mások; mozgókép egy képeslapon. Aztán reggel kiflivel és forró cukros tejjel (ajjé) ébreszt, hát nem kedves, a házigazdám, ja, este még ittunk sört. Aztán várom, hogy fölébredjen, mit csinálok ilyenkor, hogy jó kedvem legyen; rád gondolok és öklendezek. Kint sirályok visonganak, borult az ég. Kicsit kedvetlen minden, megiszom egy sört, és közben Fécamp-táblát rajzolok a stopphoz. Fölébred végre, azt mondja, elvezet az útra. Na, legalább jó hír, meg egy sör, amit fölbont nekem. Aztán pakolászik, mutat valamit, ismerem-e. Hasis, mondom, de ilyen fehéret még nem láttam. Mert nem is az, látom már, amikor késpengéről szippant belőle, meg érzem is, amikor én is ugyanezt teszem. Kokain, Anikó, életem első keménydrogos élménye. De jó is ez, ahogy a filmekben: az egyik orrlukad befogod, a másikon fölszippantod. Kissé savanykás, de nem nagyon érzed. Cigit sodrok, abba is szór, na, Balázs, ez jókora adag neked! Aztán szép lassan jönnek a dolgok. Izzadni kezdek, remeg a kezem, majd eláll. Még jobban izzadok, és most a testemen, az egészen átfut egy láthatatlan remegés, csak én érzem, de tudom, hogy mindenem remeg, rezonál, nagyon kellemes különben, és már szédülök is, folyik rólam a víz, hátradőlök egy fotelban, csodálkozom és figyelem és élvezem a történéseket. Említettem, kedvem nem volt oly tökéletes, milyenre vágytam volna, ám ez meghozta az esőt. Kapuk, nagy kapuk nyíltak, áradtak bennem a mondatok és a szövegek, nem volt, akinek elmondjam őket. Ha behunyom a szemem, jönnek képek, egész filmek, mégsem hallucinálok. Földob, de magamban élvezem az új ablakon keresztül látott világot. Egészen új és más dolgok jutnak eszembe, mindenről, mint eddig. Egy apró baj van csak, hogy néha hányingerem van, kétszer hányok is, de kedvemet nem befolyásolja; gondolom, az első élménytől van. Lelassult minden, újra szippantunk, és tejet iszunk. Jean-Marc fecskendőt vesz elő, mondom, én nem, de nem is nekem szánja. Elszorítom a karját, belövi magának, heroin, előtte a szertartásszerű előkészületek, oldás, korábban melegítés; a fecsiben maradt H-s vért a szájába spricceli. Bágyadok, a szemem csukva, és nézem a filmet. Elindulunk a partra; na, ez igazán már. Óceán, zöld, szürke, színes kövek, ki mitől, moszatszín- és algától függően. Kavicsokat és kagylókat gyűjtök, üldögélek, képek, kövek, tenger. Banánt eszem, és sört iszom, gyorsan ki is hányom. Nem tudom, egy, két vagy három óra lehet, mire hazaérünk, még mindig dülöngélek, állandóan viszket az orrom, jó vakargatni, és leülök, ismét a mozi. A végén el is szundítok, mert mire fölébredek – persze fölébredek öt-tíz percenként kb. –, hogy most már tudok valamit kezdeni, írni vagy elmenni valahová, már 8 óra. J.-M. keresi a hitelkártyáját, lehet, hogy egy cigisdobozzal együtt kidobta; megyek, megnézem a szemetest, ez a mellettünk levő üres lakás kandallóját jelenti, turkálok, bazmeg, ebben a dobozban szar van, meg vécépapír, bele is nyúltam, ez a fiú dobozba szarik, aztán ide áthordja. Olyan literes üdítősdobozok. De mindegy, most más az állapot. Különben nagyon rendes emberke, vett egy doboz cigit – nekem külön, ajándékozott egy öngyújtót, és még halld. Jön két barátja, elmennek; na, most kezd szarabb lenni, a gondolatok megint. Tévét nézek, jó, mert sokat értek, és sokat kell bajlódni az antennával. Így nem nehezedik rám a sötétülő lakás. Később hányok még egyet, aztán megint kellemes szédülés, szemleragadás. Csak dohányozni és narancslevet inni nem kell, attól hánytam. Megjön J.-M., egy óra lehet – persze, hát írtam közben neked is –, hoz kaját, de jó faszi, barackot, pogácsát, sültkrumplit és vmi portugál kolbászt. Romy Sn.-film van a tévében, berak valami zenét, és nézzük a mozgóképet. Aztán megint szippantunk, kisebb dózis, mint délelőtt, de jó helye van. És rosszul se vagyok már tőle, és enni is tudok. Ad egy darab haskát; aztán egy kevés K-t; /ezeket tán hazaviszem. És rád gondoltam/; meg 100 fr.-t, na, hát elfogadtam nagy nehezen; aztán beszéltem neki a mákteáról, hogyan készül az ópium /mintha tudnám/, kíváncsi volt erősen; aztán ő beszélt valamit, azt nem értettem. Meg adott egy öltönyt is. Most 4 óra lehet; mellettem bohócforma lámpa, a gyertyaégője mintha a fasza lenne, az öléből áll ki (nem szándékosan). Egy matrac, hálózsák, lámpa. Zsalugáter az ablakon, kint a sirályrikácsolás. Előttem áll a hat harcos emberkém; ma találtam őket a szomszédban. Majd megmutatom őket; kicsik, szomorúak, magányosak és bátrak. Még egy cigaretta. Jóéjszakát, Anik. Otthon lehetsz? Vagy nagyon messze? Bécsben árulsz? Mulatsz valahol embereiddel? Leoltom a lámpát.

2 hete indultam el. Most tenger. Fécamp. Fakorlát, mellettem madarak, nem sirályok, tán albatroszok, akkorák, mint egy sovány kacsa, vagy inkább mint egy holló. Tátognak a hosszú, karmos, sárga csőrükkel, beszélek nekik. Elmennek, biztosan kagylót esznek a kövek közül. Hát, a tenger.

Mintha most láttam volna először, és igazán biztosan most találkoztam vele. Vagy legjobban. Elindultam felé, kavicsos tengerpart, semmi homok, az ég borult, néha egy napfény. Nagy hangja van a nagy széltől, fürdőzőt se látok. Elöl zöldes egy darabig, aztán sötétkék, élesen látod, ahogyan elválik a kettő. A lábam alatt egyre nedvesebbek a kövek, rajtuk a sok virág a tengerből, hínárok és moszatok, zöld, sárga, vörös és barna, szedek, hogy legyen belőlük csokor, virágoskert, neked is. Leteszem a táskám, lehúzom a cipőm – már hiába, ellepte a tajték, olyan váratlanul jött. Hátradobom, közelebb megyek, a talpamat nyomják a kavicsok. Várom a következő hullámot. Jön, de az ő tajtéka nem éri el a lábamat. És most, kitárul a harmadiknak zöld szája, hogy megijedek tőle, rám ront, térdig körülnyal, majdnem fölborít, elég; most félek tőle, továbbmegyek vizes cipőmben, de még egyszer érintkezek vele. Fázom, szél, hideg, Párizsban két hétig a hőség, jövök az óceánhoz, erre vihar és rossz idő. Megint leveszem a cipőm, bátran előremegyek, és a lábamra szalad, mint egy kiskutya. Megmosakszom benne, iszom a vizéből, állok benne, már a faszomig vizesen, nézem, a távolát ahogy jön, tényleg élőlény; mint a János vitézben, a rajzfilmben.

Fölöltözöm, följövök a fövenyről. Kezd kisütni a nap, már tiszta az ég is, egészen a távolba látni, azon a zöldön kis fehérek, mozognak, jönnek erre, a tajtékok, elnézek Anglia és Le Havre között /egyik se látszik/, el, egészen Amerikáig. Félek ettől az óceántól, de szeretnék tengerész lenni, fából épült vitorláshajón, ami nekiindul a nagy-nagy víznek, szélnek, zajnak, több hónapra, Amerikába – vagy csak felé. Félni és legyőzni azt; majd megszokni; esetleg élvezni. Biztosan szeretni, azt igen.

A parton a villák – vagy lakóházak, de mindegyik olyan villa, lehúzott függönyökkel, benne lenni volna jó, az ablakból a tenger látszik, viharban biztos elcsap idáig a víz, csak kiszaladni, és ott a part, a másik ablakból a kis házak tetői és veres falai; az utcák, amiket csinálnak ők. Világítótornyok. Kettő egymás mellett, a yachtkikötő bejáratát jelzik. Ahogy nekiütődik a víz a falaknak, fölspriccel a mellvéden át. /Itt se írok most levelet-naplót neked./ A kikötő, kis, tarka motor-vitorlás. Mindkettő hajócsónak-kikötő /nem a vágyott tengerhajós kikötőd, de:/, lent, a kabinban, vihar idején, mikor valaki biztosan vezeti közben a hajót, kicsi, szép és kevésbé szép hajók. A város – kicsike, halászfalu, ez biztosan az volt, terméskőházaival, a szegélyek vörös téglából, besüt a nap az egyik oldalára az utcának. Sokáig keringek köztük. Aztán bemegyek egy templomba – próbálom megfejteni, melyik része mikorból. Aztán – talán sikerült – egy kapcsolat, egy kicsi; mintha belém áradt volna, szétnyíltam, ketté, mikor az ágat hasítják, két felem kissé fölemelkedett, és kitárta a kezét. Másik templom. Itt fordítom a szöveget, és nyomon követem a változást rajta. De majd elmondom. Hazafelé érdektelen a stopp. Kis szopások. [Ma van a születésnapja; jutott eszembe holnap.] Van két szál szivarom, és erősen fáradt vagyok, de M. nincs otthon. Lemegyek az utcára, és utazom ide-oda a fejemben; ha meg nem szólít valaki, és ez gyakori.

Ahogy ezt írom, éjjel, itt a parkban, behoz a vállán egy fiatal egy középkorú kalapos embert, annak kezében a műlába. Leteszi egy padra, az leveti a műlábáról a cipőt. Ennek a cipőnek sincs lábszaga; gondolom akkor.

Esti csendek, sötétbőrű arcok, a születésnapodon gondolkodom. Meg azon, hogy ha itt lennél, hogy tetszene. És beülnénk egy kávéházba. A műlábas fáslizza meg ragasztószalagozza a műlábát.

Otthon almabort iszunk, és fehér sört, amilyet még nem ittam.

És jóéjszakát. Ma is leszen álom?

[A lapszélen, függőlegesen:] Megint volt álom, csak nem tudom már, mi. « mindennapos lesz ez?

Jó és igazi születésnapot, kedves. Ma jutott eszembe, hogy tegnap volt, de csak azért, mert nem tudtam, mikor van tizedike. Este végig az ajándékodon gondolkodtam. [Nyíl függőlegesen lefelé, a következő bekezdés alá:] « [látod, hogy éreztem.] De inkább majd ha hazamegyek.